# Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)

## Part 5

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/edes-anyafoldem-egy-nep-s-egy-ember-tortenete-2-kotet-38673/index.md

Sok a tövise az ujságszerkesztésnek, de vissza-visszanézve, a rózsának már csak az illatát érzem. Tenger vesződség, izgalom a képek miatt. Minden képet, minden rajzot Bécsbe kell küldeni: csak az a másolat tökéletes, amely Angerer és Göschl mühelyéből kerül ki. Rengeteg pénzbe kerül egy-egy kép és sohasem vagy bizonyos abban, hogy idejében megérkezik-e Bécsből. Egyszerre csak látom, hogy az irók munkáját nem tudom illően honorálni, az illusztrátorokat sem, mert a bevétel javarészét – Bécs nyeli el. A Budapesti Hirlap már 25 pengőforintot fizet a nevesebb iró tárcájáért, az _Ország-Világ_ jó, ha tiz forintot fizethet. A közönség szemlátomást pártol át a „kis lap“-okhoz, amelyek tárcát, regényt, sőt verset is közölnek. A családapáknak hamarosan megjön a „jobbik eszük“: minek járassanak szépirodalmi ujságot, amikor tárcát, regényt, verset talál „az asszony“ eleget az „én lapomban“ is. Ha „az asszony“, – mondja a vidéki ur, – képes lapot is szeretne látni, egy hét multával felszabadul a kaszinóban, hazaviszem, hadd gyönyörködje ki magát. (Igaza van.) – Ha az asszony, – mondja a pesti ur, – képes lapot szeretne látni, elviszem a kávéházba, – ott kedve szerint válogathat német, francia, angol képes lapok között. Magyar is akad egy-kettő. (Ennek is igaza van.) Mindenkinek igaza van, csak a szerkesztőnek nincs, aki elég bolond, hogy képpel, verssel, regénnyel, novellával, „ismeretterjesztő közleményekkel“ alkalmatlankodik, holott szemlátomást fogy a közönsége. De végre is minden vers, minden regény nem fér el a napilapokban, a költő mégis csak a hetilapokban helyezi el javarészét a verseinek, s az az öt-tiz pengőforint is jobb a semminél.

Vajda János e korszak legnagyobb költője, de éppenséggel nem népszerü. Ám a szerkesztőnek meg kell becsülnie őt: egy versének 25 forint az ára. Zordon képü, magába temetkezett óriás, kerüli, gyülöli az embereket. Rendszerint egyedül üldögél a Kammon-kávéház sarkában; két zsidófiu: Palágyi Menyhért, a filozófus, s Lajos, a költő, látogat el hozzá – senki más. Arany Jánost igen lekicsinyli s gunyosan szokta szavalgatni:

Királyasszony kertje Kivirult hajnalra, Fehér rózsa, piros rózsa, Szőke leány, barna.

Szaporátlan költő, mint ahogy szaporátlan a nemesebb fajtáju vad. Versei mélyen járók, nem kapkodnak utána a kiadók. Országgyülési képviselők állanak össze, szólnak a nemzethez: igy jelen meg egy hosszu élet müve, két kötetben. Az egyik kötet vers, a másik próza. Ennyi az egész. Mindakét kötet a kiadó nyakán marad. Minden szava keserü panasz, keserü vád. Léhütők duskálnak a jóban, s ő éhezik. Az éhezés – tulzás. Néplapot szerkeszt – névtelen, tisztes megélhetést biztosit a fizetése. De való, hogy szegény ember, olyan szegény, amilyen csak magyar költő lehet.

Verseire roppant kényes, őmaga végzi mindig a korrekturát. Gyakran kell hozzá szalajtatni a szedőfiut a korrekturáért. Alig lehet kikaparni tőle. Napok hosszát ül rajta, keresi a sajtóhibát. Egyszer a Vámház-köruton találja meg a szedőfiu. Lassan mendegélve mélázott és – sósperecet rágott.

– Kérem, Vajda ur, a korrekturáért küldött a szerkesztő ur.

– Mit alkalmatlankodol, – riadt a szegény gyerekre, – nem látod, hogy ebédelek!? Nem látod, hogy milyen nyomorult koldus vagyok!?

De megnyugtathatom az olvasót, akkor délben egy kis korcsmában látta ebédelni a főszedő. Nagy adag rostélyost ebédelt a költő.

– Lám, lám, hogy szalad, szóba sem áll a szegény emberrel!

