# Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet) ## Part 7 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/edes-anyafoldem-egy-nep-s-egy-ember-tortenete-1-kotet-38641/index.md Madaraknak, legényeknek, leányoknak énekétől hangos az erdő. Hegyről-hegyre száll a nóta, közbe-közbe megszólal az erdei telefon: Uhé! Uhé! Visszafelel rá valaki: Uhé! Uhé! Megtörtént a „kapcsolás“. Következnek a párbeszédek: – Itt vagy-e Huszár Gábor? – Ez a Benkő Jakab hangja, állapitják meg a kaszások egyértelemmel. – Itt vagyok, Benkő Jakab! – Vág-e a kaszád, testvér? – Vág, mert muszáj. Hát a tiéd? – Ez is szót fogad, mióta megvertem! A vén füllentő már tüz fölé akasztotta az üstöt, forr a viz benne s szeme Kövespusztája felé mered: amikor ott megvillan Vajna Rózsi piros fejkendője, a puliszkalisztet beleönti az üstbe. Mire Rózsi ideér, két karján cepelve két nagy fazék tejet, már ő meg is keverte a puliszkát, ki is hengeritette az asztalkendőre, cérnával egyenlő darabokra szeldesi. Ihol, már itt is Rózsi, barnapiros arca csakugy lángol. Nem csuda: két óra hosszát tart a gyalogut idáig. Beperdül a kalibába, hordja ki a tálakat, tányérokat, a kanalakat; a tányérokat teleönti tejjel, minden tányérba tesz egy-egy darab puliszkát s akkor kiált csengő hangján a kaszásoknak: – Jőjjenek _elé_! De nem jönnek, mig kiki a rendjét végig nem vágta. Aztán jönnek csendesen, diskurálgatva, s egyszerre csak ott ülünk mind a tálak körül. S bár „szavuk sem igen van azalatt, mig esznek, természete már ez magyar embereknek“, a legények nem állják meg, hogy Rózsival, ne incselkedjenek. Kezdi Boda Samel: – No, Rózsi, hány zsoltárt tanóltál tegnap este? – Annyit, amennyit, pattog Rózsi, mi köze hozzá? – Szépön kikirilt-e a mester? – folytatja Bálint Izsák. – Szépen hát! Szebben, mint te, amikor gazduram kiporolta a hátadat! – vág vissza a fickólegénynek. Gyöngéd célzás ez arra, amikor édesapám Gábor bácsit is, Samelt és Izsákot is megpálcázta, mert a kimelegedett ökröket megitatták s mind a három legény ugy elbujdosott, hogy hajnalig vissza sem tértek… No, de kiürültek a tálak, felszedelőzködnek a kaszások, fenik a kaszát, sorba állnak. Az öreg Bakó nyitja meg most a sort, mert édesapám csak harmatszáradásig szokott kaszálni. Villát vesz elő, a vén füllentő is. Vajna Rózsi is, én is előveszem a kicsi villámat: másik oldalára forditjuk a rendeket, hadd csókolgassa, melengesse a napsugár. Villa hegyén szárad a széna, – mondogatja édesapám. Mennél többet forgatják, rázogatják, annál gyorsabban szárad. S amint a nap följebb, följebb emelkedik, a száradó széna édes illatával telik meg a levegő. Mely felséges illat! Emberek mesterkedése ehhez fogható illatot nem teremt. Erre csak Isten áldott napja képes. Az ő sugarai csalogatják ki füből, az erdő sokféle virágaiból ezt az illatot. Belekeveredik ebbe az eper illata is. Mert, amint forgatjuk a rendet, ki-kipirosodik egy-egy lekaszált eper. Hol édesapám, hol Rózsi hajol le, de még a vén füllentő is: fölvesznek egy-két szem epret s szólitnak: ide, kicsi gazda, ide, nesze eper. Magam is találok, fel-felsikoltok: eper! eper! – No, várjon csak, bátyámuram, mosolyog rám édesapám, mindjárt elvezetem én magát egy helyre: annyi ott az eper, mintha veres lepedővel volna beteritve. Visz is, amint elteritettük, ami rendet addig kaszáltak. Hisz az én munkám még csak játék. Idejében való szoktatás. Pedagógusok nyelvén: játszva oktatás. Csak most tudom meg, minek tett föl édesanyám