# Cognac-idillek

## Part 2

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/cognac-idillek-42071/index.md

Ő: Én nem komédiázok, engem nem kényszerít semmi, én a valóságot mondom. Körülhízelegtetek és beléloptátok magatokat a lelkembe, a ti léhaságtokat énrám fogtátok. Mikor szerelmet vallott, mikor könyörgött, mikor elkábított, rám fogta, hogy úgysem hiszek ebből semmit. Pedig én hittem, én úgy hallgattam meg, abban a szent hiszemben, hogyha szabad volnék, feleségül venne. Ha ezt nem hittem volna, nem lettem volna rossz és most mind, mind elveszi a hitemet s rosszá tesz. Igen, csak most lettem rosszá, amióta az egyetlen, aki hozzám tartozott, elhagyott, s maguk, maguk mind gazemberek, lélekgyilkosok.

Én: Mind? Tehát nem én vagyok az első?

Ő: Menjen és soha többé ne lássam. De még fog felőlem hallani. Enni, pusztítani fogom a férfiakat. Nem én fogok vergődni az ő hitványságuk miatt, hanem ők, a porban, a sárban, a nyomorban, ha lihegő ajkkal egy szerelmes szóért könyörögnek, elébük tartom az én drága halottam képét és azt fogom csókolni. Ki innen, ki, maga a legnyomorultabb, mert nem hittem, hogy még magában is csalódni fogok.

*

Hát mentem. A szobalánynak két korona, a kocsisnak hat. Hát kellett ez nekem?

IV. _A FÉLLÁBÚ LEÁNY._

I.

Az ember még ott sem járhat, ahol senki sem jár. A Bajnok-utca és Aradi-utca sarkán gubbaszkodott a kövön, este kilenc óratájt, egy gázlámpa tövében, hatfokos hidegben s vékony berlini kendővel a fején.

– Nagyságos úr, éhen halok, megfagyok!

Bánom is én! S ha most nem engedlek megfagyni vagy éhen halni, hát akad-e, aki holnap nem engedi? Dühbe jöttem…

– Mért nem mégy a nagy utcára, ahol többen járnak? Itt akarsz koldulni, ahol egy lélek sem jár?

– Szégyellem magamat, nagyságos úr.

Ez furcsa s még jobban dühbe gurított. Koldul és mivel szégyelli, hát ott koldul, ahol nem lehet.

– Nem vagyok itt – szóltam rá nyersen s odébb álltam. Bosszankodtam, hogy ez a lány épp ott koldul, ahol csak én járok és senki más.

Tíz lépés után visszafordultam és undorral végignéztem rajta. A gaz teremtés ugyanis egy szót se szólt többet, pedig vártam, hogy utánam óbégasson még. S egy picula már a kezemben volt s nem vethettem neki oda. Ennélfogva, mint mondtam, visszafordultam és szemébe néztem az elvetemültnek.

– Mért nem dolgozol?

– Nem tudok.

– Mért nem tudsz?

– Hagyjon engem a nagyságos úr, ha már nincs szíve irántam, minek faggat?

Erről ráismertem a fajtára. Egy piculáért, vagy egy krajcárért egész regényt tárt volna elém, de ingyen él és még a szavát sem hallatja ingyen.

– Itt van – förmedtem rá és odavetettem a piculát.

Megköszönte és csak azután látta, hogy nem krajcárt kapott, hanem piculát. Soha olyan utálatos fellobbanását az örömnek, mint ennek a nyomorultnak a szemében. Szinte átszellemült egy piculától.

– Az Isten áldja meg, ó nagyságos úr, csókolom a kezét, az Isten fizesse meg ezerszer… óh! És megmozdult a tehetetlen teremtés, aki ott ült, mint a batyu s a hóna alá kerített egy mankót, feltápászkodott és indulni készült.

– Hová?

– A szállásra, most már alhatom; három éjtszaka nem volt szállásom.

– No és a vacsora?

– Jobb szeretek aludni, ott meleg is van.

– Itt van – szóltam és egy másik piculát is vetettem neki.

Hát ez már förtelmes volt. Ez az izgatott öröm, ezek a potyogó könnyek. Igy csak az éhes kutya örülhet az odavetett csontnak, de az embernek tudnia kell, hogy holnap is lesz nap, hát minek örül ma, holott holnap megint koplalnia kell?

