# Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet) ## Part 18 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/edes-anyafoldem-egy-nep-s-egy-ember-tortenete-2-kotet-38673/index.md Elviszik a katonákat, akkor viszik el, amikor legnagyobb szükség van a munkáskézre: közvetlen a betakarodás előtt. Nem sok hasznukat vettem, de mégis csak jobbak a semminél. A sarju kaszálatlan. Ki kaszálja le? És akkor gyönyörü dolog történik: beállit egy vasárnap reggel tizenkilenc nagy- és kisdiák, mind a tizenkilencnek a vállán – kasza. És eléveszem a kaszámat én is, – huszadiknak beállok a sorba. Honnan jöttek ezek a diákok? Egytől egyig a faluból. 1917-et irunk, éppen harminc esztendeje, hogy elbucsuztam az udvarhelyi vén kollégiumtól, s huszonöt esztendőn át alig egy-két falumbeli fiu tanult e kollégiumban. Még egy-kettő járt a polgári iskolában, a tanitóképzőben s ezzel vége. Mintha megijedt volna a kollegiumtól az én falum népe, ahol rövid időn két ifju halt meg, egy meg onnan jött haza meghalni. Talán átok ül a kisbaconi fiukon? De uj nemzedék lépett embersorba s ime, ma 19 fiu tanul kollegiumban, tanitóképzőben, polgári iskolában. Mind gazdaemberek fiai. Láthatóan versenyre kelnek az apák: ha te tanittatod a fiadat, én is tanittatom az enyémet. S mire a háboru előtt példa alig volt: a leányok csapatosan mennek a polgári leányiskolába. Ezek is mind gazdák leánykái. A 19 diák-kaszás vágja a rendeket, 12 diákkisasszony teriti el. Mely csodás fellendülése a müvelődési vágynak! Nyilván nagy része van ebben a háboruokozta pénzbőségnek. Mindegy, hogy minek van ebben része. A fő, hogy a kisgazda nemcsak „marhába veri a pénzt“, hanem a gyermekébe is. Édesapám mint katona érezte leginkább tudása fogyatékosságát. Katonakorában tett fogadalmat, hogy akárhány fia lesz, mind tanittatja. E fiuk és leánykák közt alig van egy, akinek az apja meg ne izlelte volna a világháborut. Bizonnyal mind érezte azt, amit érzett annak idején édesapám: közlegényi voltának megalázottságát. „Nem, nem, a fiam nem lesz majd közlegény!“ Dalolva vágják a fiuk a rendet, dalolva teritik a leánykák. Amikor a templomba hivó harang megkondul, a dalos munkának vége szakad. Utközben zsebjüket, kebelüket teleszedik almával, aztán a kis csapattal bevonulok a házba, ahol teritett asztal vár reánk. A régi diákéletről mesélgetek s közben jóétvágyukban gyönyörködöm. És osztogatom ki köztük a nekik való olvasmányokat. Már rég szárnyam alá vettem őket, volt rá gondom, hogy mindenik valamelyes segitséghez jusson. Hogy ingyen kapják az iskolakönyveket. S im most ők jönnek a segitségemre. Jönnek minden vasárnap reggel, együtt kaszálunk, együtt dalolunk, s ilyenkor oly szépnek, oly ragyogónak látom a magyar jövendőt. …S ha csakugyan elkövetkeznék a nagy összeomlás? Hadd temessen el minket, öregeket, csak őket ne temesse el! * A drótsövény ugy van, ahogy 1914 tavaszán félbehagytuk. Dulló Gábor szomszéd házának ablaka még mindig üveg nélkül mered reám. A fiu a dalmát tengerparton védi a hazát. A falu hidja itt is, ott is beszakad, toldják-foldják, tatarozzák. Mikor épül fel a vashid? Az özvegy asszony, a növendékleányka még mindig maguk kaszálnak. S jártomban-keltemben még ennél is felháboritóbb látványba ütközöm. Amott egy vén ember kaszálgat. Okuláré a szemén. Odamegyek, köszönök, fogadja. Oh, Istenem, ez a vén Gergő Gergő! Dupla keresztnév a neve. Gergő volt az apja. Gergőnek