# Egy az Isten (1. rész) ## Part 18 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/egy-az-isten-1-resz-55711/index.md – Oh nem, herczegnő, sőt inkább igen mulatságos Rómának találom ezt a mostanit. A papok hadakoznak, s a katonák prédikálnak. De haza kell mennem, mert otthon baj van. Az én kis holdbeli szigetvölgyemet nagy veszély fenyegeti, a milyen még soha. Nem a baj elől megyek el, hanem a bajba bele. Nekünk is van római népünk. Amíg az otthoniak boldogsága nagy volt, kerültem őket; az én boldogságom nem volt az; – de most szerencsétlenség fenyegeti, s az az enyém is. Megyek az osztályrészemért, haza az én holdbeli völgyembe. – Tehát itt van az egyetlen eset, a mikor önnek is hivatása lesz az, hogy öljön? – Nem, herczegnő. Az én hivatásom az, hogy békítsek. Ezért sietek testvéreimhez haza. – Úgy tesz, mint Rossi? – S lehet, hogy úgy járok, mint Rossi… De megkisértem. A példa ragadós. Kivált a megölteké. Blanka esedezve kulcsolta össze a kezeit az ifju elé s oly szívszakadva kérte: – Vigyen ön engem is magával innen! Az ifju arcza lángra gyulladt e szavaknál. Keble nyugtalanul emelkedett, kezével homlokát törülte végig, melyre veriték szállt. – Nem, herczegnő. Én nem viszem önt magammal. – Miért nem? kérdezé a herczegnő, repeső reménykedéssel. Az ifju alakja délczegen felmagasodott. – Azért, – mert ember vagyok és férfi! Megtudnám önt védelmezni az egész világ ellen; de saját magam ellen nem. – Én önt szeretem. – Ha ön velem jön, a kárhozatba jön. – Mert én nem vagyok se szent, se angyal! – Ember vagyok – és rossz. Blanka szótlanul roskadt egy kerevetre. – Hallgasson rám herczegnő; folytatá elcsendesülten az ifju. Elmondom, miért jöttem ide? és épen ez órában. Aztán határozzon sietve, mert az idő ki van szabva. Én önt ki akarom innen szabadítani, a hol életveszély nélkül egy napot sem tölthet tovább. Itt vége minden társadalmi rendnek. S önnek sok és hatalmas ellensége van. Még az éjjel el kell hagynia Rómát. Az most nem könnyű feladat. A kijáratokat a felfegyverzett nép őrzi. Nagy elővigyázat kell hozzá, hogy kiváló személyek innen most kijuthassanak. Én ezt a tervet gondoltam ki az ön számára. – Önnek mindenesetre hölgytársaságban kell utaznia. – Erre gondoltam. – Scalcagnato polgár a menlevelek kiosztásával megbízott főnök a Colossæum kapu oldalán. Szigorú, democrata férfiu. Hanem annyi esze mégis van a polgártársnak, hogy mikor alkalom kinálkozik oly tisztességes nyereségre, mely senkinek kárt nem okoz, nála pedig tízezer czipőn szerzett munkabérrel fölér, hát azt magától el ne utasítsa. Tőle tudtam meg, hogy ma éjjel ** grófnő menlevéllel elhagyja Rómát. – Kicsoda? A *i nagykövet neje? – Az. – A menlevélben csak egy inas van megemlítve, mint kisérő. Ő tehát csak másodmagával utazik. Én szereztem Scalcagnatotól az ön számára is egy menlevelet, melylyel ön ** grófnőhöz mint társalkodónője csatlakozhatnék. – De hisz ** grófnő ma reggel nekem azt mondá, hogy minden asszony tartozik a helyén megmaradni Rómában. – Azért mondta épen, hogy eltávozási szándékát titkolja vele. Az emberek ilyenkor óvatosságra vannak kényszerítve. Ön nem is fog vele elébb találkozni, mint a Colossæum kapujában. A grófnő kocsija ott van elrejtve az egyik tornáczbejáratban. A herczegnőt én odáig kisérem s a Colossæum kapujánál várunk, míg egy bérkocsi megérkezik a grófnővel és kisérőjével. Ön csak akkor