# Egy az Isten (1. rész) ## Part 17 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/egy-az-isten-1-resz-55711/index.md Blankának két nőcselédje még az nap elkérezkedett – haza az anyjához. Mind a kettőnek volt egy haldokló anyja. S a kertésze kikérte a bizonyítványát: azt mondta, új kertet alapítani szegődött. El is költözött délig. Félt már itt maradni a cselédnép is. A kocsisokat csak folytonos alkohol-befolyás alatt lehetett megnyerni, hogy el ne szökjenek. Korábban az etiquette által engedett látogatás határidejénél meghagyá Blanka az inasának, hogy fogasson be. A jó ember azt a tanácsot adta a herczegnőnek, hogy a mai felfordult világban sokkal czélszerűbb mindenkinek egy számozott bérkocsival járni az utczákon, hogysem mint a saját czimeres hintaján, s egyenruhás kocsissal a bakon. Blankának erre egy gondolat villámlott át a lelkén. – Igaza van önnek. És akkor önt is jobb lesz nem vinnem magammal. Ennek meg épen nagyon megörült az inas. Blanka tehát legegyszerűbb öltözetét vette magára s esernyővel a kezében elindult egyes-egyedül az utczán. Nem messze a téren álltak az egylovas fogatok hosszú sorban. A legelső bérkocsist megszólította, – Ismeri ön ** gróf lakását? A * követségi palotát? – Hogy ne ismerném? Az éjjel adtunk neki macskazenét. – No hát odahajtsunk. A követségi palotába alig akarták beereszteni a herczegnőt, minthogy csak bérkocsin jött és egy-fogatún. Fel kellett küldenie névjegyét, hogy megnyiljanak előtte az ajtók. ** grófnő még fagyosabb volt hozzá, mint tegnap. – Ő szentsége hajthatatlan! – Kérésemet ingerülten elutasítá. – «A politikai változások a polgári perekben hozott itéleteket meg nem másíthatják. – Kire mi rá van mérve, azt el kell viselnie. – Ha mi nem félünk az oroszlánok barlangjaiban lenni Dániellel, más se legyen kishitű. – A biró maradjon székében, az elitélt a börtönében. – Több asszony is van még Rómában. – Egyébiránt a nép haragjától ne féljen senki. – Az engedmények megadattak, megtartatnak s a nép boldog lesz és megelégedett. – Béke legyen veletek, s nekem is hagyjatok békét.» – Ez volt a válasza. – Lehetetlen! Lehetetlen! Lehetetlen! Szólt a szerencsétlen asszony, kezeit tördelve. – Engem az utczán megtámadnak, lakásom falát aláássák; kapumra ráirják a proscriptiót; cselédeim elfutnak tőlem, nem mernek nálam maradni. Félek. Iszonyodom! Egyedül vagyok hagyva. Nincs egy lélek, a kihez, ha megtámadnak, oltalomért fordulhassak. Éjjel nem merek lefeküdni. És énnekem semmi közöm se Rómához, se népéhez. Rossit, a ki egyetlen pártfogóm volt, meggyilkolták s a gyilkost ott tánczoltatta körül a nép az ablakom alatt. Félig megvagyok már tébolyodva. Egészen megleszek, ha még itt kell maradnom. Lehetetlen, hogy a szentatya ezt mondta volna! – Ha nem hisz nekem herczegnő, kérdezze meg tőle ám maga! Szólt a grófnő hidegen s ez volt búcsúszava a herczegnőhöz. Blanka kisírt szemekkel tért vissza kocsijához. – S s s s s s s! mondá neki a bérkocsis. Törölje le a könyeit, asszonyom. Mai nap az utczán sírni a népfenség elleni tüntetés! Hová hajtsak? – A Vatikánba. – Ma csak a régi pénzek gyűjteménye látható. – Én a pápát akarom látni. – No az is régi pénz! Tökéletesen jó sejtelme volt Blankának, mikor azt mondta, hogy lehetetlen volt a pápának ily választ adni az ő kérelmére. ** grófné elő sem adta az ő kérelmét neki, és így nem is válaszolhatott az rá semmit. ** grófnőnek volt valami oka azt így