# Csongrádmegyei gyüjtés; Magyar népköltési gyüjtemény 2. kötet

## Part 6

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/csongradmegyei-gyujtes-magyar-nepkoltesi-gyujtemeny-2-kotet-43324/index.md

Annyi nekem az irígyem, Mint a zöld fűszál a réten; Hol felvesznek, hol letesznek, Az irígyek majd megesznek.

Még az is baj, ha rád nézek, Bánják, ha veled beszélek; Barátságból melléd űlök: Roszra vélik az irígyök.

165.

Minek van énreám másnak gondja? Én nem nézem, ki a más galambja. Mért járnak az enyém után mások? Másé után én soha nem járok!

166.

Az én rózsám baglyát tetéz, A ki rakja, annak nehéz, Nyakába hullik a murva – Rám illik a babám csókja.

Az én rózsám kék ruhába’ Kiállott a kapujába, Huszas, márjás a zsebébe’, Nekem adja örömébe.

167.

Három tallért kerestem, Tornyos nyoszolyát vettem; Majd meglássuk estére, Ki űl az ágy szélére? Szőke-e vagy a barna, Vagy a szivem fájdalma?

168.

Ritka rendet vágtam, Sürű baglyát raktam, Minden baglya mellett Egy pár csókot kaptam.

Ritka buza, ritka, Kiben konkoly nincsen, Ritka a szerelem, Kiben hiba nincsen.

Mit ér a nagy erdő Zöld levele nélkűl? Mit ér a szerelem Jó reménység nélkűl?

Szél hajtja a habot, Víz a vízi malmot; Szerelem csinálja Az atyafiságot.

Régen volt vágyásom Barna szeretőre, Megadta az isten, El kell vállnom tőle.

Régen volt, soká lesz, Mikor az a nap lesz Hogy galambom karja Két vállam takarja.

Nincsen fehér fecske, Nincs jámbor menyecske! Majd lesz fehér fecske, Lesz jámbor menyecske.

169.

Majd elmenjünk a világ végére, A kis tónak a tulsó szélére; Haza jövök jövő esztendőre, Veled hálok szombaton estére.

Volt szeretőm, de a viz elvitte, Pünkösd napján a jég összetörte. Édes rózsám ne bánkódj’ érette, Ád az isten jobbat is helyette; Ha jobbat nem, szebbet ád érette, Ha jobbat nem, szebbet ád érette.

170.

Kályha vállán a czicza, Szeretsz-e még Katicza? Ha nem szeretsz igazán: Ne járass magad után! Ne járass magad után!

171.

Elmennék én tihozzátok, De szemetes a szobátok, Sárga sarkantyum felszedi, Gyolcs a gatyám, bekeveri.

Hadd keverje, hadd keverje, Kimosom, rózsám, estére.

172.

Hallod-e te kis leány! Van-e nálad jó dohány? Van énnálam két levél, De kirágta a közepét az egér.

Jaj istenem! jaj annak, Kinek csókot nem adnak, Lám énnékem az este Oda hozták, oda hozták helyembe.

173.

Mit ér az az irka-firka, Ha nem szeret engem Jutka. Terem még virág a réten, Lesz szeretőm még a héten!

174.

A makai tóba’ Megdöglött a béka, Mind kicsije, nagyja, Mind nyőstényje, kanja.

Mit tehetek róla, Hogy szerelmes vagyok, Édes apám az volt, Én meg fia vagyok.

Hozd el a papucsot, Hadd varrom a sarkát; Míg a gyerek alszik, Hadd csókolom a szád.

Nem vagyok én sánta, Csak a lovam sánta, A makai hidon Kitörött a lába.

Bárcsak isten adna Olyan csizmadiát, A ki nekem varrna Pipi szőrből csizmát.

Pipi szőrből csizmát, Liba bőrből talpát, Liba bőrből talpát, Piros bőrből sarkát.

Bárcsak én találnék Olyan szeretőre, A ki esztendőre Vinne mennyegzőre!

175.

Vásárhelyi kertben lakok én, Teljes piros rózsát rakok én, Kihajlik az ága az útra – Jőjj be, kis angyalom, egy szóra!