jön elő s megismerteti magát a grófnővel. Az önnek jó barátnéja, pártfogója, lehetetlen, hogy megtagadja önnek azt a kérését, hogy utitársul magával vigye. – Jól terveztem-e ezt ki? – Nagyon jól. Köszönöm. – Ön aztán utazik délnek, én pedig utazom északnak s egyszer aztán közöttünk lesz a földgömb! – így lesz az jól, herczegnő! – Valóban így! rebegé Blanka s odanyujtá neki a kezét megcsókolni. XXX. – Ez a ruha nem lesz alkalmas az utazásra, ugy-e bár? kérdé akadozottan a herczegnő. (Fehér cashmir pongyola volt pálmaszegélylyel.) – Semmi esetre sem. Melegebbet kell fölvenni és sötét szinűt; mert ez feltünik és elárulja a herczegnő társadalmi állását. – Várjon, kérem, míg átöltözöm. Blanka átment a toiletteszobába. Nem sokára ismét megjent az ajtóban, akkor már feketegyapjú szövet-öltöny volt rajta. – Uram! – Parancsol, herczegnő? – Nem úgy. Hadd mondjam önnek «jó barátom» s ön nekem «jó barátném». – Köszönöm. – Tehát «jó barátom»! Nem tudom, említettem, hogy minden cselédem elfutott a háztól? – Igen. – A nőcselédeim már tegnap elhagytak. Ma már kénytelen voltam a házmesterné leányát híni fel az öltözködéshez; de most már az sincs itt. Nem tudom magam összekapcsolni a ruhámat. Szabad önt kérnem, hogy segítsen rajtam? – jó barátom! – Megteszem, – jó barátném. Manassé még ezt a szolgálatot is elvállalta. Mégis csak volt benne egy kis hajlam a martyrok életére! Mert ez már az volt: martyrium. Blanka nézte őt a tükörből, a míg a szobaleányi szolgálatot végzé. Arczát vizsgálta. Az ifju azalatt, a míg a gyönyörű vállakat a vállfüzőbe kapocsról-kapocsra beszorítá, behunyta a szemeit, hogy ne lássa, a mi nem az övé. – Köszönöm, jó barátom. Lássa ön, már azokat a czipőket is felhúztam, a mikről ön gondoskodott nekem az útra. És Manassénak volt annyi önmegtagadása, hogy le ne boruljon azokhoz a lábakhoz és csókjaival ne halmozza el azokat. – A legszükségesebbeket rakjuk el egy kis utitáskába; figyelmezteté Blankát. Az hamar készen volt a csomagolással. – Gyalog megyünk-e a Colossæumig? kérdezé. – Nem. A mellékutczában hagytam a bérkocsit, mely idáig hozott; az vár reánk. Percz mulva az elátkozott palotát az utolsó legszerencsétlenebb lakója is elhagyta. Minden ajtó nyitva maradt. Jöhetett bele rabolni, – vagy elkobozni, – a ki elébb hozzá jutott. Blanka vezetője karján a bérkocsiig érkezett. Ráismert a kocsisra. Ugyanaz volt az, a ki őt ma délelőtt hordozta. Manassé fölsegíté őt a kocsiülésbe; maga pedig a kocsis mellé kapott fel. De Blanka sem maradt a hátulsó ülésben, hanem odatérdelve az első ülés vánkosára, Manassé karjába kapaszkodott, így beszélgetett vele az egész úton. – Mi lesz önnek a művészetéből, ha most haza megy? – Füst és pára. – Ön másodszor is új pályát nyitott már magának. – Nyitni fogok még harmadikat is. Ebbe is bizonyos, hogy bele bukom. Akkor hozzá kezdek a negyedikhez. Ha a föld fölött nem, a föld alatt majd csak sikerül. – Meg akar halni? – Oh nem. Legalább a magam kezétől nem. Előttem az öngyilkos a legbűnösebb ember, mert a társadalmat rontja meg. Attól, hogy egy életunt ember szétzúzott agygyal megy ki a világból, senki sem retten vissza. Könnyű vége egy útnak. Hanem ha azt látnák az emberek, hogy az, a ki vagyont, becsületet vesztett, levetett kabáttal fát fürészel az utczán, visszariadnának attól az úttól, a melyen ő ide jutott. – De hát mit beszélt ön a föld alatti