# Cognac-idillek

## Part 3

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/cognac-idillek-42071/index.md

Én: Azt hiszem, nem. Ha ugyan egyáltalán hiszek valamit. Kakuk módjára élek, sok fészekbe kukkantottam be, sok szerelmet és sok dermedt lelket láttam, de asszonyt, aki a lelke mélyén nem ugyanazt a játékot űzi, mint ön, aligha találtam még. Szerelmes ifjak, amikor kedvesük feje a vállukra hanyatlik, betelt férjek, amikor ifjú nejük az ölükbe szédül s amíg keze az ura hajában babrál, szeme messzire eltéved, míg egy kijózanító könnycsepp meg nem szakítja a perspektívát, sohse tudják megérteni, miért borult el a kedvük és hová vitte őket a búbánat. Csak érzik, hogy életük, érzésük, bújuk és boldogságuk az esetlegek összevisszaságából került ki, nem pedig a mivoltukból. Igy esett, de eshetett volna máskép is. Most ennek az embernek a karjába sietnek, de siethettek volna más ember karjába is. Ami a legdrágább nekik, azt egy hajszál véletlennek köszönhetik, ami egész életüket tönkre tette, attól – lehet – egy kézmozdulattal szabadulhattak volna. »Mi bánt, édes?« – kérdi az ostoba férfi. – »Nem tudom« – felel az édes, – »de úgy fáj valami, mintha valami nagy baj érne minket.« – Nem a jövőben van, édes, amit sejtesz, hanem a multadban, annak a kísértetei, árnyai rajzanak benned, abban az egyetlen szegényes véletlenben a millió között, mely testet és valóságot ölthetett.

Ő: Valóban? Mindez oly szép, oly mesésen valószínű. Hogy tudja és miért gondolja?

Én: Nem tudom és nem gondolom, csak mondom és hiszem. Lehet, hogy máskép van, de sohasem törődöm azzal, hogy igaz-e, ami eszembe jut, megelégszem vele, ha megmagyaráz valamit, ami enélkül magyarázatlan maradna. Amiért az ember elméjében olyan, mint a frissen ejtett seb. Ha van jodoformos gaze-om, azzal kötöm be, ha nincs más, betapasztom sárral is. De most jut eszembe, önnek mégis csak szerencséje van.

Ő: Miben?

Én: Hogy véletlenül nem lett az én feleségem. Avagy bevallotta volna-e akkor is nekem, hogy a lelke a szomszédban kalandozik?

Ő: Miért nem?

Én: Egyszerűen azért, mert aligha meg nem vertem volna érte. Az ember sok mindent megért és méltányol, mint jó barát, amit nem tűrne meg, mint férj. Az én feleségem ne szalmaözvegykedjék a szomszédban, amikor együtt van velem.

Ő _(kacagva)_: De így osztozik az én szerencsémben.

Én: Szegény szerencse, de – ne haragudjék – beérem vele.

Ő: Goromba.

Én: Amellett nem is őszinte.

Ő: Isten vele, ez már flirtelés, már pedig, jegyezze meg magának, talán ha megházasodik hasznát is veheti, hogy az olyan asszonyt, aki mindig csak egy álmot sző, azt az álma megóvja a valóság minden kísértésétől.

Én: Köszönöm a leckét, kedves barátnőm nekem nem sok, de az urának elég. Tiszteltetem.

VII. _PROMETHEUS._

Én vén haszontalan lump minden este a Jardin de Parisban vagyok, ledér nők társaságában. Azaz mindennap csak egy ledér nő társaságában: a másikéban. S mindegyik nő épúgy szeret engem, mint én őt: addig, ameddig együtt vagyunk. S mindegyik nő egy darabot kihasít a zsebemből, hogy most már azt sem tudom, miért fognak becsukni: mert az utolsó este megfojtottam az utolsó nőt, vagy pedig, mielőtt ez megtörténik, kiderülnek a sikkasztásaim.