keresztelték őt is s vezetéknév lett az apa keresztnevéből. Nyolcvanasnak becsülöm a vén embert, aki bizonytalanul tipeg-topog egy keskeny lóheretáblán, hogy kikaszálja belőle az arankás foltokat. – Ugyan bizony, hány esztendős, bátyámuram? – Kerek nyolcvanöt, nagyságos ecsémuram. – S még mindig birja a kaszát? – Birom, mert muszáj. Pedig ennekelőtte öt esztendővel elbucsuztam a kaszától. Azt mondtam a fiaimnak, az unokáimnak: No, én többet nem kaszálok. Tizenkét fiam, vőm s legényunokám vót már akkor: a legkisebb unokám is kaszált. Hát akkor minek kaszáljak? S egyszer csak kiüt a háboru. Eleinte elvittek négyet. Osztán megint négyet. Végezetül elvitték a legöregebbeket is. Mind a tizenkettőt, uramöcsém! Egyetlen egy sem került még haza. A legkisebbik unokám, aki olyan szelid volt, mint egy leány, nem is kerül már haza soha. Elesett. Három esztendeje mult, hogy asszonyokkal s apró gyermekekkel szántok, vetek, kaszálok. Vajjon lesz-e ennek vége valaha, uramöcsém? – Lesz, lesz. De adja csak ide a kaszát, bátyámuram. Nem vesz észre minden arankafoltot. Majd én kikaszálom. – Hogy venném észre, mikor okuláréval is alig látok? S a szemem is mindig könyvedzik… Hogyne könyvedzenék! Elkeseredve vagdosom ki az arankát, ezt az élősdi növényt, mely rátekeredik a herére s megfojtja irgalmatlanul. Igy fojt meg minket is a háboru, – igy… Szégyenletes halálnak halálával halunk meg! * Hát sohasem lesz vége?! Már 1918-at irunk, ujra itt a tavasz, a rügyek fakadoznak, itt-ott a fák virágba is borulnak, s még mindig szólnak az ágyuk. Csudálatosképpen most már székely katonát is kapok, rokkant katonát, melléje két gyermek katonát: mind a kettő oláh fiu. Ez a kettő még ezután megy háboruba, ha ugyan már a nyáron be nem következik a nagy összeomlás. Már világosan látható, hogy nem birunk el még egy téli háborut. Ki ád téli ruhát e rongyos vitézeknek? Ki öltözteti fel őket? Az, aki a mezők liliomát? Budapest már tele szökött katonákkal. Titkos kezek izgató iratokat csempésznek be a kaszárnyákba. Amit éhezés, fagyoskodás, rongyoskodás kezd meg, befejezi az izgatás: összeomlik, szertezüllik a hadsereg. Az én rokkant székely katonámat, az én vidám kedvü oláh katonáimat elinditják az olasz frontra, de ezek már nem jutnak el oda… Már tavasz kezdetén forró a levegő az ország szivében. De a levegő forróságát még csak a beavatottak érzik. A nagy közönség nyugodtan jár-kél az uccán. – Nézd, – mondja Tóth János, akkor belügyminiszter, – mily nyugodtan sétálnak az emberek. Sejtelmük sincs arról, hogy alattuk az ut alá van aknázva. Igen, javában foly az aknamunka. Már a gyermek is tudja, hogy a legelőkelőbb arisztokrata családok egyikének sarjadéka rejtegeti a tüzcsóvát, mely majd az aknát fel fogja robbantani. Rengeteg bünjel gyült egybe ellene: megérett a letartóztatásra. Szent vagy őrült? Sem ez, sem az. Közönséges kalandor. A vére kalandor vér, a világhires kalandorok esze, tehetsége nélkül. De munkatársai csupa ravasz, eszes és lelkiismeretlen emberek. Ezek valóságos legendakört szőnek silány alakja körül. A kormány le akarja tartóztatni s a cselekvés pillanatában egy rejtelmes legendába ütközik… Vagy nem volt legenda? Mindegy. Az eredmény: a közveszedelmes ember és társai szabadon mélyitik az aknát, csak a felrobbantás kedvező pillanatát várják. …Október végén bucsuzom el a falumtól. Már tudom, hogy hátam mögött ismét viz, előttem tüz. Megint menekülünk a viz