# Egy az Isten (1. rész)

## Part 2

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/egy-az-isten-1-resz-55711/index.md

– Csak az érti ezt meg, a ki Erdélyt ismeri: a négy vallás és négy nemzet hazáját, a kik alatt még egy ötödik vallás és egy ötödik nemzet mozgatja a földet, mely számra nagyobb, mint együtt ama négy. De nem akarom nagyságtokat államtani fejtegetésekkel untatni: folytatom eltünt utitársunk jellemrajzát. Mint hirtelen felkapott s főnökei által tenyéren hordott fiatal ember, nagyon elbizakodott lett; előtte állt egy fényes pálya, melyen nyitva volt előtte az út egész a cancellárságig; sőt még a kormányzói méltóság polczáig is. Ekkor beüt a nagy politikai rázkódás. A magyar országgyűlés eltörli a rendi alkotmányt, behozza helyébe a képviseleti felelős kormányt. Erdély kimondja az uniót, s ezzel az egész hatalom és dicsőség, melyet Adorján Manassé huszonkét éves korával szerzett magának, mint a jégvár elolvad, s lesz a fiatal emberből egy élő halott; a ki ifjusága kezdetén már a lomtárba van dobva, s ha azt nem akarja, hogy őt, ki előtt tegnap még nagyságos és méltóságos urak kapartak hátra a lábaikkal, ma az utolsó mesterlegény is insultálja, hát keresheti, hogy hová temesse el magát? Volna ugyan még más választása is. Tehetné azt, a mit pályatársai közül többen, hogy feltűzze a mellére a trikolor szalagcsillagot, s a győztesek élére állva, túlárverezze eddigi ellenfeleit, vagy pedig azt tegye, a mit pályatársai közül még többen, hogy felmenjen Bécsbe, összesúgni-búgni azokkal, a kik az új korszak tartósságában nem hisznek s segítsen ásni a földalatti folyosókat, a mikkel az új építményeket hiszik romba dönteni. De úgy látszik, hogy egyiket sem választotta: hanem a helyett keres magának egy «holt várost, a melyik semmi nemzeté», hogy abba eltemetkezzék.

A szőke hölgy közbeszólt eleven észszel:

– Akkor hát megtudom oldani azt a rejtélyt is, a mi e mondatban volt: «megyek válópert indítani egy kedvesem ellen, a ki eltaszított, a ki mással szövetkezett, a ki megtagadott, és a kit mégis kénytelen vagyok holtig szeretni». Ez a kedvese a saját nemzete.

– Valószinűleg az; mert neje nincsen.

– Ez magyarázza meg azt is, hogy két honfitárs, mint önök, mikor véletlenül összetalálkoznak, hogy nem kezd egymással beszélgetni; a szomszéd-waggonokban hogy vitatkozik minden ember a napi politikáról: majd áttörik a kocsi falát.

– Valóban úgy van. Kettőnknek a mai idők eseményeiről együtt társalogni vagy kegyetlenség volna, vagy hóbort.

– Már most kezdem sajnálni azt a fiatal embert, daczára annak, hogy pogány. Bár csak le ne maradt volna.

S az igazhivők óhajtásainak van sikere; még ha a hitetlenek javára szolgálnak is azok: ime, a mint a vonat újra megállt, az elveszettnek hitt fiatal ember arcza felbukkant a waggonablak előtt s nyájasan mosolygott a bennlevőkre.

– Ah, mi azt hittük, hogy ön elveszett, mondá a szőke utitársnő.

– Az lehetetlen. Elveszni csak annak lehet, a ki valakié. Odafenn ültem az imperialon. «Polgártárs!» – szólt a köpczös honfihoz azután, nem mászik fel velem a kocsi tetejére? Onnan gyönyörű a kilátás.

A polgártárs tétovázott.

– Aztán ott pipázni is lehet.