útról, jó barátom? – A vasbányámról beszéltem, jó barátném. Abból is megélek, ha minden más elfogy. – S hová teszi ön «azt» a képet? – Boldoggá teszem vele cittadino Scalcagnatót. Az tudom, nem engedi azt a zsibvásárra jutni. A bérkocsis ez alatt mindenféle tekervényes utakon, félreeső utczában vitte őket. Ki kellett kerülni a templomokat, s ez Rómában nem csekély feladat; azokhoz most mint körmenettel járt a megriadt nép s elállta az utat. Egy utczákon mégis szemközt találkoztak egy őrjárattal. Nemzetőrök voltak, puskával felfegyverezve s erősen kivilágítva. Megállíták a kocsit s akarták tudni, ki ül rajta és hová megy? Manassé előmutatta nekik a menleveleket, mind a magáét, mind a hölgyét s az ellen nem lehetett kifogásuk. Egy festő, meg egy szobaleány. Hazautaznak Magyarországba. Ez jó firma volt. – Miért utaznak haza? Azért, mert a festőt itt hagyták a mæcenásai, a szobaleányt pedig az urasága. – Ez ellen sem lehetett kifogás. «De én nekem úgy tetszik, hogy nagyon szép ez a polgártársné szobaleánynak», mondá az egyik nemzetőr. «Mind a három feleségem feltámadjon», káromkodott egy vörösképű, «ha ez nem a szép condannata». «Eredj, bolond; csitítá a harmadik, hát nem érzi a nagy uborka orrod, hogy bagariabőr czipő van a lábán? Azt nem viselnek herczegasszonyok!» S a herczegnőt kiszabadíták a kelepczéből cittadino Scalcagnato jó illatu vörös bőrtopánkái. – Vajjon nem fogunk-e elkésni, jó barátom? aggódék Blanka. – Legyünk nyugodtak. A míg az északi fény tart, addig a grófnő nem kisértheti meg az utczákon végig kocsizást, mert meglátják. – Tehát nem tart egész éjjel az északi fény? – Az északfény nem enged maga után tudakozódni. De valószinű, hogy oly hirtelen elmulik, mint a lemenő nap, s akkor aztán egyszerre sötét lesz. Arra fog következni egy nagyszerü sodomai zűrzavar, mikor a templomokat megtöltő nép egyszerre mind haza akar tódulni az egyiptomi sötétségben. Várhatunk a grófnőre jó ideig. (A bérkocsis nem értette szavaikat; magyarul beszéltek.) Most egy magas pontra jutottak fel, a honnan visszatekintve, az egész felséges Rómát látták maguk előtt. Máskor is megragadó egy kép; a nagy és a szép bámulatos összhangban vannak egyesítve. S most mindezt még az égi fény gloriája veszi körül. A felmagasló Szent-Péter-templom kupolájának két átellenes ablaka e ponton összetalálkozik s a két ablakon keresztül ragyogó biborfény úgy világít onnan elő, mint egy oltárláng. A harangok kongnak: bing-bang! s az egész város zúg a processiók zsolozsmáitól. Blankának valami nehezedett a szívére. – Jó barátom. Én most menekülök Rómából. – De szabad-e nekem Rómából elfutnom? Manassé csodálkozva tekinte rá. – Nincs-e rám kimondva az itélet, hogy Rómát nem szabad elhagynom soha? Nem lázadás, nem hitszegés-e az, a mit most teszek? – Nem! önre csak az van itélve, hogy Rómában tartozik élni; de nem az, hogy Rómában tartozik megöletni. – Könyörögtem a legmagasabb trón zsámolya előtt, hogy engedjenek eltávoznom, mert félek. Azt válaszolták rá, hogy ha a legmagasabbak nem félnek itt maradni, a legalacsonyabbak se féljenek. – Nincs egyenlő mérték a kettő között. A kinek korona van a fején, annak nem szabad félni. A korona a főn az emberi mértéken túl emelkedő kötelességekkel jár. – S nincsen-e az én fejemen is korona, – tövisből? Nem kötelez-e ez engem az ittmaradásra? – Én bizony nem látom át, hogy mi oka volna