A szaladó én vagyok. Valóban, szaladok, a nyomdába sietek. Estére hajlik az idő, még meg kell irnom egy cikket, aztán ki a vasuthoz: Gödöllőn nyaralunk, s a nyaralásból csak az éjszaka az enyém. Természetesen, megállok s mondom:

– Kettőnk közül én vagyok a szegény ember, mert én szaladok, ön meg sétál.

– Igen, igen, ön ifju, tehát szalad. Én öreg, tehát mendegélek. De a szegény én vagyok, a gazdag ön. Szerkesztő is, képviselő is! Hát én, mi vagyok? Koldus. Koldus, uram, koldus. Meglátja, hogy árokban döglöm meg, mint a kutya!

Karomba kapaszkodik, mendegélésre kényszerit, pedig ég a föld a talpam alatt. A Kecskeméti-uccában a Pallas nyomdája. Ott megyünk, mendegélünk, a kapu előtt bucsuzkodni kezdek, de vaskarja nem enged, tovább hurcol, s egyszerre csak ott vagyunk a Muzeum-kertben. Már látom, hogy a cikket ma nem irom meg, jó, ha le nem késem az utolsó vonatot. Isten a tudója, hányszor kerüljük meg a Muzeumot. Szóhoz sem jutok, áradva árad ajakán a keserü panaszok, vádak tengere.

– Tudja, – s itt megáll hirtelen, kezét fenyegetően ökölbe szoritja, – tudja, mit mondott nekem multkor az a – – – Vadnai!? Megyek, mendegélek, szembejön velem, köszön: – Szervusz, Jánoszkám, hogy vagy? Felelem neki: Hogy vagyok? Mint a kivert kutya. Éhezem. Az árokban fogok megdögleni! – No, no, Jánoszkám, mondta, ne búszulj. Majd szólok az irói szegélyegyletnél. Megszavaztatok neked egy évre 400 forintot. – Hallja ön, – ráz meg szilajul, mintha én volnék Vadnai, – hallja, érti, mit mert nekem. Vajda Jánosnak mondani az a…

Vadnai Károlyról van szó, a nem nagytehetségü, de a maga korában méltán kedvelt iróról, aki évek hosszu során szerkesztette nagy gonddal a világ egyetlen szépirodalmi napilapját: a Fővárosi Lapok-at. Sem irásra, sem ujságszerkesztésre anyagi szükség nem kényszerité: szép birtoka volt Borsod vármegyében. Szóval: a régi világból való iró, aki otthagyja az ekeszarvát, pennával szolgálja nemzetét, tehetségének mértéke szerint. Nyájas ember, kellemetes társalkodó, a multja érdekes: 15 éves, amikor kiüt a szabadságharc, beáll honvédnek, végigharcolja a szabadságharcot. Világos után a német besorozza, – Olaszországban szenved a hazáért, mint közlegény.

Bizony, igaztalan volt a költő kifakadása. De hirtelen-váratlan lecsendesül, s éppoly hirtelen-váratlan mondja:

– Lássa, kérem, ha valakinek eszébe jutna, hogy ennek Vajda Jánosnak nyugodalmas életet kellene biztositani; hogy akkor az a Vajda János nagyokat alkotna. Ha például azt mondaná a kormány: nesze, ad neked az állam minden esztendőre hatezer forintot. Ezért nem kérünk egyebet: irj, amikor megszáll az ihlet. Mely szép, mely nagy dolgokat irnék!

Itt megpihent, kémlelődve nézte rajtam a hatást. Aztán:

– Nézze, ön képviselő. Ön szólna a képviselőtársainak. Felvilágositanák a kormányt, hogy a nemzet érdeke az, ha Vajda Jánosnak a gondtalan élet biztosittatik.

– Igen, igen, a nemzet érdeke volna ez. De én kis pont vagyok… Én is szólhatok egyiknek-másiknak. Szólok is. De szóljon Vajda ur is.

