# Egy az Isten (1. rész) ## Part 23 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/egy-az-isten-1-resz-55711/index.md – Nézd csak, Manassé! siess! Milyen furcsa bohó állat van itt! Manassé sietett is aztán. A tréfás fenevad erre a kiáltásra, mint a mókus, oly ügyesen futott fel arra a fiatal fenyősudarra, a minek az alsó ágán himbálta magát addig, s mikor legtetejében volt, hogy a hajló sudar elkezdte nehéz terhét himbálni: tökéletes naiv humorú pofával tekinte alá, mintha egészen Blankának produkálná magát. Egy szörnyeteg, mely pajkos gyerkőczöt mimel. S az utazóknak épen azon fa alatt kellett elmenniök; mert kétfelől áttörhetlen bozót terült. Blanka kiváncsi mosolygással nézett fel a feje fölött hintázó erdei bohóczra. Az pedig megvárta, míg mind a négy lovas elhaladt alatta, akkor, hogy megmutassa a nézőknek, hogy mit tud még, hirtelen belevágta rettentő körmeit a fa háncsába, s egyszerre aláeresztve több mázsás termetét, egy pillanat alatt egész a tövéig meztelenre hántotta a fiatal fenyőfát. Blanka csak akkor sápadt el az ijedtségtől, mikor ez iszonyú erőmutatványt látta. – Ne félj semmit, mondá neki Zenóbia, a medve csak játszik. S azzal a szörnyeteg befutott a bozót közé: a sürű fenyőgeszt, mint a vetés kalásza, nyitott utat iszonyú termetének. Zenóbia mondott Blankának valamit. – A ki boldog, az nem tud félni! Lám, én a madár felrebbenésétől is megijedek. Az út most egyszerre megkönnyült. A hegyháton visz az végig: folyvást sima gyepen, mohos mezőkön, miket egész mesgyékben fedett az áfonya most érő piros és kék édes bogyóival. A hegygerinczről messze be lehetett látni a vidéket. Hasonló volt a látvány a tengeréhez. Itt a föld vet hullámokat, ott a víz. Itt a zöld fenyőlomb takar egy alatta élő világot, ott a zöld hullám; – itt távol házikók jelzik csak, hogy e magányban ember is él, mint amott a fehérlő vitorlák. Olyan vidék, a melyben hegytetőről sem látni falut. Már délponton állt a nap, a mint a hosszú hegygerincz végét elérték. Ott egy meredek bérczfal állta el az útat, s annak a lábában kellett a völgybe alászállni. E pontról már megtudta mutatni Zenóbia az utasoknak a «Monasteria» hegyormát, mely a «Tordai hasadék» fölött uralg. Ezen a bérczfalon keresztül kell lenni egy átjárásnak, mely a Hesdád-völgy katlanába átvezet. Messziről hozzájárulhatlannak látszik az; de itt a «Mikus bán» várromjai alatt lakik egy ember, a ki jól ismeri ezt a merész utat; a nép a «Vén Matuzsálem»-nek hívja. Egy «magyar zsidó». Blanka kétkedve tekinte Manasséra. A helyett Áron felelt meg. – Igen. Egy elzüllött maradéka az erdélyi «Szombatosok»-nak. Blanka rejthetlen kiváncsisággal nézett Manasséra. Ez pedig megszokta már hölgye tekintetéből kiolvasni a gondolatban ejtett kérdést. – Te azt hitted ugy-e, hogy a «magyar zsidó» csak gúnynév, melylyel minket illetnek: egy Istent vallókat. Magyar zsidók valóban léteznek itt Erdélyben, egész községszámra; de elszórva is laknak köztünk s azok tartják magukat az igazi zsidóknak; minket csak Sadduceusoknak fogadnak el. – Majd látni fog egy eredeti példányt belőlük ángyikám; biztatá őt Áron. Én rég ismerem az öreg Mathusalemet; úgy tudom, hogy egy unokája is van; ha még meg nem házasodott. E közben az utazó társaság egész a sziklafalig ért, mely útjokat elzárni látszott. Hatalmas, égnek meredő, juraképződési mészfal volt az, mely a többi hegycsoportot kettévágni látszott. A fensík véget ért előtte, s meredeken hanyatlott