önnek a martyr-koronát föntartani? A vértanuknak volt rá okuk. Ők meghaltak Jézusért, meghaltak a keresztyén hitért, meghaltak a szent eszmék diadaláért, meghaltak a mennybeli paradicsom dicsőségeért; – de hogy miért szenvedjen ön martyrhalált akár a Circolo popoláreért és Sterbini uralkodásáért, akár a Syllabusért és Giacomo bibornok visszakerüléseért? Azt bizony én meg nem tudom mondani. – Én sem! szólt Blanka, nevetésre hajló hangon. De mégis úgy üt itt valami belől, mintha a lelkiismeret harangütése volna, hogy mikor az emberek legnagyobbika a vésznek bátran szemébe néz: én, a ki lábaihoz boruló híve vagyok, őt gyáván elhagyom. – Csak hagyja ön, jó barátném! a bátorságot a férfiaknak; úgy is kevés van nekik. Legyen az én lelkemen az ön elszöktetésénék a terhe. Most pedig jól megkapaszkodjék a karomban, mert olyan zökkenős útra térünk le, a hol könnyen ki lehet esni a kocsiból. Blanka megfogadta a szót, s mind a két kezével belefogózott Manassé karjába. XXXI. Manassé a bérkocsit megállítá a Colossæum-téren; de nem bocsájtotta el. Oka volt Blanka szökésének tanuját egy helyre leszögezve tartani. Azután karját nyujtá Blankának s elvezette őt az épület óriás kapujáig. A kapus jó embere volt. Bevezette a szobájába az érkezőket. – Vacsorával várt rájuk. Manassé rávette Blankát, hogy ma thea helyett, mely izgat, bort igyék, a mely erősít. Együtt és egyedül vacsoráltak ketten. Szegény lakoma volt. S jóllaktak vele. A kapusnak nem volt több egy poharánál. Ittak belőle mind a ketten. – És ez boldogság volt nekik. Nem mondták egymásnak, de tudták. S ugyan mi gátolja őket abban, hogy ilyen boldogok legyenek mind halálig? Csak egy mondás. Kocsizörej közelg. A boldog óra végpercze lejárt. A herczegnőnek fel kell venni az utiköpenyt. Aztán még egyszer kezet szorítani s búcsút venni a soha többé viszont nem látásra. – Isten önnel, kedves jó barátom! – Isten önnel, jó barátném! A kapus szobájából kilépnek. Az elsietett a rejtve tartott hintót előidézni. Ők pedig helyet foglaltak a bejáratnál. Manassé meghúzza magát egy kőkoczka árnyékában, mely kétszer oly magas, mint egy emberalak. Blanka pedig útjába áll a közeledőknek. Egy férfi jön, cselédruhában, egy kocsilámpást hoz a kezében, s azzal világít az utána jövő alaknak: az pedig egy nő. Blanka messziről ráismer az öltözetre. Narancssárga selyem, zöld és lilaszin oldalszegélyzettel. Ugyanaz, a miről véleményt kellett mondania ** grófnénál. Az ég egész sötét már, az északfény hazatért a jégpolus alá; csak a csillagok ragyognak. A mint a két alak a Colossæum bejáratához ér, a hová már akkor ** grófné hintaja is előgördült, Blanka kilép a sötétből s eléje siet a hölgyalaknak s bizalmas néven szólítja azt. A megszólított alak visszadöbben. Arczát sűrű kalapfátyol fedi. – Én vagyok Zborói Blanka, a herczegnő, a szerencsétlen. – Mit akar ön? dörmög rá a bérruhás férfi. Blanka rátekint s úgy rémlik, mintha látta volna már ez arczot, de nem jut eszébe, ki az? annyi bizonyos, hogy parancsoláshoz szokott tekintet néz ki e bérszolga-mezből. Neki csak a hölgygyel van dolga. – Ön maga is menekül Rómából grófnő? Arra kérem, vigyen engem is magával. Ön mellett megszabadulhatok. Hanem a megszólított alak nem ügyelt a kérésre. Gyorsan elhaladt mellette s sietett a hintót elérni. Blanka utána futott. Meg volt rettenve. Kétségbe volt esve. – Asszonyom. Legyen ön irántam