# Dunamelléki eredeti népmesék (1. kötet) ## Part 5 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/dunamelleki-eredeti-nepmesek-1-kotet-38728/index.md – Szivesen fiam, szivesen, akár egy egész ménes közül választhatsz, akár tizenkét királyi köntöst is felölthetsz, csakhogy aztán szavadnak ura légy! Itt a legkisebbik királyfi magára ölti a biboros-bársonyos királyi köntöst, kiereszti aranyhaját, szép görbe szablyát köt az oldalára, majd mikor mindezekkel készen volt, ráült az aranyszőrű tátosparipára s fel egyenesen az aranyhídra, végig nyargal a vörös bársonypokróczon, hogy csakugy csengett alatta a ló érczpatkójától az aranyhid, hogy jobban se kellett. Szép Ilona az aranyhid végén várta a királyfi érkeztét s mondogatta magában: – Ez ő, ez a váram, kezem, szívem megrablója! Mikor a királyfi Szép Ilona elé ért, meghajtotta előtte magát, ki azt találja ettől is kérdezni, szót szólván: – No szép királyfi, vald meg igaz lelkedre, te voltál-e az én váramban? – Én voltam. – Hogyha három kérdésemre megfelelsz: akkor elhiszem, hogy csak ugyan te voltál. – Megfelelek. – Legelőször is tehát azt kérdem tőled: hogy áll az én váram. – A kék tenger hetvenhetedik szigetében, még annak is a kellős közepén, aranypulyka lábon áll a te várad, s kivülről szüntelen kering mint a fergetyű. – Jól van. Másodszor tehát azt kérdem tőled: hogy áll az én kutam? – Hogy áll? hát a hálószobád mindkét sarkában buzogván fel két forrás, két kút van a szobádban az egyikben van az örökifjúság víze, a másikban pedig a halál vize. – Jól van. Harmadszor tehát azt kérdem tőled: hogy áll az én ágyam? – Se a földön, se az égben, hanem ég és föld között a levegőben áll, s virághágcsón lehet fölmenni. – Ugy hát, te vagy az én kedves férjem! S ezzel a királyfi és a tündérkirályné megölelték, megcsókolták egymást, s azt mondták egymásnak: – Én a tiéd, te az enyém, ásókapa se választ el egymástól! Rögtön papot, hóhért, vaskalapot hivattak, a pap összeadta, a hóhér seprőzte, az istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte s volt léh meg léh, boldog volt az a kinek egy kanállal juthatott. Igy a nagy szomorúságból nagy vigaszság lett, s csak a két öregebbik királyfi szomorkodott, hogyim kitűnt az, hogy biz ő kelmék nem hogy Szép Ilona várában lettek volna, de még a hirét se hallották. De hiában, elébb-utóbb kiüti a zsákból a szeg magát! VILÁGSZÉP SÁRKÁNY RÓZSA. Volt egyszer a világon egy nagy meseország, annak egy szomorú királya, ennek pedig egy még szomorúbb felesége. Azért volt pedig a király és a királyné oly szomorú; mert a királyné méhe gyümölcstelen volt; mert őket magtalansággal, meddőséggel verte meg az isten. Pedig az volt a mágyiás könyvben szórul szóra megirva: hogy a királyné szül egy magzatot, még pedig fiút, ki aranyfoggal jön a világra, s azért tátos lesz. Ezekért volt a király és a királyné olyan szomorú mint a szomorúfűzfa. – Istenem, kiáltott fel egyszer a királyné, ha az én aranyfogú tátos fiam megszületne, senki más nem lenne annak a felesége, mint világszép Sárkány Rózsa. Alig ejté ki ebbeli igéretét, ime azonnal terhesnek érezte magát, s hét esztendő mulva csakugyan a világra hozta az aranyfogú tátosfiút. Itt a gyermek alighogy a világra jött, azonnal megszólalt, mondván: – Apám! tanulni akarok; küldj fel az oskolába s adj a mester elé. Itt a fiú mikor már 17 éves volt, a világ mindenféle iskoláját kitanulta, s ekkor az anyjához