elől s belerohanunk a tüzbe. Az ország szivében kitört a forradalom. KILENCEDIK FEJEZET. Ebben oly szomoru dolgokról lesz szó, amikről az iró nem szeret, de kénytelen beszélni. Az 1908. esztendő tavaszán vagy husz politikus, tudós és iró gyült egybe egy ifju gróf palotájában. Az ifju gróf – Károlyi Mihály. Ő hivta értekezletre az urakat. Itt láttam először ezt az embert, akinek nevével kapcsolódik össze majd, tiz év multán, a nagy összeomlás. Rokonszenves arcu fiatalember. Karcsu, magas növés, kissé előrehajolva jár, de, úgy látszik, ez is az előkelőséghez tartozik. Állát szép fekete szakáll köriti, szeme csillogó, tekintete meleg, de ebben nem vagyok egészen bizonyos. Csak ne szólalt volna meg! De ő az értekezlet elnöke, ő nyitja meg kinosan dunnyogó hangján. Jelen van az értekezleten Apponyi Albert is, akkor kultuszminiszter, jelen Széll Kálmán is, Magyarország volt miniszterelnöke. Az irók közül csak Rákosi Jenőre emlékezem. De már a nevek is sejttetik, hogy itt valami hazafias, nemzeti akció van készülőben. Valóban, az. Napirenden van a választói jog kiterjesztése, s a feltételek közt van az irni-olvasni tudás is. Természetesen, az állam nyelvén. Azért ült össze ez az értekezlet, hogy megalakitsa az Országos közmüvelődési tanácsot, melynek legfőbb munkája analfabéta-tanfolyamok rendezése lesz. A házi gazda eldunnyogja a megnyitót, röviden megmagyarázza (valószinüleg magyarázza, mert érteni keveset lehet érteni a szavaiból), hogy mely hazafias célt fog szolgálni a Közmüvelődési tanács. Csak az utolsó sorban van némi lendület, ebben munkára buzdit, hogy „majdan elmondhassuk: Él magyar, áll Buda még!“ Ez is szól a kérdéshez, az is, s mint rendszerint történni szokott: nagy lelkesedéssel kimondjuk a Közmüvelődési tanács szükségességét s haza megyünk ebédelni. Kérdi otthon Mária: – Nos, hogy folyt le az értekezlet? Elmondom aprajára, kellőképpen méltatván az elnöki megnyitót, s nevetve dunnyogván el: „Él magyar, áll Buda még!“ – azzal fejezem be referádámat: _Na, ez az ember sem fog forradalmat csinálni!_ S tiz esztendő mulva „ez az ember“ megcsinálja a forradalmat. De vajjon ő csinálta-e meg? Bizonyos, hogy nagy része volt a hadsereg szétzüllesztésének alattomos munkájában, de ő maga csak látszott vezetni az aknamunkát, mivelhogy jó volt a neve cégérnek. Még müködik az alkotmányos, a felelős kormány, s már megalakul a _Nemzeti tanács_, mely hamisitatlan forradalmi alakulás, lázadás a „fennálló rend“ ellen; de a rend annyira nem áll fenn, hogy a kormány nem meri letartóztatni a forradalmi tanács alapitó tagjait. Ha mersze lesz rá, talán csirájában elfojtódik a forradalom. De nem tartozik e könyv keretébe annak a találgatása, hogy mi lett volna, ha ez meg az így meg úgy történik. Elég az, hogy a forradalom kitört, hatalmába keritette az ország szivét, s úgy tetszett kezdetben, az országot magát is. Igen okos, józaneszü embereket megmámorositott, hogy máról holnapra független Magyarországban virradtak fel s vége a Habsburg-uralomnak. Általánosnak tetszett az a vágy: bár feltámadna Ferenc József, hogy látná a monarkia összeomlását. De valószinü, hogy, ha él az öreg császár, Budapesten nem üt ki a forradalom. Mert az öreg császár nem habozott volna lövetni s a forradalmárok szétszaladnak. Persze, ha nem az utolsó pillanatban, de idejében lövetnek. Mint a búzaszórásnál, e forradalomnál is a polyva, az ocsú került felül. Ismeretlen