# Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet)

## Part 17

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/edes-anyafoldem-egy-nep-s-egy-ember-tortenete-1-kotet-38641/index.md

Kitoldják az asztalt, a nagy tulipános ládából hófehér, házi szőtt abrosz kerül elő, a tálasból tángyérok, kések, villák, nincs zavar, ide-oda kapkodás. Asztal mellé telepedünk, a ház gazdája s asszonya ülnek az asztalfőn, engem első helyre erőszakolnak – lám, délben még utolsó voltam, este már első vagyok. Az asszonyok közt a három fiatalabb – fennjáró, ők nem ülnek asztalhoz, nekik – mondják tréfásan – az étel „párájával“ kell jóllakniok. Kolbásszal kezdődik a vacsora, kolbász káposztacikával s vége-hossza-nincs sorban kerül az asztalra a sok minden jó, minden, ami csak egy „megtojult élet“-ből[13] eléállitható. Töltött káposzta, malac-, liba- és réce-pecsenye, kürtös kalács, felvirágzott „tortáta“, – mi kéne még, ha volna?

[13] A székely a házát és udvarát együtt _élet_-nek nevezi. Megtojult = megtorlódott, felhalmozódott, vagyis minden jó asztalra került abból, ami egy jó székely háznál az idők során felhalmozódik.

Felemelkedik a székről Sikó István, hogy felköszöntse öreg Tőkés Jánost. Nem cifrázza, egyszerüen a lemenő naphoz hasonlitja Tőkés János bátyámuramat, aki azonban ne busuljon emiatt, mert igaz-e, atyafiak, hogy a nap lementében is melegiti a fődet? Adja az Uristen, hogy Tőkés János bátyámuram még sok számos esztendeig melegitse házát s házanépét. Felemelkedik erre Darkó Áron, „küzsdég“ (magyarul: kistermetü), eleven mozgásu s pergő beszédü ember, akiről kitudódik, hogy verseket csináló, poétás természetü. De nem versben köszönti fel Tőkés János bátyámuramat, egyszerü prózában. Ám ez a próza gyönyörü költemény a szántó-vető emberről, „akinek egyik kezében ekeszerva, másik kezében kard“; akinek minden sóhajtását, mit a mezőn elsóhajt, pacsirtamadár viszi fel az égbe. Félszáz esztendeje szánt-vet Tőkés János bátyámuram, közben hol az ekeszarvát, hol a kardot fogta, de meg is áldá Isten minden javaival, mint kerti violát ékes virágokkal. Ugyan jól mondá Sikó István, hogy a nap lementében is melegiti a földet, örüljön, örvendezzen hát Tőkés János bátyámuram szüve: hosszu élettel áldja meg Isten, akit szeret!

– Vajjon mondanak-e ilyen szép köszöntőket odafenn „a palotán“? – kérdezem magamban. – Nem nem, ilyen egyszerü s ilyen szép gondolatok csak szántó-vető emberek pallérozatlan elméjében fakadnak.

– Szól a bánda a palotán, – szólal meg egyik Tőkés fiu.

– A brassai bánda huzza, – folytatja a másik.

– Minden János-napra kihozatják s három éjjel, három nap tart a dinom-dánom.

– Egy-két napi dinom-dánom: hótig tartó szánom-bánom, – jegyzi meg Darkó Áron.

– Már adogatja a fődeket a tekintetes ur, – folytatja Sikó.

– Csak adja, _megvellegetjük_, – mondja valamelyik Tőkés fiu.

– A miénk a jövendő! – kiált lelkesen a poétás Darkó. – Nincs az a sok, ami el ne fogyjon, nincs az a kicsi, ami ne nagyobbodjon.

– Ügyekezettel, – egésziti ki öreg Tőkés János.

– Ügyekezettel, – hagyja helybe Darkó Áron.

Fenn a palotán csakugyan szól a bánda, táncol a fiatalság, kártyáznak, isznak az öregek, igy virrad rájuk a reggel. Az egész uri társaságból csak a legöregebbbik kisasszony jön el a templomba. De ott van az egész Tőkés-familia, ott vannak a vendégei s áhitattal hallgatják szózatomat arról a gyermekről, akiről imigy énekeltek az angyalok:

Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok. Jámbor pásztoroknak utat mutassatok! Ihol, Betlehemben kinyilt egy szép virág, Akinek nyilását várta egész világ.