adni elő, a mit majd megtud Blanka nem sokára. Az ő kétségbeesett, elutasításáról panaszkodó arcza beleillett valami tervbe – staffagenak. A Vatikánban egy óra hosszat járt-kelt egyik ajtóról a másikra, utoljára megmondták neki, hogy ő szentsége ma nem fogad el senkit. Ismét visszatámolygott a kocsijához. Most azután csak egy eszméje volt még. Az utolsó pókfonál, mely az elmerülőt fentartja. – Ismeri ön a piazza di Colisseon signore Scalcagnato lakházát? – Ki ne ismerné signore Scalcagnato lakását? – A csizmadiáét. – A népvezérét. – Tehát vigyen signore Scalcagnatohoz. – Czipőt akar ön nála venni, vagy egyebet? – Miért kérdi ezt? – Azért, hogy ha signore Scalcagnatonak nevezi az asszony, akkor a czipőt három lirával drágábban fogja adni, mint más különben, egyebet pedig semmi áron sem fog adni. Ha azonban úgy fogja őt szólítani, hogy «cittadino Scalcagnato» (polgár) akkor jutányosan fog nála kapni czipőt is, meg egyebet is. XXVIII. Blanka megfogadta a bérkocsis utasítását, (ez egyáltalában a legjobb indulatú néposztály Rómában) s az utczai boltba belépve, «cittadino Scalcagnato» után tudakozódott. Erre egy alacsony, virgoncz emberke ugrott eléje a mellékszobából, kinek úgy jártak a szemei, mintha szüntelen kémektől őrizkednék s a mint ez a herczegnőt meglátta, hirtelen a szája elé tette a mutató ujját s lehúzta a fejét a nyakába, a miben roppant ügyességet fejtett ki. – Stt! Semmi kérdés! Mindent tudok! Én vagyok «cittadino Scalcagnato, il calzolajo!» fogja meg a karomat polgártársnő. – Cittadino Adoriano az emeleten lakik s a lépcső meredek. Minden jól van. Blanka bámuló zavarral nézett a kis emberkére, s meg nem foghatta, honnan tudja ez, hogy őt nem az ő czipész kirakata csalta be ebbe a boltba, hanem hogy Adorjánt keresi? Talán szokták őt látogatni fiatal ifju hölgyek? Talán épen vár valakit. – Stt! inte a polgártárs, észrevéve e kérdőjelt a hölgy arczán. Ő most nincs itthon. Az atelier meglátható. Blanka megnyugtatva érzé magát. A becsületes házigazda nem légyottra jövő dámának nézi őt, hanem művészet-pártolónak, a ki tán képet vásárolni jön. Mikor a festő nincs itthon, akkor a csizmadia árulja a képeket, ha vevő érkezik. S meglehet, hogy mikor a csizmadiának el kell menni a háztól, akkor meg a festő árulja a czipőket. Bátran elfogadhatta cittadino Scalcagnatonak a karját, a mire nagy szüksége is volt; mert a lépcső csakugyan meredeken vitt fel az égbe. Kicsi kis padlásszoba volt Manassé lakása; de tisztán tartva. Egyszerü keményfa butorok benne. A hátterét egészen elfoglalta egy menynyezetes ágy, melynek tiszta fehér függönyei voltak. A padló finom római gyékénynyel terítve. Az ablak előtt a festőtámlányon egy megkezdett kép. Az ablak igen nagy volt, kidülő erkélylyel s azért különösen kedvező a festőre nézve, hogy fölül messzire kiugró ernyője volt, mely a felső világosságot enyhítette; alant pedig be volt futva kuszó rózsával, mely egész télen át zöld marad, s ez meg az alsó világítást vette el s így épen csak az oly nehezen szabályozható középvilágítás maradt meg. Egyszerű, kis, szegény, magános embernek való helyecske volt az; hanem aztán a kilátás abból az ablakból fejedelmek számára való. Előtte a Monte Palatino. A királyok hajdani Rómája. A legfelségesebb romok, koszoruzva örökzöld cserfákkal. A halhatatlan falak befutva halhatatlan repkénynyel, s túl rajtuk szeliden emelkedő dombok cziprussal, piniákkal fedve, s