irgalommal! Ne hagyjon itt egyedül, kétségbeesetten elvesznem. Szolgálója, cselédje leszek önnek az úton. Holtomig háladatos leszek önhöz. Ne hagyjon ön vissza e rettenetes városban! Hisz asszony asszonytársához lehetetlen, hogy irgalmat ne érezzen. Nem bánom, akárhová megy: megyek önnel. Csak innen vigyen el. Menlevelem is van; cselédnek vagyok benne irva; hasznossá fogom magamat tenni az úton; nem sirok, nem ijedek meg semmitől. Az ég irgalmára kérem, legyen kegyelmes hozzám. És az erőszakos rimánkodás közben görcsösen megragadva tartá annak a sárga ruhának a szegélyét, azokkal a zöld és lilaszin guirlandokkal s oda térdelt a kocsihágcsóra, hogy nem lehetett a kocsiajtót becsukni tőle. Ekkor a kisérő férfi közbelépett s erőszakosan kitépve kezeiből az öltöny fodrait, oda dörmögé a fülébe: «E il papa!» Ezzel becsapta a kocsiajtót, maga fölugrott a bakra s a hintó kigördült a Colossæum tornácza alól. XXXII. «E il papa!» Ő a pápa! És ő fut? A földnek uralkodója s az égnek helytartója, a minden királyok királya menekül. A földi isten megijed a földi férgektől? Blanka fölállt térdeiről e szóra s két öklével megütve mellét, az égből ledobott angyal keserüségével felkiálta: «Ed io sono la condannata!» A biró elfut; hanem a rab maradjon itt! És azzal a keblébe nyult s kirántá onnan azt az örökké ott tartott pálmalevelet. Hitének, üdvének symbolumát. És összetépte azt apró szilánkokra. S a levélrongyokat utána hajítá a tova gördülő hintónak. És ekkor visszafordult. Manassé ott állt, a falnak támaszkodva. A nő odarohant hozzá s azt mondá neki: «– Már most vigy magaddal, a hová akarsz!» S azzal nyakába veté magát s mindkét karjával magához szorítva annak fejét, egy oly erőszakos, oly őrületes csókot nyomott annak a szájára, hogy kiserkent utána az ajkaiból a vér. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – XXXIII. «Im egy világrész, a hol az Isten egyedül maga van.» «Egy világrész, mely nagyobb, mint a többi öt együttvéve.» «Neve: a tenger.» «Még az istenekkel bővelkedő Olymp idejében sem volt itt több úr, csak egy: ma is csak egy van.» «Nincs rajta se templom, se moschée, se pagoda; nem nyulnak ki belőle münstertornyok, minarék, teokallik; nem hangzik rajta végig harangszó, tamtam, muezzimkiáltás: – mégis jelen van ő.» «Egyedül van. Nem osztozik senkivel. Nem tanít róla Mózes, Confucse, Mahomed, az evangelisták: mégis megismeri minden nemzet. Ez a minden szinű és nyelvű emberek Istene. Az Úr a vizek fölött.» «A föld változandó, a tenger örökké ugyanaz.» «A tengeren járó ember mindig Isten kezében van. A földi világot a túlvilágtól csak egy átlátszó lap választja el: a víz szine. S e kettő között hintálja őt folyvást egy kéz, egy lehellet. Egy kéz, mely fentarthat, s egy lehellet, mely elmeríthet.» «A tenger alatt nincsen pokol: ez a szárazföld kiváltságos eszményképe.» «A tengeren járó emberek örülnek, ha a láthatáron meglátnak egy sötét pontot: «Vitorla!» s mikor egymás mellett elrepülnek, üdvözlik egymást. Lehet, hogy a rokonaik otthon a szárazon gyűlölik egymást.» «S a kik különben is szeretik egymást, mily nagygyá lesz szerelmük a tenger közepett!» «Ha én festő maradtam volna, egy képet lett volna kedvem alkotni, párját annak a festményóriásnak, a mit Palma Giovine alkotott a doge-palota számára, a feltámadást. De az én képem lett volna a feltámadás a tengeren!» «Mikor az angyal