Hogy ezt így nyíltan bevallom, ebből is látszik, hogy már nem egészen józan az eszem. De hogy is lehetne józan? Reggel négy órakor írom ezt a históriát, azon frissiben, hogy a drága Elvirának, aki lebernyeges élőképeket táncol, átnyújtottam negyven fillér kapupénzt és száz korona fájdalomdíjat azért, hogy százhetvenkilenc koronás számlát ivott számomra a Jardinban. Aztán félig álomban hazahajtattam magam is, úgy téve, mint mikor az ember számokat álmodik s álmában bemagolja, nehogy fölébredvén, elfelejtse. Én a Jardinban nem számokat álmodtam, hanem az isteni Elvirát hallgattam, aki igen különös, hogy ne mondjam, hihetetlen dolgokat mesélt nekem.

Úgy volt, hogy mikor egy üveg pezsgővel mosta meg a kezét s egy másik üveget a színfaltologatónak küldött, aki igen jó és előzékeny ember, akkor eszembe cikázott: hadd csukjanak be, mert az isteni Elvirát megfojtottam. S az ölembe vontam, s két kezemet a nyakára tettem:

– Most megfojtlak!

S ekkor csodák csodája, nem az isteni Elvira nyakát fogtam, hanem egy keselyűét, aki csőrével a májamat kereste s én kétségbeesetten el akartam hárítani mellőlem, de nem sikerült. A májamban az éles csőr hasítását éreztem, s ekkor megint a drága nő ült velem szemközt, de keselyűarca volt, nekem pedig nem a májam fájt, hanem a szívem. Mert eszembe jutott, hogy milyen kár értem, hogy idáig sülyedtem a nő, mindig a nő miatt, s hogy különben mekkora nagyszerű, istennek és embernek egyaránt tetsző műveket alkottam volna. Sőt a sülyedésem is onnan való, hogy túlnagyszerű akartam lenni. Persze, nyomban átláttam, hogy az egész csak képzelődés, s Prometheushoz csak annyiban hasonlítok, hogy nekem is fáj a májam.

Az isteni Elvira azonban határozottan csúnya és félelmetes volt keselyűarcával. S még furcsább és félelmetesebb lett, mikor a véremtől még piros csőre két oldalán könnyek peregtek le.

– Ó, – szólt mély fájdalommal s hangja egy eltiport kislány szegletes búgása volt – még mindig az ősi félreértés és igazságtalanság.

– Mit? – szóltam én. – Tán mondtam valamit? Akkor bocsánatot kérek.

– Nem, – és szomoruan rázta a fejét – nem szóltál semmit, de ami még rosszabb, gondoltál valamit.

– Erről a rossz szokásról igazán le fogok tenni, drágaságom.

– Ne gúnyolódj, hiszen nem tudsz még semmit.

– Dehogy nem, az ital egy kicsit megártott nekem, s megbocsáss, ennek a hatása alatt bájos orrocskád és eperszád egy kicsit madárszerűen egybeolvadt.

– Ez az, az ős átok és félreértés kiült az arcomra.

– Megengedd, csak én vagyok részeg, ebben egészen bizonyos vagyok.

– Te sem vagy részeg, drága Promim.

– Tessék?

– Promi. Mi így rövidítjük a hosszú és unalmas és hideg Prometheust.

– S te tudod, ki volt az? Ennyire műveltnek nem hittelek volna.

– Én ne tudjam? Hiszen azoktól a keselyüktől származom, akik az ő máját rágták.

– Tessék?

– Nem hiszed? Pedig így van. S ha már észrevetted arcomon, hát bevallom. Én csak külső formára vagyok nő, a valóságban keselyű vagyok. Ti csak olyan meséről tudtok, mikor a királylányt a boszorkány madárrá változtatja, pedig súlyosabb átok, mikor a keselyüt leánnyá változtatják.

– Hisz az tiszta szerencse a keselyűnek.

– Nem, nem, ezt jobban tudom. A lánynak rossz, ha hollóéletet kell élnie, dögből táplálkozni, holott gyümölcshöz szokott, a keselyűnek még rosszabb, ha nőies életet kell élnie, giardinettót csámcsogni, mikor eleven májra szokott. S különösen nekem rossz, akinek családja Prometheus májából táplálkozott.

– Badarság.

– Ne mondd. Ha eljösz hozzám, megmutatom neked eredeti görögben az ősanyám sirámát Prometheushoz. Ennél meghatóbb szerelmi sirámot nem ismerek.

– Ugyan.

– El is mondhatom, úgy nagyjában. Akarod hallani?

– Hogyne.