a távolban szakadozó hegyek, a mik már fehérek a hótól. Még az idő is kiderült egészen; s az a sötétkék, minden színt megelevenítő olaszországi ég födte be a tájat, a miről az északi földöv lakójának fogalma sincs. Blanka merengve dőlt az ablak párkányára s sokáig elbámult e képen s az alatt arra gondolt, hogy milyen boldog lehetne az a nő, a ki ezt a képet nézhetné napestig, míg mellette egy férfi, a ki imád és imádva van, dolgozik, nem! teremt! Nagyobb ez a Cagliari herczeg palotájánál. – Stt! veré fel ábrándozásából cittadino Scalcagnato. Jőjjön el az ablaktól. Megmutatom önnek a képet. Azzal odavezeté Blankát az ablakhoz s egy fülkéről félrevonva a fehér függönyt, diadalt ragyogó arczczal mutatott oda. – Blanka valóban meg volt lepetve a kép által. Magát látta ott. Hiszen eltalálni egy arczot emlékezet s egy vasúton felvett vázlat után, még csak «elismerésre méltó tehetség,» de eszményíteni a szépet: az már «művészi ihlet!» Ennek az embernek hivatása van, lángeszével meghódítani a műszerető világot; nevét halhatatlanná tenni. Jót tett vele a sors, mikor a rideg diplomatiai pályából kilódította: holt emberré tette, s újra feltámasztotta. Ime a föltámadás legtökéletesebb példája e földön. Blanka a legtisztább gyönyört érezte lelkében: nem azért, hogy ez az ő képe; – hanem azért, hogy Manasseé. Cittadino Scalcagnatonak a feje most egyszerre kinőtt a válla közül, úgy megnyúlt a nyaka büszkeségében. – Az ára harminczhárom millió háromszázharminczháromezer háromszázharminczhárom skudi! Egy lirával sem alább! Mondá a polgártárs, s nevetni kezdett. De aztán hirtelen ajka elé tette az ujját, mintha ketté akarná metszeni saját szájában a nevetést. – «Stt!» Egy szót se többet. Mindent tudok. Rendben van minden. S azzal érthető pantomimikával mutogatott az ujjával majd a képre, majd a herczegnőre: a miből Blanka megérthette, hogy a polgártárs ráismert. – Stt! Semmi kérdés! Minden jól van. Semmi baj se lesz. A polgártárs most nincs itthon. De a mikor és a hol kell neki lenni, akkor és ott fog lenni bizonynyal. Stt! Semmi kérdés tovább! A mit mondtam, meg van mondva. A csillagok, a nap, hold leszakadhatnak; ő azért a helyén lesz. Haza mehet polgártársnő. Nem kell nyugtalankodni. Csak odahaza maradni. Akármi történik is kinn az utczán. Nem kell se félni, se megijedni. Én mondom! Cittadino Scalcagnato. Ha tüzes rakéták repülnek is a levegőben, mint nyáron a fecskék: az mind semmi! E közben levezette Blankát ismét a földszintre. – Stt! Jó lesz egy pár czipőt vinni haza, hogy a bérkocsis azt higyje, ezért volt nálam a polgártársnő. Nem kell bizni senkiben! Itt van ez a szép vastagtalpú czipő, jó erős varrás: hegymászáshoz, gyalogoláshoz készítve. A mellett puha bőr és vízmentes, pocsétákon keresztül lehet vele járni. Jó lesz elvinni. Szükség lehet rá. Épen a lábára fog illeni! – De hát hogy tudja ön, hogy ez a lábamra illik? – Polgártársnő! Nincs-e a «Domine Quo vadis» templomban ott a Krisztus lábnyoma, a mi a kövön ott maradt? – Nem maradhatott-e ott egy szentnek lábnyoma a Colossæum homokjában, a mit aztán egy ájtatos hivő topographice fölvett az albumába s nem elég-e Cittadino Scalcagnatónak egy ilyen lerajzolt lábnyom, hogy legtökéletesebben a lábra illő czipőt készítsen utána? Vigye el megnyugodva. Blanka egész homlokáig pirult. – De nincs nálam pénz, hogy kifizessem. Elfeledtem magammal hozni. Ahhoz vagyok szokva, hogy mindig