# Egy az Isten (1. rész) ## Part 19 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/egy-az-isten-1-resz-55711/index.md «S ha egyszer körüljártátok a földet, minden pihenőt áldozatgalambok vérével jelölve s visszahoz benneteket az Európa-vágy, a szokás, a dicsekedési ösztön, akkor kiadtok egy nagyszerű albumot, melyben varázshatásu útleirásait bemutatja a világnak egy herczegnő, illusztrálva egy világhírűvé lett művész remekműveivel. S ez igazolni fogja egymáshoz tartozástokat, erősebben, mint minden oltári eskü, áldás és házasságlevél. A miért a közönséges embernek azt mondják: «Ki a sekrestyeajtóba, ekklézsiát követni!» ugyanazért a lángésznek megnyitják az Olympot. S azontúl egymáshoz tartoztok és senki sem fog benne megbotránkozni.» «Igy tett egyszer egy férjétől üldözött királyné. S a férj Nagy-Britannia királya volt. Kémeivel vette körül a világba elutazott nőt. Bizonyítékai voltak. A nő nem védhette magát. S mégis föl lett mentve. A koronás férj megvásárolta magát a királyné kedvesét, hogy legyen árulója a nőnek, a ki őt félistenné tette boldogságában. S a nőt mégis mindenki fölmentette; a törvény és a világ! A megkínzott asszonyszív szerelmi önvédelme épen úgy nem vétek, mint a gyilkosság önvédelemből.» «Egész életetek az örömök szakadatlan egymásra következése lesz. Tehetitek, hogy mindig ott legyetek, a hol tavasz van. Még az évszak sem képez számotokra börtönt. Soha nem látjátok magatok előtt a föld szemfödelét, a havat. Együtt jártok a vándorló madarakkal, a mik mindig ott laknak, a hol zöld a világ.» «S aztán nem fognak benneteket kínozni Európa fájdalmai. Nem siránkoztok a haza keserűségei fölött. Nem hallgatjátok félelemmel a közeledő, vagy távozó ágyúdörgésből az ütközet kimenetelét, mely nemzetek sorsát dönti el! Nem tudtok semmit abból, a mi kínoz, nyugtalanít, keserűségre ingerel. Politikai változások, forradalmak, elbukások kedélyeteket meg nem zavarják. Semmi fájdalom szava utol nem ér benneteket, mely visszahívjon. Átálmodjátok a legnehezebb esztendőket, a mikre aggódva tekint minden ember, a ki kénytelen benne maradni az átkozott ébrenlétben. Ti az álom országában jártok az alatt, s mikor egyszer tetszeni fog felébrednetek, kiváncsian fogjátok végig hallgatni, hogy mi történt ez alatt a földön? Hihetetlen híreket: csatában elesett, vesztőhelyre jutott ismerősökről. Bámulni fogtok rajta, hogy lettek gazdag emberekből rongyos koldusok? hol hagyta el ez meg az a jó barát a fél kezét, fél lábát? Miért jár annyi asszony gyászruhában az utczákon? Mit csináltak ők az alatt? – Mennyivel okosabb lett volna, ha ők is azt tették volna ez idő alatt, a mit ti!» S ezzel a térdére ült a hölgy a férfinak s átölelte annak a fejét és megcsókolta őt. És aztán a szemébe mosolygott, édes kedves gyermeteg hamiskodással. – Nos! Hát elcsábítottalak-e? Én? Téged? – El; szólt Manassé, tűrve a csókot. – Nem igaz! mondá gyorsan Blanka, s ép olyan gyorsan arczul legyinté őt bársony tenyerével. Gazember vagy! Mindig hazudsz. A delejtű egy hajszálnyira sem mozdult meg az előbbi helyéről. Erre aztán hangosan nevettek mind a ketten. Manassé magához akarta szorítani a hölgyet. Az pedig eltaszítá őt magától. – Eredj! Nem kellesz! Én elhagylak. Megyek innen! Volt is hová! Aztán, a mint Manassé felállt a kormánypadról, hogy a távozni készülőt visszatartsa, akkor rászedte őt Blanka; maga szökött oda a helyére a kormánypadra s a kerékküllőt két kezébe ragadva, annál