Jaj de sokat áztam, fáradtam, Mikor házasodni indultam; Nem találtam kedvemre valót, Az lett a szeretőm, a ki volt.

176.

Sárga répa, zöld ugorka, zöld a petrezselyem, Még azt mondják a legények, nem szeretnek engem; Hej pedig dehogy nem, Majd meghalnak értem!

177.

Porzik a tarjáni utcza, Ha én végig megyek rajta, Nyílik a rózsám ajtaja, Ha én kopogtatok rajta.

Vásárhelyi híres lányok Alig várják a szombatot, Szombat után vasárnapot, Lesik a Hajda ablakot[7].

178.

Tojik, tojik kis fürjecske Fél-fél rendemre, Rendem csipke, rendem bokor, Ró, ró, rekettye. Ipityom gyere be, Galambom, ölembe!

Ha megunom ezt a várost, Máshová megyek, Szép szőke szeretőm helyett Barnát keresek. Ipityom gyere be, Galambom, ölembe!

179.

Verbuválnak a huszárok az utczán, Már én többet nem járok senki után. Van már nekem, kit igazán szeressek, Ha megvetett a te álnok szerelmed.

Boros kancsót forgatok a kezembe’, Barna kis lányt ringatok az ölembe, Iszom a bort, azt a kis lányt csókolom, Félre csapom darutollas kalapom.

Nem bánom én, hogy elhagytál engemet, Ha más jobban érdemli szerelmedet. Majd ha egyszer karján látlak egy szűznek, Annál jobban örűlök szerencsédnek.

180.

Korán reggel jókor fel kell öltözni, A templomba esküvőre kell menni. Jaj istenem! hogy kell vele esküdni, Ha nem tudom tiszta szivből szeretni!

181.

Akkor jőj el, mikor mondom, Csak a csizmád ne kopogjon, Fekete szemed ragyogjon, Piros orczád mosolyogjon.

Abban sincsen semmi hasznom Hogy a csizmámat koptatom. Van szeretőm kettő három, Vigan töltöm telem, nyárom!

HAZAFIUI és KATONADALOK.

1. RÁKÓCZI KORÁBÓL.

Jaj régi szép magyar nép! Az ellenség téged miként szaggat és tép. Mire jutott állapotod! Romlandó cserép. Mint egy ékes eleven kép, Voltál olyan szép, Magyar nép! De a sasnak körme között fonyadsz mint a lép. Szegény magyar nép! Jóra mikor lép? Megromlott már mint cserép. Jaj hát szegény magyar nemzet Jóra mikor lép?

Jaj Rákóczi, Bercsényi, Régi magyarok vezéri, Bezerédi. Hova lettek országunknak fényes csillagi, Nemzetünknek hírszerzői, Vitéz hadnagyi, Bocskai? Az ellenség mindenfelé őket emészti, Űzi, kergeti, Búval epeszti, Közinkbe sem ereszti; Jaj hát szegény nemzetünket Mikép enyészti.

Jaj országunk, jószágunk, De főképen mi magunk, mikép sanyargunk! Az idegen nemzetségnek rabjai vagyunk. Kinek hajdan parancsoltunk, Most már szolgálunk, Adózunk. Régi szép szabadságunkból kiforgattatunk. Jaj meg kell halnunk, Meg nem maradunk. Nagy ellenség közt vagyunk, Bizony méltán ezek között Kesergünk, sírunk.

Tenger rajtunk a fegyver, Mert a német rajtunk hever és igen ver. Mutogatja magát, mint egy híres gavallér, Nemzetűnket kinzó pallér, Nem szán mint hóhér, A kit ér, Addig veri, miglen neki mindent nem igér. Látod, mily kevély, Bőriben sem fér, Mégis mindig többet kér, Alig vagyon országunkban Miatta kenyér.

Jaj országunk’ s magunknak, Jaj a mi maradékunknak, azoknak, Kik e földön nagy inségben igy nyomorognak. Özvegyek panaszolkodnak, Árvák zokognak, Sohajtnak. Jaj magoknak ily nagy kinban halált okoznak. Igy siránkoznak, És fohászkodnak; Bánati nem apadnak, Mert hazánkból az inségek El nem távoznak.

