# Egy az Isten (1. rész)

## Part 10

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/egy-az-isten-1-resz-55711/index.md

– Kitelik tőlük; dörmögé mély hangon.

– Cagliari herczeg már itt van.

– Tudom. Találkoztam vele. Megszólított és megköszönte, hogy nejét pártul fogtam a nagyheti ünnepélyek tolongásai közt.

Blankának nagyon jó volt a veres napernyő verőfényében lenni: nem látszott meg, hogy arczába szökik a vér.

– Ma reggel meglátogatott; monda Blanka. Nagyon kegyes volt. – Megköszönte, hogy nem használtam fel kényszerített távollétét pörömnek eldöntésére s igérte, hogy ő is kegyelemért fog folyamodni a legmagasabb helyre, s úgy tekint, mint atya leányát. – Pedig az ő helyzete most erősebb. A curia ügyeit oly kezek vezetik, a mik ő neki kedveznek.

– Ezt is tudom.

– Kitől?

– Oh nekem vannak széles összeköttetéseim. A házi gazdám csizmadia. «Messere Scalcagnati» egész nap a piaczon ácsorog, s annálfogva be van avatva a magas politikába s engem minden este informál a nagy változásokról a Vatikánban.

A herczegnő felkaczagott. Mint valami égi zene hangzott e csengő asszonynevetés e komor romtömeg között. Egy nő, a ki elneveti magát, a míg a szédületes mélységbe és még szédítőbb balsorsába alátekint. Hanem hát ha a szív húrjai művészükre akadtak, az úgy játszik rajtuk, a hogy akar. Most nevetni kellett azon, hogy Manassé leghitelesebb diplomatiai tudósításait a csizmasarkak nagy mesterétől szerzi be. Aztán egy kis öröm is vegyült belé: Blanka megtudta e névből, hogy Manassé még mindig ott lakik azon a szálláson, a mi nála föl van jegyezve.

Azután nagyot sóhajtott s összetette kezeit ölében.

– De hát, Istenem! én nem viselek senkivel háborút. Én kegyelmet kértem s biztatva lettem vele.

– Herczegnő! A hajósok elutaznak az éjszaki passat-széllel s aztán megvárják a déli monsun-szelet, azzal meg visszautaznak. Pedig a szél az Isten lehellete.

– Tehát az emberi szó sem más, mint lehellet? Az oltár előtt adott eskü csak lehellet? A trónról lehangzó kegy, a nép üdvkiáltása, mind, mind, csak lehellet a légben? Ah ne mondja ön! Ne akarjon ettől a hitemtől megfosztani. Ha ön azt mondaná valakinek: én tégedet megvédelek! mikor az hivatkoznék rá: «váltsd be hát szavadat!» nem felelné azt neki: «csak hangos lélekzetroham volt!»

Manassé reszketett; pedig verőfényes hőség volt körül.

– Herczegnő, szólt halk, szakgatott szóval, én nem állhatok ön és ellenségei közé; mert akkor az árnyékom önre esnék s az ön alakját nem szabad semmi árnyéknak elhomályosítani! – De kezébe adhatok önnek egy eszközt, a mivel önmaga megvédheti magát az ellen, a mivel fenyegetve van.

– Azt még jobban szeretem.

– Ha el akarja ön azt érni, hogy azon ember, a kitől fél, a ki önt üldözi, úgy el legyen öntől taszítva, hogy soha ne is közelíthessen többet, akkor várja be, a míg az elmondja azt az ajánlatot, a mitől ön retteg, akkor felelje neki ezt: «köztem és ön között canoni akadály van, házasságsemmisítő, melyet a titkos instructió tizennegyedik szakasza meghatároz».

– Mi az a 14. §?

– Azt ő nagyon jól fogja tudni, mint a hogy tudom én. Folytatása nem lesz a párbeszédnek. – A mint ön e szót kimondta előtte, el fog tünni az ön közeléből úgy, hogy soha nem fogja többé azt a helyet keresni, a hol ön jár.

– Ah, hisz ez varázslat lesz! – Ez csodatétel!

– A siker okát talán soha se fogja megtudni a herczegnő; se a seb mélységét, a mit e szóval ütött valakin, nem a megaláztatás fokát, a melybe őt letaszítá. Hanem azontúl aztán kegyelemre ne számítson ön többé: – kérjen itéletet s legyen rá készen, – hogy az nagyon terhes lesz.