– Hallgass és hozzám ne nyúlj! – rivalltam rá, mert kezet akart csókolni és megint az úristenre bízta, hogy fizesse meg a jóságomat. Hiszen ha ezt a jóságot megfizetné az úristen, ugyancsak pórul járnék. Hát minek ragaszkodik az ilyen nyomorult teremtés az életéhez? Mi súlyt tulajdonít annak, hogy tovább hordja-e a mankóját vagy sem?

Amint ott előttem állt, láttam csak, hogy nem gyerek, hanem felnőtt lány. S a berlini kendője a nyakába csúszott s láttam, hogy fiatal leány. Talán ha nem krumpli és kenyér táplálta volna, hanem hús és tej, ebből a teremtésből szép lány is lett volna. A szeme legalább még arra vallott. Az arca összevissza volt fagyva, mint az alma, és olyan foltos is volt.

– Hány éves? – kérdeztem.

– Tizenkilenc, nagyságos úr.

– Hagyja a nagyságozást, magának a suszter is nagyságos. Aztán hány lába hiányzik, hogy mankón jár?

– Egy – felelte csöndesen. Mint az idomított kutya.

– Aztán mióta hiányzik?

– Egy félév óta.

– S hogy vesztette el?

– Kiugrottam az ablakon.

– Ahá, öngyilkosság!

– Nem.

– Hát micsoda?

– Nem tudom.

– Hülye.

A féllábú lány mélyen az arcába húzta a kendőjét, úgy motyogta:

– Nem tudom. Egy embernek hazavittem a fehérneműjét, aztán az az ember rám zárta az ajtót és azt akarta, hogy… és aztán nem tudtam máskép menekülni és kiugrottam az ablakon.

Hm, s annak az embernek még most is két lába van.

– S levágták?

– Le.

– És senkije sincs?

– Senkim. Két hete kerültem ki a kórházból és azóta…

Sírva fakadt. Ezt már egyenesen utálom.

– Magának jó volna, – mondom – ha a másik lábát is eltörné, akkor megint kórházba kerülne.

– Jó volna – mormogta.

Hát ez már sok. Képes volna a nyomorult kosztért a lábát levágatni!

Nem tagadom, dühös voltam a lányra. Éreztem, hogy nem tudom egyszerűen otthagyni. De mit csináljak vele? Megkönyörüljek rajta? Legyek a jótevője? Hogy az ördög vinné el valamennyi jótevőjét ennek a cudar világnak. Hanem eszembe jutott valami: lesz legalább mulatság.

– Hallja, – mondom – adja vissza a két piculámat.

Ijedten szorította öklét, melyben a pénz volt, a kebléhez.

– No, nem kell olyan fösvénynek lenni. Ha visszaadja a két piculámat, magammal viszem és élhet a házamban, ahogy akar egy álló hónapig. Ingyen az isten sem ád, a két piculáért megteszem.

Rám nézett valami kételkedő örömmel s reszkető gyanakodással.

– Ha azt hiszi, – mondom – hogy elszaladnék a két piculával, igaza van. Ne higyjen senkinek, nekem se. Jöjjön velem és majd utólag fizet.

Ekkor kinyújtotta kezét és odaadta a két pénzt.

– Ebből sem lesz soha milliomos, – gondoltam – ha ilyen könnyelműen bízik.

– Hanem jól jegyezze meg a dátumot, – förmedtem rá keményen – ma december 6-ika van, este féltíz. Január 6-ikán este féltízkor kilököm, mint a kutyát. Értette?

Értette a nyomorult és mégis belement. S ezek embereknek tartják magukat!

II.

Napról napra több gyönyörűségem telt benne. Hogy tudott enni az a pára! Elfogultan, hogy a száját se találta meg, ha ránéztem, mohón, mint a farkas, ha magában volt. És megnyalta utána az ajkát. Utálatos volt.

S mosakodott. Milyen szenvedélyesen fürdött. S hogy szeretett fésülködni! Egészen más volt megfürödve, megfésülve és jóllakva s én pokoli mód örültem, milyen élvezet lesz kilökni akkor, mikor már megszokta a kényelmet. S a liba azt hitte, hogy angyal vagyok, vagy legalább is viceisten és nem hitt a szavam gorombaságának.