Nézz ránk, uram, a mennyből, Ments meg, kérünk, minket csuf ellenségtől, Ki a hires magyaroknak véréből épűl. Ne hagyd ily dühös inségtől, Rut ellenségtől, Némettől, Gyaláztatni, mocskoltatni az irígyektől; Ily büszke néptől, Kinzó eszköztől, Megfosztatni nevétől, Mindenkoron győzedelmes Dicsőségétől!

2.

Jaj nagy boldogtalan szegény magyar nemzet! Látom, most is téged csak a német vezet; Hol lehet, szemedben mutat hozzád kedvet, Nem látod, másfelől mint bolondját nevet.

Nem igy volt a minap diétán végezve, Együtt a státusok között elrendelve, Hogy a katonaság országból kimenne: Hanem a határon összesereglene.

De bezzeg felbontá hazád igazságát, Szent királya által szerzett szabadságát, Kivitted hazádból sok katona számát, Elhagyád csak pusztán a magad országát.

Mit használ a corpus juris vastagsága, Uj articulusoknak szaporodása? Ha nincsen hazánknak semmi igazsága: Jobb volna, ha lenne puskának fojtása.

Fogadtál katonát német oltalmára, Elkölt sok ökrödnek, tehenednek ára; Te magad maradtál nagy nyomoruságra, Gyermekiddel itthon holtig koldulásra.

Elhagytad országod’, szép feleségedet, Fegyverre költötted, mig volt, mindenedet, Zálogba vetetted nemesi részedet, Koczkára hajtottad[8] németért véredet.

Régen nemességed király vezérlette, Kinek most egy tokos sétál már mellette; Annyira a német már a magyart vette: Mint lengyel a medvét ugy vezeti szerte.

Nem magad hasznáért paripádat rontod, Sem szép szabadságért hullatod el csontod, Nem magyar népedért véredet most ontod: Idegen nemzetért törvényedet bontod!

Te tészel próbákat, most ő dicsekedik, Te hozol prédákat, kikkel ő töltözik, Te rontod véredet, a német kérkedik, Hiredet, nevedet néked eltemetik.

Ha nyersz: a németé lesz, mint volt, országod, Ha vesztesz: más nemzet foglalja sok várad, Téged mindenképen követ végre károd, Ha most jól nem végezsz, későn akkor bánod.

Ugy is a németnek, higyed, rabja lészel, Bár országot neki véreddel most vészel, Kiből, mint az előtt, megint urat tészel, Utóljára magad mellette elveszel.

De még utólján is nem következik jó, Minthogy az országunk’ leszen felzavaró, Nemzetünket végre gyalázatba hozó, Nem más vége lészen rövid nap sok jaj szó.

Ezt egyedűl köszönd az atyafiságnak, A némettel bagzott ezer sógorságnak, Ez oka keserves boldogtalanságnak, Ez is lesz hóhérja sok szép magyarságnak!

3.

Nem ugy van már, mint volt rég, Beborult a magyar ég, Nem fordulhat már végre Nap a bus magyar égre.

Vérünket tettük úrnak, Hazánkból is kitúrnak, Ha a jármot nem huzzuk, Mint fujják, ugy nem járjuk.

Elmultak a jó idők, Áldott arany esztendők, Oda van szabadságunk, Örökre boldogságunk.

Most a német parancsol, Hajtja, a ki nem marsol Tyrannus patensára, Menykövező szavára.

Nincsenek igaz nagyok, Kapitányok, hadnagyok; Megholt Zrinyi, Hunyadi, Oda Bethlen, Rákóczi.

Almási és Lónyai, Hazánk több ily fattyai, Keresztekért akarnak Sírt ásni a magyarnak.

De van holmi vásáros- Náményi báró már most, Őrzői koronának, Árulója hazánknak.

Nézd el a kevély nemest, Jót lelsz közte, de kevest, Esznek, isznak, báloznak, Rendre pankrotiroznak.

De igy kell ennek lenni, Mert nem lehet mást tenni, Sirasd, magyar, sorsodat, Ásd meg önnön sírodat.

De igy kell a magyarnak, Hogy a német gavarnak Szolgáljon, érdemlette, Hazáját megvetette.

Sirasd magyar egedet, Nem találod fel többet, Megholt Zrinyi, Hunyadi, Oda Bethlen, Rákóczi!