alá; beborítva egész a völgy mélyéig sűrű borókával. A fensík magasán állt még egyetlen vén bükkfa: az utolsó abból a lomberdőből, mely valaha a hegyormot koronázta; sok százéves lehetett már s még mindig tartotta magát. Vastag gyökerei messze elnyúltak s belekapaszkodtak a sziklába. – E tölgyfa mögött látszott a sziklafalban egy barlang szája: góthidomú csúcsívvel s előtte egy öblös medencze volt, melynek csak a fenekén látszott valami maradvány nyirok. Ide érve, Zenóbia leszökött a lováról, s kirántva annak a fejéből a zablaszerszámot, s megeresztve a terhelőjét, azt mondá Blankának: – Most itt a «csodakútnál» pihenőt tartunk, falatozunk egyet, a lovainkat legelni hagyjuk s aztán megitatjuk. – Miből? Itt nincs viz. – Nincs. De nem sokára lesz. Azért csodakút ez. Minden két órában felbuzog a forrás s megint visszahúzódik. Blanka hitetlenül rázta a fejét, s mert nem volt képes elhinni, hogy abban a medenczében mai nap több viz legyen, mint a mennyi már van: a markába merített belőle s megitatta vele – az ajándékba kapott jérczéjét, kakasát. Ez alatt Áron bátya kiteríté az Isten adta szép zöld abroszra az utitáska élelmi készletét s ezüstveretes kését elővéve, elkezdett mindenki számára felszelni a komoly csemegéből. Blanka azt mondá, hogy ő inkább szomjas, mint éhes. Zenóbia mosolyogva mondá: – A szent asszonyoknak minden kivánsága beteljesül, még a szikla is megindul szavukra. Halld csak: a forrás már közelít. A barlang szája bugyborékoló korgást kezde hallatni, zuhogó hullám böffenései hangzottak az üreg mélyéből elő s percz mulva rögtöni lökéssel bugygyant ki a barlang torkából az üde kristályzuhatag, ellepve a medenczét, s aztán túlömölve rajta. A bőséges forrás szakadatlan rohamban tódult elő a sziklanyilásból s aztán alább omolva, szikláról-sziklára zúdult szökellve a völgybe alá. Blanka örömében tapsolt a szép tüneménynek. Azt mondta, hogy ha ő nagy úr volna, ide építtetne magának egy házat s aztán elnézné azt a csodaforrást reggeltől estig s nem kivánna más mulatságot. Nevetett a gyönyörtől. És meglehet, hogy ez volt az egyetlen nevető hang, a mit azon a napon egész Erdélyből hírül vihettek az égnek az Úr angyalai. Áron bátya tüzet is rakott targalyból s megtanította ángyikáját, hogyan kell szalonnát pirítani kenyérrel? a mi nem csekély tudomány. Félóra mulva a forrás megszünt a sziklából kiömleni. Odabenn nyeldeklő, fuldokló hangok hallatszottak: a zuhatag nem tánczolt tovább a sziklákon, s egy percz mulva a medenczében maradt vizet is visszanyelte a sziklatorok: a forrás újra eltünt. Valami azonban megzavarta Blankának az örömét; nehány darázs. Abból az aristokratikus fajtából, a mi az erdőket lakja, s négy-öt képes egy lovat megölni. A csemege szagára jöttek elő valahonnan s mind Blanka fejét dongták körül, ő pedig sikoltozott tőlük. Áron segíteni akart az ángyikáján. Ezek a vakmerő állatok bizonyosan ebben az odvas bükkfában laknak. Azokat ő kipusztítja valahogy. Meg is találta az odujukat, s azzal csóvát készített, hogy kifüstölje őket belőle. A mint azonban a lángoló gazcsutakot bedugta a fölfedezett darázsoduba, abban a pillanatban, mint a gőzkatlan kürtőjének bömbölése, oly robaj hangzott a bükkfa belsejében s egyszerre csak kicsapott a láng az élőfa legeslegtetején. Az tele volt már százados pudvával, a mi a lángtól egyszerre végtől-végig föllobbant s akkor elkezdett az óriási szálfa, mint egy rengeteg fáklya égni felülről. – Mit tettél? kiálta