a szekérre egy füles kast is. Epernek. Karomba akasztja a kast, aztán kézen fog, megyünk, megyünk, mendegélünk s egyszerre csak egy puszta domboldalra érünk, ahol sem fa, sem bokor, csak rég kivágott fák törzse rothadoz. Egész erejével rátüz a nap, csakugy forr a levegő fölötte, s hát az a domboldal veres lepedővel van beteritve! Különösen a kivágott fák töve valóságos eperbokrétákkal van körülszegve. Egy-egy epertőn érett és félérett eper, köztük egy-két későn nyilt virág. Édesapám is neki hajlik, együtt szedjük az epret, ő lassan, én mohón. Felém-felém pillant, mosolyog. Azon mosolyog nyilván, hogy tőlem ugyan aligha telnék meg a kas… – Hej, bátyámuram, bátyámuram, enyeleg édesapám – többet a kasba, mint a hasba, – igy nem telik meg a kas. Amikor én ilyen nagylegény voltam, ugy szedtem én az epret, hogy mindig azt mondottam magamban: többet a kasba, mint a hasba, – bezzeg, hogy hamar megtelt a kas! Annyira komolyan vettem édesapám enyelgését, hogy többet egy szem epret sem ettem, mig a kas meg nem telt. Később el-eljárogattam eprészni a pajtásaimmal, s meg tudtam állani, hogy mig a kas meg nem telt, egy szem nem sok, annyit sem ettem meg. Csak a teli kosár után került a sor reám. Nagy volt a kas, s dombosan tele szedtük. Alig birtam fel a földről. Megcsudáltam édesapámat, aki oly könnyedén vitte, mintha üres lett volna. Éppen délebédre értünk a szállásra. Rózsi hangja végig csendült az erdőn, fél falu népe hallhatta: Jőjjenek elé! A tálakba kitöltötte a fuszulyka-levest, szalonna-szeletek uszkáltak a tálakban, jó nagy darabok a nagyoknak, egy kicsike a kicsi gazdának. Mert mit is mond a fecske? Kicsinek kicsit, Nagynak nagyot. Mert ha a kicsi nagyot kiván. Mindjárt kitekerintem a nyakát. Igen, igen, ezt csicsergi a fecske a fiókáinak. De én még nem láttam fecskét, aki a fiainak a nyakát kitekerintette. Hát ti, láttatok-e? No, volt nagy öröm a kaszások seregében, amikor a fuszulyka után asztalra került az eper. De Rózsi nem engedte, hogy belemarkoljanak a kosárba, sorra vette a kaszásokat, azok tartották a markukat, abba hullatott egy összetett maréknyit. Bálint Izsák maradt utolsónak. Még félig volt a kas, de neki csak egy félmaréknyit hullatott. – Tovább, Rózsi, tovább! – biztatta Izsák. – Nekem _kikirilhetsz_, nevetett Rózsi, egy szemet sem kapsz többet! – Ne bolondozz, Rózsi! – Tudod, mit mond a fecske? Kicsinek kicsit… Lett erre nagy kacagás. Zengett belé az erdő. A vén füllentőnek a könnye is kicsordult. – No, Izsák, – mondták a kaszások, – megkapád a kölcsönt! Jól is laktak, szivük szerint ki is kacagták magukat, felkászolódtak az „asztal“ mellől, csendesen visszahuzódtak a bükk-óriás árnyékába, ott egy kis szunditásra leheveredtek. Édesapám is behuzódott a kalibába. Csak Rózsi maradt ébren, meg én. Hozzádörgölőztem s mondtam neki: Jőjjön, Rózsiné, szedjünk epret. Ugy-e, eljő velem? – Megyek kicsi, gazdám, megyek. Hogyne mennék, édös aranylábu csirkém! Hát osztán kinek szedjük az epret? Az édösanyjának, ugy-e? Intettem a fejemmel. Leakasztott egy fazekat az ágasról, (azon száradtak, szellőződtek a kimosott edények) mentünk az epresdombra: még mindig vörös lepedővel volt boritva, alig látszott meg rajta, hogy itt már egy nagy kosarat teleszedtünk. Négy szapora kéz szedte most az epret, s bár Rózsi „többet a hasba, mint a kasba!