Ez döntő indok volt a köpczös utitársra. Eddig is tantalusi kínokat állhatott ki. Elővette időszakonkint a gyönyörűen barnára szítt tajtékpipát, megtörülgette a kabátja ujjával a kifaragott névelőbetűt rajta, megfordította a tüllanglaiset a szára végén, fölnyitotta az ezüst kupakot rajta s boldoggá tette a kisujját azzal, hogy beledugta az üres kráterbe; aztán fogai közé szorítá a csutoráját, hogy legalább egy hangot adjon rajta, megpróbálva, ha szelel-e még? s éljen abban az illuzióban, a múltak emlékét szippantgatva, mintha most is pipáznék! – s aztán csak megint szomorúan visszadugta a drágaságot az oldalzsebébe. Annálfogva a tett indítványt sem irásban nem kivánta beadatni, sem a sectiókhoz nem utasította elébb tárgyalás végett; hanem stante sessione elfogadta s ment a fiatal utitárs után azon a macskahágón föl a waggon tetejére, a hol a kalauz kukulloriumát kisajátították és beleültek. Csak itt jutott eszébe azt az észrevételt tenni, hogy: «de talán a hölgyek meg is neheztelnek, hogy őket magukra hagytuk?»

– Ne féltse őket, Gábor bátyám. Utazó hölgyeket azzal kötelez le a férfiember legjobban, ha elpárolog közülük.

II.

Az az úr, a kit már most Gábor bátyámnak tisztelhetünk, mindenekelőtt azt a kedvencz tajtékpipát tartá kötelességének dohányzacskójából megtölteni, ezután belecsiholni az illatos bükkfataplóba és azt lezárni a koronaalakú ezüst kupak alá: addig hiába terült el szemei előtt az olasz paradicsomkert, melynek magasztalásában fiatal utitársa oly kifogyhatatlan volt; a míg nem füstölt a pipája, addig oda sem tekintve, mormogá: «mi ez egy ezer holdas szép egyforma búzavetéshez?» s csak azután, hogy a kospallagi felszálló azur füstjén keresztül tekinthetett rajta végig, ismeré el, hogy «biz ez gyönyörű egy ország: – kár a németnek!»

– Bátyám! – tudja? – ne politizáljunk! jegyzé meg rá a fiatal úr.

– Hát szóltam én egy szót? A szép vidékről beszéltem. No hát beszéljünk inkább a szép asszonyokról. Te nem is sejted, hogy micsoda kényes húrokat pengettél oda lenn?

– Hogyan? Bátyám szénájába vágtam volna tán a kaszámat? – Ej, ej, ej! De gonosz szemed van: mindent észre kell venned. Nem arról a szőke hölgyről van szó; hanem arról a barnáról.

– Barna? Nem is láttam jól; úgy le van fátyolozva az arcza.

– Pedig az téged nagyon megnézett s akkor a fátyolát is feltakarta; de te nagyon el voltál foglalva azzal, hogy a szőkének magyarázd az asszonyok kötelességeit a férjeik iránt, s a valóperek természetét.

– No! és kellemetlen vonatkozásokat tettem volna ezzel?

– Annak nem, a kinek beszéltél; mert az már özvegy! hanem a másiknak, a ki veled egy sorban ült s hallgatta, a mit beszéltél.

– Azt fogja hinni, hogy valami bonvivant vagyok s őrizkedni fog tőlem.

– Nagyobb bajt okoztál neki. Azon fog töprenkedni, hogy nincsen-e neked igazad?

– Hisz ez meg épen nem lesz baj rá nézve.

– De igen nagy baj lesz rá nézve. Mert épen a válópere miatt utazik Rómába.

– Ah! Már válópere van? Én azt hittem, hogy most hozzák valami zárdából, a hol nevelőben volt.

– Mondom, hogy hamis szemed van; oda sem néztél, mégis megláttad, hogy egész gyermek még. Ez az én védenczem: a szerencsétlen Cagliari herczegné.

– A kinek férje indigenatust nyert Magyarországon.