fordult, mondván: – No anyám, tudod-e hogy mit igértél, mielött a világra hoztál volna?! A királynénak csak ekkor állt el a szeme-szája, mert már minden igéretét elfelejtvén, semmiről semmitse tudott. – No anyám, ismétlé ujra a tátosfiú, gondolkozzál csak, mit igértél nekem, mielőtt a világra hoztál volna. A királyné másodszor sem felelt. – No anyám, még egyszer kérdem, ismétlé ujra a tátosfiú, gondolkozzál csak, mit igértél nekem, mielőtt a világra hoztál volna. A királyné harmadszor sem felelt; mert már semmiről semmitsem tudott. – No anyám, én nem tehetek róla, de majd mindjárt az emlékezetedbe hozom. S ezzel a tátosfiú a kezébe kapta a fejszét, belevágta a mestergerendába, s azt egy csapásra kétfelé hasitotta. Majd megragadta az anyját hajánál fogva, kivette annak az emlőjét s azt a mestergerenda hasadékába dugván, mellénél fogva felakasztotta. – No anyám, ha nem emlékezel, most már mindaddig ott leszesz felakasztva, migcsak meg nem mondod nekem, hogy mit igértél akkor, mielőtt a világra hoztál volna. Az aranyfogú tátosfiúnak senki se mert véteni, pedig ott volt az édes apja s egyéb hirneves vitézek; mert tudták azt, hogy ezerszeres jaj lesz annak, a ki a szavát fölmerné emelni; mert az a hatalmas gyermek, a milyen ereje van, mindnyájokot összemorzsolná a kisujjával. Itt a királynénak végre eszébe jutott, hogy mit fogadott akkor, mielőtt a fiát világra hozta volna, s szót szólt ilyeténképen: – No édes fiam, tudom már, hogy mit fogadtam akkor, a mikor még nem szültelek a világra: hát biz én igy kiáltottam fel: „Istenem, ha az én aranyfogú tátosfiam megszületne, senki más nem lenne annak a felesége, mint világszép Sárkány Rózsa.“ – No ládd, édes anyám, ezt már elébb is elmondhattad volna, és akkor nem kellett volna olyan csúnyát látnod; de én arról nem tehetek, s azért engedj meg. S ezzel a tátosfiú ujra bele vágta a fejszéjét a hasadékba, azt kétfelé repesztvén, édes anyja emlőjét kivette a furcsa cserepcsikból. – No ládd, édes anyám, minek fogadsz te olyant a mit nem tudsz teljesiteni; minek igérted te nekem világszép Sárkány Rózsát, ki örökifjúsággal és hervadhatlan szépséggel bir, és a ki a sárkánykirálynál nagy sárkányországban van férjnél, kit az a rut féreg – veszett volna az anyjánál – erőnek erejével rabolt el szép tündérországból. Azért, édes anyám, felnevelő apám és kedves barátaim, ez szóm és mondásom hozzátok: én mindaddig megyek, ha lábom térdig elkopnék is, vagy mig a szememmel látok, mig sárkányországot felnem találom. És vagy elhozom onnan világszép Sárkány Rózsát, vagy pedig sose gyönyörködtök többet az én nézésemben; mert könnyen ott hagyhatom ám a fogam fehérét. S aztán az aranyfogú tátosfiú édes apjától, szülő anyjától és kedves barátjaitól keserves könyhullatások között elbucsuzván, elindult országvilágszerte, világszép Sárkány Rózsa fölkeresésére. Mén, mendegél aztán a királyfi hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer a mint elestveledett volna, valami fényességet lát egy pocséta közepében. Megyen a fényesség felé, hát látja, hogy egy tündérszépségű asszonyság ül egy kis aranyos kocsiban, melybe hat fehér mókuska van fogva; de a kocsi se ide se oda, elakadtak a pocsétában. Itt a királyfi sem rest, rögtön segitségére ment a hat fehér mókuskának, s aztán az ő segitségével csakhamar kiértek a pocsétából. Mikor már a poros úton volt az aranyos kocsi, a tündérszépségü asszonyság visszafordul, s