alakokat és neveket dob felszinre a Károlyi-forradalom. Csak két országos nevü embert látunk: Károlyi az egyik, akinek francia összeköttetéseivel tévesztik meg a közvéleményt, a másik Hock János, az „aranyszáju“ pap: mindakettő kalandor. Ez utóbbit ifjukora óta ismerém. Szememláttára kergették ki a szabadelvüpártból, mely különben tagjainak megválogatásában nem volt túlkényesnek mondható. Perfid viselkedése miatt kergették ki. Mint fiatal papképviselő nagy hatást keltett bőjti prédikációival, a Ferencrendiek templomában csaknem agyontaposták egymást a hitbuzgó nők és férfiak, s prédikáció után utja egyenest a Fiume-kávéházba vezette: papi ornátusban billiárdozott. Tudom, mert én közöltem prédikációit az Ország-Világ-ban. Tudom, mert a kávéházban adta át a prédikációk kéziratát. Évek multán az ő csunya kortesszereplése iratta velem a cikket, melynek ez a cime: _A pap legyen pap_. Sok derék, jóhiszemü magyar ember tette le az esküt ennek az embernek a kezébe; én, aki ismertem őt, ha akasztófával fenyegetnek, akkor sem szennyezem be magamat ezzel. A papi emberből csak egyetlen becsülendő vonás maradt meg belőle: tiltakozott Tisza István meggyilkoltatása ellen. Volt már egy forradalom a magyar nemzet ezeréves életében: 1848. március 15-én folyt le. Vér nélkül, rablás nélkül. Ebben a forradalomban sem folyt volna vér, ha csak egy ezred katona megmutatja csillogó szuronyát. Szuronyok láttára, puskalövés nélkül szalad szét. Igy azonban folyt vér: védtelen emberek vére. S bár minden bolt kirakatának üvegtábláján ott a figyelmeztető: _A nemzeti tanács védelme alatt_, sok-sok boltot kirabolnak a forradalmárok. Esténként veszedelmes az uccán járás: forradalmárok állitnak meg, huzzák le kabátodat, veszik el tárcádat, órádat s – ha ugyan van öröm benne – örülhetsz, hogy nem az életedet is. Fényes nappal, teherkocsi bakjáról mutat felém ostorával a kocsis: _Ezt a kabátot még lehuzzuk rólad!_ S hogy egészen stilszerü legyen a fenyegetés: a Károlyi-uccában történik ez. Valóban, a kabát feltünő, egyenesen kihivó. Szürke háziposztó kabát. Magam fonattam, szövettem, falusi szabóval varattam, székely báránybőr a gallérja, székely kecskegidák bőre a bélése. Az egyetlen vagyon, amit gazdaságom ez esztendei eredményéből megmentettem. S mert sejtettem, hogy mire a hó lehull, ellenség szállja meg a Székelység földjét, ötvenöt mázsa élelmiszert adtam otthon a vasutra. Egyenest a forradalomnak érkezett a szállitmány. Világos, hogy a forradalmárok elrabolták. A nyugoti pályaudvaron rabolták el. S igy járt ezzel minden magyar, aki a Károlyi-féle „szabadságharc“ idejében éhen halni nem kivánt. Az országot elözönlik a frontokról keserves küzdelmek közt hazavergődött katonák s a vasutak mentén térdig lehet járni a „nemzeti vagyonban“. Egész vonatokat rabolnak ki katonák és nem katonák. Egy iszákos ezredes lesz a Károlyi-kormány hadügyminisztere, s ez sok ezer főnyi, sapkarózsától, rangjelzéstől megfosztott tiszt és közember fülébe orditja a végzetes szavakat: _Nem akarok több katonát látni!