– Ő maga egy Zboróy Blanka grófnő. A családot jól ismered. Nagy birtokuk majoratus. Az első szülött dynasta lesz, fivérei pedig láthatnak utána, hogy katonai, vagy papi pályán keressenek magoknak szerencsét, a mi az utóbbin sokkal hamarább feltalálható, mint az elsőbbin. A leányok pedig arra vannak utalva, hogy igyekezzenek gazdagon férjhez menni, ha pedig ezzel elkésnek, menjenek zárdába. Volt azonban a családnak egy püspök őse, a ki annak idejében olyan végrendeletet csinált, hogy vagyonának kamatjai a tőkéhez csatoltassanak, s mikor egyszer annyira felszaporodnak, hogy a Zboróy gróf család minden tagjára jut belőle kerek egy millió, akkor osztassék fel közöttük. No ez a mostani ivadék alatt teljesedésbe ment. Minden Zboróy családtagra jutott egy millió. Ennek azonban az örökösök végrendelete szerint csak haszonélvezői, mert a hagyományozó több kemény föltételt kötött jótékonyságához, mely szerint ez élvezettől a családtag eleshetik s akkor az a többiekre marad. Ilyenek: ha egy családtag a dynastia ellen lázadó lesz; – vagy ha kiköltözik idegen országba; vagy ha elhagyja a római katholikus hitet, vagy ha mint nő, botrányos életmódot követ. Képzelheted ennélfogva, hogy az így együtt érdekelt családtagok milyen jó rendőri felügyelet alatt tartják egymást? Egy millió nem potyapénz mai világban! Megérdemli, hogy az ember utána lásson. – Blanka grófnőt, a mint a zárdából kikerült, hozzá adták Cagliari herczeghez. A herczegnek hallhattad hírét. Nagy szerepet játszik a politikai világban.

– Volt hozzá egynehányszor szerencsém.

– Bécsben, az udvari bálokban. – Nem fiatal ember már. És sokat élt. Kétszer annyit, mint más ember hasonló idő alatt; mert még az éjszakákat is keresztül élte. Mikor Blanka grófnőt elvette, igen közel ismeretsége volt egy Caldariva marquisnővel, a kit a legfiatalabb korában «Cyrene» név alatt ismertek a czirkus látogatói, a hol magas fokra vitte a choreographia művészetét, míg egy olasz marquis olyan szives nem volt, hogy a czímerével megajándékozza, s aztán rövid idő mulva főbelője magát. Ennek a Caldariva marquisnőnek igen pompás palotája van Bécsben, a mit a herczeg iratott a nevére. Ennek a palotának a kulcsait még azután is elfelejtette a marquisnőnek hazaküldeni a herczeg, hogy Blanka grófnőt feleségül vette; sőt azt mondják, hogy mikor az esküvőre ment, akkor is a szép Cyrene kötötte csokorra a nyakravalóját. – A herczeg elvette Blankát, mint a hogy megszerez magának egy gazdag úr egy ritka szép paripát, egy drága szobrot; azért, mert ritkaság és drága. Blanka pedig irtózott a hozzá kötött férjtől. Gyermek volt. A nász napjáig fogalma sem volt arról, hogy mi különbség van a párta és a főkötő között? A herczeg egy óráig sem volt vele boldog. A mint ifju nejéhez egy gyöngéd propos-val közelített, az rögtön ideges görcsöket kapott, arczát elhagyta a szín, rángások vették elő s elájult. S ez így volt, valahányszor magukra maradtak. A kéjsóvár herczeg fűnek-fának panaszolta a baját, orvosokkal consultált, tapasztalt rouéktól kért tanácsot: úgy, hogy a család titka egészen köztudomásuvá lett. A «parere» az volt, hogy a nőnek természetes hajlama van az epilepticus rohamokhoz. – Gavallér ember az ilyen kényes helyzetben iparkodik nagylelküen eltűrni a rá mért keresztet s keres magának kárpótlást compromittálás nélkül. – Van azonban a herczegnek egy totumfacja: valami «Vajdár Benjámin».

E névre akkorát ugrott ültéből a fiatal utitárs, hogy a fejét beleütötte a faköpönyeg ernyőjébe.

– Mi lelt? Le akartál esni?

– A szivarom ejtettem le, felelt az, s utána kaptam.

– De majd utána ugrottál. – Hát a mint mondám, ez a totumfac az, a ki ennek a családnak a rossz szelleme. Ketten tesznek a herczeggel együtt egy ördögszámot. A herczegben megvannak a dæmonhoz való rossz indulatok, a hóbort, a kéjsóvárgás, a dölyf, a boszúvágy; emennél pedig a mindezeket életreköltő ész, furfang, leleményesség. A herczeg vigasztaltatni akarta magát régi barátnéjával; de a szép Cyrene valaki által nagyon jó tanácsokkal lett ellátva. Élni akart felismert hatalmával. És élt is vele. A herczeg minden megaláztatást megszerzett fiatal nejének a marquisnő kedveért. Utoljára, hogy a mű meg legyen koronázva, megindította a válópert neje ellen. Ez volt az ára annak, hogy a szép Cyrene ismét kegyébe fogadja a herczeget. De én meg vagyok felőle győződve, hogy a terv Vajdár Benjámin fejében fogamzott.

