# Dunamelléki eredeti népmesék (1. kötet) ## Part 2 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/dunamelleki-eredeti-nepmesek-1-kotet-38728/index.md Uramteremtőm mi lehet az, mi lehet az, tanakodik magában, de már akármicsoda, kifogom a vizből. Mondom, hogy elhatározta magát a királyfi, derékkötésig belement a vizbe s szerencsésen kifogta az üvegkoporsót. Majd kiviszi azt a viz partjára, fölnyitja a tetejét, hát uramfia, isten csodájára ki volt a koporsóba?! Senki más, mint a szép királykisasszony, kinek a szivébe egy nagy kés volt beleütve. A királyfi sem rest, izibe kirántja a nagy kést a szivéből s a piros vér hármas sugárban felszökött a levegőégbe. Hej, a királyfi sem rest, izibe betömte a szúrás száját, nehogy a királykisasszony drága piros vére elfolyjék. Aztán addig öntözgette, addig csókolgatta, hogy az ifjú királyné életre jött, lélekzetet vett, majd felnyitván szemét, felült az üvegkoporsóban. Aztán a királyfi izibe font egy gunyhót zöld galyakból, aratott bele fris füvet s a feleségét arra lefektette. No jól van, mikor az ifju királyné felgyógyúlt, azt mondja az urának: – Édes szivem, szép szerelmem! Itt meg itt van egy város s annak a kellős közepén van egy bót. Eredj el te abba a városba s keresd fel azt a bótot. Jobbról az ajtószegben üveg alatt árulják a királynak való posztót. Végy te abból egy egész öltözet ruhára valót s egyúttal varrasd is meg egyszerre; de arra az egyre vigyázz, hogy a posztónak két árát fizesd. Eleinte nem akarnak neked abból mérni, de csak ezt a kis czédulát, melyet ezennel át is adok, mutasd meg a bótosnak, majd mér akkor, akár az egész véget is odadná. Majd meginvitál téged az a bótos ebédre, te pedig fogadd azt el s egyél-igyál, lakj jól, de ekkor meg csak arra az egyre vigyázz, hogy valahogy az isten szerelmeért el ne találj aludni; mert ha elalszol, mind neked, mind nekem végem van. Mikor az ebédnek vége lesz, te is invitáld meg ide a bótost szintén ebédre. Majd eljön az. Ételre italra semmi gondod ne légyen, mert majd lesz az is egész dögével. S ha megtudod azt állni, hogy ezen az ebéden sem alszol el, akkor örökre boldogok leszünk, különben még azt a fényes napot is feketének látod s beborul a mi napalunk. A királyfi erősen kötötte az ebet a karóhoz s égre földre igérte, hogy azonképen cselekszik. No jól van, itt a királyfi bemegyen abba a bizonyos városba s ott fölkeresi azt a bizonyos kalmárt. Fogadják nagy czeremoniával, hajlongnak előtte jobbra is, balra is; s kérdik tőle hárman is egyszerre, mivel szolgálhatok, mivel szolgálhatok? – Ott van ni, jobbról abban a sarokban üveg alatt posztó, abból akarok venni, szólt a királyfi. – Abból kérem alásan nem lehet, mentegetődzött a bótos, mert abból csak királyoknak szabad adni. – Ehj, dehogy nem lehet, dehogy nem, csak olvassa el ezt a kis czédulát! S ezzel a királyfi odadja azt a bótosnak. Mi volt arra a czédulára irva, mi nem, azt egész bizonysággal nem merem állitani, elég az hozzá, hogy alighogy a kezébe vette azt a bótos, bezzeg nem mondta azt, hogy abból nem adhatok, mert azt csak királyoknak szabad viselni, hanem ezt kérdezte: – Mennyi tetszik? – Csak egy öltözetre való. – Itt van kérem alásan. – Mi az ára? kérde a királyfi. – Minden rőf 100 forint. – Itt van, tegye el, két annyit fizetek érte. A bótosnak csak ez kellett, csak ennek örült, azért a királyfit megmarasztotta ebéden. Hamis magyar volt ez a bótos, mert az ebédnél tizenkét