Márványpalotában őt ne keressétek, Istennek szent fiát ottan nem lelnétek. Jászol a bölcsője, rongy a takarója, Barmok rálehelnek, hidegtől ez ójja.

És ott állanak a jámbor pásztorok a jászol előtt s a szegényes bölcső láttán szivük elszomorodik:

Oh, szép rózsavirág, virágok virága, Ki egész világért jöttél a világra! Bölcsőd hogyha volna, anyád elringatna, Párnád hogyha volna, szépen elaltatna, Szépen elaltatna!

De ujra felcsendül az angyalok éneke, megszomorodott sziveket vigasztaló ének:

Pásztorok, pásztorok, ne szomorkodjatok, E nagy szegénységen inkább vigadjatok. Jászol a bölcsője, rongy a takarója, Bizony ő lészen a világ megváltója, Világ megváltója!

Poétás Darkó Áronnak különösképpen tetszett a versekkel ékesitett szentbeszéd, hát a „Wie viel Uhr ist es“ öreg kisasszonynak vajjon tetszett-e?

Az ebéd a palotán igen kedvetlenül folyt le. Lankadt volt az egész társaság. Kesernyés arcok, kivéresedett, álmos szemek. Egyik-másik ur komoran meredt maga elé. Nyilván sokat veszitettek éjjel. Csak két ember volt jókedvü, azok is csak ezután lesznek „emberek“: Bellácska meg a kicsi legátus. Az öreg méltóságos próbálta felrázni a szomoru társaságot, de nem sikerült. Pedig olyan lelkéből szidta Kossuthot, mert felszabaditotta a – jobbágyokat, s szidta Deákot, mert kiegyezett a – királlyal.

Ez a társaság igen szomoru, fájdalmasan szomoru társaság volt. Ez a társaság a mult dicsőségén kérődzik, a jelent nem látja, nem akarja látni, a jövendőbe nem néz, csak komoran maga elé mered…

Igen, igen, a jövendő a Darkó Áronoké, a Sikó Istvánoké, a Tőkés Jánosoké.

*

Repül, repül az Idő, de most nem hónak hullása – virágok fakadása hirdeti az Idő gyors szárnyalását. Virágfakadás… Ugy szeretnék már – szeretni! Már szeretek is egy leányt, akit még nem láttam. Akiről csak annyit tudok, hogy ő volt a diákbál – királynője. Lám, diák vagyok, nagy diák, kifelé áll már a szekerem rudja, maholnap bucsut mondok a vén kollegiumnak, de még mindig falusi vagyok, rettenetesen falusi, bátortalan, szemérmetes. Hivnak pajtásaim, járjak tánciskolába, – nem megyek. Egy kis emberke a tánctanár. A neve nem jut eszembe, de nem fontos, ugy-e? Fontosabb, hogy bádogosmester s egyben tánc- és illemtanár. Három fő illemszabályt köt tanitványai lelkére: sugdosódni, rugdosódni, köpdösődni – nem illik. Mind a három illemszabályt meg tudnám tartani, e részről mehetnék bálba, de végre is nem tehetem azt, amit az egyszeri papkisasszony, akit azért visz az anyja bálba, hogy ott megtanuljon – táncolni. De nem tagadom: irigylem pajtásaimat, akik kipirult arccal készülődnek a bálba. Kin magyar nadrág, kin pantalló, – már többségben az utóbbi. A kabát: magyarka a magyar nadrágosokon, „kvekker“ a pantallósokon. A kvekker kurta kabát, a szmoking előhirnöke. Frakk még nincs. Itt legalább nincs. De van már köztünk egy olyan gavallér is, aki reggel papirszalagokba csavarintja fürtjeit, bekötött fejjel jár egész nap s este, amikor leleplezi a fejét, általános bámulatot kelt: olyan göndör a haja, hogy az csupa – csuda. Ennek az ifjunak már lakkcipője van, s ha már tudnám, mi a szenzáció, mondanám: nagy szenzációt keltett azzal az ujitással, hogy mind a két cipőjére három-három selyemcsokrot illesztett s ugyancsak ilyen csokrokat keményre vasalt ingjének a mellére is: minden gomb fölé egyet. Csak egyet, többet nem. Ez a fiu Apor báró prefektusának a fia volt, tehát bizonnyal tudta, mit csinál.