Én is szóltam: ő is szólott. Az eredmény: 1200 forint. Gondolom, e „kegydijat“ halálig „élvezé“. Nem nagy summa, de magányosan élő embernek, szegény ország költőjének, éppen elegendő. Akkoriban elegendő volt. A Muzeum-kertben igért nagy alkotások elmaradtak, soha senki számon nem kérte, nem is kérhette: bőségesen megszolgálta ő a kegydijat, ha tán nem is ir a Virrasztók-nál több költeményt. Az ötvenes években irta: ma, fájdalom, ismét időszerü…

Szinte félve kopogtat be Reviczky Gyula, mintha most hozná első zsöngéjét, pedig e kor költőinek seregében az elsők sorában ragyog a neve. Leányos szemérmetességgel nyujtja át a _Pán halálá_-t, a nyolcvanas éveknek tán legszebb költeményét. Előkelő család sarjadéka, apátlan, anyátlan árva, az előkelő család nem tud róla; valószinü, hogy szégyelli az „elfajzott“ sarjadékot, aki versfaragással gyalázza meg a familiát. Hol ebben, hol abban a szerkesztőségben tengődik éhbéren; nem panaszkodik, nem vádaskodik, bár ő csakugyan éhezik. Sokat, igen sokat éhezik. Rendetlen élet, éhezés, fagyoskodás: a tüdőbaj kész prédája a különben is gyenge testü költő. Ha emlékezetem nem csal, a halálnak eljegyzett költő Bródy Zsigmondnak, a Neues Pester Journal szerkesztőjének pénzén hosszabbitgatja életét Meranban, nem a nemzetén. Megrajzoltatom arcképét, virágok közé rajzoltatom, Gozsdu Elek ir róla gyönyörü dicséneket: hátha ez is egy-két nappal hátrább tolja a Halál óramutatóját. A vég: kórház. Ott „számlálgatja, találgatja, hogy hány napja van hátra még“.

Nem sokáig számlálgatja, találgatja, egy-két nap multán leszáll érette a Halál angyala, felviszi az Égbe: ott a költő sem éhezik.

*

Most pedig egyidőre Isten veled, ujságszerkesztés, hí a haza. Én legalább azt hiszem, hogy a hazának szüksége van reám. Nem elég, hogy huszonhat esztendővel apja vagyok már két gyermeknek, a honnak is atyja szeretnék lenni. Csak most kezdem észrevenni, hogy az én népem szegény, földhöz ragadt szegény, s mintha romlásnak indulna ősi erkölcse is. Látom, világosan látom romlásának forrását, de elhessegetem magamtól a gondolatot, hogy magam is bünrészes leszek népem romlásában, mihelyt a honnak atyja akarok lenni. Visszaszáll lelkem a gyermekkorba, amikor Erdővidék népe felkerekedett, ki lóháton, ki gyalog, ki szekéren, kiki tarisznyában vitte az elemózsiát, mentek, mendegéltek, napi járóföldet lovagoltak, gyalogoltak, szekereztek s ingyen szavaztak le egy székely legényre, aki Pestről jött haza – Jókai Mór ajánlólevelével. A kiegyezés után volt ez, azon melegében. Amikor Jókai még baloldali volt, a Terézvárosban minisztert buktatott – im, a pártfogoltja is, jelentéktelen ujságirócska, megbuktatott egy tisztes öreg méltóságos urat, aki meg Deák-párti vala. De jön 1875, Tisza Kálmán lesz Magyarország miniszterelnöke, s hiába „akasztja szegre a bihari pontokat“, szebb jövendő képe mosolyog a magyar égen, – még elég a tokány, a székely nép pénzzel a vótumát nem fizetteti meg: lelkesen szállitja Tiszának a mamelukokat. Telik, mulik az idő, oszlik-foszlik a pókháló a nép szeméről, hirtelen lehull, – itt a nagy kiábrándulás. Nagy kiábrándulásnak mi az orvossága? Etetés, itatás, pénzosztogatás. A székelyföldi urak sorban vérzenek el. Azzal áltatják magukat a boldogtalanok, hogy amikor ezreket dobnak ki a mameluk-mandátumért, nem sárba dobják a pénzt: a hazáért hozott áldozat ez. Szentül hiszik, hogy hajszálnyi repedés a kiegyezés épületén – szerencsétlenség, több ennél: nemzeti veszedelem. Az ország házában nincs egyéb szerepük: szavaznak és szavaznak. Nincs köztük egyetlen, aki ország szine elé teregesse népének, szülőföldjének szemlátomást növekedő szegényedését; egyszerü szavazógépek, ennél többre nem is becsüli őket a vezér. Egy háromesztendős ciklus bőven elég az elvérzésre egy székely földesurnak, jön utána a másik – nem sokáig: kevés a székely földesur. Ez a kevés tiz esztendő sem telik belé: elvérzik, a – hazáért. A követekből kortesek lesznek, pénzes pesti urak mandátumszállitói. A szélsőbalnak alig néhány kerület jut s egyszerre csak a vezérek is: Ugron Gábor és Orbán Balázs kiszorulnak Nagymagyarországba: ott kapnak mandátumot. „Romlott intelligencia, tudatlan nép“ – Ugron Gábor e keserü megállapitása szörnyü hiven fejezi ki: hová görbült a nemzet dereka.