tányér levest, tizenkét vetett galuskát, tizenkét porczió pecsenyét, szóval mindenből tizenkét tizenkét ember részét ette meg s még ekkor se lakott jól s aztán a hegyébe egy akó bort öntött be egy hajtókára. A királyfi csak nézte csak nézte, hogy mit csinál ez az ember; azaz biz ő kegyelme csakugy hunyorgatott rá, mert mintha álomporos bort ivott volna, elkezdett a szemhéja nehezedni s már már bóbiskolt; de honnan honnan nem, egyszer csak felfricskázták az orrát s ekkor tért magához, hogy nem szabad szundítani. Fölugrott ültéből s aztán le s fel járkálni kezdett a szobában, de a teste mintha ezer mázsa lett volna olyan nehéz volt, hogy alig birta s mintha ólom lett volna, húzta le felé; de mégis erőt vett magán s megállott a bótos előtt. – No bótos-uram, ha kelmed engem igy megvendégelt, igy jóltartott, tán az én szives meghivásomat sem veti meg s egy tányér levesre szivesen látom ide meg ide, ebbe meg ebbe a rezidencziába. A bótos hogy hogy nem, ráadta a fejét s mikor már a királyfi uj ruhája is készen volt, melyet az magára öltött, mindketten felültek a maguk paripájára s elvágtattak. Mindenütt a merre csak mentek a népség megsüvegelte őket, a gazdag kalmár pedig pénzt szórt közéjök. A királyfi sem akart kisebb ember lenni mint amaz, ő is benyúlt a zsebébe, hogyha találna benne egy-két krajczárt, hát uramfia a zsebe telisded tele volt aranypénzzel s mentül jobban szórta azokat a népségek közé, sohse fogyott, hanem annál jobban szaporodott. A kalmár csak ezüstpénzt hajigált, a királyfi pedig aranypénzt. Mikor pedig a várta előtt elmentek volna, az őrtálló katona fegyverrel tisztelgett elöttük. Igy aztán nagy tisztesség között kiértek a városból s elértek arra a helyre, hol a királyfi gunyhója állott; de uramfia, itt most nem gunyhót találtak, hanem tizenkét kontignácziós királyi rezidencziát, melyben csakugy szólt a muzsika, hogy jobban se kellett. A királyfi aztán bevezette a vendégét a rezidencziába. Ajtó magától tárult elöttük s magától csukódott be utánuk. Keresztülmenvén 12 szoba során, az ebédlőbe értek. Sehol egy lelket sem láttak, pedig az asztal két személyre megvolt teritve. Itt felpattan az ajtó s az asztalon terem a leves. Tizenkétszer tele merte a kalmár a levest, s az a tálból nemhogy fogyott volna, de egyre szaporodott. A leves után az asztalon termett a hús s igy sorba, vége-hossza nem volt a papos ebédnek. S a kalmár ugy jollakott, hogy a füle kétfelé állt s csakugy fújt mint a bika, de hát még mikor az egy akó bort beköpte, akkor ép ugy televolt mint a felfújt duda. Mikor az ebédnek vége lett, egy karika gyűrű leesik az asztalra, s egyet fordul, kettőt perdűl, leánynyá válik s elkezd a szoba közepén tánczolni. Utána leesik a másik karika gyűrű is az asztal kellős közepére. Ez is egyet fordul, kettőt perdül, leánynyá válik s elkezd a szoba közepén tánczolni. Egy kevés idő mulva leesik a harmadik karika gyűrű is s ez is egyet fordul, kettőt perdűl, leánynyá válik s elkezd a szoba kellős közepén tánczolni. Szép leány volt az első kettő is, de a harmadiknak egyik se lehetett mégcsak fia se, olyan kimondhatlan gyönyörves volt. De a mint sürögtek-forogtak a leányok, a szelet a királyfira hajtották, mitől az ugy elaludt, hogy harmad napig se ébredt föl. De tán jobb lett volna neki soha föl nem ébredni, mert egy szó mint száz, bezzeg nem a tizenkét kontignáczios királyi rezidenciában találta magát, hanem abban a kis gunyhóban, a