Csak én nem tudtam, mit csináljak, hová legyek, amikor reggel hazajöttek a diákok s mind Ilonáról áradoztak. A neve megdöbbentett, mert az a leány is Ilona volt, aki miatt Benkő Ádám a szivéhez lőtt. Hallom, hogy szeme, haja fekete, mint az éjszaka, s olyan kicsi a lába, hogy beleférne dióhéjba is. Én ugyan szőkehajunak, kékszemünek képzeltem el első és utolsó szerelmemet, de a diákok a bál óta mind a Fekete szem éjszakájá-t dalolják, Petőfi e bübájos dalát: képzeletem megtántorodik s a fekete szem éjszakájáról ábrándozom. Mélyen elrejtem titkomat és tervemet: piros pünkösd ünnepén a bálkirálynő falujában leszek légátus.

Már látom is a falut a hegy tetejéről, amelynek aljában elterül. Messziről látszik a falu képén, hogy jobbágy falu volt. A szomszéd falu már szinoláh. Ahová én most megyek, végződik a székely, s kezdődik az oláh meg a szász nép lakta föld. A házak közül kiválik egy dombon ülő nagy kőház: ez a papilak. Fiatal, legényember a pap, egymaga lakik ebben a nagy házban, könnyen adhat szállást. Feltünő szép ember, magas, karcsu alak, finom arc, egész megjelenése városi gavallért mutat, nem papot. Lágyan csengő, behizelgő a hangja, emlékeztet a papbácsiéra. Igen örvend nekem, mert azt hitte, nem kap légátust. Nehéz az ide jutás. Magam is az apostolok szekerén jöttem ide. Még nem láttam a leányt, akiért idejöttem, s már füllentettem miatta. „Nem mehetek haza a pünkösdi vakációra, egy az, mert igen rövid, más az, hogy sokat kell tanulnom, mert nehéz, szörnyü nehéz az – érettségi egzámen“. Az első eset, hogy nem édesanyámhoz repülök, de egy leányhoz, akiről még csak annyit tudok, hogy szeme, haja fekete, mint az éjszaka, lábacskája beleférne dióhéjba is. Egy nagy skatulyában helyezem el a változóruhámat, igy vágok neki az apostolok szekerén a félnapi járó utnak. Már pantallós diák vagyok én is, lakkcipő a lábamon, ami tudvalevően a hosszu gyaloglásra igen alkalmatos. Szóval „megcsinált“ gavallér vagyok, mint Háry János. Szerencsére, nem kell házalnom a konceptusokkal, mert csupa egyszerü ember a falu népe, csak a papnak, a kántornak jár konceptus, na meg egy: a bálkirálynő édesapjának, aki azonban a szomszéd faluban lakik. Abban a faluban, ahol kezdődik az oláh meg a szász nép lakta föld. De van még ebben a faluban egy jó nagy darab földje az Aporoknak: ennek a földnek gazdatisztje még nem látott ideálom édesapja.

Nagy hegy választja el a két falut, annak a hegynek tulsó aljában huzódik meg Pálos. Ebben a faluban is van egy dombon ülő nagy kőház: ha nem akarná is, a szorosan egymáshoz bujt házikókat le kell néznie.

Megilletődötten bátortalankodom föl a széles tornácra, kopogtatok be az ajtón: tágas ebédlőbe nyitok be. Fiatalos, barátságos arcu nő fogad: a ház asszonya, s még alig hebegem el a nevemet, betoppan Ő is.

A diákok nem tuloztak. Szeme, haja, fekete, mint az éjszaka. De hol láttam ezt az arcot? Valahol láttam! Hisz, sok fekete haj, fekete szem van a világon, de ezer meg ezer arc között ritkán akad hasonmása egynek.

– Benedek? – kérdi az anya.

– Az.

– Nem kisbaconi?

– Az vagyok.

– No, lám, én is Benedek-leány vagyok! Kisbaconban született az édesapám. Bizonyosan hallotta hirét a nagyborosnyói papnak?

– Ó, hogyne.

– Kislány koromban jártam is egyszer Kisbaconban. Az apám testvérének volt egy szép leánya. Azóta, sem láttam olyan szép leányt. Vajjon kihez ment férjhez?

Mondtam én:

– Az édesapámhoz.