Ruhát is szereztem neki. Még fűzőt is. Hogy örült neki. Tán éjtszakára sem vetette le, oly szenvedélyes örömmel viselte. S meg kell hagyni, hogy így a termete egészen helyes volt. S a jó és nagy koszttól megpirosodott, megtelt és megkeményedett az arca. Két hét sem telt el s ha az ablaknál ült és hosszú szoknyája elfödte csonka lábát, nagyon szép kisasszony volt.

Azt is meg kell engednem, hogy iparkodott megszolgálni az ellátást. Varrt és mosott, takarított s amint mankójával a hóna alatt áthömpölygött a szobákon s törlőrongyával irgalmatlanul elkapta a legrejtettebb porszemet is, hát majdnem megsajnáltam. Ha olyan ostoba nem lett volna s meglenne mind a két lába, még szobalány is lehetne.

Az idő azonban telt-mult s a hangulat meglehetősen ízetlenné vált. Ö is számolta a napokat és különös bús nyugtalansággal nézett rám, én is számláltam a napokat és éreztem, hogy a várt mulatság helyett igen kellemetlen lesz kilökni őt. De aztán mérges lettem, mert úgy láttam, hogy reménykedik s nem hisz nekem. Pedig bizony ki fogom lökni, mert meg szoktam tartani a szavamat és engem ugyan senki se tartson jó embernek. Hogy pedig ő is tudja, hányadán van, hát január harmadikán odaszóltam hozzá:

– No, Juliska, még három nap a világ, aztán fel is út, le is út.

– Tudom, – mondotta szomoruan s megint csak dühbe hozott, mert egy könyörgő szót sem ejtett.

Aztán lett január negyedike, aztán lett január ötödike. Haza sem mertem már menni. Nem tudtam sem enni, sem aludni. Ő azonban látszólag nagyon nyugodt volt s oly biztosan végezte dolgát, mintha a holnapi nap soha fel sem virradna.

Pedig felvirradt. Sőt le is áldozott. Utolsó vacsora. Azaz ő hozzá se nyúlt az ételhez, nekem meg, noha minden falat megakadt a torkomon, csak azért is muszáj volt enni. Ekkor már félkilenc volt és ő az órára nézett.

– Egyék, – mondom, hogy valamiképpen mégis bosszantsam – ki tudja, lesz-e holnap? Nem felelt.

Én rágyújtottam a pipámra s nem tudtam mit csinálni. Szerettem volna, ha neki jut valami eszébe.

Ehelyett azt mondta:

– A ruhát is itt kell hagyni?

– Nem! – rivalltam rá. – Ami rajta van, az a magáé. Mert én úgy se viselhetem – tettem hozzá, nehogy azt higyje, hogy nagylelkű vagyok. Negyedtíz. Karjára fűzi a kis batyut, melyben régi rongyai és némi fehérneműje volt, fejére tolja a berlini kendőt és rám néz. Nekem úgy rémlett hogy nyugodtan, mert az én szemem elhomályosult.

– Fizesse meg az Isten – mondotta, aztán el kezdett zokogni. S én nem tudom, mi lelt, átfogtam magamhoz szorítottam és megcsókoltam.

S ekkor eldobta batyuját, mankóját és lábaimhoz hullott.

– Ne kergessen el, – könyörgött – én jó uram én bálványom, tartson magánál, akárminek, csak tartson magánál.

– A szeretőmnek? – hörögtem.

– A szeretőjének, a kutyájának – siránkozott s föltekintett rám nagy, fátyolos, égő, igéző szemekkel.

S ekkor ellöktem magamtól s határtalan dühvel ráordítottam:

– Mért hagytad el akkor a lábadat? Mért ugrottál ki az ablakon?