Orbán Balázs bejárta a Székelyföld minden zugát; a székely várak minden rozsdaette kulcsát lerajzolta; nagy könyvben örökitette meg a régi dicsőséget; s im a pénzzel, borral elaltatott nép a mandátumot megtagadja tőle, mert pénze nincs. Nincs, mert ami kevés volt: egyetlen könyvbe temette. De ez nekem csak most jut eszembe, e könyv irása közben, akkor csak a magam könyvét látom: a Székely Tündérország-ot. Azzal el fogom árasztani erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép Erdővidéket, hej, hogy tódulnak majd a zászlóm alá! Az is csak most jut eszembe, hogy három év előtt a szabadelvüpártnak 40 ezer forintjába került a Jókai székely mandátuma, annak a Jókainak, akinek ajánló levelére még nem is oly régen ingyen választottak meg egy szegény székely legényt. Akkor erre nem gondolok, nekem most csak egy a gondolatom: honatya akarok lenni. Székelyországot tündérországgá fogom varázsolni, csak egyszer ott legyek, ott! Nincs más programmom. Apponyi Albert emberi és politikai ideálom, de amikor puhatolódzni hazamegyek, egy-két ember kivételével az intelligencia elszörnyüködik e név hallatára. Az egész Székelyföldön alig van két-három kerülete a mérsékelt ellenzéknek, s bár „mérsékelt“, mégis ez ellen folytat irtóharcot a „generális“, nem a szélsőbal ellen. Csak a mérsékelt ellenzék veszedelmes ellenfél, veszedelmes, mert ez is 67-es alapon áll. A nép körében nem tud gyökerei verni, egy az, mert nehéz megértetni, mi a különbség egy alapon álló két párt között; más az, hogy Apponyi keztyüs kézzel dolgozik: hiába bizonygatja Grünwald Béla, hogy keztyüs kézzel csatát nyerni nem lehet. De a generális mégis a mérsékelt ellenzéket irtatja tüzzel-vassal, a szélsőbalt alig bántja, hisz ennek programmja, mig Ferenc József él, kormányképtelen…

Kiegyezem hiveimmel: szabadelvü programmal lépek föl, de minden községben hangsulyozom, hogy – kikötéssel. Meggyőződésem ellen nem szavazok, ha megválasztanak. Hogy megválasztanak-e? A többség – „több, mint bizonyos“. „Mindössze 3000 forint“ az alkotmányos költség. Csudálatosképpen, majd minden jelöltet ezzel a summával biztatják a kortesei: csak 3000 forint, csak… A Székely Tündérország szétosztását mosolyogva fujják le. Első pillanatban látják, hogy naiv ember került a karmaik közé – s jól látják. Általában, az intelligenciának, ha romlott is a lelke, a szeme igen jó. Az ellenjelölt szélsőbali, maga is székely fiu, piros pozsgás arcu, megtermett legény, különösen a fejérnépek körében igen népszerü. Az asszonyokat táncoltatja, a maszatos gyermekeket tisztára csókolja – erre is, arra is képtelen vagyok. De mellettem a hivatalos hatalom. A főszolgabiró, rettegett, gyülölt ember: oldalán járom be a kerületet. Ugy érzem, hogy szégyenpadon ülök reggeltől estelig. Alig járunk be két-három falut, a három ezer forint ugy eltünik, mintha föld nyelte volna el. Senki sem kérdi: akarom-e, nem-e, minden falu kocsmája az enyém, ott szabadon ehetnek, ihatnak az emberek: választó, nem választó, mindegy. Kinek jutott eszébe, kinek nem, valakinek eszébe jutott, hogy de szép volna, ha a székely falukban is zenekarok alakulnának a nép fiaiból. Nosza, mint a ragadós betegség, terjed faluról-falura a rezesbanda nyavalyája: minden faluban éktelen, össze-vissza játszó rezes bandák fogadnak, két hétig éjjel-nappal nem fogyok ki a müélvezetből – ezek majd mind beadják a számlát a választás előtt és – után. Félénken célozgatok szegénységemre, de a kortesek szemem közé nevetnek.

– Ugyan, ugyan, lájbizsebből is kifizeti az apósa ezt a kicsi költséget!