az inasom fizet. S most otthon maradt. – Nem tesz semmit. Majd a számlára teszem. Stt! Tudok mindent. Semmi szó. Itt van még tíz lira, meg tiz soldi. Ezt én adom kölcsön. Stt! Találkozunk még egyszer: akkor megkapom. Cselédjétől ne küldje meg. Ezzel fizesse ki a bérkocsist a piaczon; ne vitesse magát a lakásáig. Tíz lira a díj, tíz soldi a borravaló. A piacztól gyalog mehet hazáig. Ezt a czipőt kezében vinni nem szégyen. Ha ezüst vállbojtos inas kiséri önt, akkor letaszítják a járdáról; ha czipőt visz a kezében, kitérnek előle udvariasan. Csak semmi szó! «Niente! Niente!» Ebben az egy szóban benne van az egész olasz nyelv. Ez mindenre jó válasz. Azzal kivezette a herczegnőt a bérkocsihoz, s még egyszer megkérve, hogy ha czipőre lesz szüksége, csak az ő boltját keresse fel, felsegítette őt a bérkocsiba s a míg csak láthatta, mindig a száján tartotta mutatóujját. XXIX. Blanka tapasztalá, hogy nagyon jó tanácsot kapott Scalcagnato polgártárstól. – Egész Róma az utczán volt most. Mindenütt hevesen vitatkozó tömegek lepték el az utczát. Saját lakása előtt, a Tiber parton is százával ácsorgott a sütkérező és politizáló néptömeg. Ha kocsin jött volna a kapujáig, bizonyosan érte volna valami kellemetlenség, de mert gyalog jött, a kezében egy pár vastagtalpú lábtyűvel, mindenütt utat nyitottak előtte, s mosolyogva bocsáták odább. «Povera ragazza!» Szegény lányka! Mikor aztán hazaért a palotájába: első dolga volt a czipőket fölpróbálni. Meg kell adni Scalcagnato polgártársnak, hogy nemcsak a magas politikához értett tökéletesen, hanem a lábtyűkészítéshez is. Blanka úgy érzé, hogy ezek a czipők, a miket most felhúzott, olyanok, hogy szinte maguktól mennek. Ők hordozzák a viselőjüket. És aztán elgondolkozott rajta, hogy van még ember a világon, a ki képes arra a gondolatra, hogy a maga választottjának az arczvonásait hazavigye emlékében s még a lábnyomát is lerajzolja a nedves homokról, s aztán megörökítse: az arczot festményben, a lábnyomot bakancskákban! – A ki tud mindig róla gondolkozni – s soha róla nem beszélni! – Ilyen bohó emberek is vannak még a világon. E fölött azzal is elfelejtett törődni, hogy mit zsibong az utczán, a piaczon olyan nagyon a nép? Pedig ehhez volt már egy kis köze. Reggeli után elővette a hirlapokat. Mindjárt a legelsőnél, a mit fölvett, a saját nevére bukkant. Azt rögtön meglátja az ember, a mint beletekint egy nyomtatott lapba, ha a saját neve ott van. Vajjon mit írhat valaki ő róla? Csak egy kis rövid tudósítás volt. «Zborói Blanka herczegnő, Cagliari herczeg elvált felesége, ki a Cagliari-palota egyik részét lakja, midőn a nép a másik palotában lakó Caldariva marquisnőnél összegyűlt reactionárius összeesküvőket megrohanta: ezeket akként szabadítá meg a nép igazságos boszúja elől, hogy saját lakosztályán keresztül bocsátva, a fontana di Trevibe nyíló vízvezeték alagúton keresztül megszökteté.» Nem sok. De elég arra, hogy valaki ily izgalmas időkben el legyen itélve halálra. Most már érthette Blanka a palotája előtt csoportosuló tömegek izgatottságának alapját – valamint annak az általános fogvaczogásnak az okát is, a mivel saját cselédjei jöttek eléje, ha valami szüksége volt rájok. Csak a piemonti inasnak maradt még egy kis bátorsága. Úgy látszik, az nem értette még egészen a dolgot. És e denunciatio ellen még csak védelem sincsen. Mert igaz. Az, hogy a megtámadott: nő, – nem szolgál védelmére. A gyűlölet