azt találja mondani a királyfinak. – No szép királyfi, jótét helyébe jót várj: mit kivánsz azért én tőlem tündérek királynéjától? – Nem kivánok én egyebet, felelt a királyfi, csak azt: add nekem feleségül világszép Sárkány Rózsát. – Hahó, királyfi, nagy fát mozgatsz! Ha nem mondod is hogy ki vagy, ugyis tudom… Nagy a te erőd, nagy a te tudományod, de fölöstökömre is kevés volna az nagy sárkányország királyának; mert tudd meg azt, hogy az a vasat ugy gyurja mint én a tésztát; mert az a követ ugy morzsolja mint én egy gomolya túrót; mert az legerősebb fát is egy ököl-ütésre úgy pozdorjává tőri, mint én a kendert: azért, mint mondám, nagy fát mozgatsz, beletörik a bicskád, és könnyen ott hagyhatod a fogad fehérét. – Én, felelt az aranyfogú királyfi, az életemmel nem sokat törődöm, és ha meg egyszer, vagy ha még hetvenhétszer oly erős lenne is az a sárkánykirály, mégis megmérkőzném vele világszép Sárkány Rózsáért! – Ha már csakugyan oly annyira megbicsakoltad magadat, hát tudd meg, hogy Sárkány Rózsa az én leányom, s én tőlem rabolta el az a kutyának való. Azt is tudd meg, hogyha csakugyan elhozhatod, fiammá fogadlak és szép tündérországban lészen a lakásod, s ott is az első székbe mint méltó helyedre ülsz, világszép Sárkány Rózsa pedig, nem bánom legyen a tied, legyen a feleséged… Ne, itt van ez az egy tőből nőtt három aranyhajszál és ez a rosz kolincs madzag. A rosz kolincs madzaggal üsd meg háromszor az egy tőből nőtt három aranyhajszálat, majd meglátod, hogy milyen széktől fogantatott, zsarátnokot evő tátosparipád lesz, mely bizonyosan elvisz nagy sárkányországba; a rosz kolincsmadzagból pedig válik olyan aranyos lószerszám, hogycsak párját kellene keresni, vagy ha keresnék is, mégse találnának. Mikor aztán ráültél jó tátoslovadra, itt meg itt, ennek meg ennek a magas hegynek a tövéből buzog fel egy forrás, keresd fel azt és förödjél meg benne; majd meglátod, hogy bár eddig is erős voltál, de aztán hétszerte erősebb leszesz, tested pedig semmiféle fegyver nem fogja, és a hajad aranyhajjá változik. – Mikor ezt is elvégezed, a forrás partján a füzes között találsz egy kardot, mely hegygyel fölfelé nőtt ki a földből, keresd föl azt és szakitsd le. Ez a kard olyan tulajdonsággal bir, hogyha a kezed elfárad a sok viaskodásban, magától is vág, szúr és öl. Ha ezeket mind megcselekszed, ugy tán legyőzheted nagy sárkányország királyát; különben ha majd a küzdésnél erőd fogyását érzed, ne itt van ez a három üveg; mindháromban erősitő szer van, s csak ezekből igyál, még pedig először a legkisebből, aztán a középsőből, végre a legnagyobbikból. Majd meglátod, hogy ezektől az italoktól elébbi erődet hétszerezve nyered vissza. S ezzel a tündérkirályné aranyostorával a fehér mókuskák közé csapott s mint álomlátás, mint pára eltünt szem elől, a királyfi pedig elővette az egy tőből nőtt három aranyhajszálat és azokat a rosz kolincsmadzaggal háromszor megütötte. Ime! mint a legsebesebb förgeteg egyszerre ott terem a vasderes, hatlábú, sárkánytejet szopott, zsarátnokot evő, széltől fogantatott tátosparipa, a rosz kolincsmadzagból pedig olyan aranyos szerszám lett, hogy csakugy tündöklött attól a sok drága csattól és sallangtól. Itt a királyfi felült jó tátoslovára s megsem állt mindaddig, mig annak a bizonyos magas hegynek a tövébe nem ért, hol abban a bizonyos forrás vizben meg is fördött. Eddig is szép volt a királyfi, de most hétszerte szebb; eddig