V. _TÜKÖR-ŐRÜLET._

Hiába tudom, hogy nem így volt, mégis úgy volt. Színház után hazamentem s nem tudtam elaludni. Meggyújtom a lámpát – három óra. Mit fetrengjek tovább? Gondoltam, fölkelek és dolgozom. Álmatlan hánykolódásom közepette igen szép témám akadt. Úgy éreztem, ha ezt megírom, akkor ez lesz a legszebb írásom. Egy fogoly kis lányról szólna az ének, akit odaadó szeretettel őriz egy istenverte kis faluban az apja, az anyja, a nénje, meg a bátyja. Vesznek neki lovat, hintót, kutyát, kanárit, s egy pillanatra sem engedik egyedül, mert rossz, ha a kis lány őrizetlen marad. S a kis lány a szerető őrködés alatt arról álmodik, hogy megszökik egy herceggel, aki nincsen, vagy egy vándorló drótostóttal, aki minden héten bekopogtat hozzájuk. S végül csakugyan megszökik egy herceggel, aki nincs és elpusztul egy vándorló drótostót karjaiban, aki van, s mikor papa, mama, néni és bátya a kórházban jajgatva ráborul, mosolyogva köszönti a halált: végre én is éltem!

Mit hánykolódjam? Fölkelek és megírom azon melegében. S biztosan tudom, hogy csakugyan fölkeltem, magamra öltöttem a bundámat és a papucsomat és bundában és papucsban ültem az íróasztalomhoz. Egy pillanatra itt megbillen az emlékezetem, mint mikor a mozgóképen egy pillanatra más jelenet furakodik a cselekmény folyamába s látom magamat, ahogy egy pohár cognacot iszom és visszamegyek az íróasztalhoz.

A pálinkásszekrénytől az íróasztalhoz egy nagy állótükör előtt kell elmennem s a tükör előtt megálltam. Volt is miért. Néztem magamat és kacagtam. Papucsban és télibundában – ilyen toilettet nem igen szoktak a tükör előtt vizsgálni, vajjon rendben van-e s jól fest-e?

– Bálba? – incselkedtem magammal – nagyságos úr, elfelejtett kravátlit venni és a frakkba bujni. Kosarat kap minden kis lánytól és megveti minden drótostót.

Egy lépéssel közelebb lépve a tükörhöz, ajkamra fagyott a mosoly s meredten bámultam a tükörképemre.

– Ez én vagyok – gondoltam s láttam, hogy leesik az állam. – Ez én vagyok, bizonyos vagyok benne, ez a merőben idegen alak, mellyel semmi közösséget nem érzek. Bunda és papucs, inkább batyu, mint emberforma s mégis, úgy kell annak lenni, hogy az én vagyok, mert én álltam a tükör elé, s ha nem volnék előtte, a tükör nem mutatna batyut.

Még közelebb. A plafond lámpája éles árnyékot vet a tükörre. Feketés-sárgás színben látom magamat. De az arcom szürke, kísérteties fakóságban mered felém. Oly idegen arc, annyira nem érzem, hogy az enyém. S hirtelen nem is értem, hogy az enyém volna, sőt nem is hiszem.

– Én, én – mondom magamnak. – Vannak emberek, akik sokra tartanak. Ha tudnák, hogy én most hogyan állok a tükör előtt; ha tudnák, milyen arcom van; ha sejtenék, milyen hitvány, jelentéktelen, nekem közömbös ez az alak, melyet megbecsülnek s csak azért becsülnek engem, mert ezen az alakon az én koponyám nyugszik, s szerintük dolgozik. Álmos, üres fej, aki most oda ül az íróasztalhoz s azért ír, mert nem tud aludni, s mert már biztosan tudja, hogy amit meg akar írni, sületlen szamárság.

Lábujjhegyre emelkedtem. Úgy bámulom tükörképemet, mint a macska, melynek optikáról fogalma sincsen. Mindenféle mozdulatokkal kényszerítem a tükörképemet, hogy ő is mozogjon. Furcsa. Itt előttem egy kézzelfogható forma, csupa anyagiasságban, húsból, posztóból és prémből, és mégis semmi, csupán sugártörés, amilyennel a kóklerek dolgoznak, ha kísérteteket produkálnak a publikumnak. Ha két lépéssel odább megyek, megsemmisítettem.

De vajjon csakugyan megsemmisítettem-e?