– Ó, ó, milyen csuda! örvendezett a – néni. Hallod, Ilona? Hiszen akkor ti másodunokatestvérek vagytok!

Ilona megfogta kezemet.

– Szóval: én magának a kuzinja vagyok, ugy-e?

– Az, az. S most már azt is tudom, mért tetszett az arca oly ismerősnek mindjárt az első pillanatban. Szeme, haja az én édesanyámra emlékeztet.

– De a maga édesanyja szebb volt, erősitette a néni, nyilván azért, hogy a kuzin el ne bizza magát.

Nem, nem, ennél a leánynál az édesanyám sem lehetett szebb! S ha most itt volna édesanyám, s kérdeném: Szebb volt-e maga, édesanyám? – tudom, ezt felelné: Ó, ó, mit gondolsz, édes fiam. Mint ahogy tette egykor, kis fiu koromban azzal az olaszteleki nénivel: Nem, nem, ő volt a szebb, nem én!

Szebb, nem szebb, kinyilt a virág, az első szerelem virága. Nem gondolok arra, hogy hiszen egykoruak vagyunk, messze, messze még a part, ahol majd kiköt az én hajócskám; hogy mi nem leszünk, nem lehetünk egymásé, – kinyilt a virág, az első szerelem virága!

Ilona nem lesz enyém: első nap láttam ezt.

Ilona annak a szép fiatal papnak lett a felesége. Ilona városi papné lett.

Ilonának ott igen szomoru volt az élete.

Ott, a városban is ő volt a legszebb, s mégis szomoru, igen szomoru volt az ő élete.

Ilona sokat sirt titokban: ó, miért is oly szép ember az uram!

Ilonát a titokban elsirt könnyek sirba sorvasztották. Ilona megérdemel tőlem egy könnyet.

Az ő éjfekete szemének sugara nyitotta ki szivemben a szerelem első virágát.

A virág elhervadt régen, de fehér hajjal is érzem az illatát.

Aludjál csöndesen, Ilona.

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

Ebben sok mindenről lesz szó, többek közt egy pár csizmáról is, sőt egy kis kapunak a kilincséről is.

Képzeld, nyájas városi olvasó, hogy falusi gyermek vagy. Patkós csizmában járó falusi gyermek. Telik, mulik az idő, kamaszodol, már verseket is irogatsz; az Önképző-körnek tagja vagy; Moliére-ből, Schillerből próbálsz forditgatni, – s még mindig patkós csizmában dicséred az Urat. Napról-napra hangosabban, kellemetlenebbül kopog a patkó, alig várod a pillanatot, amikor lerughatod lábadról a patkós csizmát s finom zergebőrbe bujtatod.

Ez a pillanat akkor következik be, amikor még a professzor urak is – meguraznak. Járhat-e ur patkós csizmában? Ezt édesapám is belátja s külön tiz pengő forintot ád arra, hogy megcsináltassam a – diáki csizmát. Ez a neve ennek a csizmának. Nosza, meg is rendelem, mértéket vesz lábamról a suszter, az első, igazi mértéket. Idáig az országos vásárokon vettük a csizmát. Bementem a sátor alá, ott egy nagy ládára leültem s addig próbálgattam, csizmát csizma után, amig egy ugy bevált, mintha rám szabták volna. Most azonban nem is közönséges csizmadia, de igazi suszter, uraknak dolgozó suszter méri meg a lábamat, papirszalaggal. Megméri a lábam hosszát, szélességét két helyen, a bokámat, a lábam szárát s minden mérést papirosra jegyez. És biztat, hogy két hét mulva jöhetek a csizmáért. Pontosan ott vagyok. A csizma még ki sincs szabva. Megyek egy hét mulva. Már belekezdett. Aztán megyek mindennap, s szinte el is készül a csizma a vakáció reggelén, amikor már indulnom kell haza. A szekér órákig vár rám a suszter mühelye előtt, végre megtörténnek az utolsó simitások, kikapom a csizmát a suszter kezéből, fel sem próbálom, szaladok vele.

Szombat estére ér haza a diák s vele a diáki csizma. Édesanyám elgyönyörködik benne. Kész a diáki ruha is: fekete magyar nadrág, zsinóros magyarka, puhakalap hozzá. Édesapám is nehezen tudja eltitkolni az örömét. Különösen a zsebórámnak örvend, mert azt azon az aranyon vásároltam, amelyet kis székely népdalgyüjteményemmel nyertem – pályázaton. Láthatóan büszke arra, hogy pályázaton nyertem. Hogy mások is pályáztak s enyém lett az arany.