– Hát valahogyan így szól: itt vagy drága bálványa szívemnek, aki nélkül nem akarok élni? Lám, az istenek is egymás számára rendeltek bennünket, a szívem dobbanása pedig az istenek rendelése nélkül is a tied volna. Büntetés? Nem az, drágám. Ne hidd, hogy a mi viszonyunk az istenek irgalmassága és végtelen jósága. Az istenek meg akartak engem és társaimat jutalmazni, s azért téged adott nekünk, akinek májából táplálkozhatunk időtlen időkön át. Nekünk adják májadat, de neked halhatatlan, elfogyhatatlan májat adtak. S nem érzed-e, mekkora szerelemmel lakmároznak belőled, ó, a te májad a legédesebb máj a világon, ha ez nem volna, nem is kellene máj. Inkább meghalnék, semhogy más ember májából egyem.

– Gyönyörű, – mondom én – s Prometheus úr erre a szerelmi vallomásra elájult a gyönyörűségtől?

– Elájult, – szólt Elvira szomoruan – de nem a gyönyörűségtől, a szegény ember azt hitte, hogy a gyűlölet és kegyetlenség repdes feléje, csak azért, mert a mája fájt.

– Megfoghatatlan előítélet.

– Gúnyból mondod, pedig így van. A férfi nem érti meg a nő szíve lüktetését és mindent csak a maga helyzete szerint ítél meg. És sejtelme sem volt róla, hogy egy szegény keselyűnek mennyit kell szenvednie a féltékenységtől.

– Promika csapodár volt?

– De mennyire. Hány mással osztotta meg a máját, pedig az én ősanyám egymagában is meg bírta volna enni naponta. De szegény tűrt és sohasem tett szemrehányást, mert átlátta, hogy nem Prometheus csapodársága az oka, hanem szintén az istenek rendelése.

– Ősanyád nagyon toleráns volt. Aztán csakugyan úgy volt, hogy ősanyád szerelmi vallomások között vájta májába a csőrét?

– Minden falat előtt és után azt mondta: szeretlek, édesem, mindenem, szeretlek és csak téged foglak mindig szeretni, s nincs az a májpástétom a világon, amelyért itthagynám a tiedet.

– S a vége?

– A vége? Ó, ne kérdezd. Mi szegény keselyük mindig az örökkévalóságban hiszünk. Azt hisszük, a legnemesebb érzelem és viszony örökre tart. Pedig egyszer csak megszűnt Prometheus, a megsemmisülő mitosz őt is leoldotta sziklájáról, s szegény ősanyám beváltotta fogadalmát: meghalt, mert megszűnt az, akit egyedül szeretett a világon.

Ránéztem. Az isteni Elvira nagyokat kacagott és azt mondotta:

– Jaj, de bolondokat beszélsz.

– Én?

– Hát én? Hogy én keselyű volnék, hogy a Prometheus keselyűinek az utódja volnék? Nézd ezt a kezet: hát ezek karmok? Nézd ezt a szájat: nem csókolni való-e?

– És nézz engem, – szóltam én – nem a bolondok házába való vagyok?

– A karjaimba való vagy, tapsi. És most úgy megszerettelek, hogy nem engedlek többé mással mulatni, érted? Szerelmes vagyok beléd. Ha másra mersz nézni, vagy mással mulatni, hát lelőlek, érted? S én nem tréfálok, én már egyszer vitriollal leöntöttem valakit, akibe szerelmes voltam. Azóta pedig mindig ezt hordom magammal, ni.

S egy Browningot mutatott, aztán még egy üveg pezsgőt rendelt, a szivaros fiúnak húsz koronát adott a tárcámból, s a főpincérnek azt mondta, hogy holnap és holnapután és ezentúl mindig én leszek az állandó vendége, s ne is álljon irányában szóba senkivel, mindennap húsz korona borravalót kap.

– Hogy pedig lásd, mennyire csak a tied akarok lenni, hát ezentúl te fizeted a lakásomat és Isten engem úgy segéljen, a toaletteimre sem fogadok el pénzt senkitől, csak tőled.

VIII. _A FÚRIA._

… Végem van, – gondoltam. S a rettentő pók szívembe eresztette lábait s összeszorította. Mintha csak öklöt csinált volna magából, melyben a szívemet facsargatta, mint a spongyát. Álom, nem lehet ez igazság! – Végem van. S iszonyatos kacagást hallok s a suhogó korbács hangján e szót: dehogy is álom! És felébredek.