4.

Atilla, Lehel, Árpád! Elhalt dicső unokád, Nem hangzik a magyar név, Elmult a díszes agg év.

Pusztán maradt Dáczia, Mert nincsen Hunyadia, Rideg nemzet mulat ott, Hol hajdan magyar lakott.

A lágy tárogató sírt Mindenütt, hol magyar birt, Földjét lakta a nemzet, S igaz hazafit nemzett.

Sarkantyu és párducz bőr Volt czímere s medve szőr, Kalpag fedezte fejét, Vas pánczél erős melyjét.

De már ezek elmultak, Hogy a hősök elhunytak, A magyar dolmány helyett Frakk lett módi viselet.

Kalpag helyett egy piczi Posztóból készült miczi Fedi fejét mindennek, – A módi oka ennek!

5.

Kék asztalom, zöld abroszom, Katona az én galambom, Ugy megballag Szeged felé, Szint’ ugy fáj a szivem belé.

Kisütött a nap a síkra, Járnak én utánam sírva, Ne járj én utánam sírva, Katonának vagyok irva.

6.

Sírt az anyám egykor értem, Mikor katonává lettem, Ne sirj, anyám, fiad jól van Vitézek közt a táborban.

Sátorkaró árnyékában Nyugszom szomoru ágyamban, Köpönyeggel takaródzom, Magam árnyékában nyugszom.

7.

Most nyílik a szelid rózsa bimbója, Ki van tűzve édes hazám zászlója, Sok szép ifju felesküszik alája, Ezt kivánja most a magyar hazája.

Már magam is katonának beállok, Legalább majd megsiratnak a lányok; Ne sírjatok honszerető leányok, Kedvesteknél drágább legyen hazátok!

8.

Új-Aradon ég a világ egy házba’, Barna kis lány hajladozik magába. Barna kis lány, ne hajladozz’, gyere ki, Régen vár már az őrsereg ide ki!

9.

Rövid a sarkantyum nyaka, Nem aludtam az éjtszaka, Nem jön a szememre álom, Mert a csendbontókat várom.

Rám veszem nemzeti ruhám. Megnyergelem a paripám, Megcsókol a feleségem, – Haza jövök még én szivem.

Menjünk hát kapitány uram, Itthon marad apám uram, A buzát is feltakarja, Ha azt az isten akarja.

Isten veled lelkem fele, Nem gondolok már én vele, Mert az isten haza hoz még, Ne sírjunk hát többet, elég.

Az istennek békesége, A lelketek csendessége Véletek itthon maradjon, A jó isten el ne hagyjon!

10.

Fel van a sárga nyergelve, Én ülök a tetejébe, Holnap megyek olyan útra, Kiről hamar ne várj vissza.

Feleségem, két gyermekem Kire hagyom én istenem! Az van a csákómra írva, Feleségem ne várj vissza.

Ne sírj kedves feleségem, Ne szomorítsd a cselédem, Istenben van reménységem. Visszahoz a sárga engem.

11.

Három szinű lobogót tart a magyar, Melynek hive holtig maradni akar, Örömmel nézz erre, ő ezt nem bánja, De hogy elmaradt rózsája tőle, nagyon sajnálja.

Jőj el, kedves babám, lefelé velem, Tisza partján a táborban lesz helyem, Visszatérünk, ha az idő eltelik, Ugy élünk a mint ezután szabad magyarhoz illik.

Igy érezni szép a magyar polgárnak, Ki önként lett védője a hazának, Élni, halni szabadságért ki akar, S a robotra által menni soha többé nem akar.

12.

Még Aradnál szépen szólott a banda, Világosnál gyászba borúlt a haza, Világosnál raktuk le fegyverünket, Mert vezérünk ott adott el bennünket.

13.

Szolnok alatt elkészült már a vasut, a vasut, Elmasérozott már azon a Kossuth, a Kossuth, Elvitte az magával a koronát, A németnek mindenféle pompáját.

Levették már a nemzeti lobogót, lobogót, Mert vezérünk, Görgei, áruló volt, -ruló volt, Eladta a hadsereget, Aradvárt, Az áruló szedte fel, haj, az árát.

14.