– Köszönöm! monda Blanka, egész forró kezét nyujtva Manassénak, kinek keze oly hideg volt most, mint a jég. «N’en parlons plus!» (utánzá a herczeg mondását) s azzal, mintha csak ezért jött volna, könnyedén odatelepedett a kőre, – mely előbb Manassénak szolgált ülőhelyül s elővéve albumát, – elkezdé az előtte levő kész képről lemásolni a Colossæum vázlatát, nem is kérdve elébb, hogy szabad-e ily flagrans jogsértést elkövetni a művészi tulajdonon? – A kész rajz után lemásolni már természetesen könnyebben ment, mint az élő természetről, mely «fut» a dilettans festő szeme elől.

Manassé odaállt a háta mögé s nézte – talán nem is a képet. Egy helyen valami hibát ejtett Blanka s kérte Manassét, hogy igazítsa ki.

Az ifju kezébe vette az iralt; – de úgy reszketett a keze, hogy csak fűrész-vonalakat tudott vele csinálni a papiron.

– Ecsethez vagyok szokva, az iral nem áll a kezemben, menté magát.

A herczegnőnek tehát a maga erejéből kellett elkészülni a vázlatával, a mi sokkal több időt vett igénybe, mint ha segített volna neki más, úgy, hogy ez alatt az ősrégészeti társaságnak teljes ideje volt minden földalatti rejtekét összejárni a Colossæumnak s ismét napfényre kerülni. – A herczegnő csak akkor riadt fel, mikor már odalent zajosan kezdték keresni az eltüntet. – Szerencséje, hogy épen azon az oldalon bukkantak föl, a hol rajzolt, onnan nem láthattak föl rá.

– Sietek! Azt hiszik, hogy elvesztem. – Ah, haha! szólt galambnevetésre fakadva, a mint észrevette a nyakába akasztott oroszlánfog-kocsánfüzért. Majd szépen kinevetnének, ha ezzel a nyaklánczczal mennék eléjük.

S azzal levette a nyakából a pimpimpáré-lánczot s letette arra a helyre, – a hol ült.

Aztán egy búcsú-üdvözlet után futott vissza a sötét boltozatok alá, mik a karzatokat a lépcsőkkel összekötik.

Manassé utána nézett, míg alakját tündökölni látta maga előtt. Minden karzatnál újra előtünt az, – mindig kisebb volt; – mire leért az arenára, már csak akkorának látszott, mint a mesebeli másvilág parányi lakói.

Minek legyen az ember szerelmes egy másik világ tündér lakójába?

Hanem azért Manassé mégis összerakta az ott hagyott virágláncz karikáit s eltette a keblébe.

A társasághoz visszatért herczegnő pedig közszemlére bocsátá az albumába fölvett vázlatot, melyért aztán sok magasztalást kellett eltűrnie.

Még Dormándyné maga sem vette észre a nagy kedélyváltozást a herczegnőn, – az idejövetel és az eltávozás időköze alatt.

XVIII.

Blanka úgy volt most, mint mikor egy gyermeknek, a ki félt egyedül maradni otthon a háznál, az apja átadta bátorság-élesztőül a töltött fegyverét. Az most maga kívánja, hogy bárcsak jönne hát az a rettegett rabló, hogy fegyverét kilőhetné rá. Semmi kétsége felőle, hogy az a fegyver okvetlenül megöl egy óriást is s bizonyosan czélba talál. Nem fél már az egyedülléttől, a sötét szobától, az éjjeli titokteljes hangoktól. Jőjjön, a kinek kedve van kisérteni. Itt a fegyver.

Egész kedélyhangulata megváltozott a túlbizakodottságban. Dévaj, jókedvű lett.

Már a hotel kapujánál elkezdte az enyelgést a vendéglős irányában, ki eléje sietett azzal az örvendetes hirrel, hogy itt volt ő excellentiája a «conte».

Miféle gróf?

A kapus előadta a látogatási jegyet. Vajdár Benőé volt.

Blanka nem ránczolta össze szemöldeit; elmosolyodott.

– Hisz ez nem gróf.

– Engedelmet, szólt a maitre d’hotel. Az udvariasság előtt minden ember gróf, addig, míg be nem bizonyítják, hogy nem az.