fogva megfogózott benne. – Most én ülök a kormányhoz. Te pedig ide ülsz az én lábaimhoz; aztán ide teszed a fejedet, úgy hogy a szemedbe lássak. Aztán most te kisértsd meg, hogy hogyan tudnál te elcsábítani engem? Engemet? Te? – Beszélj nekem arról, hogy mi vár ránk a te holdbeli szigetedben? Most tehát Manassé beszélt. – «A hol az én kis tanyám áll, ott nincs örök tavasz, hanem örök munka.» «A míg odáig eljutunk, egy fenekestől felfordult országon kell keresztül mennünk, a melynek minden népe fegyverben áll s rohan egymást öldökölni. Az én kis holdszigetemet két tenger keríti be: lángtenger és vértenger. Azon kell keresztül törnünk; veszélyek között, a mik mindennap megújulnak és rettegések között, a miket még az álom se szakít félbe.» «A nő, a ki engem oda követ, kiállja a martyrok legnagyobb kínszenvedését, a rettegést fenyegetett férje miatt. Hózivatarban, farkasüvöltés közt kisér engem úttalan hegyhátakon keresztül, gyalog, fázva, éhezve s tanyázik velem barlangokban, pásztorkunyhókban s mindennap fölteszi a rettenetes kérdést a sors elé: érünk-e holnapot?» «Bejárja velem nem azt az áldott országot, a hol elég két embernek egymást szeretni, hogy boldoggá tegyék egymást; hanem azt az elátkozottat, a hol elég két embernek egymást nem szeretni, hogy megöljék egymást.» «Kalauzunk az ágyúdörgés s világító tornyunk az égő városok lángja.» «A nő, a ki engem oda követ, még batyut is hoz a hátán. Abba van bekötve rokonainak kitagadó levele, nagybátyjának keresztülhúzott végrendelete, elvált férjének széttépett móringlevele, – és az én jövendő életmódomnak az eszközei, a véső, kalapács, próbatégely.» «S veszteségének nem az lesz a súlyosabb része, hogy feláldozott egy gazdagsággal, pompával, kényelemmel teljes földi világot, hanem az, hogy feláldozott egy imádott, hévvel átölelt világot, tele vigaszadó, közbejáró dicsfényes szentekkel, mennyei dicsőült alakokkal, kiknek hatalmas pártfogásába, mint gyermek anyja keblére, hajtá le eddig fejét! – Hogy száműzi magát nemcsak a herczegek palotáiból, hanem még az oltárok házaiból is, s a mint elfordítják tőle fejeiket azok mind, a kik koronákat viselnek homlokaikon, ép úgy nem ismernek rá többé azok is, a kiknek koronája aureola és töviskoszorú.» «És mikor megérkezünk együtt az én népem kis szigetvilágába, ott nem vár ránk boldog magány, melyben csak mi ketten lakunk, hanem egy közös családi ház, a melyben testvérek és azoknak nejei laknak velünk együtt. – És a nőnek, a ki engem oda követ, szeretni, tisztelni, becsülni kell mindazokat, úgy, a hogy én szeretem őket. Azoknak hibáik, rigolyáik, nehéz természetük, rossz szokásaik vannak, azokat eltűrni, jóvá tenni kell a nőnek, ki engem oda követ, úgy, a hogy én teszem azt.» «S aztán reggeltől napestig nem édes enyelgés vár ránk. A nő egész nap nem látja férjét. Maga viseli a ház gondját; a férj pedig végez nehéz munkát s este mikor megjön, sárosan, kormosan, kifáradtan, – néha kedvetlenül kárbaveszett fáradsága miatt, nem szabad őt azzal a kérdéssel háborítani, hogy mi baja van? Tűrni kell ridegségét.» «A hetedik napon pedig, mikor az Úrnak szombatja vagyon, elmennek együtt a templomba. Egyszerű fehérboltozatú ház ez. Se Rafael, se Canova keze nem fáradt abban, hogy láthatóvá tegye benne az Istent. Nincs benne oltár. A nép maga énekel. S az rideg, vontatott, egyhangú zsolozsma. A pap nem ölt aranyos ruhát. Olyan egyszerű ember ő is, mint a többi. A mit beszél, az