Odább megyek s nem látom többet, az bizonyos. De hátha ott van, s csak azért nem látom, mert odébb mentem? Hátha abban, amit mi egyszerű optikának ismerünk, van külön rejtelmes élet? Nagy elődöm, akinek a lelke belém költözött s – erősen tudom ebben a pillanatban – az ő életét folytatom, ismert egy embert, aki a szeretőjének ajándékozta a tükörképét. S ha tükör elé lépett, nem látta benne magát s ettől majd meghalt és földönfutóvá lett. Szegény Hoffmann! Most már értem, miért meséltél ilyeneket. Az a tükörkép nem olyan egyszerű dolog. Lássuk csak. Bizonyos-e, hogy valóban engem vet vissza az üveglap? Tán azért érzem oly idegennek a képemet, mert nem engem tükröz vissza, hanem – kicsodát is? – Ni, ez a kép most eltorzítja az arcát. Utálatos faunarcra, mely előbb vigyorog, aztán rémülettől válik felismerhetetlenné. Az enyém volna? Én, a komoly ember tenném, hogy odaállok a tükör elé és fintorítom az arcomat, rémítem saját magamat a tulajdon arcommal? Ha én ezt tenném, mit kellene akkor magamról tartani? S a tapasztalati tükörmeggyőződés szerint csakugyan kell, hogy én csináljak ilyen arcokat, az én szemem meredjen ki üregeiből rémült gondolatlanságban, az én állam essék le bamba meglepetésben, s láttassa velem elernyedt szájüregemet.

Rettenetes, ha a tükör tükör, s én előtte végzem ezeket a mókákat, akkor én nem vagyok épeszű ember. Nem ijedek meg ettől a gondolattól, sőt örülök neki. Mert tudom, hogy normális ember vagyok, roppant hidegen gondolkodom s érzéseimet kordában tartom. Csak az az alak őrült, nem én. Ezt az alakot valaki bent felejtette a tükörben s én most kiemelem belőle. Igy van, biztosan így van. Ha volt ember, aki elajándékozhatta tükörképét, akkor lehetett olyan is, aki bent felejtette az én tükrömben.

– Most már hagyd abba s eredj dolgozni – mondom magamnak. De csak nem mozdulok. Az az alak a tükörben most már értelmes arcot vág, szinte gondolkodva néz rám. Nem felejtett itt senki, ez te vagy. De igazad van, nem olyan egyszerű dolog a tükör, hogy az ember odább áll s akkor nincs benne semmi. Az ember nem állhat soha odább. Minden jelenség, minden káprázat megmarad.

Csakugyan. A szívem mintha megsajdulna. Hogy néztem én ebbe a tükörbe – másodmagammal. Mellettem állt s félkarral átfogtam. Boldogan bámultuk a szerelmes párt, amelyet magunk előtt láttunk. Majd a háta mögé kerültem s míg felemelt karjaival a haját igazította, átfogtam a mellét s csókoltam a nyakát. Ez én voltam, az ő volt. S különös boldogság volt mindkettőnknek, hogy láttuk magunkat szerelmünkben, ifjan és szenvedelmesen, belebódulva a lopott órába, melyről senkinek sem szabad tudnia, melynek minden nyomát el kellett takarítani.

S te nem vagy itt, drága szerelmes asszonyom s mégis megint látlak magam előtt a tükörben. Nem káprázat, hiszen az akaratommal fedeztelek fel az üvegmögöttiségben. Hol vagy? Kell, hogy itt maradt legyen, ami itt volt. S lassan a homályból, lassan a semmiből kibontakozott a káprázatos fejedelmi szépség s megölelném, de nem lehet, mert mellettem nincs senki, de ott az üveglapban megvan úgy, ahogy mellettem volt az első és utolsó boldog órában.

– Őrület – gondolom s nem hiszem el. – Félálom – gondolom s tudom, hogy nem igaz. – Túlságos szerelem – gondolom s tudom, hogy nem is több. A tükör a legrejtelmesebb teremtése a világnak s az emberek nem tudják és nem fogják tudni sohasem, mi a tükör.