Blanka nevetett.

– Mint ahogy a törvény előtt minden ember becsületes ember addig, a míg be nem bizonyítják róla az ellenkezőt. No hát csak küldjék fel hozzám azt az urat, ha ismét eljő.

Fölvezették aztán a pompásabbik szállására. Nagyon meg volt vele elégedve. Az előszobájában egy kövér, jól kiberetvált bérszolga «bertáfolt», aranyosveres egyenruhában, ahhoz is volt egy tréfás szava.

– Önt én nemzetőr ruhában láttam husvétkor. Azt gondoltam, elment a csatatérre.

– Herczegnő, felelt a tréfakész olasz, itthon is kell valakinek maradni, a ki az osztrákok kabátját kiporolja.

Ez nyilván Gábor úrra czélzott, a ki a herczegnőt fogadta, legalább az magára vette az élczet s nem késett a megoldással.

– Cospetto! Porolják biz a tieteket azok az osztrákok a Pó mellett.

A herczegnő azután rendeletet adott a bérszolgának, hogy hozassa föl számára a villásreggelijét: theát, vajat, osztrigát, tengeri rákot és ludmáj-pástétomot és sherryt hozzá.

– Nem tart ön velem? kérdé hamisan Gábor úrtól.

Az visszarettent.

– Herczegnő! kész vagyok önért a Vezuv torkába lemenni, ágyú kereszttűzbe rohanni; de egy asztalt, a mely azokkal az ételekkel van megrakva, a miket a herczegnő elősorolt, meg nem ostromlok, ha hátulról belém kartácsolnak is.

– Jól van, hát fölmentem önt a mai napra s eleresztem a «Falcone»-hoz gulyáshúst enni. Ugyan vigye el a szegény Dormándynét is egyszer magával.

A szőke szépség készen volt rá.

– Tudja ön, légyottom van, mely nem kíván tanúkat, súgá ravasz mosolylyal Blanka, mire Gábor úr visszahőkölt. Akkor aztán megmutatá neki a tenyerében összegöngyölített névjegyet és csalfán kunczogott.

– Vagy úgy? mondá Gábor úr egészen megnyugtatva s aztán karját nyujtá Dormándynénak, hogy elvezesse Falkonéhoz, a hová sietni kell, mert különben nem kap az ember jó helyet.

– Kit vár a herczegnő? tudakolá tőle, a mint az ajtón kiléptek, a szőke szépség.

– Hát csak azt a Vajdárt!

Ezt várhatja. Ez csak ellenség. S a pártfogók, gyámok és gondviselők nem azért vannak a világon, hogy az embert az ellenségeitől megvédelmezzék; elég, ha a jó barátaitól megvédelmezik.

A herczegnő, a míg a reggelit felhozzák, a fodrásznőért küldött, azután a komornát hivatta: újra öltözött. Szép akart lenni. Az az, hogy másformán szép, mint eddig.

S valóban, a mint készen volt a toillettjével s megnézte magát a földig érő velenczei tükörben, magának is feltünt e változás. Karcsú alakja a csipőn alól érő derék miatt sokkal magasabbnak látszott; emelte azt még a feltűzött büszke hajfonadék is. Arczvonásait máskor a folytonos csüggetegség, félelem lankadtakká tette, most az elbizakodottság egy kis erőteljes gömbölyűséget kölcsönzött nekik s maga az arczszine is más volt, mint tegnap. A délolaszországi napnak elég volt egy délelőtt az arczára sütni ellenőrzetlenül, hogy azt valami egészséges aranyozással futtassa be.

És a miről legkevésbbé ismert magára, ez a szemeiben ragyogó tűz. Honnan vette ő mindezt kölcsön?

Attól a fegyvertől, a minek birtokába jutott.

«Az instruktiók 14-ik kacscsa!»