– Hisz ez a válóper csak felszabadítja a herczegnőt helyzetéből, jegyzé meg a fiatal utitárs.

– Jó volna, ha úgy végződnék, de épen itt a bökkenő. Az ellenfél arra alapította támadását, hogy a nő epilepticus idegrohamokban szenved, s így házaséletre képtelen. Én azt nem engedem meg. Azt elhiszem, hogy a herczeg közeledtére görcsöket, rángatózásokat kap; hisz én sem vagyok nyavalyatörős, rugni, harapni sem szoktam rendes körülmények között, de mikor ezzel a Cagliarival szemközt állok, érzem, hogy valami csendes hydrophobia kerülget, a nyakamban az erek felduzzadnak, az állam rángatózik s az ökleim alig elnyomható vágyat éreznek valakinek az oldalbordáival érintkezésbe jönni. Pedig hát nekem nem férjem a jámbor, nem kell tőle félnem, hogy megölel. Én azt allegálom, hogy csak ő előtte esik ájulásba védenczem, s kérem a házasságot egészen megsemmisíteni. Mert ha az ellenfél győz, ha az ő indokai lesznek elfogadva, akkor a szentszék itélete egyuttal ki fogja mondani az asszonyra, hogy soha többet férjhez mennie nem szabad. Már most gondold el azt a sorsot, a mi erre a nőre vár, a kit ifjusága virágában, alig húsz éves korában, a törvény és a társadalom kitilt az életből, s elitél egy hosszú, hosszú tetszhalálra, a miből nincsen feltámadás, elveszi tőle a napvilágot, a levegőt, s azt mondja neki: te neked nem szabad többé nevetned, nem szabad örülnöd, nem szabad reménylened, a te szívednek nem szabad dobogni, a te arczodnak kigyulladni, a te lelkednek nem szabad álmodni! Hanem azért nézned kell tovább is, hogy jön az ősz a tavasz után, a mi számodra se virágot, se gyümölcsöt nem hoz.

Mikor az ügyvéd pathetikus szónoklata végén félretekintett ifju utitársára, azt vette észre, hogy annak a szemeibe valami vízcsepp lopózott.

Hisz ez az itélet az ő fejére is ki van mondva. Abban a perben, a mit ő a maga válóperének nevezett. Ő is ki van már tiltva a világból, a társadalomból, ő is meghalt már és semmi sem vár rá többé: neki is megmondták azt, hogy: «te neked nem szabad többé szeretned, reménylened, álmodnod! Hanem azért nézned kell tovább, hogy jön az ősz a tavasz után!»

– Valami esett a szemedbe?

– Igen; a kőszénfüst csapódott bele.

Azzal megtörlé a szemeit, s aztán nem volt semmi baj.

Az ügyvéd folytatá a beszédét:

– Most azért megyünk Rómába, hogy megkisértsük a herczegnőnek személyes esdekléseivel hatni a birákra. Lehetetlen, hogy meg ne essék rajta a szivük, ha van bennük emberi érzés. Az idő most nekünk kedvez. A pápa a reformok terére lépett: a római curia vezetését új emberek vették kezükbe, a régiek befolyása megszünt; Rómában is a szabadság szele fujdogál s alkotmányosság csirázik a földből.

– Hahaha!

– Mi az ördögöt nevetsz?

– Én? Dehogy nevetek. A szivarfüst szaladt a torkomra. Eh – hahaha! Oh be csiklandja a torkomat!