Az apósom, aki a Duna hullámsirjába temetkezett a – szegénység szégyene elől!

– Sohasem, volt ugy, hogy valahogy ne lett volna, próbálom megnyugtatni magamat. Voltaképpen azt kellett volna mondanom: Szégyen a futás, de hasznos, ám szégyellek megfutni s ha már benne vagyok, végig harcolom a szégyenletes harcot. Ime, búsultam népem romlásán, s magam is a rontók közé állok. „De ha _itt_ kell kezdenem, hogy majd üdvén, javán munkálhassak?“

Benézek a megye székvárosába: nevemet hirdető plakátok a falakon. Ki rendelte? Tudom is én. Nem is kérdezem. A város urai ebédet adnak tiszteletemre, holott nem vagyok a jelőltjük. Pohárköszöntő után pohárköszöntő, mind engem magasztal. Könnyekig meg vagyok hatva, búcsuzáskor a cigánynak egy marék bankót dobok – a választás után átadott számlában ez az ebéd is ott ragyog.

Dombháza is a kerületemhez tartozik, ama Dombháza, ahol éppen tiz esztendeje „kicsi legátus“ valék. Áll még János ur háza, most már nagyságos ur, nem tekintetes, mert három esztendeig ő is hüségesen szavazott az országházában. Huszezer forint volt a mandátuma. Még áll, a ház, még él egyik öreg kisasszony, de már nem kérdi: wie viel Uhr ist es? – holott most már csakugyan nem lát a faliórára fel. Igen kedvesen fogad, aszott kezét nem kapja el kézcsókom elől. És áll a pálinka-masina is, sőt dupla erővel dolgozik, mert minden reggel hordják a választóim a szeszt: minden választó egy kupát. Senki sem kéri hozzájárulásomat: a választás után megkapom a számlát. De már ez sem segit János uron, még egy-két esztendő s a postán találkozom vele: ceruza a füle tövén. Kicsiny kis hivatal: im ez a jutalom, hogy három esztendeig igennel szavazott.

Szegény édesanyám éjjel-nappal süti a kenyeret, szekérszámra hordják be a választás székhelyére: – Istenem, istenem, sóhajtoz az öregasszony – elevenen megnyuzzák a fiamat!

A nép, az Istenadta nép, két álló hétig nem dolgozik, eszik, iszik, fejenkint 5 pengő forintot kap, – nem is volna sok, hisz ötszáz szavazat már nagy többséget jelent. A nagy summák láthatatlan kezeken tünnek el. „Romlott intelligencia, tudatlan nép!“… S im, enyém a többség: markos legények vállukra emelve hordoznak meg a szolgabiró udvarán, végre letesznek s – tartják markukat. Ketten vittek, s tizen is jelentkeznek: – én is vittem, én is! Jaj de szivembe nyilallik vérem elfajulása! De ugy kell nekem, minek akartam a hon atyja lenni.

Este vacsora. Szemem-szájam eláll: templomnál tágasabb deszkaépületbe vezetnek, végtelen hosszu asztalok, három-négy sorban férfiak, nők, gyermekek az asztal körül, a földön: ezek mind az én zsebemre vacsoráznak. Ki épittette ezt a szörnyü nagy alkotmányt? Csupa uj deszka. Nem tudom, de én fogom fizetni. Ki rendelte a vége-hossza-nincs vacsorát? Nem tudom, de én fogom fizetni. Hány székely Tündérországot kell majd irnom, hogy csak ezt az éktelen alkotmányt s ezt a vacsorát kifizessem?

…Fő, hogy a szabadelvü-párt óriási diadalt arat Háromszék vármegyében. Mind a hét kerület szabadelvüpárti képviselőt küld az országházába. Köztük van Mikszáth, a „nagy palóc“, Beksics Gusztáv, aki a Nemzet-ben és a Neues Pester Journal-ban hirdeti a szabadelvü-párt örökéletét. Aki egyszer a Kammon-kávéházban zajos derültség közt fogadkozott, hogy egy éven belül megsemmisiti a dzsentrit a – Neues Pester Journal-ban. Akit én a Budapesti Hirlap-ban igy jellemeztem: futva ir és irva fut. És a hetek közt van egy már ismerős nevü pesti ügyvéd is, a félrecsapott képü, igen jámbor Neumann Ármin, akit Komócsy József, a lirai költő kisér le – Bereckre, ágyuöntő Gábor Áron szülőfalujába. Mindössze százhusz választója van Berecknek: ebből hetvenet Neumann Ármin megvesz szabott áron – máig is rejtély előttem, mi szüksége volt Komócsyra.