Ezt az estét, ezt a boldog estét soha el nem felejtem. És a következő reggelt sem fogom elfelejteni soha. Édesapám még ágyban: a vasárnap reggel az ő heverésző, lustálkodó reggele. De én korán kelek, már rajtam a fekete nadrág, kezemben a diáki csizma, jobblábam már indul is függőlegesen a csizmaszárba; megy, mendegél lefelé, aztán egyszerre csak megáll – megállj-t kiált a csizma szükre szabott torka. Ujabb meg ujabb rohamot inditok a „szoros“ ellen, de egy hajszálnyival sem jutok előbbre. Édesapám nézi, nézi erőlködésemet, de még csak annyit mond: No, no… Beleizzadok a sikertelen erőlködésbe, csurog arcomon a verejték, csurog már a tehetetlen düh könnye is, – sirva vágom földhöz a diáki csizmát.

– Az irgalmát, hát nem megy fel!? – ugrott ki az ágyból édesapám. – Ezért fizettem tiz pengő forintot!?

Ritkán láttam édesapámat ilyen nagy erős haragban.

– Hozd be a fejszét! – kiáltott ki a legénynek.

Szerencsére, a legény nincs az udvaron, nem hozta be a fejszét.

– Miszlikbe vágom!

– Ó, csendesüljön, – kérleli édesanyám.

Hát – nehezen ugyan, lecsendesült, én meg lerugom a fekete nadrágot, felhuzom a szőttest, az édesanyám fonta-szőtte nadrágot, rá a patkós csizmát és kimegyek a kertbe, bolyongok a fák közt sokáig, aztán lefekszem a bartamisz körtefa alá és sirok, sirok, keservesen sirok.

Ez igen szomoru vasárnap volt. Könnyezve nevetek ma is, ha rágondolok.

Hiszen ez csak tragikomédia, de ki gondolná, hogy a diáki csizmából szinte tragédia lett?

Telik, mulik az idő, a diáki csizma lakkcipővé kényesedik, s im _Diák ur_, bármerre lép. _Vaskalapba_ ütközik. Diák urnak nyilik, nyiladozik a szeme, nőttön-nő az önérzete, napról-napra nagyobbnak látja magát, kicsinyeskedőnek Vaskalapot. Ez alatt a _Vaskalap_ alatt a vén kollégium hagyományos szellemét kell értened; azt a szellemet, mely a legszelidebb lélekből is kiváltja az eb ura fakó-t, a „csak azért is dongó“-t. Hol egyik, hol másik, hol valamennyi professzor viseli ezt a vaskalapot, s Vaskalap hol érthetetlenül hosszura ereszti a gyeplőt, hol váratlanul s még érthetetlenebbül rántja vissza. Diák ur néha oly szabadnak érzi magát, mint a madár: kedve szerint szállhat ágról-ágra, egyedül a jó Isten szeme vigyáz reá. Máskor meg mit gondol, mit nem Vaskalap, a madárnak mind a két szárnyát levágja.

Diák ur, mint első eminens, bajtársi kötelességet vél teljesiteni, amikor a köréje gyülekező gyengébbeknek leforditja a latin, a görög, a német leckét. Vaskalap szigoruan megtiltja ezt: Készüljön kiki a maga erején. Vaskalapnak igaza volna, ha kezdet kezdetétől fogva erre nevelik Diák urékat, de az utolsó állomás felé jut az eszébe. „Csak azért is dongó.“ Diák ur dacol Vaskalappal, Diák ur engedetlen: egy fokkal lejebb szállitják a magaviseletét. Diák ur szörnyü igazságtalanságot lát ebben, s bár lakkcipőben kényeskedik, merő ellentéte lesz annak a diáknak, aki még nem oly régen patkós csizmában kopogott végig a folyosón: kissé elvadul s már keresi az alkalmat, ahol Vaskalapnak kellemetlenkedhetik.