– De sok bajod van a füsttel. Hol megríkat, hol megnevettet. Én egészen bízom a pápa igéretében. Csak nem tartasz bennünket valamennyiünket idiótáknak, a kik a napokban lepleztük le ünnepélyesen a «radikal körben» Pio Nono arczképét egyhangú határozat folytán. Ha valaha, úgy most lehet a szegény herczegnő ügyének kedvező fordulatot adni. A milyen grata persona volt ezelőtt Cagliari herczeg a Vaticánban, annyira elvesztette ott most minden befolyását. – Mégis csiklandja a torkodat az a füst? – Csupán egy embertől tartok. – Ettől a furfangos Vajdártól. Velenczében összetalálkoztam vele. Kérdeztem: hová megy? Azt mondta Milanóba. Tudom bizonyosan, hogy hazudott. Ő is Rómába siet. Meg akar bennünket előzni. Vagy legalább is utolérni. – Csak egy nappal előbb érkezhessünk Rómába, mint ő: s akkor nyert ügyünk van. De félek, hogy már is magunkkal viszszük valamelyik kerekes ketreczben. – Ej, de meleged van, hogy izzad a homlokod. – Tán az én pipám füstjét nem állhatod? Ha megkapnám azt a ficzkót, kitörném a nyakát! Képes egy ilyen angyalt örökre szerencsétlenné tenni, élve eltemetni.

– De hát ne engedje magát.

– Alázszolgája! Hát hiszen, ha tudsz valami jó tanácsot adni, miért nem mondod? a kalapom is leveszem előtted. Hogyan ne engedje magát a herczegnő élve eltemetni?

– Columbus tojása! Legyen protestánssá, s akkor nem parancsol neki a római szentszék.

– Servus humilimus! Hát az egy millió, a mit a püspök nagybátyja ráhagyott?

Adorján Manassé széttörte a szelelni nem akaró szivarját az ujjai között, s azt mondá egykedvűleg:

– Hát én csak azt mondom, hogy ha a te herczegnődnek igazán van szive, el fogja dobni az egy millióját, mihelyt találni fog egy férfit, a ki megér harmincz ezüstpénzt. Úgy hiszem, ez a legmagasabb becsára egy férfinak; miután a mi urunk Jézust is annyiért adták el.

– Te! A Jézust hagyd ki a discursusból; mert az nekem Istenem, a kit én imádok.

– Nekem pedig emberem, a kit követek.

III.

Ezalatt egy olyan állomáshoz érkezett a vonat, a mely csomópont volt egy másik vasutvonallal. Itt étkezni is lehetett.

A polgártárs meg volt éhezve. Különben is jó constitutióval birt s az utazás rendesen még fokozza az étvágyat. Azt mondta, hogy ő itt leszáll valamit falni.

Adorján figyelmezteté, hogy gyorsan végezzen, mert a másunnan érkező új vonat vendégei az átköltözésnél könnyen megteszik azt a barátságot, hogy teli ülik azt a coupéet, a hol ők a hölgyeket magukra hagyták.

– Hát te mit fogsz addig csinálni?

– Előveszem az albumomat s lerajzolom innen a kakasülőről ezt a tájat.

– Nem is tudtam, hogy pictor is vagy.

– Egyéb sem vagyok már.

A másik vonalon ezalatt megérkezett a csatlakozó vonat, s az abból átköltöző utasok siettek maguknak jó helyet foglalni a változásnál.

A szép szobor arcza némi nyugtalanságot árult el. A kalauz ő felőle nyitotta ki a kocsiajtót s ő aggódva tekintgetett kifelé, hogy nem jön-e valaki e kényelmes magányt megzavarni? Egyszer csak ijedten kapta vissza a fejét. Már késő volt; meglátták.

A waggon lépcsőjén acrobatai gyorsasággal szökött fel egy fiatal férfi, finom uti öltözetben, kezében egy kis utitáskát czepelve, oldalán szij-általvetőn lógott a szivartartója; másik kezében pálcza volt, melynek fogantyuja elárulá, hogy abban tőr van.

A fiatal ember veszedelmesen szép alak volt: gesztenyeszín hajú, eleven szemű, deli termetű s látszott rajta hogy szépségének öntudatával bir; tanusítá ezt a hajfürteire s öltözékére fordított gond, s a kiszámítás, a mivel beszédközben kellemes mosoly alatt igyekezett ragyogó fogsorait megmutatni.

– Ah, minő véletlen szerencse, herczegnő! szólt, kásztor kalapját levéve s utitáskájával együtt letelepedve a herczegnővel szemközti ülésbe.