A toronyban sárga-fekete rongy lóg, Alatta egy bámész nép ott ácsorog. Kérd az egyik: Bátya, hát itt mi ujság? – Elhagyott Kossuth, oda Magyarország!

Honnan jösz te oly leverten jó pajtás? Mért sir egyik szemed jobban mint a más? Orczáidon mért látni oly bánatot, Mintha elmult volna már a világod?!

Sírok, pajtás, sírni fogok örökre, Míg élni hagy a jó isten kegyelme; Világostól hozom a nagy bánatot, Mert hazámnak ottan mély sír ásatott.

A magyarnak nincsen többé hazája, Elbujdoshat immár a nagy világba. A temetés roppant volt és nagyszerü, Százezernél több volt ott a kesergő.

Kilenczedik zászlóalj! hol zászlótok? Láttam, midőn izekre szaggattátok, Sirva dobtátok el hős fegyverteket – Hogy az isten áldjon meg benneteket!

Sirva borult huszár lova nyakára, Megölelte, csókolta utoljára, Földhöz vágta lángöblü karabinját, Boszujában ketté törte a kardját.

A nap épen akkoron alkonyodott, És az egész magyar nép mind vérben volt, Mintha sírt volna még az ég maga is, Hogy nem lesz már a földön egy magyar is.

És te mégis jóságos isten nézted, E szép hazát eltemetni engedted, Egy mély sírba, honnan nincs feltámadás – Te is, pajtás, magadnak egy olyant áss!

Világosnál leraktuk fegyverünket, Mert Görgei ott adott el bennünket, Fegyverünket letettük a muszkának, Engedtünk az áruló parancsának.

15.

Becskereknél széles árok, Ott vannak a szerviánok, Viselik a veres sapkát, Mellette a kardot, puskát – Magyar huszár!

Hallod-e te vad rácz fattyú! Van-e a juhod közt tokjuh? A kiben van hat font fagygyú, Hat ponyvára való gyapjú? – Juhász fattyú!

Hallod-e te magyar fattyú! Van-e patrontásban bankó? – Vagyon, vagyon hatszáz golyó, Hatszáz szerviánba való, Vad rácz fattyú!

16.

Megálljatok fiúk, fáradt vitézek, Hazámra még egyszer vissza hadd nézek! Pihenjünk meg utóljára hantjain, Ha vérrel nem segithetünk bajain.

Isten hozzád kedves hazám határa, Szálljon áldás földed minden porára! Isten hozzátok magyarok, véreink! Fáj a szivünk, de nem hullnak könnyeink.

Huszár voltam, isten szárnyas angyala, Kedves hazám ellenének ostora; Rabigában nyögsz te addig drága hon, Míg huszár nem nyargalódzik síkodon.

Ötven csatában küzdöttem szép hazám Érted, halál még sem akadott reám: Nincs már apám, anyám, kedves szeretőm, – Isten tudja, hol lesz majd a temetőm.

Bajtársaim mind elhulltak a csatán, Csak egyedűl maradtam én ily árván, Fáj szivem, fáj, busulok és bánkódom, Soh’ sem látlak, kedves hazám, jól tudom.

Szegény pára fakó lovam te vagy már, Ki egyedül török földön velem jár, Jaj de te is vissza-vissza nyerítesz, Bus szemet vetsz reám, csakhogy nem kérdesz.

Kedves hazám látlak-e még valaha?! Önnön fiad volt tehozzád mostoha, Ki eladta ős apáink szent honát – Verd meg isten az ily álnok gaz fiát!

Elmegyek én, de utolsó szent hantod Megcsókolom, a mért annyi vért ontott A magyar nép, kinek nincsen hazája – Még az ég sem igazságos hozzája!

Édes hazám majd egyszer még valaha Felderűl a szabadságnak hajnala, Akkor én is visszatérek, vissza én, Ott halni meg édes hazám szent földén.

17.

Felmentem a temesvári sánczra, Visszanéztem szép magyar hazámra; Szülőföldem, édes Magyarország, De messze vagy, de messze vagy hozzám!

Hallok itten idegen hangokat, Fájdalmában szivem majd meghasad, A magyar szó örömre serkentget, A ki szólja: az isten áldja meg!