Vaskalap igen bölcs ujitást hoz: halálra itéli a cserépfazekat, melyben kétszáz esztendeje hordják a diákszolgák a levest. Azért itéli halálra, mert a sikos uton gyakran elvágódik szegény diákszolga s az uccán folyik szét az ebéd. Meg azért is, mert sürü a panasz a főzőasszonyok részéről, hogy hol ennek, hol annak a fazekát furják ki a diákok: ezzel szégyenitve meg azt, aki ehetetlen levest főzött. Vaskalap meg sem kérdezi a diákköztársaságot, tetszik-e, nem-e, minden szoba részére szép zöldmázas kosztoscsészét rendel, duplát, egyiket a levesnek, másikat a husnak: ezzel elvágódhatik a szolga, nem folyik el az ebéd. És ennek nem is furják ki a fenekét, mert az övék. Vaskalap reformja bölcs és praktikus, de a diákság lázong, tiltakozik az ujitás ellen, mert rá akarják kényszeriteni.

A dolog igen kómikus: az ujitásokért hevülő diákság fellázad az ujitás ellen. Az első ujitás ellen, amely Vaskalaptól ered. A lázadás élén a nemrég patkóscsizmás Diák úr áll, de Vaskalap szétveri a lázadást, egyedül Diák úr szobájával nem bir: ez kifizeti a kosztoscsészét, de tüntetően felakasztja a függőlámpa mellé. Byzánc ez a szoba, a vén kollégium legsötétebb szobája, ahová már eleve azért huzódott meg Diák úr néhány elszánt társával, hogy innen rohanjon ki időnkint Vaskalap ellen, s ha kell, életre-halálra itt védje magát. Vaskalap egy reggel arra ébred, hogy nagy tömeg áll a piac közepén, a csizmadiaszin előtt. Annak a falán otromba nagy kép éktelenkedik: a kosztoscsésze képe, s csipős gúnyirat alatta. A tömeg kacag. Vaskalap dühöng. Nyilvánvaló, hogy a legsötétebb Byzánc müve a kipellengérezés. Sorra vallatják a diákokat, kutatnak, nyomoznak, de nem akad áruló. Nem is akadhat, mert három byzánci csinálta meg titokban: egyik kigondolta, a másik megpingálta, a harmadik, kapunyitás után, hajnali sötétben, kisurrant és felragasztotta.

Diák úrban szertelenül és rendszertelenül dolgozik az ambició. Kezébe akad egy oláh grammatika, hopp! neki esik, felfalja a grammatikát. Grammatika végén versek vannak, azok közül egyet lefordit: Balada ventului (A szél balladája) a vers cime, Zamphirescu a költője. Nosza, kész a diákcsiny: lefordit egy Lamartine-költeményt is, mind a kettőt boritékba teszi, az eredetit, meg a forditást is. Franciának adja be a Szél balladáját is: az önképző titkárának ugy küldi el. Diák úron kivül még csak egy Diák úr foglalkozik a franciával, ez is lefordit egy francia költeményt. Megegyeznek, hogy kölcsönösen kiveszik birálatra a francia verset, az ál-franciára azonban egyik sem vállalkozik. Majd vállalkozik Vaskalap. Persze, hogy vállalkozik. Mi lesz ebből? Diák úrék előre nevetnek, mert tudják, hogy Vaskalap nem is konyit a franciához. Van-e ezen szégyelleni való? Hiszen Vaskalapnak nem szakmája a francia. Egyik Vaskalapnak sem az. Nem elég, ha ki-ki érti a maga dolgát?

A következő héten Diák úr felolvassa a másik Diák úr forditásáról a birálatot. Persze a forditást „az eredetivel mindenben megegyezőnek“ találja, agyba-főbe dicséri, s Emlékkönyvbe igtatásra ajánlja. Ugyanezt cselekszi Első Diák úr forditásával Másik Diák úr is. Akkor megszólal Vaskalap s mondja: – Nálam is van egy francia forditás, elolvastam s azt az eredetivel mindenben megegyezőnek találtam…

Erre feláll Diák úr s mondja: – Kérem, az a vers oláhból van forditva.

Vaskalap mindenféle színeket vált, féktelen dühében földig gyalázza Diák urat, aki az oláh nyelv tanulására vetemedett. Mennyivel hasznosabb dolgot müvelne Diák úr, ha például az angol nyelvre forditaná üres idejét!