Zenóbia felugorva fektéből. Tudod-e, hogy most megölted az apámat, s fölgyujtottad azt a házat, a miben az éjjel aludtál? Blanka azt hitte, hogy ez csak tréfabeszéd; de a mint Áron boszús arczára s Manassé összevont szemöldeire tekintett, észrevevé, hogy a leány szavainak értelme van, a mit a férfiak föl tudtak fogni. – Most már gyorsan a lovaitokhoz! Kiálta Zenóbia. Egy percznyi idő sincs. Én futok az apámhoz! Ti igyekezzetek a patak medrén a völgybe leszállni. A zsidó átvezet a Hesdád völgyén benneteket. Itt ne találjon benneteket az éjszaka! – Oh, Áron! Az Isten bocsássa meg neked, a mit én velem cselekedtél! A lánggal égő fa oduiból bagolysereg, mókus-család, kigyóivadék menekült repülve, mászva, kunkorogva szanaszéjjel, de gyorsabban azok sem menekültek, mint utasaink. Zenóbia vágtatott vissza azon az úton, a melyen idejöttek: a magára hagyott két férfi pedig középre vette a hölgyet s úgy indult neki az elátkozott útnak, melyet a csodaforrás száraz medre képezett előttük. És Blanka mindebből nem értett semmit. Mi nagy baj származhatik abból, hogy egy vén, odvas bükkfa kigyulladt? XLI. Az a völgybe levivő út kegyetlenül megviseli a lovast. A ló szikláról-sziklára lép, a zsurmalék megindul a lába alatt; néhol egyik partról a másikra kell átugornia; a lovas nem vezeti a mént, maga esze és szeme után jár az, valódi hű társa a bajban. Különben is sietni kellett, a nap már öt óra után lemegy, s nekik addig a Hesdád-völgyben kell lenniök. Zenóbia oly óvatosan vezette őket a hegyhátakon keresztül, hogy minden közbeeső falvat elkerültek: Szelistye, Indal – csak a távol harangszó volt sejthető. Egy órai folytonos völgynek alászállás után jutottak el az első pihenőig. Egy völgykatlanba épült ház volt az, mely mögött sövénynyel bekerített szántóföldek látszottak, körülpalánkolt ólak a hegyoldalban, s tövissel elsánczolt szénaboglyák. – Itt vagyunk már! Mondá Áron. Ez a mi zsidónk háza. Valamivel különb épület volt az a többi oláh kunyhóknál, de Ciprian lakával nem vetekedett. A ház eresze tele volt galambokkal; azok a magyar zsidó kedvencz majorsága. A ház udvarán látszott a lombsátor, borókából építve; a ház keleti oldalán egy kis szoba, mintegy kinövése az egész épületnek, mely fehérre volt meszelve, s aztán vörös festékkel irombára petyegetve. – Kutya nem volt a háznál; azt a zsidó nem tart, mert megharapott egyénnek fizetéssel tartozik. Hanem egy oláh suhancz őgyelgett ott az udvaron; arra rábízták, hogy jártassa meg a lovakat. Blankát azonban ölben kellett a ház küszöbéig vinni, mert a körül oly nagy volt a sár, hogy abban a női lábbelivel czélhoz jutni nem lehetett. Áron tudta már itt a járást. Az ajtó, mely a szobába vezetett, be volt zárva, s kilincse nem volt kívülről. Bezörgetett rajta ököllel. – Mi kell? hangzott belülről. – Ereszsz be az ajtón. – Nyisd ki, ha tudod. Áron pedig tudott ahhoz. Ha kilincs nem volt az ajtón kivülről, de volt rajta egy lyuk, azon bogra kötött zsineg volt kidugva, azt ha meghúzta az ember, a závár ütközője felbillent s be lehetett lépni a szobába. Ott pedig egészen sötét volt. Az ablaktáblák betéve; hanem egy vékony faggyúgyertya égett az asztalon s az olyan sötétséget terjesztett maga körül, hogy a bennlevők ki nem vehették tőle egymást, kivált a kik a verőfényről léptek be egyszerre. – Jézus! Kiáltá föl Blanka. Ide kell bemennünk S azzal félénken huzódott vissza a tornáczra, Manassét is visszatartóztatva. Csak Áron lépett