Lengedezve fuj a Mátra szele, Kedves babám fohásza jön vele, A fohász közt egy gondod legyen rám, Ne feledkezz’ rólam kedves rózsám.

Nem felejtlek, – jaj de roszul érzek! Bánatomban tovább nem is élek; Elhervadok, mint virág a napon Értetek szép hazám és galambom!

18.

Édes anyám nem lett volna, Katona sem lettem volna, De még akkor beiratott, Mikor bölcsőben ringatott.

A szegedi kaszárnyába Sok réguta be van zárva. Sírhat az az édes anya, Kinek katona a fia.

Sírhat az az édes anya, Kinek két fia katona; Összeborúl mind a kettő, Sírnak mint a zápor eső.

Édes anyám, édes anyám, Édes felnevelő dajkám! Jobb lett volna kis koromba’ Koporsóba zártál volna!

19.

Uj városon van egy rongyos csárda, Ottan iszik egy legény bujába’. Igyál pajtás, igyál utóljára, Holnap visznek nagy Itáliába, Holnap visznek nagy Itáliába, A németnek kedves hazájába.

20.

Magas a szegedi torony, Elejtettem az ostorom, Majd feladja a galambom, Két orczáját megcsókolom.

Piros orczád be meghervadt, Mióta nem csókoltalak. Hát még nyolcz esztendő alatt! – Talán a szivem meghasad.

Ugyan ki gondolta azt ki, Hogy nyolcz esztendőt töltsön ki? Elég volna abból egy is, Gondolkozhat’ még addig is.

Sírhat az az édes anya, Kinek katona a fia, Sétál magas kaszárnyába’, Fáj a szive babájára.

21.

Búsan, búsan harangoznak hajnalra, Kis pacsirta gyász nótáját dalolja, Dalold, madár, aztat a bús verseket: Katonának írják a legényeket.

Ki is hozták már az intő czédulát, Azt a lányok könnyes szemmel olvassák, Könnyes szemmel azt olvassa belőle: Katona már a kedves szeretője.

Elmégy, rózsám, itt hagysz nagy árvaságra, Jön a gőzös, elvisz Itáliába, Jön a gőzös, elvisz Itáliába, Nem takarsz már többet bodor subádba.

Eljöttek már az urak vizitálni, Apák, anyák nem tudnak mit csinálni, Könnyes szemmel zokogva panaszolják, Most kisérik vizitálni a fiját.

Kedves testvér én is ki vagyok írva, Ki van, látom, a nevem is ragasztva, Én huztam ki az utolsó numerát Nem is találtak bennem semmi hibát.

Két katona ki is kisért megnyírni, Édes anyám utánam jött kikérni, Kéri értem a hadnagyot, kapitányt: Hogy ne nyirassa meg azt az egy fiát.

Elmehetsz már szegény asszony dolgodra, Meg van nyírva már a fiad, katona, Most öltözik átillába, csákóba, Folyhat már le bús künnyeid orczádra.

Jön a gőzös, nem áll itten hiába, Minden órába egy arany az ára, Bár a kerék kitört volna alóla, Nem vitt volna messze Itáliába.

Nem törik el, vas a gőzös kereke, Mert a vasút erősen van készitve, Szalad rajta, mint a szélvész a habon – Vissza jövök, édes anyám, a nyáron!

22.

Édes anyám egyetlenegy fia, Az is ki van katonának írva, Nincsen abban szánakozó lélek, A ki engem katonának bévett.

Kedves rózsám elvettelek volna, Katonának be nem vettek volna, De már igy a jó istenre bizlak, Mert elvisznek engem katonának.

Várjál magyar! majd most kerűlsz lánczba, Nem tánczolsz már többé a kocsmába! Majd elvisznek nagy Itáliába, A németnek kedves hazájába.

Ha felűlök kis pej paripámra, Beugratok Nagy Németországra, Visszanézek Kis Magyarországra – Könnyem csordúl két piros orczámra.

Hogy kell itt megszoknom jaj istenem! Hogy kell azt a német lányt szeretnem! Ha ölelem: karjaim elhalnak, Ha csókolom: könnyeim húllanak.

Ezzel felűlnek a gőzkocsira, Elől-hátúl fegyveres katona, És csak egyet fütytyent a masina: Isten hozzád sok jó édes anya!