_ Minden tekintetben oly jelentéktelen, oly hitvány alak, hogy nevével nem szennyezem be a könyvemet. E hitvány alak szavára végképpen szertezüllik az a hadsereg, mely annyi dicsőséget szerzett a magyar névnek, a magyar fegyvernek; amely hadsereg, ha egyenest a magyar határra megy – ahová az idegen frontokról szivszakadva kivánkozott – egy szál idegen katona sem lépi át a határainkat. Az olaszokkal kötött fegyverszünet biztositja az ország területi integritását a békekötésig, de Károlyi magának akarja lefoglalni a békekötés dicsőségét. Belgrádba megy békét kunyorálni, amikor már szétzüllött a hadsereg. Soha még nemzetet igy meg nem aláztak, mint ahogy ebben az emberben Franchet d’Esperay tábornok a magyart megalázta. Ez a degenerált, kurta eszü ember azt hitte, hogy ha a hadsereg szétzüllesztésével kedveskedik, előnyös béke dicsőségét szerzi meg magának. Gyilkos megvetéssel fogadja a francia tábornok, nyilván látja benne az árulót, nemzete ügyének árulóját s porig alázza. – Hát ennyire sülyedtek! – méri végig Franchet d’Esperay Károlyit és társaságát. Ezt a sajtó hüségesen leközli, sőt egyrésze a tábornok szájába adja ezt a képtelen ellentmondást is: Tartsanak ki Károlyi mellett! Ugyanaz a lelkiismeretlen hazugság, mint amit a szegedi árviz idején Ferenc József szájába adtak az ujságok: „Szeged szebb lesz, mint volt“. De mig ez ártatlan altatószer, amaz alkalmas arra, hogy naiv, felületesen olvasó emberekben hosszabbitsa e kalandorban való bizodalmat. A belgrádi megalázkodás eredménye: az ország kétharmadának megszállása. Nyugodtan sétálhatnak be a szomszédos államok katonái az antant által amugy is nekik igért, nemcsak vegyes lakosságu, de szinmagyar területekre is. Meg le sem hull a hó, már bebörtönzik a felesküdni nem akaró magyar tisztviselőket Erdélyben, Felső- és Délmagyarországon. Bebörtönzik, majd számüzik őket – s e boldogtalanok mind az ország szivében keresnek menedéket. – Magyar iskolák és szinházak kapui bezáratnak, csak a felekezeti iskolákat türik meg a hóditók. Egy-egy állami népiskola ugy menti meg életét s tengeti tovább, hogy ujra az lesz, ami volt: községi vagy felekezeti. Miként Toldi lova, szemétdombon tengődik a magyar kultura. Már négy hónapja uralkodik a forradalmi kormány, a kalandor régen köztársasági elnök, s a külügyminisztériumnak ekkor jut eszébe, hogy memorandumot kellene intézni Clémenceau urhoz, ennek a szemétdombra vetett kulturának a felsőbbségéről. Onnan tudom, mert a fiamat szólitják fel a reménytelen mü megirására. A fiam össze-visszaszaladgál statisztikai hivatalban, könyvtárakban, gyüjti a hiteles adatokat, magam is hozzájárulok egy-két adattal, s két hét mulva, a Károlyi-uralom alkonyán, kész a memorandum. Ugynevezett hazafias, ingyen munka ez, legalább e koldusországnak pénzébe nem kerül, bár annak már igazán minden mindegy. Igen, minden mindegy: ez az érzésem. Gyakran átsétálok Budára, Tóth Jánoshoz: kettesben kesergünk a nagy összeomláson. Rendszerint megfordul nála egy-két pártjabeli ember: tanácsot kérnek, hogy vajjon belépjenek-e a Károlyi-pártba. Felesküdjenek-e a nemzeti tanácsnak? Egynek sem ad tanácsot, mert jól tudja, hogy a tanácskérés már csak – illendőségből történik. Egyik-másik még kapacitálni is próbálja a makacs kúnmagyart, hogy tartson velük! Csupa „beijedt“ emberek. Egy vén politikus szentül hisz a Károlyi-uralom örök életében, sőt még abban is, hogy a hadikölcsön nem veszti el az értékét. Boldogan ujságolja, hogy két leányának száz-százezer korona hadikölcsönt adott hozományul… – No, az öreg jól ellátta a leányait, – állapitják meg távozása után. Másik vén ember jön, gyermektelen, özvegy, s kétségbeesetten panaszolja, hogy értékpapirokban a vagyona, s ami maradt, legfennebb öt esztendőre elég. – Nos, hány éves vagy? – Hetven. – Még élsz