trombitaszavára a milliók és milliók, kiknek sírja a tengerfenék, felmerülnek a hullámok közül, s velük együtt százezrei az elsülyedt hajóknak, s szárnyrakelt emberek szárnyrakelt házakkal emelkednek az ég felé!» «Ugy-e nagy bohó vagyok én, kedves?» – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Ketten voltak a hajó kormánypáholyában. A férfi tartotta a kormánykereket, a hölgy a lábainál ült s fejét hátrahajtá az ifju térdeire s annak balját kezei közt tartva, sima állát, piros arczát hozzá czirógatta s lopva egyet csókolt a kézen. Szemei a véghetetlen eget járták, mely tele volt ragyogással e napon. A tengernek mindegy: ősz vagy tavasz? Ha akarja, novemberben is májust tart. A szél sem éles itt, a hajó együtt megy vele; a rajt ülő nem érzi azt úgy, mint a leszegezett földön. A hullám csak ringatja a trabakelt. A padrone, a kormányos és a legények mind alusznak a vitorlából feszített ernyő alatt. A hajó megy a keleti széllel nyugotnak. – Látod, milyen jó volt, hogy Rómában a harczi párt került felül. A kikötőben minden gőzöst lefoglalt az új kormány a nagy tengeri expeditióhoz; nekünk nem volt más választásunk, mint egy vitorlást felfogadni, s ezzel tovább tart az út. S még azt sem tudjuk, hogy hová megyünk? – Én odamegyek, a hová te viszesz, súgá a nő, felvetve hozzá nagy sötét szemeit. – S én odaviszlek, a hová te küldesz. – Nem azt mondtad-e, mikor búcsúzni jöttél: megyek az én kis holdbeli szigetembe haza. Ott veszedelem van. – Azt akkor mondtam, mikor még magam parancsoltam magamnak. – És most? – Most pedig te parancsolsz nekem. – De hát nem történt-e meg számtalanszor a világban, nem történik-e most is, hogy a férfi elhagyja a nőt, a kit szeret, s fölkeresi a vészt, a mit retteg? – A nő erős lelke teszi azt. Bizonyosan a szeretett nő mondta azt: «eredj! hagyj el engem!» Ha azt mondta volna neki: «maradj nálam!» ott maradt volna. Minden elkövetett hőstett s minden elmulasztott hőstett asszony munkája volt. – Igazán? – Igazán! – Hát lehetséges volna az, hogy olyan férfit, minő te vagy, olyan asszony, mint én vagyok, el tudna csábítani? hogy ne odamenj, a hová a baj idéz, hanem oda, a hová a gyönyör hív? – Megvallottam már neked, hogy nem vagyok se hős, se szent; közönséges ember vagyok. Az határozza meg a sorsomat, hogy mi vagy te? – Tehát még magad sem tudod, hogy merre kormányozzuk a hajót? Északnak-e, délnek-e? Megy az, a szél jó szántából, a végtelennek. És kettőnk között nem fekszik a földgömb: hanem le vagyunk borítva ezzel a nagy üvegharanggal! Tehát kisértsük meg, el tudnálak-e csábítani? Én? Tégedet? Hiába vettem volna leczkét a szép Cyrenétől hét nap egymásután ebből a tudományból? Nézzük, mit tanultam tőle? Aztán majd meglássuk, hogy merre hajlik el a delejtű? Tehát – hunyd be a szemedet és hallgass. Hallgasd meg, hogy mire tanított engem a szép Cyrene. «Ha tudnád, hogy milyen szép a világ: dehogy hagynád azt magadtól elzárva tartani! – Ha tudnád, hogy milyen édes a szerelem, dehogy ismernél törvényt, mely azt megtiltja tőled! Ha tudnád, hogy mennyire bűnös minden ember: dehogy szégyenlenéd magadat előttük.» «Te gazdag vagy, ő pedig egy lángész. Két czím, a mely mindenre jogot ad. Te herczegnő vagy, ő pedig művész. Mind a kettő koronát visel: egyik gyémántból, másik babérból. Csak fényt vet egyik a másikra, nem árnyékot. Ki kérdezősködik a la Fornarina erényei