– Kérem, az egy úrnak a helye, a ki hozzánk tartozik, szólt a herczegnő ingerülten.

Mire a szép férfi mosolygó impertinentiával felelte:

– A hely nem volt öltönydarabbal jelezve, s így a vasuti szabályzatok értelmében akárki által elfoglalható. Én nem mondok le könnyen arról a szerencséről, hogy a herczegnővel szemközt ülhessek.

A herczegnő nem tudott szavakat találni a haragtól, mely idegeit elállta. Annálfogva utitársnéja tartá kötelességének segítségére jönni, s megújítani e kisérletet annak a betolakodónak a kidobására.

– Vajdár úr! mondá, kemény accentusra hangolva szavát, önnek kellene ismernie egy nevelt ember kötelességeit hölgyek irányában. Ön tudhatja, hogy önt a herczegnő nem türheti s könnyen kitalálhatja az okát.

A deli ifju ez erős szemrehányásra egy czifra dobozkát huzott ki oldalzsebéből, s felnyitva annak födelét, odakinálta azt megtámadójának.

– Frau von Dormándy! kegyed szereti a csemegét, szabad szolgálnom e finom «persicaté»-val. Ferrarában készítik. Egyetlen a maga nemében.

Erre az úrhölgy boszúsan hátat fordított neki, s kidugta fejét a kocsi átelleni ablakán, mérgében dörmögve, hogy «de ugyan hol a pokolban is marad el ilyenkor az a prókátor?»

– Meddig akar ön még üldözni, uram? szólt indulattól reszkető hangon a herczegnő a szemközt ülőhöz.

– Csak a sírig, herczegnő, ott aztán elválunk. Ön bizonyosan a mennybe megy, a hova engem valószinűleg nem eresztenek.

– Miért esküdött ön az én elvesztésemre?

– Mert ön maga úgy akarta. Csináltam-e belőle titkot valaha? Nem nyilt kártyával játszom-e ön előtt?

– Kényszeríteni akar ön, hogy elhagyjam e kocsit, s beüljek a kofák és halárusnők közé?

– Nem fosztana meg vele a herczegnő attól az élvezettől, hogy közelében lehessek. Az egész úton Rómáig minden vetturinónál, minden postaháznál, a hol a herczegnő számára utazó szekér van megrendelve, fönn van tartva a számomra egy fölösleges hely.

– Mit akar ön velem?

– Azt, a mit ön választani fog. Vagy olyan boldoggá tenni önt, a minővé valaha férfi tett egy asszonyt, vagy olyan szerencsétlenné, a milyenné valaha ördög tett egy embert.

– Én védem magamat mind a kettő ellen.

– Ájult védelem! Nekem kezemben van minden eszköz önnek az életét úgy elrontani, hogy az ne legyen egyéb, mint egy befalazott sírbolt.

– Azt Isten nem fogja megengedni!

– Ah, herczegnő! Rómába megyünk, s ott sok a templom; de Isten egy sincs!

A hölgy úgy összeborzadt e szóra, hogy szinte fázva húzta magán szükebbre shawlját; míg a deli ifju egyik lábát a másik térdén átvetve, öntetszőleg mosolygott tréfás calembourghján.

«De ugyan hová lett az a másik két ember?» dörmögé a szőke hölgy, hasztalan keresve a két utitárst a lótófutó közönség között.

Hát biz azok közül az egyik, a pogány, most is odafönn ül az imperialon, s rajzolja a piniáktól körülvett várromot, mely a folyamban visszatükröződik; a másik pedig bement az étterembe megebédelni, ott azután az történt vele, hogy a mint igaz keresztyénhez illő módon, begyűrte az asztalkendőt a nyakravalójába, s neki ült kényelmesen a megrendelt rizottónak, még alig dugta bele a villáját, midőn a fülébe ordítja a kalauz a halottébresztő jelszót: «partenza!» Erre a polgártárs megijed, hogy mindjárt elfut nála nélkül a vonat, s otthagyva rizottót, maccaronit, a késsel, villával kezében, az asztalkendővel nyakában rohan ki a waggonját felkeresni; akkor azután először végig szaladgálja az utóbb érkezett vonat minden kocsiját, míg észreveszi, hogy az a másik, az övé a tulsó vágányon áll.