be. Benn a sötét szobában czihelődött valami. – Hát fiam, Naftali, miért nem akartad kinyitni az ajtót? szólítá meg Áron azt a valamit. – Azért, mert ma huszonnegyedik Tizri van; felelt ridegen a valami. – S mi van azon a huszonnegyedik Tizrin? – A Garizim hegyén való ünnep. – S azon a napon igazhitü zsidó még az ajtó kilincséhez sem nyul, ugy-e bár? – Te tudod. – Hát nem jösz elő a sutból, Naftali. – Mindjárt, csak bekötöm az arczomat. – S miért kötöd be az arczodat, Naftali? – Azért, mert idegen asszonyi állat hangját hallom. – S neked még most sem szabad idegen asszonyi állat arczát látnod? – Igy parancsolja az «Eben Haäser». S minthogy az asszonyi állatok nem takarják be az arczaikat, nekem kell az enyimet betakarnom; különben a hátamon a «makkót mardót». – Hát az micsoda, jó Naftali? – Az a harminczkilencz ütés a szíjjal, a mit a nagyapám kiszolgáltat. Erre a nagy boglyakemencze mellől kilépett egy hosszú, nyurga suhancz; a fején gömbölyü bőrsipka volt, termetét ujjatlan báránybőr bekecs fedte, lábain szíjas bocskor, hasonlatos ahhoz, a mit a zsidók a sógornő-elvétel megtagadásával a Chalizeh szertartásához használnak; a homlokán egy kendő volt keresztül kötve, mely arczát az orra hegyéig eltakarta; gyér szakála két hegyes ágba indult, egész arcza, a mi meglátszott belőle, sovány volt és pergament szinű. – No hát Scholem álech, Naftali! Üdvözlé az előlépett Áron, a mire ez nem felelt semmit. Azt hittem, már meg is házasodtál, a mióta nem láttalak. – Ugyan kit vehetnék én el? felelt duzmadtan a legény. – Hát az Ábrahám zsidó leányát, Peterdről; a Rebekát. – Jó is volna, de nem engedi az öreg apám, hogy elvegyem. – Talán biz azért, mert az valóságos zsidó? – Ellenkezőleg, azt mondja, hogy az nem igazi zsidó. – Hogyan? A valóságos Izrael nemzetségéből való zsidó ellen lehet kifogása az öreg apádnak, a ki székely ember? – Nem elég törvénytisztelő előtte Ábrahám. Órát tart a házánál. – Hát az a törvény ellen van? – Igen. Az igazhivő zsidónak télen-nyáron egyformán kell felosztani a nappal és az éjszaka óráit. Télen napfelköltétől naplementig épen úgy tizenkét órának kell letelni, mint nyáron, mert minden órának külön áldása van, s azt elmulasztani vétek, s bizonyos órákban az ördögnek szabadság van adva az emberek fölött, azt meg kell vigyázni. A maschina-óra azt nem tudja megtenni, hogy télen rövidebb nappali órákat mutogasson, nyáron meg hosszabbakat. Az én öreg apám meg fövényórát használ a végre. A téli napokban egész a Tebeth hónap Sabbath Vajera napjáig minden reggel kivesz egy kanál fövényt a klepsidrából, s aztán megint a Siván hónap Sabbath Slah leha napjáig folyvást tesz hozzá egy kanállal. Igy tartja meg a törvény parancsolatját. Az Ábrahám ezt elmulasztja, s azért az én öregem előtt az Ábrahám leánya és gyerekei mind «mamzerin». – Hát aztán mivel töltitek itt az egész életet? – Imádkozunk és böjtőlünk. – Akkor rengeteg sok pénzeteknek kell lenni, ha annyit bőjtöltök. – Dehogy van. Hiszen hatvanhat keresztyén ünnepnapon nem szabad a mezőn dolgoznunk, akkor csak idebenn szövünk és fonunk. Száznegyvenkét nap meg a magunk ünnepe, a mikor ki sem szabad mennünk a házból. A mink terem, nem szabad másnak eladnunk, mint zsidónak, s ha valaki megcsal, vagy nem fizet, nem szabad keresztyén biró előtt beperelnünk. Ez a törvény. Azért szegényebbek vagyunk a nádi verébnél. – Látod pedig, most szép darab pénzt szerezhetnél; elég lenne a szép Rebekának «keszubbára», ha minket elvezetnél a hegyi úton a hesdádi völgybe. – Meg is ölne érte az öreg mindjárt; miként Mathatias a templomfertőztetőt, vagy Fineás a Simri fiát, a bálványimádót, ha azt merném tenni a Garizim-hegyi ünnepnapon, hogy útra keljek és pénzt keressek. – Hát legalább a szolgádat bocsásd el velünk vezetőül, az úgy tudom, hogy keresztyén és nincs ünnepnapja. – Nem merem tenni az öregapám engedelme nélkül. – Hol van az öregapád? – Itt van az imaszobában s a «brachot» hálaimáit mondja el sorba. – Hát te nem imádkozol vele? – Én már elmondtam háromszor, de ő elmondja hétszer. Én nem tudom többször, mert a szivem megfájdul bele. A mellékszobából áthangzott a gépszerű imahadarás. Áron odament és kopogtatott. Egy mély, rekedt hang megszólalt onnan belülről. – Naftali? Ki van itt? Ki háborgat engem? – Két idegen férfi, meg egy asszonyi állat. – Láttad, hogy asszonyi állat? – Nem láttam, csak a hangjáról hallom. – A kis ujját sem láttad? – Semmit sem. – Micsodák a jövevények? Midianiták, a Baal Peor imádói, vagy Emoreusok? – Köszöntésükből gondolom, hogy sadduceusok. Erre a hadaró hang sietve bevégzé a megkezdett dicséretet, s annak végeztével hallatszott, hogy az ajtóhoz csoszog valaki. Az ajtó pedig be volt zárva s a kilincset fordítani a Garizim-hegyi ünnep törvénye ellen van. Azért egy gömbölyü ablak volt vágva az ajtó felső részén, s ez letakarva kicsi függönykével. A lyukon dugta ki a fejét Mathusálem, úgy, hogy a függöny takarót képezett a homloka körül. Mintha sírbolt-ajtón dugná ki a fejét valami rég ott heverő halott. Ez arcz barna mint a szattyán és keresztül-kasul ránczokkal tele, hosszú, két águ szakálla s szijácsnak kunkorított hajfürtei nem voltak fehérek, hanem zöld és sárga szinüek; szemei szúrók és mélyen bennülők, sovány orra nyergéhez fölhuzódtak az éles ránczok s két szemöldöke hegyesen állt előre. Első dolga volt az, hogy kiköpött a szobába. Ezt rendeli a törvény, ha hitetlenek vannak jelen. – Áldassék Isten neve! üdvözlé őt Áron. A kidugott fő lehunyta szemeit és ezt mormogá: – «Min haólám, wead haólám.» S aztán egyszerre fölnyitá megint a szemeit, Áron szemébe nézve s most már kérdőleg, követelőleg ismétlé: «min haólám, wead haólám?» Míg Áron észrevette, hogy az öreg azt kivánja, hogy ő is mondja azt utána. Miért ne tette volna meg neki? Utána mondta. Erre ravasz vigyorgás szedte ránczba a mumia vonásait. Nevetett magában. Sikerült rászednie a sadduceust. «Min haólám, wead haólám» azt teszi, hogy «egyik örökkévalóságtól a másikig», s kétezer év előtt Kanahánban nagy vita volt a fölött a farizeus és a sadduceus között. Ez utóbbiak csak «egy» örökkévalóságot akartak elfogadni s azt mondták: «ad haólám», de az igazhivő két örökkévalóságot vall. Jól esett az öregnek, hogy egy tévelygőt most kelepczébe ejthetett. – No hát mit akartok, Saddók fiai? a kik utaztok idegen földön a Garizim-hegyi ünnep napján. – Nem jókedvünkből utazunk, öreg; ellenség kerget bennünket, fegyverrel jön sarkunkban. – Ah! Ugy kell nektek. Kergettetek ti is minket. Tűzzel-vassal pusztítottatok; házainkból kiűztetek; megfizet most nektek az Úr miértünk: áldassék szent neve min haólám, wead haólám! – Mi bizony nem üldöztünk benneteket, öreg; hiszen tudod, mi is egy Istent hivők vagyunk, magunk is árvák, békességben élők. – Nem igaz! Nem igaz! Rikácsolá a mumiafő s szakállát és hajcsapjait rázta mérgesen. A hol ti többségben vagytok, ott ti is hatalmasok vagytok; ott