neutrius generis: nem ismer nőnemet. Hozzájárult még egy újabb vészhír. Délután a lázadók, vagy a reactionariusok (egyik a másikra fogta) elrontották a gázvilágítás fővezetékcsövét. Az éjjel nem lesz Rómában lámpás. Képzeljen valaki egy Rómát, tele fellázadt néppel, szétbomlott hadsereggel, börtöneikből kiszabadított gonosztevőkkel, föld alá elbújt rendőrséggel; semmi kormánynyal, – lámpás nélkül hagyva egész hosszú novemberi éjszakán át. Minden borzalomnak ajtó, kapu van nyitva! Blanka kétségbeesetten térdelt a feszület előtt imazsámolyán és harczolt az égiekkel. «Miért kell én nekem e halálos félelmet kiszenvednem? Mit vétettem én egész életemben? Azt, hogy álmodtam, a miről álmodnom nem lett volna szabad? Meg kell-e büntetni magát a gondolatot is? Hisz a mit vétettem, az még csak gondolat volt! És mégis így büntetsz te engem; a ki porszem vagyok te előtted!» A feszület elefántcsontból volt; Bernini egyik nevezetes remekműve. S mentül jobban esteledett, mentül jobban sűrűdött az alkony homálya, annál lázasabb lett rettegése. A felszolgáló inasnak már fel kellene gyujtani a termekben a lámpákat. Az is késik; – tán halasztani hiszi az est beállását azzal, hogy nem gyujt lámpát? Egyszer rohanva tör be az ajtón az inas a herczegnőhöz s elsápadt arczczal kiáltja, megfeledkezve a szolga és az úrnő közötti távolságról: – Jézus Mária! herczegnő! A nap újra fölkel! – Micsoda? – Fölkel a nap! Reggel lesz! Másodszor hajnalodik. – Talán tűz van? – Akkor a világ ég! Nézzen ki a herczegnő a Quirinal felé! Jézus Mária, szent József! Az itélet napja van itt. Azzal kirohant az ajtón, végig jajgatva termen, folyosón, lépcsőn. Blanka a piaczra néző ablakokhoz sietett és kitekintett a szabadba. Az valóban emberijesztő tünemény volt. Éjszakfelé rózsaszínű fényben égett a láthatár, s e fény egyre növekedett, emberi mértékkel meg nem határozható sebességgel. Egy kiváló hajnalpiros sugároszlop, mint egy szétoszló sáv látszott üldözni a csillagokat, a mik már fenragyogtak az égen, azután melléje támadt egy másik fénykéve, kénsárga: és a kettő között az aczélkék ég. S az égő, ijesztő hajnalfény közepében ott állt az Angyalvár sötét, tömör köröndje, tetején a repülő angyallal, a kinek óriás alakja feketén ütött el a lángoló égtől; mint az itéletnapja halottébresztő, élőket megölő, Malach Hamovesh angyala. «Az Angyalvár ég! – A Vatikán lángban áll! – Ég a Szent Péter temploma!» hangzott a téren a rémkiáltás. «Egész Róma ég! Végünk! Itéletnapja van! A világ meggyulladt!» – Uram s én Istenem! mi ez? töprengett Blanka és nem volt, a ki megnyugtassa. Az utczákon, a téren jajgatva zajlott alá s fel a nép, kiabálva: a templomokba! a templomokba! Nem kellett most már semmi más, csak a templom! Nem kellett most már semmi vendetta, hanem pœnitentia! Nem kellett már Rómának gázlámpa; volt kivilágított ég! Nappal az éjszakában. Rémséges nappal! A tűznek, mely az eget bevilágítá, nem volt semmi füstje, minden csillag keresztül ragyogott rajta. Néhány szakadozott felhő úszott a fényár közepette egészen feketén. Ezeket nem világította meg a fény; alatta jártak azok mélyen. S ez volt a legszokatlanabb a látványban. A nap hajnalfényében úszó felhők arany és biborszinűek szoktak lenni: ezek a pokol hajnalfényében úszók feketék voltak. – Mi ez? Mi ez? Blanka visszatért belső termeibe, hogy valamelyik cselédjét elküldje, megtudni, mi ég? – Egyet se talált. Csöngetett. Senki