Akkor meg ott nem talál rá az elhagyott waggonra, mert a vonatot az alatt megfordították: a mi elől volt, az most hátul van; kérdez, kiabál, szitkozódik, könyörög, diákul beszél; míg végre az imperialon ülő utitársa észreveszi a veszedelmét s leszáll a megszabadítására, a mikor aztán egy pinczér segítségével, a ki az asztalkendőt és kést, villát jön reclamálni, sikerül a földönfutót kézrekeríteni, mire aztán kölcsönös magyarázatok folytán kiderül, hogy még épen húsz percznyi ideje lett volna a rizottót is, meg még egy branzinót is elkölteni, a mit előre kifizetett; de már köszöni, nem kell semmi; úgy jól lakott az ijedtséggel, s nem kíván egyebet, mint hogy a coupéejába visszavezessék.

Ott várt azután csak rá az igazi meglepetés, a mint meglátta a helyén ülve azt az embert, a kit szeretett volna nagyon megkapni, hogy kitörje a nyakát.

Most tehát megkapta, még pedig a tulajdon jogszerinti helyének a bitorlásában kapta, szemközt ülve az ő védenczével.

Hanem azért dehogy törte ki a nyakát! Nincs gyávább katona az ilyen vasutról lemaradástól demoralizált pasasérnál; még azt mondta neki, hogy alázszolgája! s aztán körülnézett, hogy hol találna a maga számára egy üres helyet?

S a délczeg ifju még azzal az impertinentiával élt, hogy azt kérdezte tőle:

– Talán az ön helyét foglaltam el, spectabilis?

A mire a polgártárs zavarában azt felelte, «oh, dehogy; kérem alássan».

A miért aztán a szép dandy részéről egy gúnymosoly, a szőke hölgy szép szemeiből pedig egy ezerágú villám lett a jutalma.

A következő pillanatban a herczegnő azt a gúnymosolyt egyszerre átváltozni látta az ijedtség elképedésévé. Manassé lépett fel a waggon-lépcsőn.

A herczegnő csak annyit vett észre, hogy a két ifju egy pillantást váltott egymással, mely olyan volt, mint két kard összeczikázása.

Azzal Adorján a kocsiajtóban megállva, azt mondá Vajdárnak:

– Ez a hely el van foglalva.

A megszólított arcza mélyen elvörösödött; vonásain, mint a pohárban felkavart méregiszap, fellegzett végig a rossz indulatok egész salakja. Szemeinek nézésében gyűlölet, félelem és düh ólálkodott. Egy pillanatig jobb kezének egy görcsös rándulása a pálcza markolatát annyira felcsavarta, hogy az aczéltőr kezdete kivillant alóla; s akkor ajkába harapott.

Az előtte álló másik ifjunak az arcza pedig akkor is hideg maradt és nyugodt, csak a homloka kidomborodásain jelent meg két pirosló tűzfolt, a mi olyan volt, mint a viharjósló vörös felhő az égen.

Mindez csak egy rövid perczig tartott. A másik pillanatban a megszólított férfi felkelt a helyéről, vette utitáskáját és elhagyta a coupéet.

E kényszerített meghunyászkodás olyan kínzó látvány volt egy nőre nézve, mint mikor egy állatszelidítő parancsolja egy pompás vadállatnak, hogy csúszszék a lábaihoz.

Mi adja neki ezt a hatalmat? Azt jó volna tudni.

Manassé aztán leült az üresen hagyott helyre, s nem kinálta meg vele többé a polgártárst; hanem kinézett az ablakon mindaddig, a míg azt a másik ifjut láthatta. És addig mindig ott égett a homlokán az a két vörös folt. Arról tudhatá a ráfigyelő hölgy, hogy üldözője még közel van. Egyszer aztán eltüntek a vörös foltok az ifju homlokáról. Az a másik nem volt látható többé.

Mindez annyira érthetetlen rejtély volt a herczegnő előtt, hogy semmi természetes magyarázatát nem birta kitalálni. Fátyolát szemöldökéig emelte, hogy jobban beleláthasson a rejtélyes arcz titkaiba.