Mit bánta ő, mit kérdezte ő, hogy mi lehet a tartalma ennek a kacscsnak? Elég volt neki azt tudni, hogy ilyen van. «Ő» mondta, hogy ilyen van, tehát van. – Mit bánta ő, hogy mi lesz a következése annak, hogy ő erre hivatkozni fog? Harag, perpatvar, vagyonvesztés, elitéltetés. Elég volt azt tudnia, hogy van egy érczbevésett sor, egy letörülhetlen sor, mely azt parancsolja, hogy az az ember, a ki őt szenvedélyével üldözi, a kit ő gyülöl, – őt nőül ne vehesse. – Hogy ez a parancs benne van abban a §-ban, az bizonyos. «Ő» mondta, hogy ott van, tehát ott van. Ez megvigasztalta egészen. – Köröskörül betakarva érezte magát általa s elbizakodott lett. – Alig várta, hogy jőjjön már az az ember.

A komornyikká öltözött férfi jelenté, hogy az étszobában fel van adva a reggeli.

Blanka máskor annyit szokott enni, mint egy betegnek készülő gyermek; most olyan étvágya volt, mint egy betegségből felgyógyult gyermeknek, a ki siet helyrepótolni azt, a mit elmulasztott. Rendkívül ízlettek neki az inyenczségek.

Mikor javában szedegeti ki az ezüst villácskával az osztrigákat természetes csészéikből, jelenti a komornyik, hogy itt van az az úr, a ki mindaddig gróf, a míg ki nem sül, hogy nem az.

– Hadd jőjjön be!

Azért Blanka nem zavartatta meg magát az étkezésben.

A «szép» ifju belépett.

A helyzet, a melyben a herczegnőt lelte, úgy látszott, hogy nem talált bele a tervébe. Reggeliző asztal mellett; körüle sürgölődő egyenruhás inassal. – Ez leront minden páthoszt.

– Ugyan kérem, adjon egy széket ez úrnak! mondá Blanka a bérszolgának – s mintha szórakozottságból tenné – magyarul, mire az nagyot bámult. – Ah! most elfeledtem, hogy az olaszok nem tudnak magyarul. – Grazie! – (Kedves zavartan mosolygott.) Üljön le, uram. Megengedi, hogy reggelizésemet végezzem? Az alatt értekezhetünk. Ez az úr egy szavunkat sem érti; olyan, mintha négy szem között beszélnénk.

Ez metaphysice áll, de physice nem. Az olasz a magyar szöveget ugyan nem érti meg, de a melodiát fel tudja fogni; a párbeszéd mimikai része pedig egészen elesik, ha néző van jelen.

Vajdár hamisan fogta fel a helyzetet. Azt hitte, a herczegnő fél tőle, hogy a régi iszonyat hatása alatt áll, ha őt látja; azért tartja maga körül a bérszolgát s ez még táplálta rossz indulatait. A kitől félnek, az hatalmat gyakorol. Pedig csalódott.

Megnyugtató szóval akarta kezdeni.

– Olajfa-levéllel jövök önhöz, herczegnő.

Erre a herczegnő hátrahajolt az inashoz.

– Igen! Beppo. A pinczér elfelejtett olajfabogyókat feladni, a mit nagyon kedvelek. – Azután látogatójához fordult: «figyelek, uram».

Vajdár megütközött a hangon és beszéden. A herczegnőnek az ő olajfa-leveléről nem annak metaphorai értelme, a békekötés jut eszébe, hanem a becsinált olajbogyók?

Már maga a helyzet, hogy egy hölgy eszik az alatt, a míg egy férfi beszél hozzá, nagyon egyenlőtlenné teszi a küzdelmet. Minden tányér egy redoute. A beszéd versenytársra talál a csemegében. A jó izű falat paralyzálja a hatásra szánt rhetori phrasist. A hölgy fogai alatt ropog valami s ez bizonyítja a közönyt a beszéd iránt. S ez nem gátolja abban, hogy minden váltott tányért és pohár vizet kegyteljes leereszkedéssel köszönjön meg annak a bérruhás szolgának, a ki a napi zsoldért vette fel háza cselédjelmezét. Míg a ház benső mindenese az előkelő felsemvevés egész hideg sulyát érezheti.

Vajdár leült az odatolt székre s közelebb huzta azt.

– A herczeg, igérete szerint, követni kivánja a herczegnőt a kegy útjára. Elküldte általam a legmagasabb helyen átadandó folyamodást, hogy ismertessem azt meg.

Úgy hiszem, latinul van, s azt én nem érteném meg.

– A magyar szövegét felolvashatom.