se jött elő. A termekben sötétség volt. A lámpákat nem gyujtotta meg senki. Ismételve csengetett és minden eredmény nélkül. Senkinek sem jut eszébe most, hogy más ura is van, mint «Az» odafenn! Kisietett a korridorra, azt vélve, hogy háznépe tán az udvaron van, s kitekintett az ablakon. Az udvaron nem látott emberi teremtést; hanem látott a helyett valamit, a mitől a vér fagyott meg ereiben. Az összekötő karzat arkádjai mögött gyertyával járnak. Tehát már betörtek oda! Bizonyosan a kandalló kürtőjének a falát törték keresztül, azon át hatoltak be. S a kik ott vannak, azok oly emberek, a kik a föld alól jöttek elő, a kiknek nincs tudomásuk arról, hogy mi történik odafenn az égen? ők a sötétség munkáját végzik! Névtelen ijedelem lepte meg e látásra a nő idegeit. Nem mert szobáiba visszatérni többé. Azt hitte, hálószobájába is betörtek már. Minden meleg felöltő nélkül, egy kis csipkefátyollal a fején, lefutott a lépcsőkön, portását kereste. Annak a szobája üres volt. Próbált a kapun kimenni: az be volt zárva. Kifutott az udvarra, cselédjei, kocsisai nevét kiáltozva. Egy sem jött elő. Rettegett egyedül maradni az üres udvarban. A kertajtón keresztül a ház melletti parkba menekült. Arra gondolt, hogy a kerti pavillonban fog elrejtőzni. Az ég egyre világosabb lett. A fény lobogott, mint valami hullámzó láng. A templomokban minden harang szólt, szomorú, visszatetsző fél ütésekkel. A mint a pavillon felé sietett: észrevette, hogy a kert ajtaja, mely az utczára vezet, nyitva van. Azt bizonyosan az elköltözött kertész hagyta úgy. Egy pillanatra az volt eszében, hogy kimenekül az utczára. Hanem akkor gondolta meg, hogy épen gyilkosai kezébe rohan, a kik rajta boszút akarnak állni. Az ajtó előtt van egy vén cziprusfa, oly magas és sugár, mint egy jegenye. Kétségbeestében annak a derekát ölelte át: az volt az utolsó jó barátja. – Hát senki sincsen, a ki megvédelmezzen? S a cziprusfának jó szíve van, azt mondta neki: – Ne féljen, herczegasszony! Szép, érczteljes férfihangon mondta. S a herczegnő előtt ismerős volt a hang; felszökött térdéről. Manassé állt előtte. Odarohant hozzá s úgy volt, hogy a nyakába boruljon; hanem aztán meggondolta halotti lételét: – tiltva van ölelkezni két holt embernek! S aztán csak a kezét nyujtá neki. – A kapun nem bocsájtott be senki, a kertajtóra kerültem, mondá az ifju. – Szóljon ön! mondá Blanka, felmutatva az égre. Ég a világ? Itélet napja van? – Nem, herczegnő. Ez az éjszakfény. Az éjszaki hajnal. Szokatlan valami Rómában. Caligula ideje óta nem látott ilyet a feje fölött az örök város. S ez nagyon jókor jött most. Azon az éjszakán, melyen valakinek a tervébe nagyon beleillett a gázcsöveket elrombolni; ez az isteni lámpafény igen sok vészt elhárít. A nép nem gondol a boszúra; hanem fut a templomaiba, mellét veri és térdepel. Blanka egy ijedelmétől már megszabadult. – Hanem a herczegnő nem igen jól teszi, hogy minden meleg felöltöny nélkül járkál most a kertjében; a novemberi estéktől őrizkedni kell. Jó lenne visszatérni a palotájába. – Nem lehet! szólt újra megrémülve Blanka. Lakásomra rablók akarnak betörni s cselédjeim szétfutottak. – Jőjjön föl velem bizton, herczegnő. A betörő tolvaj gyáva, elfut az a közeledő léptek hangjára is. Én majd előre megyek. – Ne – ne – ne! Ne menjen ön oda! – Hátha megtámadják. – De kell, herczegnő. Itt csak két eset között van választás. Ha megtámadnak, egy embert