Felébredek? Ó nem, másik álomra ébredtem. Vagy igazán ébren vagyok? Ágyamban fekszem. A lámpa nem ég, de világosság van. Persze, az új égőket próbálják ki éppen az ablakom alatt, az utcai gáz ontja szobámba azt a foszforosan kék világosságot. S ágyam szélén egy tünemény ül, – mért ne ülne ágyam szélén egy tünemény? – Egy szőke hajkoszorúba foglalt fehér leányarc, olyan szende, olyan szomorú, és kék nagy szeme rám néz, nem tudom, szerelemmel-e, vagy részvéttel? Két kezét az ölében összekulcsolva tartja, s amint ébredésemet látja, felém emeli. Nem tudom, meg akar-e ölelni, vagy a párnámra visszainteni. S a jóságos finom száj megnyílik egy halk sóhajra.

– Ki vagy? Hogy kerülsz ide? – rebegem, abban a tudatban, hogy álmodom. – Pardon, kisasszony, – folytatom abban a tudatban, hogy nem álmodom. – Akármi hozta ide, áldja meg érte az Isten. Szépségébe ha nézek, megenyhülök. Esküszöm, semmi földi gondolat nem lappang bennem. Maradjon, maradjon itt, míg elmult ez a rettenetes érzés. A pokolba jött, hogy oda vigyen.

A szép leány szemeibe könny szivárog.

– Legyen áldva jóságos részvétéért. Ugy-e ön sajnál engem?

– Végtelenül – rebegi – és sajnálom, hogy nekem kell ezt a gyötrelmet okoznom.

– Önnek?

– Nekem. Én… én…

– Beszéljen, mondja meg, amit mondani akart

– Úgyis meg fogja tudni, jobb, ha mindjárt megmondom. Nem vagyok én jóságos lény, akinek néz, én a fúria vagyok, aki…

– Ön? Fúria?

– Aki sarkába szegődtem s hivatásom, hogy soha megnyugodni ne engedjem.

– Ezzel az arccal? Fúria?

– Ne higyjen a szemnek és ne a babonának Én vittem őrületbe Oedipust, tőlem nem tudott aludni Brutus, miután ledöfte Caesart. Ne keresse rajtam a torz kegyetlenséget, nem lobognak halántékom körül a kígyók. Babona ez. Meg fogja tanulni, hogy ami az embert meggyötri és őrületbe viszi, az mindig szép, szelíd és szomorú, mint én.

– Nem lehet, tudom, hogy ön nem rossz.

– A büntetést a jóság találta ki, a bűnt a jóság szenvedteti meg.

– Nem lehet igaz. Rettentő fájdalmakból ön mentett ki. Álmomban egy óriási pók mászott rám, belehaltam volna, ha…

– Szegény ember, ezzel az álommal is én költöttem fel, hogy még jobban meggyötörjem.

– Hát akkor gyötörj, szép, szomorú jelenés. Nyugodtan, megnyugodva várom: micsoda kínt okozhat ilyen égi jóságú szem.

Lehorgasztotta fejét s szemeiből könnyek folytak.

– Szegény ember, mért nem gonosz maga?

– Ugy-e, hogy nem vagyok gonosz? Hála néked, hogy tőled hallom, amit magam mondogatok magamnak, de csak kétkedve: hátha nincs igazam?

– Igazad van, nem vagy gonosz. Ezért nem lett volna szabad gonoszságot elkövetni. A fúriáknak csak a jó emberek fölött van hatalmuk. Aki rossz, az nem tartja rossznak, amit cselekszik és nyugton alszik áldozatai tetemén. De jaj annak, aki valamit rossznak tud és mégis meg cselekszi.

– Mint én.

– Mint te.

– Hát szedd elő pókkarmaidat, szabadítsd rám az üvöltő poklot. Ébren vagyok és nem félek semmitől.

– A pokol alszik, kínzószerszámaim nincsenek, csak csöndes, búbánatos szívem van, amellyel mesélek neked. Elmondom neked, mit tettél, nem úgy, ahogy te láttad, mikor megcselekedted, hanem úgy, amilyen volt.

– Hát nem úgy volt, ahogy cselekedtem?