a ti nevetek az «Alm!» – A pápista a kálvinistának az «Alm», a kálvinista az unitáriusnak, az unitárius a szombatosnak. A püspökök megégették Huszszot, – de Calvinus megégetteté Servetet s saját testvére fojtá meg Blandratát, a ti prófétátokat, s a ti apáitok kegyetlenkedtek a mi prófétánk, Simon fölött; az erős boszúálló Úr megbünteti az apák bűneit a maradékokban. Vagy egy hiten vagyunk-e most is? Megünneplitek-e a szombatnapot? Megbőjtölitek a szerdát, a mi az ördögnek a napja? Nem eszitek-e meg a sertéshúst? és a marhának a forgócsontja melletti inat? a nyelvét, a paczalját! iszszátok a szőlőnek a levét? Kinyitjátok az ablakaitokat, mikor mennydörög és villámlik, hogy bejöhessen rajta a Messiás, a ki az örök boldogságot elhozza a földre, a miért mi énekelünk? vagy meg vagytok elégedve azzal a világgal, a miben titeket nyomorgat az «Alm» s ti nyomorgattok minket, meg azokat, a kiknek ti vagytok az «Alm», s szidalmazzátok a nyomorgatottakat azzal, hogy már eljött a Messiás? – Nem bánom én bizony, öreg, vágott szavába Áron, akárhogy eszik és bőjtöl más, s mit csinál, mikor az ég zörög? Hallgass rám s aztán eredj vissza imádkozni, s idvezülj a magad hite szerint. Tisztelem én azt nagyon. Hanem most arról van szó, hogy az oláhság föllázadt a mi nemzetünk ellen, s jön tábor számra mögöttünk és ránk szembe; mi menekülni akarunk a mi atyánkfiaihoz. Az idő sürget. Még naplemente előtt át kell hatolnunk a hegyeken, hogy itt ne lepjenek bennünket. Nézd, hárman vagyunk, magyarok, hazádfiai. Áron hivására megjelentek az ajtóban Blanka és Manassé. – Hát mi közöm nekem mindezekhez? frecskelte a tajtékzó szót a kidugott fej. Akár a Midiánita falja fel az Emoreust, akár az Emoreus a Midianitát? Nekem ez nem hazám, mert az én hazám Jeruzsálem. Nekem azok, a kik az én nyelvemet beszélik, nem testvéreim, mert az én atyámfiai azok, a kik Izrael hitét vallják. A ti jajgatástok nem fáj nekem. A ti futástok nem ijedség nekem. A ti hazátok romlása nem keseríti meg az én szivemet. Én hetven esztendő óta nem teszek egyebet, mint tűrök és imádkozom. Tanuljatok ti is tűrni és imádkozni. – Megtanultuk már, öreg. Hanem ezzel most nincs segítve rajtunk. Nekünk egy vezető kell, a ki a hegyeken át kalauzoljon. Neked van egy felesleges szolgád, engedd azt eljönni velünk; megadjuk a bérét. – S ha annyi siklus aranyat adnátok, a mennyi hajszál van a fején annak a szolgának, még sem történhetnék az meg, hogy a törvény ellen útra keljen egy szolga, a ki az én kenyeremet eszi, a Garizim-hegyi ünnep napján. Áron könyörgésre vette a dolgot. – Mathuzsálem! Jó öreg apó! Ha mi értünk férfiakért nem teszed meg: nézd e nőt. Ez retteg a veszélytől, s szánalomért esdekel hozzád. – Mit? vonított csufondárosan az öreg, – egy nő, a kinek nincs levágva a haja, s még sincs befátyolozva az arcza! Ha asszony volna, nyirott feje volna, ha leány volna, fátyolt viselne. Ez a Midián leánya: egy tisztátalan személy! De már erre a szóra elhagyta Áront az unitárius phlegmája. – Bekapd a fejedet a lyukon, vén káromkodó, ordítá Mathuzsálemre, vagy kikapok a táskámból egy darab szalonnát s bedugom vele a szádat! A legirtózatosabb fenyegetés és sérelem, a mit a szombatoson el lehetett követni. Mathuzsálem vissza is rántotta a fejét a lyukból, mintha tűzzel-vassal közelítettek volna hozzá s a függöny újra lehullt a nyilásra. Hanem a függöny mögül kihangzott az öreg rémséges átkozódása a házára tört idegenek ellen. Blanka