melyet maga font. De még igy is hagyján lett volna a dolog, csak a szép királyné ott feküdt volna az oldala mellett, hanem az asszonynak se hire se neve s csak már egy kis nyomot hagyott volna maga után, a merre ment és a merre kereshette volna; de sehol semmi. Ismét volt szép asszony, nincs szép asszony; volt, nincs. Elment, eltünt örökre, messze messze szép tündérországba; mert tovább neki aztán nem volt ott maradása, mert férje-ura másodszor sem tartotta meg igért szavát. Szép tündérország aranyhidjára aztán a királyné kifaragtatott egy emberi alakot, mely senki mást nem ábrázolt, mint őt magát; két keble bimbaján ott volt a két ragyogó csillag, fehér mellén a fényes hold s fátyolos homlokán a tündöklő nap, melléje pedig egy katonát állittatott, hogy azt a bizonyos embert, a ki e mellett a kőbálvány mellett letérdepel s imádkozni kezd, tüstént kisérje be az ő színe elé. No jól van ez abba maradt. Itt az árván maradt királyfi országról országra bujdosott; se testének se lelkének nem volt nyugodalma sehol sem, egyszer ugyanazon erdőbe ért, a melyben lakozott fa tetején a nagy szakálú remete. A királyfi aztán fölkereste azt a bizonyos fát, a melynek tetején terült el a nagy szakálú remete kis háza. Fölmászik a fára nagy nehezen, benyitja a remetére az ajtót s köszön neki. – Isten jó nap, öreg apám! – Fogadj isten, édes fiam, hát ujra megjöttél!? Ugy-e megmondtam, hogy három éjszaka lefolyása alatt ne aludjál el, he!? Elaludtál, nem fogadtál szót, most már szenvedned kell; de a tátosparipádra se gondoltál, mert azt se tudod, hogy a világ melyik zegében vagy zugában van. De ha a szavamra hallgatsz, még egyszer feltalálhatod kedves hites párodat, mert az a tündérek seregében szolgál. Ne itt van ez a rosz kötőfék, meg ez a sut-bot, majd hasznát veszed még mind a kettőnek. Hogyha kiérsz erre meg erre a keresztútra, vedd elő a kötőféket, rázd meg azt háromszor, majd előkerül a tátosparipád. Aztán ülj fel rá s keresd föl szép tündérországot. Mikor szép tündérországnak ép határára érsz, két sárkánykigyó állja utadat s nem akarnak keresztül ereszteni a rézhídon; de te ekkor ne cselekedjél egyebet mint ennek a sut-botnak parancsold, csak ezt szólitsd, hogy csináljon utat s fizesse le a vámot. Majd megfizet az, ne félj, majd beeresztenek aztán. Mikor egyszer bejuthattál szép tündérországba, vesd el a botodat, ereszd el a lovadat, hogy hagyj menjen legelni a selyemrétre. Aztán a rézhidtól kezdve, egész az aranyhidig, hogy a tündérek megszánjanak, térden állva kell menned. A hidon van egy emberi alak kőből kifaragva s hogyha nem mondom is, hogy kit ábrázol, majd megmondja azt neked a te szived. Ez előtt a kőbálvány előtt el ne menj a nélkül, hogy egy „Miatyánk“-ot el ne mondj. S a többi aztán magától jön. A királyfi harmadszor is elbúcsúzott a nagy szakálú remetétől, megköszönvén a hozzája való szives jó akaratát, nagy ügygyel-bajjal lemászott a fáról s fölkereste azt a bizonyos kereszt-utat, melyet a nagy szakálú remete mondott. Mikor odaért, megállt a kereszt közepén, elővette a rosz kötőféket s megrázta háromszor. Ime! ehun jött ám a széltől fogantatott tátosparipa hangos nyeritéssel, melytől a világ mint valami harang háromszor kondult meg. – Hipp hopp! itt vagyok kedves gazdám, csak ülj fel a hátamra, mert ha nem mondod is, ugyis tudom, hogy hova igyekszel. A királyfi aztán felült a tátosparipa hátára, mely felszállt a levegőégbe s mint a legsebesebb zúgó fergeteg megindultak szép tündérország fölkeresésére. Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveg hegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer valahára mégis elértek szép tündérország határára. Egy rézhid vezetett az országba, de a melyen két lánczos sárkánykigyó állt őrt és semmi teremtett állatot be nem eresztett: igy biz a királyfiban sem tettek különbséget. Hej, a mi Miklósunk sem rest, előveszi a sut-botot s parancsolja neki, szót szólván: „Üsd-verd édes botocskám“ s az hol az egyikre, hol a másikra akkorákat huzott, hogy csakugy csittegett-csattogott, pifegett-püfögött, a hátukon. A két fenevad sem tudta a dolgot mire vélni, szaladásnak eredtek s bebújtak a híd alá. Mig innen ujra kijöttek, addig a mi Miklósunk akár kétszer is átmehetett volna a rézhídon bántatlanul. Mikor aztán a királyfi benn volt, elvetette a sut-botot, s az mintha puskából lőtték volna ki, megindult hazafelé s megsem állt addig, mig a nagy szakálú remete ajtó sarkába, a maga helyére nem állott; – a tátosparipának pedig kivette a fejéből a kötőféket, megütötte vele háromszor s az, mintha parancsolták volna neki, megsem állt addig, mig a selyemrét kellős közepére nem ért. A királyfi aztán ismét ugy maradt mint az ujjam s ekkor a két térdére esett s térdenállva megindult az aranyhíd-felé, egész hét álló esztendeig csuszott-mászott. Hét esztendő mulva nagy nehezen a hidhoz ért, hát csak ekkor látja, hogy ott kőből van kifaragva az ő kedves felesége, s még nagyobb igazság okáért a két csillag, hold és nap is ki voltak faragva rajta. Akár mondta, akár nem a nagy szakálú remete, hogy essen térdre előtte, térdre esett ez ugyis s imádkozott. Meglátja ezt az a katona, a ki ott sírbakot állt. Ennek sem kell egyéb, nyakon csípi azt a koldus-forma embert, a ki ott térdepelt s egyenesen az ifjú királyasszony elé vitte. Mind a királyfi, mind a királyasszony azonnal felösmerték egymást s most már igazán azt mondták egymásnak: „Én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa se választ el egymástól.“ A tündérek is ennyi igazság és hűség láttára megszánták a királyfit s ki fogta neki aztán legjobban pártját, mint azok? egyik azt a koldús-forma köntöst húzta le, másik fördőt készitett a számára, a harmadik megförösztötte és igy sorba mig csak a királyfi tetőtől talpig újba nem volt öltözve. S minthogy szép tündérországban csak az lehet a király, a ki legszebb, már pedig a mi Miklósunknál senki fia sem volt különb legény, őt királyuknak megválasztották, királynénak pedig a feleségét, kinél szépségre jóságra nézve senki sem volt különb; mert a két csillag ismét ragyogni kezdett a két emlőjén, a hold fényleni kezdett fehér mellén és a nap, mint valami arany korona kisütött a homlokán. Kik még most is királykodnak, hogyha meg nem haltak. AZ ÖRÖKBEFOGADOTT TESTVÉREK. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy nagy meseország, ennek a kellős közepén egy nagy erdőség, a nagy erdőség kellős közepén egy nagy virágos rét, a nagy virágos rét kellős közepén egy nagy bársonysziget, a nagy bársonysziget kellős közepén egy nagy ezüstfolyó, a nagy ezüstfolyó kellős közepén állott egy ó-kút, melyből meritettem az operencziából hozott mesémet; s mindannak, ki arra figyelmesen nem hallgat, avagy kéretlenül belekottyan, annyiszor üssön az istennyila hordajára, a mennyi fővény van a Dunában és a Tiszában. Volt egyszer hát a világon egy szegény ember s ennek