– A cselekvő ember sohasem tudja, mit cselekszik. Viszik az indulatai s szemeit a célra függesztve, nem lát egyebet, mint célt és eszközt.

– Nekem nem volt célom. Nekem kénytelenségem volt.

– Enélkül nincs cél és cél nélkül nincs kénytelenség.

– Elhagytam egy lányt, mert mást szerettem, s elhoztam egy asszonyt az emberétől, mert engem szeretett. Én vagyok az egyetlen, aki ezt tette?

– Nem, nem. De te vagy az egyetlen, akinek ehhez az egy esethez köze van. Elhagytál egy lányt, aki végig szeretett s nem hagytad el, hanem megölted.

– Ezt ő maga tette.

– Miattad. Ha kalapáccsal szétzúzod a fejét, épúgy mondhatod, hogy a kalapács ölte meg, nem te.

– Rettentő szofizmáid vannak.

– Ugy-e, hogy rettenetesek? De nem az enyéim, hanem az igazságéi. Miért fűzted magadhoz, ha el kellett szakadnod tőle? Szerettél egy asszonyt, aki elhagyta érted az urát. Mért engedted, hogy lekötött szívvel hozzád tapadjon s magához kösse a szívedet?

– Nem én tettem, ez megtörtént velem.

– Boldog ember, aki még védekezel. De nem sokáig fogsz védekezni. Boldog akartál lenni és boldogítani azt, akit igazabban szeretsz?

– Igen, igen.

– Hol van ez a boldogság?

– Ó jaj!

– Itt fekszel magadban és nem arra gondolhatsz, akit szeretsz, hanem arra, akit tönkretettél. Valahol másutt a szerelmes asszonyod jajgat és tépi a haját, hogy a gyerekeit nem hagyja, pedig nem illetik meg. Az egyik meghalt, a másik megőrül. S te ezt a boldogságtokért tetted?

– Ezt mind magam mondtam el magamnak és bánt és nem tántorít meg. Ezt meg kellett tennem, mert nem tudtam, mi lesz belőle. S most, hogy tudom, mi lett belőle, visszacsinálnám, ami megtörtént s újra csinálnám, ha a régi helyzetben volnék.

– Tudom, tudom. De mást is tudok. Akit elhagytál, akit megöltél, úgyebár sokat megkínzott szemrehányásaival, féltékenységével.

– Sokat, szegényke.

– S ezzel segített neked. Könnyebb egy harcolóval harcolni, s az igazság érzetével táplálja az önzést is, ha bántódások érnek a másiktól.

– Kíméltem, ameddig kímélhettem, de a mérték betelt. Szegényről nem illik rosszat mondanom, de volt okom kiábrándulni belőle.

– Nos hát, nem volt okod. Ő is küzdött érted, ameddig küzdhetett, de aztán látta, hogy le van győzve. Az ő sorsa meg van pecsételve, a te szerelmed irányában meghalt, de az övé megmaradt. Azon az estén, melyen becsaptad magad után az ajtaját, az arcképedet csókolta. Azon a reggelen, amelyen új szerelmeddel elutaztál, ő imádkozott, hogy baj ne érjen. S hogy a mérget megitta, nem az ő boldogtalansága miatt volt, hanem szegényke azt hitte, hogy jó neked, ha végleg kitér az utadból. Nem ő nem tudott nélküled élni, hanem valami azt súgta neki: ez az ember jó és eszébe találna jutni, hogy vétett ellenem. Magányos életem és halovány arcom eleven szemrehányás lesz, mely nem hagyja boldogságát élvezni. Annyira szeretem, hogy boldog vagyok, ha másban találja boldogságát. Ezt is tudtad?

– Nem hiszem. Az utolsó pillanatig gyűlölködő volt. Szidott és átkozott. Megöltem, – igaz – de gyűlölködőt öltem meg és átokkal az ajkán halt meg azért, hogy a lelki mardosások megmérgezik életemet.

– Azt hiszed? És zsebedben a levele, az utolsó szava hozzád és nem mered elolvasni, mert tudod, azt találod benne, amit tőlem hallottál. Szegény gyászos ember, érzed, hogy amely pillanatban elveszted az ürügyet, hogy ő ellened vétett és halálával bosszút akart állni, még azt a reménységet is elveszted, hogy valaha nyugodtabban fogsz lélegzeni.