öt esztendőt. Nem elég ennyi? Szóval a kalandor-uralom kiszáradt forrásából némi humor is szivárog. De énvelem forog a világ, amint hazafelé mendegélek. A Ferenc József hidon oly támolyogva járok, hogy, ha nincs karfája a hidnak, beleszédülök a Dunába. Egyszerre csak megállok, a hid karfájához támaszkodom, s nézem, nézem a zavarosan hömpölygő folyamot. S valahányszor utam erre hoz, meg-megállok, a karfának támaszkodom – és már ki is szemelek egy talpalatnyi párkányt, amelyre majd egyszer kilépek s onnan – – Ha Széchenyi Ferenc, a „legnagyobb magyar“ apja a 19. század hajnalán „reménytelenül halt meg, mint magyar“; ha Grünwald Béla, a nagy magyar, a 19. század alkonyán szintén mint reménytelen magyar vetette magát a Szajnába, holott az elcsüggedésre ok még nem volt akkoron – a megsemmisüléstől mi remény tarthat vissza engem?… De Grünwald Bélának nem volt családja. Nekem van. Nekem élnem kell. Minden, ami szép volt, jó volt, eltemetve. Életem legszebb munkája megsemmisült. A szép öregség ábrándja szertefoszlott. Élet, ami ezután következik? Nem, ez nem az. S nekem élnem kell. Öreg barátaim kicsiny, válogatott seregéből hol azt, hol ezt temetik. Hogy irigyelem őket! A még élők mind igen szomoruak. Hogy sajnálom őket! Nemcsak szomoruak, de ijedezve körül-körül nézők is öreg zsidó barátaim, akik már látják, nekik is lakolniok kell majd a fiaik büneiért. Milyen megforditott világ! Nem a fiuk lakolnak az apák büneiért, de a fiuk büneiért az apák! Már rég látható, hogy a zsidó apákat a gyermekeitől nem egy, de sok-sok világ választja el. Ők maradi üzletemberek, ezek – szociológusok, felforgató elméleteket hirdető, türelmetlen ujitók. Az apához a fiu magyarul beszél, az apa még sem érti a fiát. Sürün hallok eseteket: öreg, üzlettől visszavonult zsidók órákat adatnak maguknak tudós professzorokkal, hogy az ifjak társaságában részt vehessenek; hogy egy-egy elszólásuk miatt a gyermekeik ne szégyenkezzenek. Késő, késő! Ezek a fiatal öregek oly messzire vágtatnak, hogy az öreg fiatalok soha utól nem érik őket. Rengeteg könyvet olvasnak össze ezek a világmegváltásra készülő gyerekek, csakugy szédül, aki hallja őket, de nyilvánvaló, hogy ez a rengeteg, rendszertelen olvasmány emésztetlen fekszi meg az agyukat. Gyökeresen meg akarják változtatni az Életet, az embereket, a világfelfogást; boldoggá akarják tenni a Népet, melyet csak könyvből ismernek; amellyel ha nagy ritkán beszélgetésbe elegyednek, ez a beszélgetés egyenest a bohózatirók tollára kivánkozik. Összes élettapasztalatuk a meg nem emésztett könyvek rengetege, s im, amint kiüt a forradalom, ellepik a miniszteriumokat, megszállják a különféle hivatalokat, valósággal – megszállják. Hol ide, hol oda állitnak be tejfölösszáju gyerekek, s kijelentik, hogy ők itt maradnak, ők dolgozni akarnak, több ennél: ők vezetni akarnak. A fejét vesztett hivatalfőnök zavarodottan ülteti asztal mellé: tessék, uraim, tessék. Leülnek, de nincs maradásuk egy helyben, össze-vissza szaladgálnak, aztán a miniszteri előszobákban egybekeverődnek: Ott vitatják meg világboldogitó eszméiket. A vége: sem a régi tisztviselők nem dolgoznak, sem ezek a gyerekek nem dolgoznak, de hivatalt, mennél előkelőbbet valamennyi készséggel elfogad. Kisül, hogy a tejfölösszáju reformerek nem is akartak ennél egyebet: hivatalt, mennél előkelőbbet; fizetést, mennél nagyobbat. És a magamfajta, régi szabásu ember, aki számtalan