annyi gyermeke, mint erdőn a fa, mint égen a csillag; ugyhogy szegény ember már komát se talált a maga falujában. No ha nem talál, gondolta magában, nagy a világ, majd csak akad valahol valaki. Ezért a szegény ember vetett a szatyorba vagy két sült krumplit s elindult országvilágszerte komát keresni. De nem kellett neki messze mennie, mert egy olyan gazdag kalmárral hozta össze az isten, kinek annyi gyermeke sem volt, mint kákán a csomó. – Hová hová szegény ember? kérdi a gazdag kalmár. – Elmegyek komát keresni. – Sose fáradj, ha elfogadsz, leszek én. – El biz én, nemcsak egy, de két kézzel is, mert a szülötte falumban, bár nem bántam volna, ha czigány, vagy pogány lett volna is, nem akadt senki sem. Igy lett a szegény ember komája a gazdag kalmár, ki aztán a két legkisebbik gyermeket, kik egy hassal jöttek a világra, s az egyik fiu a másik pedig leányka volt, örökbe fogadta s mint tulajdon magzatjait fel is nevelte. Mikor, mikor nem, azt már egész bizonysággal nem merem állitani, elég az hozzá, hogy egy bizonyos napon, minekutána sem a kalmár, sem a felesége nem volt odahaza, a két testvér, kik már 16–16 tavaszt értek meg, kártyázni kezdtek. Csak játszanak csak játszanak, annyira hogy a fiú mind elnyerte a huga pénzét. Ez félre vonta a száját és sírva fakadt. – No csak ne sírj, szólt neki a fiú, inkább visszaadom a pénzedet s még az enyémből is adok. S ugy tőn, miként mondá; visszaadta a huga pénzét. Aztán megint a játszáshoz fogtak; de most, hogy hogy nem, fordult a koczka, mert a szerencse szárnyon jár, a kire száll, az jóljár, a kis leány lett a nyertes s a bátyjától még az utolsó fityinget is elnyerte; de a leány, nem ugy mint a fiú, nem adta vissza a pénzt, hanem megtartotta magának. – Add vissza a pénzemet, kéri a fiú. – Nem adom, szólt a leány. – Add vissza, ugy-e én visszaadtam? – Mit bánom én, elég bolond voltál! – Add vissza, hisz testvéred vagyok. – Nem adom. – Ha nem adod, ugy erőnek erejével is elveszem! – Most már azért sem adom! Igy szórúl szóra, többre többre, a két testvér összeveszett, hajba kaptak s a leány szidni, átkozni kezdé a bátyját s megtagadta, hogy nemis testvére. – No testvér, ha te engem megátkoztál és megtagadtál, én is megátkozlak téged: mindaddig sose szülhess magzatot, migén két ujjamnak a melledre tevésével az alól föl nem oldozlak. Erre a szóra egy hét fejű sárkány elragadta a leányt és annak se hirét se nevét nem hallották többé. De azon órától fogva a fiúnak sem volt otthon maradása, mert egy az, hogy felnevelő szüleitől is félt, más az, hogy a testvérét is szerette volna fölkeresni: ezért utilaput kötött a talpára, összebeszélt Szél Pállal s elindult országvilágszerte bujdokolni. Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer egy királyi rezidencziához ért. Bemegyen a királyhoz s köszön neki, a mint dukál: – Adjon Isten, jó napot fölségednek! – Fogadj isten, szolgalegény! Hát mi járatban vagy? – Szolgálatot keresek, hogyha megfogadna fölséged. – Ép jókor jöttél fiam, kocsisra van szükségem: azért ha kedved tartja, megfogadlak s egyéb dolgod nem lesz, mint három rosz lovat őrzesz. Reggel ide meg ide, ebbe meg ebbe a szigetbe átviszed a vizen, de ugy, hogy se hidon ne menj, se vizben ne úsztass s mégse legyen a lovaknak még csak a kis-körme se vizes, este pedig azon az uton és módon hazahozod. No jól van, a szegény ember fiából kocsis lett. Reggel idejekorán kivezeti a három rosz lovat, ráül az