– Igaz, igaz, hát ne vedd el ezt a reménységet.

– Nem tudod megcsókolni új szerelmedet, mert közétek tolakszik a halott sápadt képe. Nem mersz emberek közé menni, mert tudod, hogy csak a törvény fogyatékossága óv meg a gyilkosok sorsától. S szerencsétlen ember te, megbántad, ami történt, úgy-e? És szeretnéd visszacsinálni, ami nem csinálható vissza?

Felugrottam.

– Nem, drága szép fúriám, ebben már tévedsz. Eredj vissza a sötétségbe, ahonnan fölbukkantál, vagy költs fel óriás pókjaiddal, de megbánni nem fogom, visszacsinálni nem akarom. Tudom, itt fogsz mellettem ülni minden éjjel és igazad van: ez a szépség és jóság sokkal gyötrelmesebb, mint az Erynniák lobogó kígyóhajzata és vad hajszája. De ma már más az ember. Ma, ha nem tud felejteni, hát megszokja, amit feledni nem képes. Eredj el, mert hiába maradsz itt. Szépséged, jóságod könnyen megszokható. És én élni fogok s tudod mi lesz a vége bosszúművednek? Kettőnk fölé egy szép árnyék és megható emlék fog borulni. Szegény halott, igazán szeretett. Kár, hogy meg kellett halnia. A megszokáson megtörik a fúria hatalma.

A szép tünemény nem mozdult, de elhallgatott.

– Szegény ember, – sóhajtotta és mesélt tovább. S addig-addig mesélt, míg el nem aludtam.

IX. _IDEGVILÁG._

Amint az út kanyarulatánál megláttam a pirostéglás pavilloncsoportot, gyerekes tiroli csúcsaival és fontoskodó lépcsőfeljáratával, míg körös-körül az osztrák Alpok fenyvesei az ég felé kúsztak, elnevettem magamat.

Hát itt akarnak engem hat hét alatt kigyógyítani?

– Semmi, semmi, – mondta otthon az orvosom, mikor ide küldött.

S ahogy a kocsi megáll, egy sapkás fiatalember igen nyájasan kisegít. Egy másik sapkás vidám ember már viszi a pakkomat. Oldalt egy ajtó vidáman kipattan és egy kövér úr vidáman bemutatja magát. Toll volt a füle mögött, tehát ő bizonyára a tulajdonos, vagy a diurnista. Egy fehérkötényes matróna igen vidáman kalauzol a szobámba, mely egy vidám második emeletről egy földszintes ablakot bocsát a hegyoldalba. Alighogy széttekintek, begurul egy gömbölyű, sárga vászonkabátos, pofaszakállas úr, vidám szemekkel a szemembe nézne, ha bírnám a tekintetét, majd megrázza a kezemet, hogy hangosan fölkiáltok.

– Dr. Calmus, – mondja s két sor egészséges fog nevet felém a szájából – a főorvos tiszteletét küldi, majd délután ő is bemutatkozik s megvizsgálja. Egyelőre az én kezemben van s én irgalmatlanul kezelésbe fogom.

– Doktor úr, olyan fáradt vagyok.

– Nagyon jó, nagyon jó, legalább, ha kipihente magát, az én kúrámnak fogja tulajdonítani, ha jobban érzi magát.

Ezzel már visz is. Hónom alá dugja a karját és fecseg.

– A kollégám már mindenről értesített, – szólt, míg a földszintes második emeletről levisz az első emeleten lévő földszintre – nem is munka, amit önnel küldött. Tudja, ki fogja magát gyógyítani? A szakács. Enni, enni, enni. Voilà tout.

Szerettem volna megkérdezni, hogy mirevaló hát a vizsgálat, ha már tudja, hogy semmi bajom, de féltem, hogy megfelel. Már pedig én megfogadtam magamban, hogy ezt az orvost igen okos embernek fogom tartani, hogy vakon megbízhassam benne.

A rendelőszoba kicsi és egészen meg van telve. Iróasztal, fekvőszék, állószék, spanyolfal, egy csomó villamozó készülék s átható patikaszag egészen megtölti. Alighogy bent vagyunk, az ajtón kopognak. Asszonyok összenevetgélnek:

– Doktor, doktorka, nem szabad?

– Nem szabad, gavallért kezelek, egészen friss, majd hasznát vehetik, mert vidám ember.

