# Cognac-idillek ## Part 5 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/cognac-idillek-42071/index.md – Nem, ott lehetsz mellettem, hisz már megmondtam, hogy ott légy? – És megborotválkozik a bácsi? – Minek? – Mert így szurkál a szakálla. Az ember eleresztette. Aztán a karjába kapta: – Megberetválkozom. S visszamentek. – Pista, a beretva! S mikor a tükörbe nézett, ámult és bámult, aztán a kislányra nézett s kacagott és megölelte. – Csipkerózsika – szólongatta boldogan, – fölkeltetted az alvó princet! _ERDŐ SZÉLÉN._ A réten keresztül egy ifjú ment dalolva az erdő felé. A nap sugárlávával öntötte le, de ő dalolva vetette kalapját a levegőbe. Mikor az erdő szélére ért, félarcát beborította az árnyék, félarcát perzselte a nap. Ekkor már nem dalolt, hanem fütyült. Füttye, mint a rigóé, végigugrált az erdőn és elért egy öreg ember füléhez, aki görcsös botra támaszkodva iparkodott az erdőből kifelé. Éppen akkor ért a szélére, mikor az ifjú ember nagyokat kurjongatva nyakába hurkolt egy kötelet, hogy fölakassza magát. Az öreg ember: Az isten szerelmére, mit csinálsz? Az ifjú: Ihaj-csuhaj, fölakasztom magamat. Az öreg: Ne légy istentelen, fiatal ember, ne vesd el magadtól az életet, mely még sok jót tartogathat számodra. Mért akarsz meghalni? Az ifjú: Tele van a szívem gyönyörűséggel és olyan boldognak érzem magamat. Ez az ág olyan hivogatólag intett felém, hát eszembe jutott: jó volna, ha felakasztanám magamat rája. Az öreg: Léha fickó vagy, aki velem játszol és nem a halállal. Az ifjú: Sohse tapasztalj kevesebb tiszteletlenséget, ősz ember, mint én érzek irányodban. Fehér a hajad, bús az arcod. Hová igyekszel, jó öreg? Az öreg: Megpihenek itt az erdőszélen. A lábam roskatag és lelkem nehéz az élet terhétől. Megyek napnyugat felé. Az ifjú: Lelked nehéz az élet terhétől és mégy napnyugat felé. Milyen bús szavak és milyen szomorú vándorút. Hány éves vagy, öreg? Az öreg: Ha isten megengedi érnem, télhavában nyolcvanéves leszek. Az ifjú: S még mindig egyedül jársz az élet útján? Nincs kunyhód, ahol bevárhatnád a halált? Nincs unokád, aki kezedet csókolná? Az öreg: Van kunyhóm, de abban mások ülnek. Fiatalok és szívtelenek. Van unokám, de ez nem csókol kezet. Nyolcvan esztendő folytán nem találkoztam az örömmel. És nem szeretnék meghalni, míg meg nem látom. Az ifjú: Tavasz elején töltöttem be huszonnegyedik évemet. Mint gyermek szerettem a kecskegidát és a kutyákat. Mint fiú a könyveket és most a virágokat, a szép lányokat, az érett gyümölcsöt és a reszkető falevelet. És minden rám mosolygott, a gyümölcs, a szép lány és a szívem tele van örömmel. Szegény öreg, ha adhatnék belőle tenéked! Az öreg: És mégis meg akarsz halni? Az ifjú: S te mégis élni akarsz? Az öreg: A reménység tart. Az ifjú: A teljesedés küld. Öreg, oly mindegy, hogy mit csinálunk, a fő, hogy azt csinálhassunk, amit akarunk. Lásd, mikor a nap úgy a szemembe szikrázott, az erdőszéli szellő felém libegtette ezt a gyönyörű ágat, mintha egy tündér arca jelent volna meg és az erdő kacagott és a tündér mosolygott, és csupa szeretet és boldogság súgta felém: akaszd föl magadat, akaszd föl magadat! Az öreg: S ha nem jövök, most tehetetlen hulla volnál. Hallod a varjút? Már kivájta volna szemedet. Szép ragyogó világod egy fekete semmiség. Az ifjú: Ez az élő látása, nem a halott kára. Szánlak, jó öregem, látszik, hogy nem voltál soha