– Fölösleges. A mily bizonyos vagyok a felől, hogy a magyar szöveg hű fordítása az eredetinek, oly bizonyosan hiszem azt, hogy az eredeti rám nézve a legelőnyösebb. Vegyük felolvasottnak.

XIX.

Vajdár gondolta magában: a herczegnő rövidíteni akarja az értekezletet s hosszabbítani a reggelit, hogy a kettő egymást kitöltse. Csalódik. Mert nem fogja kifutni. – Az okmányt letette a herczegnő asztalára.

– A herczeg úgy akar elválni hitvesétől, mint atya leányától.

– Ezt magától is hallottam.

– Jó indulatával akarja környezni továbbra is a herczegnőt.

– A mire hálás szívvel gondolok.

– A békés megegyezésnek nehány prózai pontja is fordul elő.

– Azokhoz én keveset értek.

Vajdár más iratcsomót vont elő oldalzsebéből.

– A herczegnő móringleveléről van szó. A herczeg nejének a házasságkötéskor egy millió ezüst forintot móringolt.

– Nem tudom. Bátyáim készítették a házassági szerződést. Én csak aláirtam; azt sem tudom, mi van benne?

– A válóperben ez is lényeges kérdést képez. Ha a nőnek kedvez az itélet, akkor az egész móringot megkapja, ha ellenére szól, akkor az egészet elveszti. A herczeg ebben is kiegyezést ajánl. A móring nem fizettetnék ki, hanem a herczeg azon összegtől járó hatos kamatot holtig tartó évi járadékul rendelné a herczegnőnek. – Megelégli-e ezt herczegnő?

– Nagyon soknak találom.

– A herczeg büszkeségét keresi abban, hogy elvált neje az őt megillető fényben tündököljék a világ előtt. Még többet is ajánl. A herczegnőnek átengedi palotája felét, hogy abban lakjék.

– Hogyan?

Vajdár kapott rajta, hogy végre mégis adhatott fel egy olyan themát, melyet a herczegnő nem ért meg rögtön, nem mondja rá, hogy jól van! Ebből lehet hosszas értekezést szőni.

Hanem a herczegnő étvágyának sem akart vége szakadni. Már meg azokat az apró kis piros retkecskéket kivánta meg, a miket «római szentelt retek» czím alatt hordanak szét a hivő világba s a mikből egy csomóval, ha egyenkint meg akarja az ember mind hámozni, igen szép időközt be lehet tölteni.

Vajdár egész építész lett; hogy szemléletileg felfoghatóvá tegye a dolgot, közelebb kellett huzódnia a herczegnőhöz s a kezében tartott okiratok gyakorlati segélyével megmutatni az asztalon, hogyan képez a Cagliari szögletpalota egy kettős szárnyú görög Π betű alakú építményt, melynek két külön kapubejárata, külön lépcsőzete van. Az egész egyenlő két részre van osztva, a mik közt az összeköttetést egy, az udvarán keresztül épített fedett karzat képezi, melynek a nő lakosztályához vezető ajtaja azonban be van falazva. Maga a palotához tartozó kert is kőfallal és a fölött vasrácscsal kétfelé van osztva, két külön kertész gondja alatt. Épen így el vannak választva az istállók és az udvarok; úgy, hogy a kívülről egynek látszó palota tulajdonképen két egészen különálló épület, melynek összekötő csarnokát a bennlakó férj és feleség, a mikor tetszett, kinyittatta, a mikor nem tetszett, befalaztatta. A herczegnő utoljára azt mondta rá, hogy azt sem bánja.

– Tehát, mikor Rómában fogok időzni, akkor a Cagliari-palotába szállok; de remélem, ez nem tesz annyit, hogy örök időkre Rómában kell laknom.

– Azt hiszem, hogy most egyelőre huzamosb ideig fogja azt tenni a herczegnő, a nélkül, hogy valaki kényszerítené, vagy csak rábeszélné is erre.

– Pedig haza akarok menni Magyarországba. Azt tudja ön, hogy nekem saját birtokom is van.

– Az az, hogy családi hitbizomány.

– Az nem tesz különbséget; püspök nagybátyám végrendelete nem köt hozzá más feltételt, mint hogy római katholikus maradjak. Én szándékozom a nyarat a bánáti uradalmamban tölteni.

– Azt nem teheti a herczegnő; azon egyszerű okból, mert a kastélyát leégették a ráczok.