“ kiáltással eprészett, gyorsan megtelt a kas. Mikor aztán nyugovóra kezdett hajlani az öreg nap, felkantározta a két tejes fazekat, az egyikbe beleállitotta a kicsit, az eprest, s indult hazafelé. Reggel fel az erdőbe két fazék tejjel, estére haza az üresekkel: igy járta meg naponként kétszer az erdőt Rózsi, hazafelé vidám énekszóval. Nem egyedül. Egész csapat leány járta ezt az utat nap-nap után, mig az utolsó füszál is boglyába nem került. * Az erdő este: felejthetetlen kép ez. Eddig csak Rigó Anis meséiből ismertem a rengeteg erdőt, rengeteg erdő közepén a kicsi kunyhót, melyben több százesztendős öreg asszony lakik, „akinek az orra a térgyit veri“, s aki azzal fogadja a szállást kérő királyfit vagy szegény legényt: szerencséd, hogy öreganyádnak szólitottál, mert különben igy meg úgy. Az ő meséiből ismertem a magas hegy tetején, kakaslábon forgó aranyvárat, de mindezt látni csak most láttam: az est sötétjében, amikor felgyultak a tüzek. Gyermekképzeletem látni vélte a tüzek mögött a kicsi kunyhókat, a komoran sötétlő hegyek ormán a kakaslábon forgó palotákat – nem vélek csalódni, ha most, fehér hajjal, azt hiszem, hogy ezek a rejtelmes, titokzatos esték jegyeztek el engem egész életre a mesemondás tündérasszonyával… Uhé! Uhé! szólal meg az erdei telefon, össze-vissza, egyszerre tiz-husz helyen is. Üzenik a Benkő-fiuk Gábor bácsinak, hogy jönnek. Valahol Leshegy oldalán tanyáznak, Bodvaj-bányához közel, messze tőlünk, de az est csendjében idehallatszik az üzenet. – Jertek, jertek! telefonál vissza Gábor bácsi. Négyen jönnek. Három közülök Benkő Dániel keresztapámuram fia. Jakab a legidősebb, Gábor bácsinál két-három évvel fiatalabb. Mostanában váltotta meg az apja a taliánországi katonáskodástól… Széles mellü, tagbaszakadt, nagyerejü, nagyvirtusu, eleven, pirospozsgásképü legény. Őt követi József, a kamasz-diák, akit én _Huszár Anna_ regényemben Ádámnak kereszteltem el. Ő is izmos fickólegény, kerek, piros arcu, nagy kék szemében mintha mindig könycsepp harmatoznék. Az én gyermekszemem ugyan hogy vehette volna észre, hogy ez a száz esztendőre teremtett fiu ifjonti halálra van eljegyezve? Gergely, akarom mondani: Gergő a harmadik, nálam két évvel idősebb, legkedvesebb pajtásom. Az ő házuk az alszegben, a mienk a felszegben, s mégis együtt, kettesben játszunk. Hol ő jön hozzánk, hol én őhozzájuk, s estefelé háromszor-négyszer is hazakisérjük egymást: alig-alig tudunk megválni. Nyargalni sem ugy nyargalunk, mint más gyermek: a kisujjunkat egybe kapcsoljuk, ugy vágtatunk az uccán végig. Csendes, mélázó természet volt Gergő, éppen mint Ádám. A végük is egy, – de minek mondjak el mindent előre? Szőkébe hajló volt ez a három Benkő-fiu, szinte cigányfekete a negyedik, a haragos kedvü Kornéliusz fia: János. Ideális szép, fekete képü ifju, apjának egyetlen fia. Senki sem kételkedett abban, hogy tavaly ősszel, szüreten jártában, egy marosszéki nagy ur leánya meglátta s megszerette. Hallották, amint marasztalta: Maradjon itt, Benkő János! De Benkő János nem maradt ott, volt neki otthon jegyese: a szép Sándor Trézsi, akinél akkoriban csak egy szebb leány volt: Balázs Márta. Mindakettő Benedek-leány volt, de csak az apjuk keresztnevén hivták: igy különböztették meg egymástól a Benedek-sarjadékokat. Több Benkő-fiu nem volt a faluban. Évszázakra visszamenően megállapitották, hogy a Benkő-nemzetség hét férfinál többre sohasem emelkedett. Itt megállott. Az igaz, hogy mind derék szál emberek voltak s mert csak „heten vagyunk, uram, heten“, a Benkő-birtok nem is oszlott szét. Édes apám nagyra becsülte a Benkőket, mint jó gazdákat, soha