boldog. Ha csak egy pillanatig érezted volna, milyen édes élni, nem sajnálnád azt, aki meghal, mielőtt az édesség keserűséggé válik. Az öreg: Vén szemem sok boldog embert látott, mind irtózott a haláltól. Az ifjú: Nem is voltak azok boldogok, csak kapzsiak. Kuporgatták a perceket, mintha az időt össze lehetne gyüjteni. Egy perc és még egy perc nem két perc, hanem egy. A szerelem egy hosszú csók, a boldogság egy hosszú sóhajtás. Váltogasd gyorsan a csókot, mert különben nem tartod meg az egyiket, csak megúnod. Da capo? Látod, te öreg ember, ettől féltem a boldogságomat. Mikor minden megvan és minden jól esik, akkor halni meg, mint a szerelmes fajdkakas, ez az élet teljessége, nem pedig a lassú fáradás, a biztos leszegényedés, az örömtelen elárvulás. Az öreg: Nem illik csúfolni a vakot, olyanokat beszélvén neki a színekről, miket ő nem ismer, de nem is hihet benne. Az ifjú: Nézz a tükörbe és mondd meg: egy boldog ifjúnak lehet-e kívánatos, hogy olyanná váljék, mint te? Az öreg: Aki boldog ifjú, az nem lesz soha olyan, mint én. Abból boldog aggastyán válik, s örömei épúgy megteremnek, mint a léleknek gyönyörűsége a nyári káprázat után. Az ifjú: Százéves ha volnék, mindig csak ifjúságomra gondolnék. Ezt a boldogságot nem érhetem el többé soha s akinek ez a boldogság kell, annak nem boldogság egy másik. Isten áldjon meg, szegény öreg, ne zavarj tovább a boldog meghalás gyönyörűségében. Az öreg: Úgy lehet, valahol egy virág nyílik az éjjel, számodra, holnapra. Meg tudsz halni és nem tudod, vajjon az a holnap nem szebb-e, mint a ma? Az ifjú: Mindig szebb, mindig üdvösségesebb a holnap a mánál. Mindaddig, míg az élet delelőre nem ért. Most tele vagyok az élet tudatával és lesz holnap, mely kevesebbet ad. Az élet tele fakasztja fámat virágokkal, hogy azután virágokat téphessen életem fájáról. Megcsallak, ravasz élet, elfogadom virágaidat és azután telerakódva megszököm. Evoe, éljen a halál! Az öreg: Az életet meg nem csalhatod. A sírba ugrasz és virágaid itt maradnak. Az ifjú: De nem látom, mint lopja le rólam az idő. Nem tudok róla, nem siratom, tele hálával és szeretettel Isten iránt, elalszom virágos virulásomban. Az öreg: A holnaptól szöknél, mely az élet célja. Gyerekkoromtól fogva a holnapot várom, roskadó inakkal a holnap elé megyek. Évtizedek múlnak, emberöltők változnak s a holnap nem jön el. Ha ezt a holnapot megérem, én is szívesen meghalok, de verejtékkel a homlokomon és keserű búval a szívemben elébe megyek, s ha mérges kígyó sziszegne rám, repülni tudnék vén lábaimmal, hogy megmeneküljek marásától. Az ifjú: Az én holnapom a hátam mögött van. Kedvesem sohasem lehet többé olyan szép, mint tegnap volt. Karom sohasem fogja többé oly hevesen szívemhez szorítani, mint tegnap. Csókom nyomán sohasem fog többé oly szűziesen elpirulni, mint tegnap. De értsd meg, öreg ember, én nem akarok meghalni, csak meghalok. Az öreg: Én nem halok meg, csak akarok. Bűn elmenni a földről, mielőtt az ember boldog nem volt és bűn itthagyni a földet, mikor boldog. Az ifjú: Ne ámítsd magadat, szegény öreg, az élet felé mégy és a sírhoz érsz. A boldogságot hiába várod már, a hátad mögött van. A boldogsághoz ifjúság kell, mikor leszel te fiatal? Az öreg: Voltam. Az ifjú: Ha voltál ifjú, akkor sem voltál. Az ember átalussza a napfölkeltét s fölébredvén, megesküszik rá, hogy a nap fölkelt. A boldogsággal te már régen