*

A nap besüt az ablakomba. Már tíz óra. Fáradtan emelkedem fel az ágyból s a tükörbe nézek. Ott áll, kissé porlepetten, de egészen úgy, ahogy tükrök állni szoktak, szolid mahagoni vörösségben s csiszolt üveglappal. Belenézek, bizony csak egy mosdatlan álmos arcot látok, semmi mást. Csakugyan visszavetette azt az őrült, bamba arcot, melyre még most is rémülten emlékszem? Próbálom emlékezet után ismételni – nem megy. Csak álmodtam? Az ágyam mellett a bunda és az íróasztalon a megkezdett novella. Hát mind igaz? Csakugyan elgondoltam azokat az ostobaságokat melyeket éjtszaka szigorú természettudományi logikának éreztem, most pedig megfoghatatlan bolondságok? Bizonyos, hogy elgondoltam ezeket, bizonyos, hogy tudtam mindezt, bizonyos, hogy az éjtszaka őrültségi rohamom volt. Már most mit csináljak magammal? Menjek pszichiáterhez? Ez lenne a legokosabb. De nem érek rá, még szükségem van arra, hogy józaneszűnek tartsam magamat. Mitevő legyek? Élesen belenézek a tükörbe, keresem benne azt a másik, azt a drága alakot. Nem találom meg. Behúnyom a szememet s előttem áll.

– Bolondság, – gondolom boldogan – ha az éjjel őrült voltam, akkor minden szerelmes ember elmehet a pszichiáterhez.

VI _A MÁSIK._

Mégis csak jó újságot olvasni. Enélkül honnan tudnám, hogy a méltóságos államtitkár úr Olaszországba utazott. Mit csinál addig Bajainé? Ezt meg kell tudnom.

A kapu előtt megállok és nézem az átellenes ház első emeletjét. A fehér selyem-rouleauk föl vannak húzva, a szalonban a nagy csillár minden lámpája világít. Nagy élet van ott, ha nincs is otthon a méltóságos úr.

Becsöngetek a második emeleten Bajaiékhoz.

– Kezét csókolom.

– Jó estét Anna, a nagyságos asszony itthon van?

– Igen, a nagyságos asszony itthon van.

– A nagyságos úr nincs itthon?

– A nagyságos úr is itthon van, de van valaki nála.

– Nagyon jól van.

Azt hittem, szomorú lesz, de nem volt szomorú. Teringettét, az asszonyok sohasem olyanok, mint logika szerint várná az ember. Csak egy kicsit halvány az arca és kék, sejtelmes szeme a különös gonddal rendezett szőke frizura alatt lágyan, fürkészve s mintegy kellemesen meglepetve siklik végig rajtam. Sietősen nyújtja kezét, ledűl az egyik székre és arcát a karjába rejtve, duzzogó, kacér hangon mondja:

– Menjen, maga kinevet!

Én: Bárcsak igaza volna. Látott valaha nevetni? Én csak mulatok és ez igen szomorú életpálya. De igaza van, azért jöttem, hogy erről beszéljek önnek. Mert olvastam, hogy odaát ön szalmaözvegy lett. Vigasztalnám is, de sajnos, ideát ön nem szalmaözvegy és így nincsenek chance-aim.

Ő: Jó, jó, csak csipkelődjék. Nem is tudom, miért vallottam be önnek, éppen önnek életemnek ezt az ostoba titkát.

Én: Talán azért, mivel én veszem legkevésbé hasznát. De be kell vallania, hogy elég komolyan őrzöm.

Ő: Az imént gondoltam magára. Azt gondoltam, hogy mégis jó barátom és jó, hogy valakinek beszélhetek is róla. Enélkül mindig azt kellene gondolnom, hogy nemcsak bolondság ez a dolog, hanem őrültség is és helyem voltaképpen a bolondok házában volna.

Én: Szerencséje, hogy nem vagyok pszichiáter. Ha tudós szakembernek gyónta volna meg, hogy ön a másik életét éli, okvetetlenül csóválná a fejét. Én azonban tudom, hogy mindenki más bolond, aki azt hiszi, hogy a maga életét éli. Hiszen így pattantotta ki a titkát. Én beszéltem önnek arról, hogy olykor egy pillanatnyi szédület fog el és akkor világosan látom, hogy én nem vagyok én, hanem valaki egészen más. Kételkedve nézek végig magamon: igazán én ülök és züllök itt? Barátom, neked most valahol ülnöd kellene, házisapkával a fejeden, pipával a szájadban és halhatatlan eszméken dolgoznod. Dolgoznod, alkotnod, mert hiszen komoly ember vagy. S talán csakugyan ülsz valahol és betöltöd földbéli hivatásodat s csak hitvány csalás vagy ámítás, ha nem tudsz róla és itt találod magadat a politizáló agglegények között.