eggyel sem akadt össze a tengelye. Szivesen látta, hogy Gábor bácsi Benkő leányt vesz feleségül, de már annak nem örült volna, ha valamelyik leánya Benkő-fiuba szeret… Mint férjnek, rettenetes rossz hire volt a Benkőknek. Nem mintha kicsapongó természetüek lettek volna. Ők is vigyáztak a tisztaságukra, akár egy leány. De kibirhatatlan zsémbes természet volt valamennyi Benkő. Hirtelen lobbanó, lassan, nehezen csendesedő. Nekik csakugyan olyan asszony kellett, amilyet a nóta kiván: „ha beteg is, keljen fel“. Ha hazajöttek a mezőről, az erdőről, akár lóval, akár ökörrel, az asszonynak künn kellett teremnie az udvaron, segitenie az urának lónak, ökörnek kifogásában. Az ő kezükön az asszony férfivá nevelődött. Ez a nevelődés nem ment simán, s édesapám nem feledte el, hogy réges-régen egy Huszár Anna halálba menekült e nevelés elől. El kellett ezt mondanom, hogy megértsétek: mért sirt, ritt hiába Éva, a már növendékleány s Anikó, a még csak tizesztendős, de magas, nyulánk növésü, fittyfiritty leányka: minket is vigyen az erdőbe, édesapám! – Itthon a helyetek, az édesanyátok mellett, mondta ki az itéletet édesapám. Azért egyszer-egyszer ők is feljöttek reggelenkint Rózsival, ha nemcsak tejet, de egyebet is föl kellett hozni az erdőbe. Ilyenkor Éva főzött, Anikó meg én hol eprésztünk, hol a száradó szénát forgattuk. Sohasem láttam szebbnek az eget, mint egyszer igy, szénaforgatás közben. Bodros bárányfelhőcskék gyültek, gyülekeztek, aztán egyszerre csak rengeteg nagy báránysereg szállotta meg az ég mezejét. Égető hevet sütött a nap. Fel-felnéztünk az égre, gyönyörködtünk az égi báránykákban, s Anikó felsóhajtott: Jaj, Elekecske, Elekecske, de szeretném, ha olyan szép kendőm volna, mint az a felleg, ott ni! Rávezette a szememet erre a fellegre: csakugyan olyan volt, mint egy habos selyemkendő. Egyszerre csak hatalmas kiáltás zavart fel a gyermekes álmadozásból. – Le a kaszát! Villára! – harsogott édesapám vezényszava, s már abban a pillanatban Bodvajbánya felől megdördült az ég. Még halkan, morogva, messziről, de vésztjelentőn. – Takarj, ember, takarj! – zug át az erdőn a vészkiáltás hegyek tetejéről, oldaláról, a völgyekből. Nemcsak magukat riogatják, de a közel s távol dolgozókat is: hátha valamelyik nem vette észre, mint tornyosodnak a felhők Bodvaj felett. Könnyen megesik ez. Magas hegyek közé szorult völgyecskék felett csak egy darabka eget lát a munkásember: ezen a darabkán még egy felhőfoszlány sincs talán, amikor túl a hegyen már essőtől terhes, fekete felhők gomolyognak. Mind eldobálták a mi kaszásaink a kaszát, villát ragadtak, s riadtan, izgatottan szedték, dobálták össze a szénát, rakták hirtelen-boglyácskákba, aminek különben nálunk _merekje_ a neve. Nem láttam én még eddig ilyen eszeveszett s mégis rendben folyó munkát. Azok az emberek, kik minden dolgukat szinte tempósan végzik, semmit el nem hirtelenkedve, mindennek a módját megadva, mintha csak közeledett volna a világ vége, kétségbeesetten igyekeznek menteni a megszáradt szénát: nehogy az esső bepiszkolja. Az esső még nem érkezett ide, de a verejték már csurgott az emberekről, én is szaladtam ide, oda, lábatlankodtam, de végre is csak félrehuzódtam az utjokból: majd még villára szednek engem is s beletemetnek valamelyik boglyácskába… Már jöttek, jödögéltek a nagy fekete fellegek Bodvaj mögül, mind kisebb-kisebb térre szükült az ég azurkékje, végig-végig nyilalt az égen a villám, utána eget, földet rengető mennydörgés; nyomban