találkoztál, de akkor a holnapra vártál és elrúgtad magadtól. Szegény öreg, aki az élettől valamit vár, annak nem ad semmit. Isten veled. Az öreg: Tehát nem ölöd meg magadat? Az ifjú: Az is jó lett volna, így is jó. Nem kötöm magamat semmihez. Isten veled. Ezzel az ifjú nagyot kurjongatott és eltűnt az erdő mélyében. Az öreg hallgatódzott utána, amíg csak az utolsó galy recsegését hallhatta. Aztán kimondhatatlan öröm csillogott ki vén szeméből. Az ifjú ugyanis a fán felejtette kötelét. Az öreg: Mily boldogság! És fölakasztotta magát. _VÉGRE!_ I. – Még öt perc – gondolja magában Gerendás Béla biztosítótársasági hivatalnok évi háromezerkétszáz korona fizetéssel, s jelenleg két koronával és tizenegy fillérrel a zsebében. Belebámul a kávéház ragyogásába, s rémülettel követi az óramutatót, mely gyorsvonati sebességgel végez az öt perccel. – Még öt perc – gondolja ennek elteltével, de csak fölcihelődik. Tíz órára jár az idő, s ez a még öt perc kapupénzt jelentene. Utolsó irígy pillantást vet a szomszédos ablakpáholyba, ahol egy fiatalember egy még fiatalabb hölggyel titkos kézszorításokkal tölti az időt, s ingadozón, mintha sokat ivott volna, indul az ajtón kifelé. Mindenki utána néz, ilyen óriási alakot ritkán látni Pesten. Hát menjünk haza. Vajjon mit fog otthon találni? Mindennap kérdi ezt, s mindennap tudja, hogy mit talál otthon. Egy beteg asszonyt, aki egészséges korában is csak a derekáig ért, most még odáig sem. Egy beteg asszonyt, akivel szemben szörnyetegnek, szívtelennek föst, pedig… rabszolga. S mindennap fölfogadja, hogy végez vele, hogy föllázad ellene, és mindennap az asszony végez vele. Hogy is van? Meg kell házasodni, ezt az életet tovább nem bírja. Sok az adósság, sok a szerelmi baj. Nem, kilábolni az adósságokból, s rendes életet élni, mindennap rendesen otthon lenni, néha az asszonnyal együtt kimaradni. Voltaképpen roppant családi hajlamú embernek ismerte meg magát minden viselt dolgának dacára. Hát itt van ez a csinos, szőkehajú Pécskai Annus. Szerelmes belé? Nem. De szép, kedves leány, ennyi elég. És kicsi lány, s neki mindig gyöngéje volt a kicsi termetű nő. S a nagybátyja takarékpénztári igazgató, befolyásos ember. Ez majd előresegíti a hivatalban. Ezt nemcsak ő gondolta, hanem a nagybácsi mondta is. Aztán itt van a másik nagybácsi, a mama bátyja. Majdnem milliomos cég. Ez látja el a kislányt kelengyével, sőt tízezer korona hozomány is lesz. S voltaképpen ez a fő. Ki kell tisztulni az adósságokból, aztán szegényesen, rendesen eléldegélhetnek. Pénzgond, szerelmi gond nélkül. No, aztán megvolt az esküvő. A szomorú nagybácsi titokzatosan egy borítékot csúsztatott a kezébe: – Menjetek nászútra. Ezer korona volt benne, nászútnak elég. De sajnos, még sok is volt. A kicsi csinos asszony harmadnapra megbetegedett s többé ki sem akart gyógyulni. Az orvos azt mondta, nem lett volna szabad férjhez mennie. Hát ez nagy baj, az asszonykának is, aki imádta az urát s elveszettnek tartott minden percet, mely csók nélkül múlik el, az embernek is, aki révedezve kérdezgette magában: – Most már mi lesz? Megházasodtam és nincs feleségem, feleségem van, de az orvos azt mondja: nem igaz. Hát kár a költségért, menjünk haza. S hazajöttek s az asszonyka mindjárt befeküdt az új ágyba s ritkán kelt onnan föl. S hazajött s a takarékpénztári bácsi nagy botrányok között el volt csapva állásából, mert