Mikszáth és Beksics alkotmányos költségeit a pártkassza fizeti, a Neumann Árminét valószinüleg – Komócsy. Az enyémet a „döglesztő“ fizeti: erre a névre kereszteli el a 12 százalékra dolgozó takarékpénztárakat romlásnak indult népem keserü humora. Idáig három esztendős volt az országgyülési ciklus, mostantól, 1887-től kezdve öt esztendős. Még napidijat fizetnek a honatyának: 5 forint 25 krajcár a napidij. Amely hónapban nincs országgyülés, nincs napidij. Öt esztendő napidija sem elég, hogy az alkotmányos költség megtérüljön: kerek tizenötezer pengő forint ez – egy krajcárral sem kevesebb. A választási harc izzó napjaiban egyik kortes felszalad Pestre, s kikönyörög a pártkasszából 3000 forintot. Mire költik, hová költik, nem tudom, de világosság gyul agyamban: imé, hát ez az a bizonyos _csak_ 3000 forint!

A legképtelenebb számlákat szónélkül fizetem, mert, öreg szüléimről, testvéreimről nem beszélve, minden faluban van vérbeli atyámfia; nem szabad engednem, hogy utána kiabálják szüleimnek: szép fiatok van! A testvéreimnek: szép testvéretek van! Az atyámfiainak: szép atyátokfia van! Nekem e földben a gyökerem, nem téphetem ki, nem bucsuzhatom el sohaviszontnemlátásra, mint messziről jött honatya-társaim, akik ma itt, holnap ott vesznek meg egy kerületet. S mert a számolás volt mindég leggyengébb oldalam, „pontosan“ kiszámitom, hogy öt esztendő alatt „ledöglesztem“ a 12 ezer pengő forintot a napidijakból. A „véremből való vér, a csontomból való csont, a husomból való hus“ véreim hadd maradjanak abban a boldog hitben, hogy ezt a kis költséget lájbija zsebéből fizeti ki az apósom, nekem pedig maradjon meg a büszke tudat: önzetlenül szolgálom a hazát.

*

Zsong az óriás méhkas, a szabadelvü párt klubjának nagyterme: egymás hegyén-hátán a kopaszodó, az egészen kopasz s a gondosan fésült fejü honatyák. Feltünik a sok gyerekember: 24-től 30 évesig husz-harminc főnyi csapat. Az öregek örvendeznek: ime, fiatalodik a szabadelvüpárt, holott voltaképpen – öregedik. Nem látják (vagy nem akarják látni?), hogy száz meg száz öreg hazafi vérzett el az idők során. Hogy még az unokák unokái is siratni fogják ősük honatyaságát. Öt gyermek-képviselő összeverődik, köztük vagyok én is, velünk egy idősebb: lessük a pillanatot, amikor a generális körül egy kissé tisztul a tér. Sokáig lessük a nagy pillanatot, végre a generális szine előtt állunk. Vezetőnk sorra mondja a nevünket, a generális csontos, hideg kezével alig érinti meg a miénket. Várjuk a szavát. Egy jó szót, egy meleg szót. Egy pillanatig hallgat, elnéz a fejünk fölött s fanyar mosollyal mondja: – _No, majd megismerkedünk a szavazásnál!_ Ezt mondja, szórul-szóra ezt. Sem többet, sem kevesebbet. Öten vagyunk, mindeniknek jut – egy szó. Azzal tovább megy, ingadozón járó, sovány alakja eltünik a sokadalomban, mi meg állunk, elképedten, mint megannyi sóbálvány.

– Ugy kell neked, – gondolom magamban, minek jöttél ide. Ég az arcom, szégyen és harag égeti. – Jó. Hiszen majd megismerkedünk a szavazásnál!

A szabadelvü párt erdő, félelmetes erdő: nem fér el a régi helyén, az ellenzéki oldalt két sorral keriti be. A mérsékelt ellenzék egy maroknyi csapat. Válogatott csapat, de maroknyi. Vezérnek is beillő adjutánsok a „vezér“ körül: Horánszky Nándor, Beöthy Ákos, Grünwald Béla, Hódossy Imre, Károlyi Sándor. Már nincs köztük Szilágyi Dezső, amott sincs, a rengeteg erdőben. Fel-felkapja hatalmas fejét, gunyos mosolyt villant jobbra, balra, mintha keresné: hol a vitéz, ki vele vini kész.