rá száz meg száz fekete paripát fogott hintaja elé a vihar: amerre elnyargalt, meghasadt az ég. Kezdetben csak egy-egy nagy essőcsepp koppan a fejünkre, aztán szörnyü nagy zuhanással szakad le az a száz meg száz fekete paripa: fellegszakadás ennek a neve. Patakokban folyt az esőlé le a lankás kaszálón, söpörte maga előtt a szénát, amit fel nem takarhattak, bepiszkolva tavalyi falevéllel, mindenféle giz-gazzal, törmelékágacskákkal a boglyácskák tövét. Aztán – aztán – egyszerre csak nyilni, nyiladozni kezdett az égnek kárpitja, oszlottak-foszlottak a fellegek, átvándoroltak Csikországba. Kisütött Isten áldott napja, mosolyogva nézte magát a gödrös helyeken összegyült tócsák tükrében… Mondta busan, keserüen édesapám: – Most már mosolyoghatsz… Csuron-viz verődtek össze az emberek, csak mi, gyermekek maradtunk szárazon, mert idejében behuzódtunk a kalibába. Most te, kényes olvasóm, ugy-e, azt gondolod, hogy ezek a bőrig ázott emberek ruhát váltottak nagyhirtelen? Igen, vált majd szombat este, aki hazamegy vasárnapolni. Ide ugyan senki sem hoz változóruhát. Még a madarak is kinevetnék, hát ember az embert! Hiszen, raktak volna tüzet, (hol van fa, ha itt nincs, rengeteg erdő kebelében?) de csurog a viz minden fáról, elevenről, halottról. A tüzhelyen is tócsa. A vén füllentő elészedi minden tudományát, sürü bokrok rejtekeiből kotorásznak elé félvizes tavalyi faleveleket, hárman is csiholják a tüzet: szikrázott a kova, fogott is tüzet a tapló, de bizony esteledett, alkonyodott, amikor keservesen nyöszörögve, sirva, lobbot vetettek a száradó ágak. Nem, nem, ez este nem volt mesemondás, a vén füllentőben is elázott a füllentés: mind, ahányan voltak, a siralmasan égő tüz körül kuporogtak, azt piszkálták, biztatták: égj, tüz, főjj, fazék! – de bizony sem a tüz, sem a fazék nem fogadott szót. Isten áldott napjára maradt végre is a száritás: ő a legjobb ruhaszáritó. Ő az, aki rendbehozza, amit a Vihar rontott: mind a széna, mit szétvert, pocsékká tett, estére ott állt megszáradva, domboru hasu nagy boglyákban. Valahol csak szénaboglyát látok, mindig eszembe jut e nap: hány ilyen boglyán forogtam a karó körül, rátapodva minden villa szénára, mit édesapám erős karja hozzám emelt, elibém tett le! Maga szerette rakni a boglyát s egy kis gyermek éppen elég volt arra, hogy tömörré tapossa a szénát, elébb-elébb lépve, forogva a karó körül. Mikor aztán feladta az utolsó villa szénát, mondta: – No, bátyám uram, most csusszon le. És én csusztam bátran a boglya domboru hasán, mert az a két erős kar kitárva várt reám, aztán szépen összekapcsolódott a derekam körül, széles keblére ölelt édesapám, ugy eresztett le a földre. Ezeknek a perceknek melegségét, édességét most is érzi öreg szivem. Édes, jó, melegszivü apám! – – – – – – – – – – – Amint ma mondanák: a Vihar nagy szenzáció volt nekem, de édesapám meleg szive is tartogatott számomra szenzációt: egy almafa képében. Györkovács ágától egy hajitásnyira terül el a legnagyobb erdei kaszálónk: „Kicsi mező“ a neve. Kicsi mező az erdőben. Fák és bokrok szegték ennek is a határát, de a közepe táján forrás volt, forrás fölött az almafa. – Hej, bátyámuram, bátyámuram, – mosolygott édesapám – nézze csak, mennyi alma van azon a fán! – Be kár, hogy vad! – mondtam én. – Hiszen majd meglátjuk! A fa alá mentünk, édesapám két kézzel megfogta a derekát, teljes erőből megrázta kétszer-háromszor egymásután, s csak ugy hullott a szép piros alma. – Szedje, bátyám