kiderült, hogy a mamai bácsinak mint rokon aránytalanul nagy hitelt nyújtott s a csőddel a takarékpénztár óriási összeget vesztett. Mert a mamai nagybácsi csődbe ment, s az az ezer korona, melyet nászutazásra kezébe csúsztatott, voltaképpen az egész hozomány volt. Már most mit tegyen? Nyakig az adósságban, egy beteg asszonnyal, akit gyöngéden ápolni s drága kúrákkal gyógyítani kell. – Be vagyok csapva, – gondolta elkeseredetten – s nem vagyok bolond, hogy becsapassam magamat. – Azzal az eltökélt szándékkal indult haza a hivatalból, hogy vagy az asszonyt küldi haza, vagy ő maga pakol s megy vissza a hónapos szobába. De mikor zord ábrázattal belépett, két vékonyka kar nyúlt feléje: – Ilyen sokáig, ilyen sokáig, nem bírom ki, hogy olyan sokáig távol maradj! S az óriás elszontyolodott s gyáván rebegte: – Édesem, háromig tart a hivatal s most negyed négy van. – Tudom, tudom, de oly sok, oly irtózatos sok idő ez, ha az ember vár. Hát küldheti haza ezt a szegény teremtést? Mehet ő hónapos szobába? Mélyet sóhajtva ült az ágy elé s elrévedezve kanalazta a levest. Nem, ez már így van, ő ezt a szegény gyönge teremtést nem fogja megölni. – Meghal magától is – gondolta magában, de nyomban letagadta maga előtt, hogy gondolta. II. Megtörtént, amiről azt hitte, ezt már nem köteles eltűrni. Apának kellett volna lennie, s orvosi operáció alapján megakadályozták ezt az anya élete érdekében. Tömérdek pénzáldozat, azaz újabb adósság. Mikor a szegény teremtés először mosolygott reá és feléje tárta karjait, szinte meggyűlölte. Van lelke hozzá? Mintha mi sem történt volna? Hát ő nem érzi, hogy megölték a gyermekét az ő élete érdekében? Úgy érezte, ha ő lenne az anya, gyilkosnak érezné magát. S ez a gyönge teremtés, ez a csupa esendőség, – ennek van ereje tovább élni, s egy könnycseppet sem ejt gyermekéért, csak azért, mert nem szülte meg? S csókra gondol? Ez a semmiség? Nem, nem érdemel irgalmat. Igazi asszony megszüli gyermekét, s ha belehal is, egy életreképesebb teremtés örökölte életét. Mikor e hangulatában először durvult el a hangja, az asszony meglepett, majd rémült tekintetet vetett reá, aztán, mintha megértette volna urát, a párnába rejtette arcát, úgy rebegte: – Nem tehetek róla, hogy még élek. Ez szívébe vágott az óriásnak. Odaült az ágy elé, s lágy fuvolahangon kérlelte a zokogót. S megvetette és átkozta magát, s megfogadta, hogy ezentúl minden ocsmány gondolatot messze űz magától, s ha akármilyen nehéz lesz is az élete, ennek a szegény beteg teremtésnek nem fogja betudni, s nem fogja vele éreztetni. Aztán lábra állt az asszony, aztán ismét beteg lett. S minél hívebben tartotta meg Gerendás a fogadalmát, tapasztalta, hogy a gyönge asszony voltaképpen rettentően erős és kegyetlen. Ha benyitott a sivár kis lakásba, mind többször az asszonyt lesütött szemmel, ölbe tett kezekkel találta, s köszöntésére is alig felelt. – Mi baj? Nem kap feleletet. – Mégis, mi baj? Nagysokára megtudja. Semmi. Ha még kérdi akkor semmi. Nehéz nyugodtnak maradni, ha egy asszony azzal izgatja az embert, hogy azt mondja: semmi. Végül kisül, hogy szívtelen ember, ha még kérdi. Itt tölti ifjúságát betegágyban, betegszobában, s még kérdik, hogy mi baja van? Hát ez nem elég ok? Itt él egy férfi mellett, aki elhitette vele, hogy szereti és most elhitetné vele, hogy hű hozzá. – Hát tudod az ellenkezőjét? Erre sem kap feleletet. Aztán