is erős volt a királyfi, de most hétszerte erősebb; testét pedig mintha vaspánczél boritotta volna, nem fogta a fegyver, a haja pedig aranyhajjá változott. Mikor a királyfi a fördéssel emigy készen volt, a földből nőtt kard keresésére indult, melyet csakugyan meg is talált a füzesek között, és azt le is szakasztotta. Mikor a királyfi mindezekkel készen volt felülvén jó tátoslovára, elindult országvilágszerte nagy sárkányország fölkeresésére. Ment, mendegélt aztán a királyfi hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan tul, innenen innen, egyszer elérkezett a rézhidhoz; de azon nem ment keresztül, hanem a hid alatt húzta meg magát. Ez a hid vezetett be nagy sárkányországba, azért annak a két végén egy-egy sárkánykigyó állt istrázsát. Mikor a királyfi jól megpihent, és a tátosparipa is kifujta magát, felpattanván jótátoslovára, kiugratott a rézhidra. Összetűztek, de nem telt bele sok idő, hogy az aranyfogú vitéz mind a két sárkányt a más világra küldte; annyi volt neki az a két sárkánykigyó, hogy fölöstökömre is kevés lett volna. Most az aranyfogú vitéz keresztül ment a rézhidon, végig tánczoltatta rajta a tátosparipát. Csengett-bongott a réz hid az aranypatkótól. Igy jutott el a királyfi nagy sárkányországba; de hogy őt semmiféle teremtett állat megne lássa, megszólalt a királyfi ilyeténképen: – Köd előttem, köd utánam, hogy senki se lásson. És őt csakugyan nem látta senki sem, bár a királyfi mindenkit látott. Itt minden sárkánynak volt külön, szebbnél szebb gránit, márványpalotája; mindegyiknek volt különbnél különb, szebbnél szebb felesége, kiket a másvilágról királyoktól, herczegektől, grófoktól és tündérektől raboltak el. A palotákban pedig egész halommal volt a rablott kincs: arany, ezüst, gyémánt és brilliánt; mindenféle drága fegyverek: ezüstkard aranymarkolattal, ezüstszekercze puszpángfa nyéllel. Három nap is kevés volna, ha én azt a temérdek rablott kincset el akarnám sorolni, mely sárkányországban össze volt hordva. Nagy sárkányország kellős közepén terült el egy selyemrét, selyemréten virágos kert, virágos kert kellős közepén állott a sárkánykirály gyémántpalotája aranyoszlopokon. A selyemfüvet ép ekkor vágták aranykaszával, ezüstvillával forgatták és aranygereblyével összegyüjtötték. A selyemszénát aztán aranyszőrű tátosparipák aranyrácsból és aranysaroglyából ették, az itatóvályú pedig fehér márványból volt kifaragva. A virágos kertben pedig a kerek föld minden virágai diszlettek hervadatlanul. Az aranyfogú királyfi világszép Sárkány Rózsát egy szomorúfűzfa alatt ülve találta. Itt a királyfi nem győzte eléggé szemmel-szájjal nézni annak ragyogó szépségét, de hogy is ne! sarkig érő aranyhaja két foncsikba fonva gyenge fehér lábát verte; dereka olyan volt mint az ingó nádszál, ábrázatja ékes mint egy királynéé, tekintete szelid mint a galambé; ha nevetett, rózsa nyilt gyenge fehér arczán; ha könyezett, igaz gyöngy hullt a szeméből, és ha egyet lépett, arany potyogott ki a sarkából. Itt a királyfi sarkantyúba kapja jó tátoslovát és világszép Sárkány Rózsa elé rúgtatott, mondván: – Mit búsulsz, szívem szép szerelme, hisz itt vagyok, hisz eljöttem a szabaditásodra?! S azzal megölelték, megcsókolták egymást, mondván: – Én a tiéd, te az enyém, ásó kapa sem választ el egymástól. – Szivem szive, kérdé a királyfi, itthon van-e az a kutya; mert jót csak nem mondhatok neki! – Szivem szép szerelme, válaszolt neki világszép Sárkány Rózsa, most még ugyan nincs itthon, de majd hazajön tizenkét órára. – Azért kérdem, mert ha itthon volna az a kutya – veszett volna az anyjánál – rögtön megmérközném vele!