anyakanczára s viszi a viznek. Mikor ép a viz partjára ért s mikor ép azon kezdett gondolkozni: hogy vigye ő át e három lovat úgy a vízen, hogy se hidon ne menjen, se ne usztasson s mégse legyen a lovaknak mégcsak a kis körmük se vizes: megered a három ló s ugy átmentek a vizen, hogy még a kiskörmük se lett vizes; de nemis csoda, mert mind a három ló, olyan igaz, mint hogy élek ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, tátos volt. Miklós aztán – mert közben légyen mondva, igy hítták a szegény ember fiát – kihuzta a kötőféket a lovak fejéből, békót vetett a lábukra s eleresztette a selyemréten legelészni, maga pedig lefeküdt az aranyalmafa tövébe, hogy majd szundít egyet. De mielőtt elaludt volna, valami énekszó ütötte meg a fülét, körülnéz, hogy ugyan mi lehet az, hát látja, hogy tizenhárom hattyú repül feléje s azok énekelnek olyan szépen. Majd mikor közelibe értek, leszálltak a selyemrétre, ép mellette, megrázkódtak s leánynyá változtak. Szép volt mind a tizenkét leány, mert egysem volt köztük kivető, de a tizenharmadik volt a legeslegszebb, ki kivált a többi közűl, odament Miklos mellé s leült a selyemfűre. – Itt vagy, szívem szép szerelme, szép Miklós, szólt a tündérkirályné, már rég lesem érkeztedet, már rég vágyik szívem utánad: azért én fogadást teszek neked, hogyha te egy esztendő elforgása alatt, már mig e királynál szolgálsz, senkinek, de senkinek, még magának a királynak sem, el nem árulsz, hogy itt voltam s hogy idejárok hozzád: itt van gyenge fehér kezem, férj és feleség leszünk s ez a selyemrét, rajta az aranyalmafák is a tiéid s enyimek lesznek. De ha te engem valakinek elárulsz, legyen az maga a király is, nem látsz engem többet e selyemréten, de még másutt sem. A mi Miklósunk égre-földre igérte, hogy ugy hallgat mint hal a vizben és senkinek egy árva szót sem szól. S ki volt most boldogabb mint a mi Miklósunk, mert kinek volt szebb szeretője mint neki, mert ezt a nagy szerencsét még álmában sem merte hinni, hogy rá egy tündérkirályné vesse az ő tekintetét. Minden istenadtanap, mikor a lovakat kivitte a selyemrétre s szabadon legeltette, megjelent előtte hattyu képében a tündérkirályné, kisérve tizenkét szóbaleányától, majd megrázkódván, emberi alakot vett fel magára s aztán ott szerelmeteskedtek, élvén a szerelem édes csókjaival. De itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, egyszer a király a cselédei számára nagy bált adott s ugy tíz óra felé maga is lejött a vigadó népség közé, hát egészen megütődött azon, hogy Miklóst sehol se látja a szobában, majd kérdi: – Hát az én kedves kocsisom Miklós hol van? – Ott ül az ajtószögben, szólt egy a többi közül. Odamegyen a király, hát látja, hogy Miklós ott szomorkodik egyesegyedül mint valami árva. – Hát Miklós, kérdé a király, mi dolog az, hogy te se nem eszel, se nem iszol és se nem tánczolsz, mikor szól a muzsika? – Hahó fölség, szólt Miklós, azért nem tánczolok én, mert nincs illő tánczosném. – No ne szomorkodjál, majd mindjárt küldök én! S ezzel a király fölmegyen s mondja a leányának: – No leányom, eredj le a bálba, tánczolj a tátoslovak kocsisával, mert igen szomorú. A kírálykisasszonynak se kellett ezt kétszer mondani, mert egy az, hogy a talpa is nagyon viszketett, más az, hogy Miklóssal tánczolhatott, mert hiába, szép ficzkó volt ez a mi Miklósunk, s a királykisasszony szíve sem volt ám kőből. Izibe felöltözködik, lemegyen a bálba s híja Miklóst