később: Persze, mert szegény. Mintha tehetne róla, hogy nagybácsijait az a szerencsétlenség érte. Hitvány dolog ezt megbosszulni egy gyönge teremtésen, mely ki van neki szolgáltatva, mivel beteg. Pedig hát mitől beteg? Csak attól, hogy őt szerette. Maradt volna meg lánynak, most ugrálhatna. S ha el nem szédíti a fejét, bizony szívesebben maradt volna meg lánynak és egészségesnek. Eleinte ezek a beszédek felbőszítették. Aztán észbe kapott. Minden kifakadása után az asszony állapota rosszabbodott. Görcsöket kapott, ágynak esett és hetekig föl sem kelhetett. És simogatta a haját és elnézően, gyöngéden nézte az óriást: – Nem haragszom érte, de úgy-e, többé nem teszed? Minek vitatkozni vele? Az erősebbnek meg kell hajolnia a gyöngébb előtt. De a gyöngébb mind kiméletlenebb, az erősebb mind gyöngébb lett. Végre észrevette, hogy minél több időt tölt otthon, az asszony annál jobban elvadul. Szinte már boszorkányszerű lett. S amire nem volt képes a maga akaratából s a maga könnyebbségére, arra hajtotta a tudat, hogy jobb neki. Ebéd után elment hazulról, s csak este, kapuzárás előtt ment haza. A kávéházban vacsorált, vagy nem vacsorált. S otthon aztán ketten fogadták: a szinte már tomboló asszony s a némaságában még elviselhetetlenebb anyós, aki hozzájuk költözött, mivel ilyen szörnyeteg férj mellett a leányát nem hagyhatta minden támasz nélkül. III. – Még meddig bírom ezt? – tanakodott magában az ember a kávéházi ragyogásban, s mind többször gondolt a revolverre. Megborzongott tőle, elhárította magától, de érezte, hogy a gondolat mind közelebb csúszik a lelkéhez, s mind nehezebben hessegetheti el. Végül már nem is küzdött ellene. Anélkül, hogy akarta volna, tudta, hogy főbe fogja magát lőni. Már elő is készítette. Órák hosszat tapogatta a zsebében, melyben állandóan hordta. Otthon csöndes és kishitű volt, félt, hogy indulatba jő, s akkor kirántja a fegyvert és végez magával. Hát kellett ez neki? Egy este az asszony már tűrhetetlen volt. Nem bírta tovább. Elébe állt s vonagló szájjal mondta: – Még egy szót és itt előtted főbe lövöm magamat. A hatás megdöbbentő volt. Minden átmenet nélkül a beteg átfonta a nyakát és kétségbeesve kiáltotta: – Nem, nem, engem lőjj agyon, megérdemlem, minek is éljen az ilyen hitvány, rossz teremtés, mint én? S következett néhány békés, nyugodt nap és aztán következett az előbbi pokol. Aztán következett, aminek végre is be kellett következnie: a kicsi asszony ereje egyre fogyott, s végre, ötévi házasság után, huszonhat éves korában meghalt – a halottkémi jelentés szerint végkimerülésben. A temetést megelőző éjtszakán aludt Gerendás öt év óta először nyugodtan. S álmában, noha nem álmodott, noha nem tudott magáról, mégis egyre az a félgondolat, félérzés szorongott benne: végig tűrtem mindent, most végre meg vagyok váltva. S a temetésen, mikor sírt, az ő elveszett öt esztendejét siratta. S mikor a sírra rögöt vetett, nem gondolt mellette semmit. És gyász érzése nélkül fogadta a kondolációkat. De mikor hazaért, ahol végre nyugalom várta, elszorult a szíve. Üres az ágy, nincs betege. Nincs kínzója, nincs pokla. S ekkor kitört belőle a zokogás, a kétségbeesés, s a haját tépve omlott az üres ágy elé: – Mi lesz most már velem? Mi lesz most már velem? _A PÓK._ I. A kárpit hófehér, ő maga szövögette, hímezgette. A padló ragyogó sárga, ő maga festi be esztendőnkint kétszer. S