ez iszonyú átkozódástól zsibbadni érzé tagjait, mintha Lóth felesége volna s kezdene sóbálványnyá válni. – Gyerünk! mondá Áron, megfogva Blanka kezét s kivezette őt a pitvarba. Naftali az ajtóig kisérte őket, de a küszöbön keresztül nem lépett; azzal vigasztalá a kiűzött vendégeket, hogy ez még csak a kisebbik átok: az «Arur». – Hát még ennél czifrább is van? – Igen: a «schófer». Az elől elfut minden ember. Ez a mi fegyverünk, a mi várunk, a mi ajtónkon a zár, a mi védelmünk, a mi igazságunk: az átkozódás! Áron felsegítette Blankát a nyeregbe, s aztán a kantárt tartó oláh legénynyel eredt szóba. – Vaszilie! Mi béred van neked Mathuzsálemnél? – Husz forint, – Hát ha te minket most elvezetsz arra az útra, a melyiken a Hesdád-völgybe jutunk, én adok neked ötven forintot, s nem kell esztendeig szolgálnod Mathuzsálemet. Vaszilie megörült ez ajánlatnak, s nagyot ugrott, mikor Áron egy bőrzacskót nyomott a markába, a mi huszonöt darab valóságos két forintos tallérral volt kibélelve. – Elvezetlek ezért, uram, akár a mennyországba. Az alku hamar megvolt, de gazda nélkül volt kötve. Már fennültek a nyergeikben mind a hárman, midőn a ház-hiú gömbölyű ablakából kidugta magát a mumiafő s onnan zengé alá a szolga nevét: «Vaszilie!» És akkor aztán rákezdé a «schófer»-t. Szerencse, hogy most oláhul beszélt a megszólított kedveért, s Blanka nem értheté az átok szövegét; csak az arczkifejezés változataiból sejtheté annak tartalmát, meg a hanglejtésből. Valami csodálatos éneklő vonítással kevert hadarás volt az, hol felsikoltott, s éles fistula-hangon visított fel az égbe, hol meg alámélyedt dörgő bassus hangon, a dübörgő pokol mélységeig, megrázott álla jajgatva vaczogott, szemöldökei vonaglottak; majd meg epileptikus elmeredéssel nyitá fel a száját, égretartott arczczal, s egyszerre megint rákezdte a folytatást, arczát ránczba szedve, s felső ajkát vicsorgatva. A megátkozott szolgalegény arcza elkékült, elsápadt, térdei megcsuklottak, utoljára odadobta az erszényt Áron ölébe s két kezével lerántva a nagy báránybőr süvegét a két fülére, úgy elszaladt, hogy többet utol nem lehetett érni. A vén patriarcha pedig a diadal után még egy hálaadó dicséretet zengedezett el onnan a magasból az Úrhoz, «min haólám, wead haólám!» De már azt nem várta be a társaság. – Mit fogunk most tenni? kérdezé aggódva Blanka. – Istenre bizzuk magunkat, felelt neki Áron. – Az Úr válaszszon, hogy melyikünk fohászát hallgatja meg. Megkeressük az utat magunktól. S a hegyszakadékok tömkelegében megtalálták az igazi utat a bérczkatlanból: a Hesdád-völgy egy óra mulva ott mosolygott eléjük kedves kis magyar falujával, a minek a házai messze fehérlenek. – Az Úr a mi imánkat hallgatta meg! rebegé Blanka, s a kiállt kétségek után kitört kebléből a zokogás. – Kétkedél-e benne? – szólt Manassé, kezét a hölgy kezének ujjaival kulcsolva imára. XLII. A bércztetőről messze el lehetett látni. Északnak meglátszott a meredek sziklafal, melynél delelőre pihentek volt; az óriási bükkfa füstje, mint egy gőzkatlan kéményéből gomolygott föl a magasba; délkeletnek egy másik hegytetőn szint olyan füstoszlop emelkedett, s a hegy alatt látszott meg a tordai hasadék óriás kapuja. Áron azt mondta, hogy itt a hegytetőn a lovakat meg kell pihentetni; mire mindhárman leszálltak a nyeregből. Áron leterítette Blanka számára a bundát a gyepre, hogy pihenje ki magát, – annak pedig előbbvaló volt a csalitot fölkutatni havasi virágokért.