uram, szedje. Hiszen szedtem, hogyne szedtem volna: jó lesz játéknak. – Kóstolja meg, bátyámuram, biztatott édesapám. Hát beleharaptam. És felsikoltottam utána: Édesapám! Édesapám! Ez éppen olyan, mint otthon a mi édes almánk! – Ó ne mondd! – Bizony Isten! – No, akkor én is megkóstolom, – mondta nagy komolyan. – Lám, ez csakugyan olyan, mint a hazai édes almánk. – No, ez csuda, mondtam én. – Bizony csuda ez, fiam, mondta most már elérzékenyülten édesapám. Mert ez a fa vadfának indult, de volt egyszer régen egy igen-igen jó ember, s mit gondolt, mit nem magában, otthon az édes almafáról levágott egy ágacskát, felhozta az erdőbe, itt a vad csemetébe beleoltotta. Isten megáldotta a munkáját, mert nemcsak ő evett a gyümölcséből, ettek a gyermekei is, de még az unokái is. Mit gondolsz, ki oltotta nemesre ezt a fát? – András nagyapó! András nagyapó! Ugy-e, ő? – Ő fiam, ő. Isten nyugtassa meg. Ó te áldott ember, minden nagyapók közt a legmelegebb szivü nagyapó! Te nem elégedtél meg azzal, hogy egész kertet szenteltél otthon a gyümölcsfának, itt, rengeteg erdő közepén is megnemesitél egyet, hogy a nap hevében eltikkadt munkásemberek szomjuságukat megenyhithessék. Amikor ezt a fát oltád, ugy-e gondoltál rám is, az ismeretlenre, talán az én unokáimra is? Ime, ez volt a második szenzáció. Nem idegeket korbácsoló, nem is vérbizsergető: egyszerüen szivet melegitő. Most pedig bucsuzzunk az erdőtől. Telnek, mulnak a napok, a hetek, közeledik a buzaaratás, aztán nemsokára indul a kisdiák messze, messze, ismeretlen világba. Ha el nem indult volna… De elindult. ÖTÖDIK FEJEZET. Ebben az iró arról az esztendőről beszél, amikor az öregek megfiatalodtak. Nyugtalanul vártam az őszt: nyilván életemben először és utószor. Mert a méla szeptember ugyan mind máig a legszebb s legkedvesebb hónapom, most, fehér hajjal, nem siettetem, szeretném, mind hátrább, hátrább tolni érkezését: hátha igy később is hagy el. De akkor erős vágyakodás lepte meg gyermekszivemet, számláltam a napokat, mintha mesebeli tündérváros lett volna Székelyudvarhely, ahová én oly erősen vágyakoztam. Tündérváros a komoly, domborodott homloku Budvár aljában. Ama Budvárnak aljában, amely réges-régen, ennek előtte ezer esztendővel, a rabonbánok fészke volt… Annak, aki már diák, repülve repül a vakáció, nekem mint sáros, köves uton a szekér, oly lassan döcögött a nyár. – Hát csakugyan elmégy? – kérdezte busan egy nap százszor is Benkő Gergő. – Elmegyek, el, de hat hét mulva visszajövök! Az utolsó hetekben alig tudtak elválasztani, sötét estig kisérgettük egymást haza. S már rajzolgattuk a jövendőt. Pap lesz belőlem, még pedig kisbaconi pap, Gergő lesz a megyebiró. Ő adja a kenyeret s bort az Urasztalára, én meg sorba kiosztom a körben álló embereknek: először a kenyeret, utána a bort. Ó de jó lesz, ó de szép lesz! Közénk-közénk állt harmadik játszópajtásnak Rigó András is, a zsellérünk fia. Nevéhez hiven füttyös, jókedvü gyermek, el sem lehet képzelni kenderkócból font ostorkája nélkül. Mindig fütyült, pattogtatott, én meg sokat törtem azon a fejemet: mi lehet az oka, hogy András vidámabb kedvü mint én. Mondtam is egyszer az édesanyámnak: – Én nem értem, édesanyám. Rigó András mindig fütyöl, pattogtat az ostorával, sohasem szomoru, semmitől sem fél, én pedig megrebbenek, ha csak egy szalmaszálat felkap a szél mellettem… – Hát az egyik ember vidám, a másik szomoru kedvü, magyarázta édesanyám mosolyogva, de láttam, hogy könny csillant meg a