– Hihihi, – hangzik az ajtón keresztül, s pajzán ruhasuhogás jelzi, hogy a hölgyek futvást menekülnek.

A doktor pedig hozzáfog a megvizsgálásomhoz. Először is kitereget egy nagy könyvet, abba beleírja a kórtörténetet. Úgy, ahogy a beteg diktálja. Eszerint harminchétéves vagyok, ügyvéd, nőtelen, kanyarón kívül tizenhét éves koromban tiphoidom volt, más bajom soha. Apám hetvenöt éves, összes fogai tulajdonosa, édes anyám hatvanéves korában halt meg és familiám mindkét ágról makkegészséges. Tehát a bajomat szereztem.

Mivel? Hát kérdéseire felelve, kisült, hogy huszonöt éves koromig mértéktelenül sokat szerettem, azontúl sokat ittam és dolgoztam. Dr. Calmus vígan kacsint felém.

– Tiszta kép, tiszta kép – mondja és én nevetek. Mert tudom, hogy sejtelme sincs a baj valódi okáról, s mégis kezelni fog.

Aztán el kell mondanom, hogyan kezdődött a baj. Hát álmatlansággal és étvágytalansággal. Aztán ha nem aludtam, nagyon ingerült és lusta voltam. Aztán ittam, hogy el tudjam végezni a dolgomat, aztán nem tudtam dolgozni, mert sokat ittam.

– Világos kórkép – örül a doktorka, akit most már végtelenül megszerettem, mert láttam, hogy ez az úr sohasem fog engem kiismerni és így talán nem is fog meggyógyítani. Mert mondanom sem kell, hogy belül ragaszkodom a betegségemhez, s meghalnék, ha kigyógyítanának belőle. Mondhatom-e valakinek, hogy életem célja csakis egy asszony lelkiismeretének a megterhelése, s nem akarom, hogy az megkönnyebbülten mondhassa: lám, mégis kigyógyult, pedig azt mondta, hogy ebbe bele fog pusztulni.

Tehát a jelenlegi tünetek: elviselhetetlen vándorló fájdalmak, miknek főfészke a hátgerinc közepetája. Ingerlékenységgel váltakozó búskomorság, az emlékezőtehetség teljes hiányossága, aztán mintha hideg sapka nyomná a fejem búbját. A hátamon, a karjaimon mintha hangyák másznának, a lábszáraimban pedig amolyan permetező érzésem van, mintha a vérem számtalan cérnaszálon csurogna a lábamba. Amellett, ha ülök, azt hiszem, mintha a lábszáram csontja üres volna s eltörne a testem súlya alatt. Éjtszaka pedig, alighogy behúnyom a szememet, egerek futkosnak a paplanomon. Minden összevág, magam is így olvastam nem egy orvosi könyvben. Még az orvosnak sem voltak ezek a tünetek ismeretlenek.

– Kimerültség, tisztára csak kimerültség, – mondja a füzetet vidáman összecsapva dr. Calmus – hát csak föl a fejjel, hat hét múlva olyan egészséges lesz, hogy az ellenfél ügyvédje sírni fog. És nem csinálunk semmit. Egy kis villamozás, attól elszaladnak az egerek, egy kis langyos fürdő, enyhe masszázzsal, ettől megszűnik a sapkanyomás és a hangyamászás, meg a vérbizsergés a lábszárakban, aztán néhány vidám társ a szebbik nemből, ettől visszatér a memóriája.

Erre a fordulatra a doktor úr felugrik, mert én hátraesem. Igazán nevetséges. A vidám társnők emlegetésére itt állt előttem. Abban a kivágott fekete bársonyruhában, gyémánt diadémmal a hajában, amikor villogó szemmel egyet kacsint, a legyezőjével rám üt és azt mondja:

– Előbb kellett volna ismernie engem, kedves barátom, most már későn nevez gonosznak, lelketlennek. Hát igen, megcsaltam magát is és megcsalom két hónap múlva azt is, akivel magát most csaltam meg.

Aztán ráemelem a kezemet és rásujtok a fehér vállra, aztán a rózsás arcán csattan a tenyerem, aztán a térdén állva látom, amint rémülten rám néz és a kezét könyörögve összeteszi:

– Ne üss!

Aztán az ölembe ül és vadul csókol.