után? Canova Venusának mintaképe egy uralkodó herczegnő volt. Mikor a szemérmetes pruderia azt kérdezte tőle, hogy tudott «ily» alakban mintát állni egy művész előtt? azt felelé: «mais la chambre était bien chauffée». – «Hiszen jól be volt fűtve a szoba». Palma Giovine a szeretőjét, ki hívebb volt hozzá, mint az esküjéhez, bevitte a paradicsomba, megörökíté, mint üdvözültet, colossalis itéletnapi tableauján. Joga volt hozzá. A művész beatificálhat, mint a szent congregatio.» «Neked van hatvanezer skudid hazulról, másik hatvanezeret tartozik a detronált herczeged fizetni. Gazdag vagy vele. – Ne sírj, ne deklamálj; hanem ajándékozz tizezer skudit szent czélokra s kapsz engedélyt, egészségi tekintetekből egy évig utazhatni. Ha az év letelik, megujítod a kegyes adakozást s megujítják az engedélyt. Aranynyal minden zárt ki lehet nyitni.» «Az idegen föld útja a szerelmesek hazája. S minthogy a föld gömbölyű: ennek a birodalomnak nincsen határa. Az ember úgy gombolyítja le az életét erről a nagy gömbről, mint egy nagy gyapotgöngyölegről.» «Elmégy a Nilus partjaira, felütöd a sátorodat a pyramidok között, a homokpusztán. Magad lakol benne és az, a ki önkényt követett. Nem hallja más, csak a tevehajcsár, hogy mit beszéltek egymással, egy olyan nyelven, a mit sehol a világon a saját földén túl meg nem ért senki.» «A művész fest afrikai melegtől átsugárzott képeket, s a te szived melege érzik ki e képekből. Lesz belőle hirhedett mester.» «Sokáig nem időzöl egy helyen, nehogy enigmádat kitalálják. Teveháton megjárod a szent földet. Megfürdesz a Jordán vizében, meglátogatod a Libanont. A czedrusok árnyéka is édes pihenő hely. Művészed előtt ott is egy új világ nyilik meg. A czedruslombok illata szentté teszi a mámort.» «Mikor észreveszed, hogy ottlétedről beszélnek, ott hagyod a kioszkot, s tovább mégy a próféták vándorútján.» «Mindenütt találsz római katholikus templomot. Oda ájtatoskodni eljársz. Meggyónsz, lelkedet megnyugtatod. A gyónó bárczákat haza küldöd a jogfelügyelődnek. Azok documentumok. A patriarchákat, a kápolnákat megajándékozod. Ezt hirdetni fogják a világnak s az a hír, mint a pók a próféta rejthelye előtt, mentő hálót sző menedéked sátornyilása fölött.» «Átkeltek a tengeren, át Indiákra, végigjárjátok a délszigeteket. Minden országban elültettek egy fát, mely az utánatok jövőnek virágot és gyümölcsöt fog teremni.» «Minden országban elveszitek az örömeiteket s nem kérdezitek senkitől, hogyan, milyen föltételek alatt, kinek az engedelmével szabad azokat elfogyasztani? Az oltárt és a lelkiismeretet kiengeszteli a vezeklés és az alamizsna.» «Bejárhatjátok a világ legismeretlenebb részeit: China belsejét, Japánt, a hol az emberek semmit se tudnak még arról, hogy kell-e két ember boldogságához egyéb, mint az, hogy az emberek szeressék egymást? a hol a hajnali harangszó nem ver föl senkit a legédesebb álomból azzal a szemrehányással, hogy azért, a mit álmodtunk, a sátán prédájává lettünk!» «Mikor a boldog pogányok között jártok, ne mulaszszátok el magatokkal vinni a jámbor missionariust, egy szegény szerzetest, a ki málháitokat czepeli, a gyóntató levelet kiadja, ott, a hol nincs többé templom, s titkaitokat el nem árulhatja, mert azokat a gyónás szentsége őrzi nála.» «S ha elfogy ez a három világrész, ott van még a másik kettő. Az is mind paradicsom annak, a ki magával hordja boldogságát.»