barna, száraz kezén szinte zörögnek az ujjak, amint év-év után kötögeti a takarókat, a kerek asztalra, a magasra tornyosított ágyra, a szekrény oldalára, az ablak párkányára, az imazsámolyra, a székek hátára, a kanapéra, a tálcára, a lámpára, a lámpa alá, a kis kakukóra fölé sátornak, a biblia elefántcsontjára toknak. S míg szorgalmas, zörgő kezeivel barnára fon be mindent, odakint a konyhában a kályha mellett áll árva unokája és főzi a kávét. Az is barna. És beszél neki: – A tisztaság a fő. Midőn a szobába lépsz, papucsba bujjál. Mielőtt leülsz, kötényeddel törüld meg a széket, úgy kell ráülnöd, hogy ki ne mozduljon a helyéből. Emberrel szóba ne állj, mert piszkos a lélegzete. Ne barátkozzál senkivel, mert akkor eljönnek vendégségbe és piszkot hoznak magukkal. Tudod, mióta vagyok boldog? Huszonöt év óta, azóta, hogy magamban élek és tisztaságot látok a házamnál. Ez az igazi élet. Ezt fogod te átélni és boldogabb leszesz mint én, mert hamarább fogtál hozzá. A tizenhét éves leány a nagymama keze fölé hajolna, de az feléje szegzi a kötőtűket. – Semmi csók, az nem egészséges. A széket pedig ne tologasd. Látod? Itt a karcolása a padlón. – Nagymama, – mondja a fiatal leány – aztán nevetni szabad? – Soha, kedves lányom, a nevetés megcsal. Csak az sír, aki nevet. Mindig sírni kell a nevetés után. – És te sohasem nevettél? – Azelőtt igen, amíg meg nem tanultam, hogy sírás a vége. Azóta nem nevetek. Te se nevess soha. Gonoszok az emberek. A kicsi ablakban muskátlik állanak. Jaj be szép muskátlik! A kislány pihegve borzolja föl leveleit az orrával, ám a nagymama szigoruan rászól: – A virág arravaló, hogy árnyékot tartson. Különben gonosz, mint az emberek. Megszédíti a lányt. Nem szabad szeretned a virágot. – Aztán kit szeressek, nagymama, ha a virágot nem szerethetem? – A jó istent és a tisztaságot és a rendet. Ennyi elég a boldogsághoz, nekem sincs több. – De nagymama, te öreg vagy és én még oly fiatal. – Te is öreg vagy. Akinek senkije sincs, az öreg. Apád, anyád fiatalok voltak, mert halálra kínozták egymást. Te öreg vagy, mert téged nem fog senki sem kínozni. Tudod, mi az ember? Olyan, mint a gyümölcs a fán. A levél, a virág, az semmi, csak arra szolgálnak, hogy gyümölcs legyen. És a gyümölcs is csak akkor teljes, ha már megérett. Ifjúság, rajongás, nevetés, mulatás hiábavaló éretlenség. Aki megérett, az az igazi ember és az egy helyben ül és imádja istent. Értetted? A kislány nem érti, de bólogat a fejével. – Ha pedig nem érted, – folytatja az öregasszony, akkor azt mondom, az embernek kenyérre és alvóhelyre van szüksége. Azt tőlem kapod. Ezért pedig engedelmeskedned kell. Mindennek úgy kell lenni, ahogy én akarom. Értetted? Ezt már megértette a kislány. – Most eredj, főzd meg a kávét. És a kislány megfőzte a kávét és törölgette a könnyeit. Pedig még csak nem is nevetett. II. Az ablakok egy poros józsefvárosi utcára nyíltak, mely örökké hangos volt az utcagyerekek zajától, éjtszaka az emberek verekedésétől, nőszemélyek sivalkodásától. A sűrű barna ablakfüggönyön keresztül nem lehetett belátni, de a kislány gyakorta állt mögötte és tekintgetett ki. – Nagymama, sétálni is árt? – A sétát az ördög találta ki az emberek megejtésére. Aki sétál, el van veszve. A gonoszság ott leselkedik az utcasorban. Az ember járjon, ha dolga van, de ne járjon, csakhogy járjon. – Azt hallottam, nagymama, hogy a város