Ő: Igen, igen s majd megrepedt a szívem a boldogságtól, hogy azt hallottam öntől. Tudtam, hogy meg fog érteni és elmondtam, hogy én nemcsak hiszem, hogy van másik életem is, hanem valóban élem is azt a másik életet. Ott, ott, látja? Jöjjön az ablakhoz. Most nézze, az asszonyok elhúzzák a szájukat, a férfiak összeütik a kezüket, nevetnek és tapsolnak, ott a sarokban, melyet nem látni, áll a zongora, ott ülök én és énekelek vidám dalokat.

Én: Az ott a zongora mögött feketehajú és barnaszemű. Egy kicsit kövérebb is kelleténél. Nem féltékeny rá?

Ő: Féltékeny? Lehet az ember féltékeny szerelem nélkül? Ó, barátom, ez a szörnyeteg engem nem bánthat. Nem szerettem, amikor megkérte kezemet, azért is nem vagyok igazán a felesége. De lehettem volna, rajtam állt és éppen azért kereshetem odaát a másik életemet. Tíz esztendőn át követhettem pályája emelkedésén s mondhattam magamnak: vele emelkednél, ha hozzá mentél volna. Három év óta belátok az ablakán, nézem azt az asszonyt, akit elvett s minden mozdulatáról, minden mosolyáról mondhatom magamnak: most te mozdultál volna, mosolyogtál volna így, ha hozzá mentél volna. Látom magam előtt azt az életet, melyet elutasítottam magamtól és szemem előtt van a veszteségem is, a nyereségem is. S amellett élem ezt az életet, melyet igazán választottam és összemérhetem azzal, amelyet elszalasztottam.

Én: Különös helyzet, beteges gyönyörűség, de értem a szenzációit. Egy volna fekszik előtte, egy darab át nem élt életet lát az ablakán keresztül. De miért nézi igazi életének s nem azt, amelyet maga választott? Tudtommal ezt a házasságot sem a szerelem kötötte.

Ő: Éppen azért igazi az az életem, melyet elszalasztottam. Szerelem nélkül csak őhozzá kellett volna mennem, mert ő volt az első, akihez mehettem volna. Akkor a szerelem isten volt, mely minden ember életén uralkodik, ma csak a jó szerencse, mely kevés helyütt kopogtat be. Akkor a magam akaratából teremthettem magamnak életet, azután csak a helyzet és a kényszerűség parancsolt. Tudja, barátom, a szeretetlenségnek és a hideg szívnek is vannak ideáljai és a füstbe ment reményeknek is édes emlékei. Ha idebent boldogság ér, azt mondom magamnak: látod? mégis jól jártál. Ha idebent baj, keserűség ér, oda áttekintek: álmodj, álmodj és hidd valónak. Ha süt a nap, az asszony boldogan fürdik a fényében. Az az asszony te lehetnél, tehát az az asszony te vagy!

Én: S ha itt is, ott is elborul az ég?

Ő: Ölembe hull a két kezem és sírva mondom: az ember nem született a boldogság számára.

Én: S ha itt is, ott is süt a nap?

Ő: Akkor behúnyom a szememet és nem gondolkodom. De ezt csak úgy gondolom, mert még nem volt eset rá.

Én: Mondja csak: boldogabbak azok odaát, mint önök?

Ő: Ezt sokszor kérdeztem már, de nem tudok rá felelni. Olykor azt hiszem, hogy igen, de csak azért, mert magammal nem vagyok megelégedve, olykor meg azt, hogy nem, de csak azért, mert mégsem látok jól. Engem azonban nem bánt az ő életük árnya. Az ember megcsalja feleségét, de ilyenkor őt csalja meg és semmi közöm hozzá, de ha vidáman együtt látom őket, akkor az enyém ő, akkor én vagyok odaát. Látja, milyen kényelmes és milyen ostobán gyerekes vagyok!