alkalommal vállalhatott volna jól fizetett, előkelő tisztséget, s nem vállalt, mert nem érzett magában e mesterségre sem készséget, sem képességet, álmélkodva látja, mint löknek félre érdemes öregeket éretlen gyerekek; s nem kisebb álmélkodással veszi észre, hogy soha, mióta az autót feltalálták, oly örült sebességgel nem vágtattak Budapest uccáin, mint most, a régi világ romjain. Ezekben az autókban többnyire tejfölösszáju gyermekek terpeszkednek: szomoru öreg zsidók tejfölösszáju fiai. Hát, ennek előreláthatóan rossz vége lesz. Igen rossz vége. * Valahol, a régi Erdély nyugoti szélein, székely katonák őrzik a határt éhesen, rongyosan, s a székely nemzeti tanács hiába könyörög kenyeret, ruhát, municiót. Böhm, a vasmunkás, a hadügyminiszter, aki „határtalanul“ szereti a hazát, s tán nem egészen ok nélkül fél attól, hogy a felmuniciózott székely katonák egyenest Pestre jönnek – rendet csinálni. Ami katonaság a budapesti kaszárnyákban, szedett-vedett népség, a legtöbbje csirkefogó, aki kénye-kedve szerint henyélhet, háromfogásos ebédeket ehetik, közben, ha kedve kerekedik, felvonul Budavárába, elkergeti a hadügyminisztert, s csak akarnia kell: az egész kormányt, kalandor köztársasági elnökével együtt. Már három hadügyminisztert kergetett el ez a szedett-vedett, fegyelmet nem ismerő népség, elsőnek azt, aki „nem akart katonát látni“, másodiknak, harmadiknak két derék magyar embert, a negyedik már szocialista, de a fegyveres hatalom nem az ő, de egy félbemaradt tanár kezében, aki Napoleont játszik és – kommunista. A kormány még vegyes: polgárok és szocialisták a tagjai. A kalandor köztársasági elnök már teljes meztelenségében állana a nemzet szine előtt, ha a nemzet mint olyan látható volna valahol. A szocialista miniszterek maguk közt egyszerüen _A hülye_ titulussal tisztelik meg, mi, bús magyarok, sokkal többre becsüljük: hazaáruló gazembernek tituláljuk a kalandort. Ujabb aknamunka folyik alattunk: orosz rubel fizeti az aknamunkát. Egyszerre csak mind többen és többen bujnak elő a sötét odukból, nyüzsögnek az uccán, mint a nyű a dögön. Voltaképpen még kevesen vannak, de vakmerők, már ujságjuk is van, nyiltan üzennek hadat a már amúgy is felborult rendnek; mindennek, ami a régi világból még megmaradni látszott: a vörösek ezek. „Uj világ a régi helyén!“ üvöltik az orosz rubelen hizlalt, sötét alakok, s a szocialisták ujsága ellen intézik az első rohamot. A vezéreket megverik, lecsukják a rendőrök, de a grófi kalandor cimborál velök, nemkülönben a szocialista miniszterek is. Három napig egyetlen ujság sem jelenik meg s a negyedik nap reggelén arra virradunk, hogy a Vyx-féle francia jegyzék még kisebb területre zsugoritotta az országot. A nemzetet francia összeköttetéseivel bolonditó grófi kalandornak igen kedvező alkalom ez: kiereszti a börtönből a kommunista vezéreket, s azok mint népbiztosok sétálnak be a minisztériumokba. Egyenesen a börtönből. A nagy szocialista többség behódol a törpe kommunista kisebbségnek. Ezé az erő, a hatalom, mert ennek nincs – vesztenivalója. * 1919. március 21-én kezdődik a bolsevista uralom. Egy nem is kétes multu ujságiró a legfőbb hatalom. Lenin tanitványa. Kun Béla a neve. Az apja falusi jegyző Erdélyben. Vele cserélik ki Románia miniszterelnökének, az erdélyi Maniunak magyar területen ragadt édesanyját, de az öreg zsidó kényszerüségből ül a ladikba. Nem akar átkelni a Tiszán. Nem akarja látni a fiát.