– Leégették? Erről nekem tiszttartóm nem irt semmit.

– A mire megint igen jó oka volt neki, miután őt magát meg a saját háza küszöbére fektették s ott vágták le a fejét.

Még ez sem rontotta el a herczegnő étvágyát. Nagyon jónak találta a sardinákat. Vajdár azt olvashatta az arczáról, hogy nem hisz el tőle a herczegnő semmit, akár jót, akár rosszat beszéljen.

– Lángba készül borulni az egész világ, herczegnő; s higyje el nekem, hogy ez az utolsó sziget, a hová azok menekülhetnek, a kik nem akarják a hajukat elperzseltetni. Egyedül Róma a béke szent helye.

– A miről tanuskodnak a Cagliari-palota ablakaira felrakott vastáblák. És mit gondol ön: szabadságomban állna nekem akkor saját magamnak választani meg új környezetemet?

– Minden bizonynyal. Azonban a herczegnőnek saját érdekében fog állani, hogy olyanokkal vegye magát körül, a kik ez ország nyelvét értik s szokásait ismerik.

– S e szerint, ha mostani házasságunk feloldatnék s ha nekem ismét kedvem jönne férjhez menni, rajtam függne-e, hogy izlésem szerinti férjet válaszszak?

Ez már sok volt! Ez annyi, mintha a kalitkába zárt tigris előtt valaki nyers húst szeletel.

– Kétségtelenül, herczegnő; dörmögé fogai közül Vajdár, dühös pillantásokat vetve a herczegnő széke mögött álló inasra.

Most a herczegnő egyszerre megváltoztatta a harczmodorát. Meg akarta mutatni ellenfelének, hogy ki mer lépni sánczai közül s őt a nyilt síkon szembe várni.

– Caro Beppo. Hordja ön el az asztalt s aztán, kérem, maradjon künn, míg nem hívom s addig ne jelentsen be senkit.

Most tehát egyedül maradtak. Nem gátolta Vajdárt semmi, hogy beszélje el, mit tud még?

S Blanka oly merész volt, hogy egy perczre felállt a tükör előtt, megnézte magát deli módon, ha elég szép-e?

S aztán még ő előzte meg a támadást.

– És mind e kedvező fordulatot önnek köszönhetem, nemde?

– Nem dicsekedés tőlem, ha azt mondom, hogy «igen». Ön ismeri a herczeget. Neki több szeszélye van, mint Caligulának. Őt tanulmányozni kell. Vannak rossz órái, a mikor egy angyalt képes belefojtani a sárba; máskor meg az ellenségeit keresi föl, hogy titokban jót tegyen velük. Ön ellen majd határtalan dühöt árult el, majd meg a vezeklésig menő bánatot; majd gyilkolásra, majd meg öngyilkosságra volt ösztöne. Majd az az ötlete volt, hogy önnek pokolgépeket, mérgezett bokrétákat küldjön, majd meg az, hogy felmenjen a velenczei campaniléra, vagy a bécsi István-toronyba s onnan levesse magát. Némelykor aztán voltak olyan tiszta időközei, a mikor saját magáé volt: az igazi, nemes, lovagias, keresztyéni nagy lélek. Az ilyen drága napokat ellesni, azokat a herczegnő érdekében felhasználni volt az én feladatom. Hogyan teljesítettem, azt mondják meg ezen iratok. Csekélység volt-e e feladat: Cagliari herczeget rávenni, hogy felejtse el haragját, nevetségessé tételét, sértett büszkeségét, férfiui megaláztatását, hogy idejőjjön, leküzdve ideges iszonyatát a lázongó csőcselék ellen, a ki orgyilokkal fenyegeti s petárdákat hajigál az udvarára s menjen térden azon fejedelem elé, ki hónapok előtt ajtót zárt előtte, – önért, az elváló nőért könyörögni? azt itélje meg a herczegnő maga, ki ismeri jól a herczeget.

– Nem tagadom, hogy ez nehéz feladat volt; szólt a herczegnő, annyival is inkább, minthogy önnek még azzal a nehézséggel is kellett küzdenie, hogy legutóbbi találkozásunk óta huzamosb ideig a rablók által foglyul volt letartóztatva.