nem szól fölfelé az angyaloknak, csak lefelé az embereknek. Mikor megáld, nincs nála se pásztorbot, se halászgyűrű; olyan szegény ő is, mint a milyen szegények azok, a kiket áldásával elbocsátott.» «Hanem, midőn az egyszerű lelkipásztor kezébe teszi a nőnek a férfi kezét, akkor azt mondja neki: «ez a férfi a te férjed és te asszonya vagy ennek a férfinak mind halálig!» s akkor az egész ház föláll s rázendíti az ament! S akkor a nő, a ki asszonya az ő férjének, annak kezét kezében tartva, a minden fejedelmek büszkeségét meghaladó ragyogással arczán, halad végig a kettős sor között, melyet tiszteletreméltó agg férfiak s tisztelettudó gyermekek, erényes matronák és szűz hajadonok képeznek előtte. S mikor eljön az idő, hogy az a nő anya legyen, nincs királyné a földön, a kinek erősebb fölségi joga legyen az uralkodásra, mint van annak a nőnek, a ki asszonya, bálványa, gondviselése annak a világnak, a mit, mint Isten, a semmiből teremtett.» «Ez az én csábképem, herczegasszony!» Blanka a két kezében tartott kormánykerék küllőin egy erőszakos rántást tett s aztán oda veté magát az ifju keblére, hangosan – édesen – zokogva. Szólni nem tudott. Csak ujjával mutatott a bousseaultra. A delejtű eltért. – A hajó északnak fordult, s megkezdte futását – a holdbeli sziget országa felé. XXXIV. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Elviszesz-e hát magaddal? kérdezé a nő. – Eljösz-e hát velem? mondá az ifju. – Jól tudod te azt, hogy a mi tért a két karoddal átölelhetsz, az az én láthatárom: az én egész világom. – Akkor még most csak rabom vagy. S abban én nem nyugszom meg. Én nem akarom veled elhitetni, hogy te egy hajótörött vagy, s az én szívem egy mentő deszkaszál, melyen tovább úszhatol. Ez nagyon sötét prognosticon volna neked is, nekem is. Hogy téged a kétségbeesés dobott volna keblemre! Miért kiáltottad azt, hogy «ed io sono la condannata!» mikor legelőször megcsókoltál? – No! És nem esett jól neked az a csók? – Nem! Fájt… – Fájt – a csók? – Fájt az, hogy te haragodban csókolsz. – Nem volt-e okom elkeseredve lenni? Nem omlott-e abban a perczben minden hamuvá, a mit addig örökké égő fénynek hittem? Nem veszett-e el a hitem az emberi alakok istenségében? az áldások foganatjában? magában az emberi igazságszeretetben is? A kik engem martyr-életre, martyr-halálra elitéltek, maguk elfutnak az ő itéletük elől? Mit higyjek én tovább azoknak az égig emelkedésében, a kiket a földön így futni láttam? – Összetéveszted a fogalmakat. A földet ők el fogják veszíteni. De az ég kulcsait mindig birni fogják. Az, a kit te futni láttál, a földi uralkodó volt, ki itt hagyta koronáját, a ki ellen a hús és vér fellázadt. De a szellemek megmaradnak neki. A szentek, a dicsőültek serege, az apostolok, a vértanúk, a kikkel telve van az a világ, nem jönnek eléje alkotmányt követelni s száz milliói az élőknek fogják ezután is kérni tőle, hogy nyissa meg előttök ezen világnak kapuit és te neked fájni fog a szíved, hogy kiléptél abból a fényes processióból, a melyet ő vezetni fog. – És ha le kellene érted mondanom magáról az égről, már meg van téve. Te jól tudod azt. Belőlem nem lehet többé más: csak az, a mit a szép Cyrene mondott, vagy a mit te mondtál. – S te választottál a kettő közül. Feleségem akarsz lenni. S hogy az lehess: meg kell tenned az utat odáig, a hol hitsorsosaim laknak. Ezt rendeli a törvény. Át kell térned az én vallásomra. – Készen vagyok rá. – Nem vagy