belül egészen más. Nagy márványpaloták állanak és minden bolt olyan, mintha üvegkereskedés lenne. És hogy a Duna is itt van Budapesten. Nagymama! – kiáltott föl keservesen – szeretném egyszer látni a Dunát! – Olyan az, mint odalent Dunaföldváron. Nincs rajta látnivaló. Víz, víz, víz. És azok az utcák? Ház, ház, ház. Oda nem szabad sohasem menned. Én sem megyek oda, mégis elélek. – Te már láttad, nagymama, – véli a kislány, s alig bírja visszafojtani a sírást. Az öregasszony pedig leereszti kötését, fekete karikájú pápaszemét homloka egy rángásával lerázza az orra hegyére s mintha a szemét tűvé élesítette volna, vizes kék tekintetével egyenesen beleszúrt a kislány lelkébe: – Ha meg akarod nézni az utcát, eredj és maradj ottan. Ha nálam akarsz maradni, úgy élsz, ahogy én akarom, de az első engedetlenségre elhagyod a házamat, értetted? Ezt megint meg kellett érteni. A kislányban egy darabig fickándozott még az ifjúság élnivágyása, kíváncsisága, mint a szárazra vont halacska, aztán csodálatos nyugalom költözött belé. Órákhosszat ült a nagymamával szemben és horgolt, kötött, mint ő. Az utca zaja csak bántotta, de nem volt kíváncsi, ki, miért zajong odakint. Az öregasszony sajátos bölcsessége, könyörtelen rendszeretete és szívtelen nyugalma mintha belé is szállt volna. Vagy mintha az az öreg pók már kiszívta volna a vérét, a szegény legyecske aléltan feküdt a hálóban. És most már nemcsak értette a nagymama szavát, hanem hitt is neki. Kíváncsiság nélkül, csak fokozódó utálattal és rémülettel vett tudomást a világ komiszságáról. Milyen istentelenek az emberek, különösen a fiatalemberek. S milyen baj, ha a lány kezébe kerül az olyan hitvány embernek, akár feleségül veszi, akár nem. Hiszen tudhatja, az édesanyja is belehalt, a nagymama is megszenvedett a nagypapáért. Szerencse, hogy agyonütötte a szeretője ura, különben őt kínozta volna korai sírba. Minek ezt kitapasztalni? A vége egy – ha bele nem hal, magára marad, öregen, ráncosan, az ablak mellett, öröm nélkül, gond nélkül. Érett gyümölcs, csak ez ér valamit az életben. Ez a tisztaság, meg a rend, mert ez távol tartja az ördögöt, az unalmat és a könnyelműséget, minden bűn forrását. III. A harmadik házban volt a kis szatócsbolt, ahol minden szükségletüket beszerezték. Kéthetenként egyszer betoppant a szatócs inasa és átvette a rendelést. Hét év alatt mindig ugyanaz az inas. Szögletesfejű, köpcös gyerek volt, óriási tenyerekkel és vastag ajakkal. Eleinte mikor látta, a kislány még lenézett rá, hét év multán föl kellett hozzá tekintenie, annyira megnőtt. Sőt annyira megnőtt, hogy mikor legutóbb hozta a cukrot, a kávét, a cikóriát, a lisztet meg a vaniliát, hát rászögezte lusta szemét a kislányra: – Ejnye be szép maga, kisasszony! Ezzel sarkon fordult és ment. Mégsem volt még annyira felnőtt ember, hogy a feleletet is be merte volna várni. A kisasszony pedig ettől az otromba férfiszótól elvörösödött, kábultan nézett a csukott konyhaajtóra, hol a fiú eltűnt s csak a nagymama rikácsoló hívására költözött bele ismét a lélek. Összerezzent és leült szokott helyére és horgolt. Horgolt és hét év óta először ismét szóba hozta: – Nagymama, mégis szeretnék a városba menni. A nagymama nem is szólt, csak ismét lerázta a pápaszemet s tekintetével megszúrta a lányt. Az lesütötte szemét és izgatottan tiltakozott: – Nem, nem, igazad van, nem akarok a városba menni!