tánczolni, mondván: – No Miklós, itt vagyok, jöszte velem, tánczoljunk együtt! – Bizony nem tánczolok én, vetette oda Miklós csakugy félvállról, mert százszor különb szeretőm van nekem, mint a királykisasszony! A királykisasszonyt mintha pofon ütötték volna, félrevonta a száját és sírva ríva ment föl királyatyjához panaszra. – No leányom, kérdé a király, mit sírsz, mit rísz olyan keservesen? – Hogyne sírnék, hogyne rínék, felelt a királykisasszony, mikor Miklós azt mondta, hogy bizony nem tánczol ő velem, mert ő neki százszor különb szeretője van, mint én! – Igazán ezt mondta?! – Nincs különben! – No ne sirj, édes leányom, majd megkeserüli ezt a mondatát, hiszem azt az egyet! S ezzel a király nagy mérgesen lement a bálba. – Állj elő, Miklós! – Jelentem alásan, itt vagyok. – Igaz-e, hogy azt mondtad a leányomnak, hogy bizony nem tánczolsz te vele, mert neked százszor különb szeretőd van, mint az én édes leányom, he?! – Mi tűrés tagadás fölség, biz én azt találtam neki mondani; mert jőjjön felséged holnap ilyes meg ilyes időtájban a szigetre, saját szemével meggyőződhetik, hogy nincs különben a dolog; mert az én szeretőm tündérkirályné. A király erre nem szólt semmit, hanem másnap, hogy vajjon mi van a dologban, átment a szigetre, hát látja, hogy egy tündérkirályné, fehér mint a galamb, piros mint a kinyilt rózsa, szép mint a hasadó hajnal, csakugyan ott szerelmeteskedik Miklóssal, tizenkét szobaleánya pedig ugyancsak labdázgat a selyemrét füvén az aranyalmával. A tündérkirályné csak ekkor vette észre, hogy el van árulva. – No Miklós, szolt a legényhez, isten hozzád! Vagy látsz engem valaha, vagy soha, azt csak a jó isten tudja, de nekem innen, minthogy elárultál, örökre távoznom kell s többet ne várj a selyemrétre az aranyalmafa alá, mert nem nő ki eztán hattyúszárnyam, csakhogy hazarepűlhetek!… Te pedig tudd meg, fordult a királyhoz, hogy ennek a fiúnak még a haja szála se mozduljon meg; mert nem te neked plántáltam én ide ezt a selyemrétet s nem neked ültettem rája az aranyalmát termő fát, hanem ennek a kedveért! S ezzel a tündérkirályné és a 12 szobaleány megrázkódván, hattyuvá változtak s elrepűltek. Volt szép tündérkirályné, nincs szép tündérkirályné. Volt, nincs! Miklósnak csak ekkor esett le az álla, csak ekkor vakarta a fejét ott is, a hol nem viszketett s szörnyen elbúsulta magát. Azért nyakába akasztotta a világot azzal a szándékkal, hogy mindaddig megyen, mig a szép tündérkirálynét fel nem találja. Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen még az óperencziás tengeren is túl, egyszer egy malomhoz, a tündérek malmához ért, melyet a nyájasság folyója hajtott. Beköszön íde, szót szólván: – Isten jó nap, molnármester! – Fogadj isten, Miklós! Már hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár? – Szép tündérországot keresem, nem hallotta-e hirét bátyám uram? – Nem hallottam-e? hát hogyne hallottam volna, mikor én őrlök lisztet a számukra! De te Miklós, mig a világ lesz, ilyes állapotban oda soha el nem juthatsz, mert messzebb van az ide mint ég a földtől, pedig ez már csak jól elvan, ugy-e? De azért ne búsulj, majd segitünk a dolgon, mert jár ide a malmomba egy griff madár, mely a lisztet viszi el. S két zsákot visz egyszerre: azért majd az egyikbe, hogyha kedved tartja téged pakollak be, a másikba pedig ugyan oly nehézségű lisztet rakok; mert a két zsák lisztnek egy forma nehézségűnek kell lenni, különben el se vihetné.