rá készen. Az én templomom nem átjáró ház egymással találkozni vágyó szerelmesek számára. Az én eklézsiám nem asylum más vallás elitéltjeinek, kik oda biráik elől menekülnek. Az én templomom tornyán a gömb nem azt hirdeti, hogy jertek ide! Itt szabadabb az erkölcs, könnyebb az élet, itt nem kell keresztet viselni. Neked előbb meg kell szeretned azt az Istent, a kit én követek. – S hogyan ismerem meg őt? – Azokból az emberekből, a kik az ő hívei. Nem az igékből, nem a szent könyvekből, hanem a tettekből: az emberek életéből. Majd ha megtudod, hogy mit tesznek azok, a kik nem halasztják az Istennel és emberekkel való kibékülést a más világra, hanem cselekszik azt itt ezen a földön, a kik elkezdik a szentek országát építeni már itt a nap alatt, a kik megmutatják, hogyan kell embernek az embert eltűrni, igazságosnak lenni, bántalmakat megbocsátani, dolgozni föld fölött és föld alatt, hűségért hűséggel fizetni, szenvedőkkel jót tenni, mivelni a lelket a tudás által; s mindezekért nem zugolódni, hanem örülni az életnek és mind annak, a mi benne van; örülni a munkának, a hűségnek, a megbocsátásnak, a jóltevésnek, a tanulásnak s mindezekért áldani azt az egy Istent, a ki mind ezt nem csapásul mérte reánk az eredendő bűnért, hanem saját lelkét lehellte belénk, – hogy legyünk «boldog emberek» abban a miben ő «boldog Isten»!? akkor szeretni fogod az én atyámfiait; akkor szeretni fogod azt az egy Istent, a ki a béke Istene; akkor nem fog neked fájni az én csókom. – Szólj; mind ilyenek a te atyádfiai, mint te vagy? – Mind jobbak ők nálamnál egytül egyig. – Akkor már szeretem őket. … És többé egyiküknek sem fájt a másik csókja. … S most aztán súghatta a nő: «ed io sono la beata». XXXV. A boldogság addig tartott, a meddig a tenger. A mint a trieszti árboczerdő meglátszott, körben forgó őrtüzével, azt mondá Manassé Blankának: – A mi beteg száraz földünk közelít. Ez a mi gondtalan örömeinknek a vége. A mint a száraz földre kilépünk, megjelennek előttünk a föld hatalmasai s megkérdik tőlünk, hogy kik vagyunk? mi közünk van egymáshoz? honnan jövünk? és hová akarunk menni? – S mind ezekre mi igen rossz feleleteket tudunk adni. Útleveleink vannak cittadino Scalcagnatotól, a ki az osztrák partrendőrök előtt nem jó firma. A Cagliari név jó hangzású név egész a magyar határig; azontúl már gyűlöletes; megfordítva: a Zboróy név rossz hangzású Istriában, mert ily nevű urak a magyar hadseregben szolgálnak. Az én nevem gyanús itt is, ott is. Rómából jövünk, a forradalom fészkéből s Magyarországba megyünk, a forradalom tűzkatlanába. Egymáshoz tartozásunkat nem tudjuk igazolni semmivel. Kémeknek, emissariusoknak fognak tartani bennünket mindenütt; letartóztatnak és elválasztanak. – Tanácsolj hát, mit tegyünk? – Kétféle utunk van, a mit választhatunk. Az egyik az, hogy Triesztben kiszállva, te veszed át a vezetést. Útleveledbe beirjuk a nevemet, mint inasodét; én livrét öltök, bajuszomat levágom, s szolgállak az egész úton, mint cseléded, tiszteletteljes távolban tartva magamat. Te a zborói földes asszony utazol haza birtokodra s én követlek és hordozom a málhádat. Igy legkönnyebben átcsúszunk minden akadályon. Blanka a fejét rázta. – Mi a másik? – Az sokkal nehezebb és veszélyesebb. – Akármi legyen, én azt választom. Hogy én az egész úton úgy bánjak veled, mint cselédemmel, hogy egy gyöngéd szót ne szólhassak hozzád, azt nem birom ki. S hogy te ezt a szép kis drága bajuszodat