Vajdár az ajkába harapott. Ez úgy hangzik, mintha irónia volna. Ezzel tán azt akarja mondani a herczegnő, hogy neki azt a feladatot teljesítni természeti lehetetlenség volt.

De nem! Hol venné magát az irónia ez együgyű gyermekszívben? Ez ártatlan arczvonások között nincs helye a gúnynak.

Blanka sietett a rossz hatást jóvá tenni rögtön.

– És azt a fogságot is én miattam szenvedte ön?

A hangban részvét volt átérezhető.

Vajdár azt hitte, hogy lehet merni valamit.

– Ah! ez az én szenvedéseim legkisebbike.

A herczegnő mondá:

– Nem fogok önhöz háládatlan lenni.

A hangban hév volt és bensőség.

– Hallgasson rám, uram. Ha ez az én fájdalmas ügyem akként lesz megoldva, a hogy ön azt nekem előadta, s a mi nagy részben az ön műve volt, én mindazon javadalmakat, az egész évdíjat, a mit a herczeg számomra szánt: hű fáradozásaiért önnek engedem át; magamnak nem tartok meg mást, mint arany szabadságomat.

Vajdár arcza kigyulladt. Jó szinész volt! el is tudott pirulni, mikor arra került a sor.

– A herczegnő megtartotta a régi megvetés hangját egy nyomorult iránt, ki szemeit az elérhetlenek után meri fölemelni. Ez bűnöm és egyuttal erényem is. Ha a herczegnő minden vagyonát nekem adná s még azon felül ezt az egész világot: még akkor sem adna nekem semmit. Mindezt nem fogadnám el cserébe egy nyájas, jó szava helyett. Vakmerőség tőlem, a mi után törekszem, de a szenvedély mindenre jogot ád. Ön ismeri a gigászok regéjét, kik hegyeket hegyekre raktak, hogy az istenek közé feljussanak. Én képes vagyok hasonlót tenni.

A herczegnő kiváncsi volt megismerni azt a Peliont, Ossát, a mik az Olympot ekként megközelítik s Vajdár kiolvasta kérdő tekintetéből ezt a kiváncsiságot.

– A herczegnő nem nézne le engem, ha rangjabeli volnék. Az fogok lenni.

– Szerencsét fogok kivánni hozzá.

– A herczeg azt igérte önnek, hogy ha megszünik férje lenni, egyesség, kibékülés szerint: akkor atyja fog lenni. Nekem is azt igérte.

– Hogy önt fiává fogadja?

– Hogy engem fiává fogad.

– S ugyan mi oka lehet rá?

Vajdár eltakarta félkezével arczát. Szeméremérzetével küzdött.

– Ne kivánja a herczegnő, hogy szegény jó anyám szégyenét bevalljam s helyette piruljak. Ő szerencsétlen volt. Balsorsának szülötte én vagyok. S kinek e balsorsot jóvá tenni kötelessége, – az a herczeg.

Blanka egymásba csapta tíz ujjait, a mi azt is fejezhette ki, hogy fölöttébb meg van lepve e fölfedezés által; de ilyenformát is fejezhetett ki, hogy «oh te országos gazember! Képes vagy az édes anyád tiszteletreméltó hamvait meggyalázni, hogy becsületes származásod helyett egy herczegi korcsnak hazudhasd magadat!»

– Ez valóban érdekes és meglepő fordulat ebben a mi regényünkben! mondá a herczegnő csaknem pajkos kedvcsapongással. És én ezt annyival inkább valószinűnek tartom, mert már láttam négy vagy öt drámát, a minek ugyanez a kifejlődése. «Nincs a kis ujjad kitörve a ballábadon?» – «Igen!» – «Ugy az én fiam vagy!» – «Nincs a nyakadon hátul egy nagy anyajegy?» – «De van!» – «Hozd ide; te az én fiam vagy!» – «Hol kaptad ezt a kettétört érem egyik felét?» – «Haldokló anyámtól.» – «Keblemre, fiam!»

A herczegnő tapsolt a kis kezeivel.

– Ez nagyon derék! Nagyon derék! Ezért mondta a herczeg, hogy ha elválunk, csak változni fog a viszony közöttünk, nem megszakadni. Ezért ajánlotta hát fel jövendő lakásomul palotája felét. És így nekem még a Cagliari-czímről sem kellene lemondanom. Mily meglepetés ez!