… De szivem szíve, nem felelnél egy kérdésemre: – S mi lenne az, szerelmem bimbaja? – Hát biz aranyos rubintom az nem egyéb, mint csak azt akarom tőled kérdezni, hogy nem tudnád-e azt meg mondani: miben áll a sárkánykirály ereje? – Hahó, szivem szép szerelme, ha én azt kitudhattam volna, ugy már nem találnád itt világszép Sárkány Rózsát! – De még azt is akarom kérdeni tőled, szelid kis galambom, hát azt nem tudnád megmondani, hogy micsoda erősítő itallal él? – A pinczében van egy kőhordó, abban hogy mi van, azt egész bizonysággal nem tudom, de azt igaz hitemre mondhatom, hogy minden délben abból szokott inni. – Szivem szép szerelme, ha szépen megkérnélek, nem hoznál nekem abból az italból? Itt világszép Sárkány Rózsa térül fordul, kezébe veszi az aranykulcsokat, leszalad a pinczébe és egy kobakkal csakugyan hozott a kőhordóból, melyből a királyfi jót huzott. Eddig is erős volt a királyfi, de most még hétszerte erősebb; csakugy pattogott az ér a karjában, hogy jobban se kellett. Itt elérkezik a tizenkét óra, itt a sárkánykirály nagy haraggal jön hazafelé, már egy mérföldről kiabálta: – Idegen bűzt érzek; idegen bűzt érzek! Mikor a sárkánykirály megállott az udvarán, jó tátoslováról csakúgy szakadt a tajték, hogy jobban se kellett. Itt a sárkánykirály be se ment a palotájába, hanem nagy mérgesen elkiáltja magát: – Ehj, mindig hallottam az aranyfogú királyfinak hirét, szeretnék vele megmérkőzni, ha itt volna! – Itt vagyok, kiáltott neki vissza az aranyfogú vitéz. – No, ha itt vagy, ép jó kedvemben találsz, jer ki velem az ólomszérűre, mérközzünk meg. Itt kimennek az ólomszérűre, itt a sárkány király elővett egy kősziklát, melyet fakéssel kettévágván, feleközepét magának tartotta meg, feleközepét pedig az aranyfogú vitéznek dobta, mondvan: – Ha te ezt a követ ugy összemorzsolod mint én, akkor elhiszem, hogy erős vagy! Itt a sárkánykirály a markába kapja a kősziklát s ugy összemorzsolta, hogy szinte lisztté vált. – Az még semmi, kiáltott neki az aranyfogú vitéz, hanem ide nézz s ezt tedd meg: én ezt a kősziklát ugy összemorzsolom, hogy nemcsak lisztté válik, hanem víz is csepeg ki belőle. S ezzel a királyfi ugy összemorzsolta a kősziklát, hogy nemcsak porrá vált, hanem még víz is csepegett ki belőle. – No már most látom hogy erős vagy s méltó vagy arra, hogy velem megviaskodjál. Azért csak a pinczébe szaladok, kardot kötök s aztán összetüzhetünk. – De az eb-ingét, nem mészsz innen egy tapodtat sem, ha nincs kardod, én is elvetem a magamét s ugy mérközünk meg! Mit volt mit tenni a sárkány királynak, látta hogy emberére akadt, derékon kapja a királyfit s ugy vágta az ólomszérűhöz, hogy az térdig sülyedt le. Hehj, a királyfi sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja a sárkánykirályt s egész térdig vágta az ólomszérűbe. Hehj, a sárkánykirály sem rest, kiugrik a lyukból, megkapja az aranyfogú vitézt s egész derékig vágta az ólomszérűbe. Hehj, a királyfi sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja a sárkánykirályt s egész nyakig vágta az ólomszérűbe. Hehj, a sárkánykirály sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja az aranyfogút s egész az álláig vágta az ólomszérűbe. Hehj, az aranyfogú vitéz sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja a sárkánykirályt s egész az orra hegyéig vágta az ólomszérűbe. Itt a sárkánykirály sehogy sem tudott kijőni a lyukból s ekkor az aranyfogú azt mondja neki: – No sárkánykirály, ugy-e már most csak elhiszed hogy erősebb vagyok; ugy-e most már csak elvehetném az életedet; de egy feltétel alatt megkegyelmezek. – S mi lenne az? – Hogyha nekem adod világszép Sárkány Rózsát. – Jól van, nem bánom, legyen a tiéd. Hehj, az aranyfogú vitéznek sem kell több, most már azt gondolta, hogy az övé egész a diófáig, izibe felpattan jó tátoslovára, az ölébe veszi, s illa berek, nád a kert; – de alig ért a kapuig, máris utána szaladt a sárkánykirály, ki azalatt kibujván a lyukból, jót huzott a kőhordóból, s visszahítta. – Hahó, aranyfogú vitéz! még nem a tied világszép Sárkány Rózsa, mert még elébb megjátszom veled, s még egy próbát tegyünk. Itt a királyfinak csak ekkor esett le az álla, s csak akkor tudta, hogy kivel van dolga; nagy immel-ámmal visszafordult. Aztán összetűztek; de elébb a királyfi is jót huzott ám a három üvegből, s ekkor még erősebb lett. Mondom, összetűztek és nem sok idő telt el bele, hogy a sárkánykirály a porba harapott. S ekkor világszép Sárkány Rózsa a kezében levő aranyvesszővel megcsapta háromszor a gyémántpalotát, s az minden kincsestül, virágostul, kertestül és selyemrétestül együtt gyémántalmává változott, melyet a kebelébe rejtvén, fölült a tátoslóra kedvese mellé. Itt az aranyfogú vitéz hazafelé viszi világszép Sárkány Rózsát. Nagy lőn az öröm nagy meseországban, s az még nagyobb lett akkor, mikor világszép Sárkány Rózsa kivette a kebeléből a gyémántalmát, melyet az ország legszebb részén letevén, az aranyvesszővel háromszor oldalba ütötte, s ime! egyszerre mint káprázat, ott terült el a selyemrét, rajta a virágos kert, ennek pedig a kellős-közepén ott állott a gyémántpalota aranyoszlopokon. Aztán lakzit laktak, papot, hóhért és vaskalapot hivattak; a pap összeadta, hóhér seprőzte, istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte. Még most is élnek nagy boldogan, hogyha meg nem haltak. A TIZENKÉT FEKETE VARJÚ. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy szegény asszony, kinek már annyi gyermeke volt, hogy nevet is alig tudott nekik adni; szép számmal voltak biz azok, ép tizenketten, ép egy tuczet, pedig a tizenharmadikkal is terhes volt. Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy sült hazugságnál, mind a 12 fiú bemegyen az anyjához, hogy adjon nekik kenyeret. Hogyim egy harapás kenyere sem volt a szegény asszonynak, nagy mérgesen felkiáltott: – Oh istenem! mért nem teszesz csudát, mért nem változtatod a fiaimat valami állattá, ha mindjárt fekete varjuvá is. Erre a szóra mind a tizenkét gyermek megrázkódik, fekete varjúvá változtak s elrepültek. A szegény asszony csak ekkor bánta meg, hogy az istent merte kisérteni, csak ekkor fakadt sirva, mikor látta, hogy a dolognak fele sem tréfa, hisz amott repül messze messze 12 fia fekete varjú képében. Már megvan, már megvan, s ezen tán már az a jó isten sem segíthet. A szegény asszony aztán lebetegedett, s egy kis leánykát hozott a világra. Ez volt a tizenharmadik. Mikor ez a kis leány 14 éves volt, az édes anyja kiterítgette száradni tizenkét bátyja ruháját, s meg nem állhatta, hogy sirva ne fakadjon. – Mit sírsz, mit rísz édes anyám olyan keservesen? – kérdé a kis leány. – Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor 12 bátyád ruhája ez itt, la, kik fekete varjuvá változván, elrepültek. – No ugy édes anyám, nekem egy szempillantásig sincs itthon maradásom, hanem mindaddig megyek, mig 12 testvéremet fel nem találom. Azért isten áldja meg kigyelmedet, mert én most útnak eredek. S ezzel a kis leány édes anyját megcsókolván útnak eredt. Ment, mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy nagy vadon erdőbe jutott, hol sem eget, sem földet nem látott. Megyen, mendegél a nagy vadon erdőben, egyszer egy kis gunyhóra akadt. Bemegyen a kis gunyhóba, hol egy vén asszonyra talált. Köszön neki: – Adjon isten jó estvét, édes öreg anyám! – Fogadj isten, édes leányom, hogyha öreg anyádnak nem szólitottál volna: hamm, mindjárt bekaptalak volna!… hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár? – Fekete varjú képében elszállt 12 testvéremet keresem. Nem hallott-e róluk valamit édes öreg anyám? – Mi türés-tagadás édes leányom, biz én nem hallottam, hanem itt ezen a völgyön fel és szállaton le, kerek erdő alatt kis domb tövében lakik a néném, ha csak ő nem tud róluk valamit, ugy senki a világon. De te leányom fáradt is vagy, éhes is vagy, szomjas is vagy: azért feküdjél le az én ágyamra, pihend ki magad, de elébb edd meg ezt a madárlátta egy pár aranykörtvét. A leány elvette az egy pár aranykörtvét, s megette. S mikor éhségét ekkép csillapította, lehajtotta a fejét a vén asszony ágyára, s elaludt. Másnapra kelve aztán, a vén asszony útnak eresztette a kis leányt, megmutatván neki az igaz utat. Ment, mendegélt aztán az igaz uton, s ugy estendefelé elérkezett a másik kis gunyhóhoz is. Bemegyen a kis gunyhóba, hol szintén egy vén asszonyra talált. Köszön neki: – Adjon isten jó estvét, édes öreg anyám! – Fogadj isten, édes leányom! ha öreg anyádnak nem szólitottál volna: hamm, mindjárt bekaptalak volna!… hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár? – Fekete varjú képében elszállt 12 bátyámat keresem, hogyha hallotta hirét édes öreg anyám? – Mi türés-tagadás, biz én nem hallottam édes leányom, minek tagadnám, hisz se károm, se hasznom benne; hanem itt meg itt, a szálláson fel, a völgyön le, kerek erdő alatt, kis domb tövében lakik a néném, ha csak ő nem hallott róluk valamit, ugy senki a világon. De leányom, a mint látom, fáradt is vagy, éhes is vagy, szomjas is vagy? A leány nem szólt semmit, csak a fejével ütött rá, hogy ugy van a dolog. – No, ha éhes is vagy, szomjas is vagy, ne, itt van ez az egy pár aranyalma, edd meg, s itt van ez a kobak, bájital van benne, igyál belőle. A leány megette az egy pár aranyalmát, s ezektől, mintha ketté vágták volna, rögtön elvesztette az éhségét, – aztán a hegyébe jót huzott a kobakból, az ebben levő italtól pedig egészen visszanyerte elfogyott erejét. S mikor éhét, szomját ekkép enyhitette, lefeküdt a vén asszony ágyára s elaludt. Másnapra kelve aztán megköszönte a vén asszony szivességét, s útnak eredt. Ment, mendegélt aztán az igaz úton, egyszer még is eljutott a harmadik gunyhóhoz is, hol szintén egy vén asszonyra, a három testvér legöregebbikére talált. Köszön neki: – Adjon isten jó estvét, édes öreg anyám! – Fogadj isten, édes fiam! ha öreg anyádnak nem szólítottál volna: hamm, – mindjárt bekaptalak volna!… hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár? – Fekete varjú képében elszállt 12 bátyámat keresem. Valjon nem hallotta-e hiröket, édes öreg anyám?