levágd, azt nem engedem meg. Mondj mást. – A másik az, hogy a partra kiszállva, átadjuk útleveleinket a szemközt jövő rendőrbiztosnak, a hogy az most szokás; attól megtudjuk a parancsolatot, hogy holnap mely órában jelenjünk meg személyesen a rendőrfőnöknél, további rendelkezések elfogadása végett? Mi azonban azt a reggelt nem várjuk meg Triesztben, hanem veszünk egy-egy vándorbotot a kezünkbe, egy utitáskát a hátunkra s neki indulunk gyalog a Karst-hegyeknek, s ösvényeken, a miken okos ember nem jár, átvezettetjük magunkat egy kalauzzal a magyar határig. Blanka a tenyerébe tapsolt. – Az lesz jó. A hol elfáradunk, ott leülünk egymás mellé pihenni. Éji szállásra találunk egy pásztorkunyhót és abban friss szénát fekhelynek. Ebben aztán megállapodtak. Triesztben legsürgetősebb dolguk az volt, hogy mind a ketten levelet irjanak Zimándy úrnak, kiről azt hitték, hogy Budapesten lakik mindig. A levélben tudatták vele az eddig történteket. Hogy a herczegnő Rómát elhagyta, hogy magát Manasséval eljegyezte, s e végett utaznak együtt Erdélybe, a hol egyedül lehető az áttérés és az egybekelés. Ez majd nagy meglepetés lesz Gábor úrnak! S hogy annál hitelesebb legyen a levél, mind a ketten egy darab papirra irtak; az egyik oldalára Blanka, a másikra Manassé. A levél természetesen hamarább haza fog érni, mint ők, a kik az út egy részét gyalog teszik meg. Azután csak azt várták, hogy beesteledjék, akkor kisétáltak a város végére, ott a legutolsó szatócsboltban parasztruhát, háti tarisznyát és élelmiszert vásároltak, átöltöztek istriai póroknak, s aztán a legelső albergóban találtak egy kalauzt, a ki fölvezesse őket a Karstra. Idáig tartott a boldog délöv világa: cziprusfák, olajfaligetek országa. Az első útkanyarodónál már más világrész következik. Egy ország csupa kőből. Hegyhátak, a miken egy fűszál nem leng; pedig barázdákat szántott rajta – mint mondják – az ördög. Egy elátkozott vidék, a hol az ember száműzetésben él. Vagy mint a sas, csak fészkét rakja rajta, s másunnan hordja oda eledelét. Kecskejárta ösvény vezet a gyopárfedte hegyoldalon végig, melynek szédítő mélységében megszállt az esti köd. Hárman haladnak egymás nyomában. Elől a kalauz. Kipróbált csempész. Most is azt hiszi, hogy csempészeket vezet, a kik csipkét, selymet lopnak át az osztrák határon. Ismeri a douaniérek, a vámőrök les-zugait, a miket kerülni kell s az útféli tanyákat, a mikben meg lehet pihenni. Messze vannak azok egymástól s gazdáik nem mindig vannak otthon. A merész havasi vasutak még akkor nem szelték át a sziklaországot; dörömbölő robajuk nem verte föl a hegyszakadékok csendjét. A hol a hold megvilágítá a hegyoldalt, néhol a kopár szirtlapon egy-egy keretbe foglalt kép látszik; egy kis csendélet. Néhány fa, bokor, közötte zöld vetés; egy zúgban kicsiny ház, melynek egyetlen ablaka messze világít. Ott valami vakmerő ember megkisérlé daczolni mostoha apjával, az ördöggel, s kierőszakolt a kőből annyi termő földet, hogy fát ültethetett, rozst vethetett bele, s körülvette azt kőkerítéssel. Tul e folton semmi élet, semmi növényzet. Az elkényszeredett boróka meghúzza magát a szikla oldalaiba s nem mer túlnőni a palarétegen, mely védi a rettenetes bórától. Éjfél tájon, mikor lemegy a hold, s tovább utazni veszélyes, a vándorok elérik a pihenő tanyát. A kalauz azt mondta, hogy itt a «város». Minő város volt az? Egy Pompéji a hegytetőn, mely soha nem volt eltemetve, mégis elmult. Egy holt