Hiszen csak ez kell Diák urnak, hopp! angol grammatikát szerez, felfalja, annak is a végén versek vannak, egyet nagyhirtelen lefordit s nyolc hét mulva azt is beadja…

Ne, ne tovább! Diák úr arca ma is szégyenpírba borul, ha ezekre a kínos jelenetekre gondol. Diák úr kegyetlen volt, amilyen kegyetlen csak egy diák lehet. De Diák úr csak félig bünös, a bün másik fele Vaskalap urat terheli. Diák urat Vaskalap egészen szabadjára hagyta az ő privátstudiumaiban. Vaskalap neki soha irányt nem mutatott, tanácsot nem adott. Vaskalap nem arra figyelmeztette Diák urat, hogy okosabban cselekednék, ha több idegen nyelv helyett egész erejével egyre adná magát. Sohasem emlékeztette a bölcs latin mondásra: Ex omni aliquid, nihil bene. Neki csak egy tanácsa volt, az is a harag tanácsa: mért foglalkozik az oláh nyelvvel s mért nem az – angollal. Vaskalapnak meg kellett volna dicsérnie Diák urat, hogy a szomszédságában lakó nép nyelve iránt érdeklődik. Diák úr azóta tán megismertette volna az ő népét az oláh nép irodalmával s viszont – hajh! talán ma békességben, barátságban élne székely és oláh, s fehérhaju Diák úr lelkét nem emésztené a hontalanság.

Egy téli estén nagy robajjal nyilik ki Byzánc ajtaja. Mint az őrült, „ki letépte láncát“, képéből kikelten rohan be Gálffy Náci s erős, öblös hangja belemennydörög a sötét Byzáncba: _Meghalt Deák Ferenc!_

Mind Kossuthért rajongunk, de kuruckodó lelkünk alázatosan hajlik meg a _haza bölcsének_ nagysága előtt s megindultan száll a ravatal felé, amelyre Erzsébet királyné sajátkezüleg tette le a koszorut. Nincs türelmünk bevárni a hivatalos emlékünnepet s a következő szombat estén, amikor próba-istentiszteletre gyül össze a diákság, Diák úr, aki épp soron van, az első imádságot a _haza bölcsének_ szenteli. Vaskalap rosszalóan csóválja fejét, istentisztelet után meg is dorgálja Diák urat, mert elébök vágott.

Egy Manasszes nevü kalandor telehazudja az országot, hogy ő Szibériából került haza, mégpedig ónbányából s ott együtt sinylődött Petőfivel. Röviden: Petőfi él! A vén kollégium falait majd szétveti a diákok megmérhetetlen öröme. Sirva-nevetve borulnak egymás nyakába, régi ellenségek kibékülnek – világos, hogy a megáradt öröm kicsap medréből. Többen kirohannak az uccára, belekiabálják az aludni készülődő városba: Petőfi él! – aztán az uccáról betévednek a kocsmába, bortól és boldogságtól tántorogva csöngetnek be a kapun. Vaskalap nyugodt lelkiismerettel behunyhatná a szemét ez egyszer, de nem hunyja be: szédes elé idézi Diák urat és társait s kemény dorgatórium kiséretében pénzbirságot szab ki rájuk.

Ó de jószivvel fizetnének ezer annyit, ha – volna, s ha Petőfi csakugyan élne!

Diák urnak már sok van a róváson, s édesapjának erről sejtelme sincs. Ő tovább szántja az édes anyaföldet, csendesen danolgatja, amint az eke után lépdegél, a világosi nótát, ahol a magyarnak „egy nagy mély sir ásatott“ – s közben azon tünődik, vajjon ki tudja-e majd izzadni az édes anyaföld azt a tengerpénzt, amire már tátogatja száját a nagyétü Pest, ez a Mahomet-nagyváros. A föld, az édes anyaföld öreg szerelmese csupa jó hireket hall a fiáról. Német pályázaton, francia pályázaton neki itélik a professzor urak a 25 pengőforintos dijakat. Kitünő tanulásáért minden esztendőben 25 pengőforintokat hoz haza – van-e boldogabb ember, mint az én édesapám? Az ő ősz feje fölött oly tiszta-derült az ég. A kisbaconi határról nem látja, nem láthatja az Udvarhely fölé boruló eget: ezen az égen a fellegeket. De látja Diák úr, szorongva látja, mint gyülnek, gyülekeznek, tornyosodnak az ő feje fölé.