szemében. Később értettem meg könnye csillanását: a búsbeteg tejre gondolt. Magát okolta szomoru kedvemért, szél fölkapta szalmaszáltól megrebbenésemért. Sokan voltak a faluban, akik nemcsak csudálkoztak, de meg is ütődtek azon, hogy egy ilyen „szetemnyi“ legénykét „kolégyomba“ visznek, messze, oda-vissza két napijáró földre. Hirül hozták a bejáró asszonyok, hogy Balandi Józsiné (Baló András Józsefné székelyesitése), ez a hosszu, kajlahátu, nagyszáju asszony meg is szólta a szüleimet. Hogy azt mondta: – Ugyan bizony, van-e lelkük s Istenük, hogy ezt a tökmag legénykét idegen fődbe palántálják? De mindjárt el is dicsekedtek édesanyámnak a bejáró asszonyok, hogy ők sem dugták be a szájukat, megmondták Balandinénak magyarán: – Jobb, ha hallgat az olyan asszony, akinek az ura reszketős Pali kezéből kikapta a vakarut s megette az istentelen. Hogy Elekecske addig sirt, addig „erdőlt“ az édösapja s édösanyján, amig bele nem nyugodtak: hát hadd menjen. De a nagyasszony, amikor csak a jó Isten látja, folyton siratja Elekecskét. Az igaz valóságot mondtuk-e, nagyasszonyom? – Azt mondták, azt, igazolta könnyes szemmel édesanyám. Csakugyan ez volt a „való igazság.“ Az én kicsi falumból öt diák járt ez időben a kollégiumba: mind kamasz legények. Benkő Ádám (már csak megmaradok a regénybeli keresztneve mellett), igen, ő nyitja meg a sort, termetre, arcra, tehetségre az első. Őt követi Benedek Benedikti József s öccse, a „bölcs“ Antal. Hosszu, vékony dongáju, ingadozó járásu Jóska, zömök, pufók, piros pozsgás arcu Antal. A negyedik a pap fekete képü fia, Jankó. Az ötödik: gyenge tüdejével kántornak készülő Boda Elek. Ezeknek a diákoknak nem volt pihenő a nyári vakáció. Még a pap fiának sem. Kaszáltak, gyüjtötték, hordták a szénát, arattak, mindenféle mezei munkában résztvettek. Igy nevelődtek a falusi diákok s bizony, mondom, nem rosszul nevelődtek: hiteles tanu mellettem a világháborut követő, régi rendet felforgató forradalmak: nem kell az éhenhalástól félnie annak, aki ifjukorában megfogta a kasza nyelét. De a vasárnap az övék volt. Vecsernye után összeverődött a diáksereg nálunk, innen indultak a rétre, a réten át csererdős Borvizoldal tövébe: ott bugyog, Isten tudja, hány ezer esztendeje egy borviz-forrás kétöles mélységből, faköpübe fogva: Kisbacon ifjuságának vasárnap délutáni találkozója. Én is hozzájuk szegődtem, köztük lábatlankodtam, s velünk volt mindig Éva, Anikó s még egy Anikó, a papleányka. Mindakét Anikó tiz esztendős, de hirtelennőtt gyermek. A mi Anikónk nemcsak testvérem, de pajtásom is, gyermek-ifjukorom minden örömének, bújának hüséges megosztója – itt, a vasárnapi kirándulásokon indult az ő regénye, szemem láttára, s folyt, folydogált tovább, mig a regényből – dráma lett. Eleven, vidám, bátor beszédü leányka Anikó, kevés szavu, mélázó ifju Ádám. Mélázó? Ezzel talán nem mondtam eleget. Hiszen a Székelyföld legtöbb szülöttje méla, hallgatag természet: a hegyek, rengeteg erdők közé szorult völgyek ölén nevekedő népek ismertetője ez. Több volt ő a mélánál: búskedvü, érzékeny, kissé érzelgős – ilyennek láttam, amikor én is kamaszodó korba léptem. Ádám meg-megfogta Anikó kezét, igy kézen fogva, karjukat lóbálgatva haladtak a réti ösvényen, s borvizkut körül, amikor letelepedtünk, csudálatosképpen mindig egymás mellett ültek. Anikó csacsogott, Ádám mosolygott s néha-néha egyet-egyet szólt is. Igen, itt két szivben nyilt, nyiladozott a szerelem virága: korán nyiló, korán hervadó.