város. Holt házak, holt utczák, holt piacz. Még áll fal fal mellett, egymást támogatva, teteje már egynek sincsen; az út magasságáról minden szobába belátni, némelyik kékre van festve, a másik pirosra; a konyhák oldalai még feketék a koromtól. – Itt valaha éltek. A falakra borostyán kúszik fel, s a cseresnyebozót pagonyt képez a házak körül, miknek némelyikén még látszik mészszel felirva a tulajdonos neve. Itt valaha örültek és szerettek. S nem ölte ki hadjárat a hajdani lakókat; sem meghonosult gonosz járvány nem kényszeríté elhagyni falaikat. Igen egyszerű dolog történt velük. A patak, mely vidéküket éltette, egyszer csak keresztül ásta magát a mészkövön, más üreget talált; elhagyta ezt a völgyet s egy másikban mértföldekkel odább tört magának kijárást. A kis «város» lakóinak itt kellett hagyni a sorba rakott köveiket, ha szomjan nem akartak halni. A nevére sem emlékezik már senki a helységnek. Jó szerencse, hogy a hajdani templom sekrestyéjének boltozatos teteje van: abban meghúzhatta magát egy kecskepásztor, összes lakossága az egész városnak s vendégfogadósa a járatlan út vándorainak. – Mindjárt meglátjuk a vén «fecsegőt», mondá a kalauz, a mint az ösvényről a puszta város felé letért. – Fecsegőt? Az a neve a gazdának? kérdé Manassé. – Az a tulajdonsága. Egész nap fecseg – De ez igen rossz tulajdonság. – Olyan nyelven fecseg, a mit nem ért senki. Ötven esztendeje él már itt a sziklák között egyedül. Senkije sincs, mint a kecskéi. Az alatt csinált magának egy oly nyelvet, a mit semmi emberi teremtés meg nem ért. Azon beszél a hozzá betérő utasokkal, s ha maga van, a láthatatlan emberekkel egész nap. Egyszer nagy összeütközés volt ebben a völgyben a csempészek és a vámőrök között s a fecsegőt is felvitték a törvényszékre tanúnak. De könnyebb lett volna azt leirni, a mit egy szarka beszél az ágon, mikor jóllakott és ejtőzik, mint az ő válaszait. Voltak tudós urak, a kik mindenképen meg akarták tudni, hogy miről van szó? s egész nap szóról-szóra jegyezték a mondásait. De két egyforma szó nem fordult azokban elő. Csak a mikor elvégezte a mondanivalóját, akkor ismétlé ezeket a szavakat: «róre mityi nófiti», ez a végszó, de annak sem akad gazdája. Már messziről lehetett a pergő discursust hallani, a mit a puszta templom sekrestyéjében támasztott valaki. Mintha egy korcsmáros perlekednék odabenn egy egész tele csapszék vendéggel, a kik megitták a sok bort s nem akarnak fizetni. Nem volt ott se bor, se vendég. A tűzhelyen pattogott a boróka-bozót lángja. (Abból állt a hegyoldalt terítő erdő.) S a körül sürgölődött egy csodálatos alak, kecskebőrből, tarka daróczrongyokból, összecsapzott emberi hajból és szakálból összeállítva. Csak a szája és két szeme számára volt nyilás a gubanczban. Főzött valamit egy cserépfazékban a tűz mellett. A mint a kalauzt meglátta az ajtajában a két utazóval, egyszerre abba hagyta a perlekedést az eddigi vendégeivel s csupa üdvözlet és bókolat lett minden szava; s a mivel sorba mind a háromnak felszolgált, az valószinűleg mind megannyi teljes czímű titulus volt. A következő beszéd pedig, a ki értette azt a nyelvet, világosan azt fejezé ki, hogy mit parancsolnak a nagy uraságok? hány szobát, milyen ágyakat? hogyan akarnak étkezni? «a carte?» vagy «a table d’hôte?» Parancsolnak osztrigát? burgundit? van minden. – Jól van már, öreg! «Róre mityi nófiti.» Nem kell az uraságoknak semmi, csak rőzse a tűzre, aztán meg friss moha fekhelynek. Enni