Sír az anyám, sirat engem nagyon, Édes anyám már most ne sirasson, Ha az isten éltemet megnyujtja: Visszajövök nyolcz esztendő mulva.

23.

Már látom, hogy katonának kell lennem, A német mondúrjába kell öltöznöm, Muszájképen kell a császárt szolgálnom, Ugyan, babám, hogy kell tőled megválnom!

Háromféle szőre van a lovamnak, Jaj de félek, elvisznek katonának; Nem félek én a szerető-tartástól, Jaj de félek az egreczírozástól.

24.

Szegény legény feltekint az égre, Szeretőjét bizza az istenre, Arra bízza, az viseli gondját, Nem öleli már karcsú derekát,

Jaj de szépen kékellik az erdő, De még szebben zöldellik a mező, Kis kertemben csillámlik a harmat – Kedves babám, örökre elhagylak!

Gyenge lábom, gyenge másérozni, Gyenge karom a fegyvert forgatni, Ád az isten nekem annyi erőt, Kiszolgálom azt a nyolcz esztendőt.

25.

A gőzösnek hat kereke Bárcsak ízré-porrá törne, Bárcsak izré-porrá törne, Hogy minket el ne vihetne.

Anyám, anyám, édes anyám, Édes felnevelő dajkám! Örűltél a szűlésemnek, Felneveltél a németnek.

El kell, el kell, el kell menni, Vásárhelyt itt kell már hagyni! Hagyok olyan szép lányt benne: Holtig fáj a szivem érte!

26.

Édes anyám, ha eljön kend, Szeged felé indúljon kend, Ott vannak az új rekruták, Kiknek göndör haját nyírják.

Jaj de boldog édes anya, Kinek nincsen egy csep fia! Boldogtalan édes anya, Kinek husz éves a fia!

Bárcsak a gőzös kereke Izré-porrá összetörne, Izré-porrá összetörne, Hogy engem el ne vihetne.

Eredj haza feleségem, Ne sirass már tovább engem, Az van a csákómra irva: Nem szabadulok meg soha!

27.

Sárga virág fekete közepe, Jaj de gyászos a rózsám élete! Hogy ne volna gyászos az élete: Mindörökké katona a neve!

28.

Most kapott a biró egy kis ujságot; Hogy szedje össze a fiatalságot. Sok szegény leánynak szeme könnyezik, Mikor a babáját felöltöztetik.

A szegedi városháza be sárga, Oda ment az én rózsám be sétálva, Irok neki vigasztaló levelet: Szabadits ki, kedves rózsám, ha lehet.

Kocsmárosné kápolnája a pincze, Imádságos könyvecskéje az itcze; Rójja, rójja, kocsmárosné, száz itcze, Van babámnak préda pénze, hadd költse!

Kocsmárosné, lelkem, nincs semmi bajom, Csakhogy a rózsámat már itt kell hagynom. Mire az a nyolcz esztendő elkerűl: A szerelem addig tőlem elrepűl.

29.

Magentánál történt egy napon csata, Hol sok ezer magyar vére kiomla, A francziák közül is sok meghala, Mert a magyar vitézséget mutata.

Már énnekem nem kell többé szerető, Szeretőm lesz nekem már a temető, Virágzik a viczenzai temető, Temessenek engem belé legelsőbb.

30.

Kocsmárosné! jó bort az asztalára, Magyar gyerek jött be a szobájába, Jó veres bort hozzon az asztalára, Hadd igyon a magyar gyerek bújába’!

Már én többet Hesz bakája nem leszek, Csákóm mellé zöld felzájkot nem teszek, Mert elmegyek a szép Magyarházába, Ott maradok a szép Magyarországba’.

Nincs jobb egyetlen jó édes anyánál, Nincs szebb élet a szép Magyarhazánál. Hej sok magyar most vérét kiontotta, Kit eltalált a franczia golyója.

Isten hozzád már Mántova örökre, Most indúlok kedves honom keblibe, Majd meglátom kedves honom határát, Megcsókolom kedves rózsám orczáját.

Gyenge lábbal lépdegélek honomban, Hazámbeli szép kis leány karomban; Most értem el hazámnak dicső napját, Mert kedvesem égő szeme ragyog rám.

31.