vagy kettőt főbeütök, s az annak lesz baj. Ha pedig itt marad, akkor halálra hűti magát s az aztán… Nem mondta végig. Azt akarta mondani, hogy «nekem lesz baj». – Van önnél fegyver? Kérdé Blanka. – Fegyver nincs, hanem van védelmi szer. S aztán kihúzta kabátja zsebéből azt a csinos kis hajlós nyelű ólombuzogányt, a mi az igaz, hogy nem fegyver, hanem ha fejbeütnek vele valakit, hát az nem köszöni meg. – «Ez megfelel az orgyiloknak!» Varázserővel birt a férfi e nő fölött. Most már, hogy a karjába ölthette a kezét, nem félt visszatérni az üres termekbe, az ő oldalán. Azt hitte, ez képes volna egy egész tábort elkergetni, mint Mózes, mint Sámson, mint Dávid. – Nézze ön: ott járnak gyertyával! szólt Blanka a fedett karzat boltíveire mutatva. – Majd eltünnek azonnal. Azzal fölvezette Blankát a lépcsőkön, keresztül a sötét termeken. Zsebében volt tűzszer és zseblámpás, azt meggyujtotta. Aztán elmentek a herczegnő hálószobájáig. – Hallja ön? súgá Blanka, a kandalló érczlapja mögötti zörejre figyelmeztetve. Már ott motoznak! Manassé azután odament a kandallóhoz s annak érczlapját megdöngetve az ólombuzogánynyal, dörgő hangon kiáltott: «Birboni! Fuggite!» Arra azok oda át, a hányan voltak, mint a felriadt patkányhad, rohantak egymást feltaszigálva ki a karzatból. Semmi nesz sem maradt utánuk. – De én itt nem merek maradni, szólt Blanka, ki e jelenet alatt reszketett és nevetett egyszerre, akár egy gyermek. – Nem, herczegnő! ön nem fog itt maradhatni, szólt Manassé. Én magam is azt hiszem. – Tudja ön, hogy én ma önt kerestem? – Engem? Hol? – Cittadino Scalcagnatonál. Ön ezt nem tudta? – Még ma reggel óta nem voltam szállásomon. S mi oka volt a herczegnőnek engem felkeresni? – Az, hogy a «hegy nem keresi fel Mahomedet». Ezt pedig az ön saját sorai mondják. Ime nézze. Blanka elővette tárczájából Manassé levelét, a mit az Caldariva marquisnőnek irt. – Hogy jutott a herczegnő e levélhez? kérdé megütközve Manassé. Érintkezett ön ezzel az asszonynyal? – Olvasta ön ezt? szólt Blanka, a hirlapot mutatva neki, melyben az ellene czélzott vád volt. Ez igaz. – Ön megmentette a marquisnőt és társaságát? Mi módon? – E kandallón keresztül, mely összeköti lakásomat a Cagliari-palotával. – Ezt a titkot a marquisnő fedezte fel önnek? – Igen, ő. – S miért adta a marquisnő az én levelemet a herczegnőnek? – Azért, hogy őt megszabadítottam. – Hálából. – Hálából? A marquisnőnél nincs ilyen érzés. Ő elhitette önnel, hogy én is ott vagyok a vendégei között. S ön nem akarta, hogy engem is agyonverjenek s aztán, mikor mindenki elfutott, ön kérdezte, hol maradtam én? Ez volt rá a válasz. – Honnan sejti ezt? – Mert az én meghivómra is fel volt irva, hogy Zborói Blanka herczegnő is ott lesz. Én egy perczig sem hittem azt. – Az én hitem nem volt olyan erős. – S most ugyanazok, a kiket ön megszabadított, elárulják önt, hogy elveszítsék! – Adja vissza nekem azt a levelet, herczegnő! – Miért? – Elégetem. Ne legyen önnél. Bélpoklos kéz érintése után ne érintse az öné. S Manassé a gyertya fölé tartá a levelet s aztán égve a kandallóba veté. – Hogyan jött hát ön most ide, ha nem tudta meg, hogy én keresem? kérdé aztán tőle Blanka. – Egyik okom az volt rá, hogy búcsút vegyek öntől. A herczegnő annyi kegyességgel volt hozzám, hogy tartozást véltem teljesíteni, a midőn Rómából eltávozásom előtt egy üdvkivánatot itt hagyok. – Ön sem állhatja ki többé ezt a rettenetes Rómát?