inni valót magunk hoztunk magunkkal. A gazda megértette a kivánságot; mert hallani tud olaszul is, meg illyrül is; csak beszélni nem. Csinált ágyat az uraságoknak a tűzhely mellett és szép lobogó tüzet; melyet azok körülültek s előszedve az iszákból a magukkal hozott lakomát, elkezdtek estelizni. A gazdát is kinálták; de az világért meg nem kóstolt volna semmit. Ellenkezőleg elkezdte magasztalni azt a valamit, a mi az ő egyetlen fazekában rotyogott. (Láthatólag kecskesavós zsendicze.) A szavakat nem értette senki, de a hang, a mosolygás, a czuppantás, az összecsücsörített ajkakhoz vitt ujjhegyek mimikája elmondá azt bőségesen, hogy abban a fazékban meg van minden, a mi csak emberi inynek drága és kedves: az olasz olla potridája, a chinai fecskefészke, a török piláfja, a magyar gulyáshúsa, a zsidók mannája! Lucullus szakácsa annál jobbat nem főzött. S mikor azt látta, hogy a kalauz mindezekben kételkedik, fogott egy nagy főzőkanalat, megkavarta vele a tartalmát s kihúzott annak fenekéről egy óriási hosszú – kigyót! A férfiak felkurjantottak, a hölgy felsikoltott a rémület miatt a szörnyű eledel láttára, a mire aztán a gazda azt mondá, hogy «róre mityi nófiti». S nagyon elszomorodott, hogy az ő fejedelmi lakomáját így megvetik az idegen barbarok, s aztán motyogott magában; ez az ő csemegéje: delicatesse, a mivel a minden állatok táplálója bőségesen ellátta őt, a sziklák egyedüli lakóját. Mindennap küld a számára egyet az útjába. S a kigyó jó izű állat, jobb, mint az ángolna. A kigyó szelidebb a galambnál, mert nem repül el. Hazugság minden rossz, a mit ráfogtak. Hanem hát «róre mityi nófiti.» Nem is maradt ott a társasággal, mely lakomáját így megveté, hanem a mint tökéletes lett a főzemény, vette a fazekát, kiült vele az ajtó elé egy nagy kőre, ott költötte el a mannáját s a közben haragosan kergetett egy csoport vásott suhanczot, a kik bele akartak torkoskodni. Ellenben igen bőkezűleg kiosztá a maradékát szegény koldus asszonyok között s a csontokra összehívta a kutyákat. Nem volt ott rajta kívűl senki; se koldusasszony, se suhancz, se kutya, csak a kövek, a kövek, meg a kövek… Aztán csak kibékült megint magától, s elkezdett a vendégeinek vidám történeteket mesélni, csodálatos adomákat, a miknek felét elnevette. Olyan jóizűen tudott kaczagni, hogy utoljára azok is együtt nevettek vele, – nagyon vidám történetek voltak azok, csakhogy nem értette senki. Mikor aztán a vendégek aludni készültek, még egyszer megrakta a tüzet (a hegyek tetején a novemberi éjszakák hidegek) s aztán magukra hagyta őket, maga a kalauzzal együtt bement a templomba, melynek megmaradt boltozata alatt tanyáztak kecskéi. Ott elébb egy hosszú értekezést tartott a kalauznak, valószinűleg az időjárás változandósága fölött. Azután elmondott neki egy pár rémséges történetet, bizonyosan dugárusok baleseteiről, vámőrök megsebesültéről, de a mint végül azt mondá, hogy «róre mityi nófiti!» a szája elé tette a mutató-ujját, hogy ebből aztán egy szót sem szabad ám odábbmondani. Mikor aztán a kalauz elaludt, nem hallgatott rá többet, akkor odament a kecskéihez s tekintve azt, hogy a többiek már alszanak, halk hangon, suttogva kezdett el nekik kegyes oktatásokat tartani: szemrehányásokat tett nekik számtalan gonoszságaikért, megfeddé, megdorgálta a keményebb szívűeket, a kik a többieknek rossz példát adtak s a ki egy «me-e-e» szóval visszafelelni bátorkodott, azt lehordta méltó haraggal.