# Cognac-idillek ## Part 14 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/cognac-idillek-42071/index.md Az irónő: Hagyjuk a tehetséget, hiszen ha ebben is kételkednem kellene, beállanék gépírókisasszonynak, aki voltam. De miről írhatok én? Mit tudok én? Megírtam azt a néhány szegény szenzációmat, amit húszesztendős koromig átéreztem, s a végére jutottam, mint a készpénzemnek. És aztán? Hát lehet nekem még témám? Amióta írónő vagyok, miből áll az életem? Kis hónaposszobában fekszem, ébredek, eljövök ide a kávéházba, megyek a kiskocsmába, eljövök ide a kávéházba, s látom mindennap ugyanazokat az arcokat, hallom ugyanazokat a szólásokat, kérődzöm ugyanazokon a fogalmakon, – hol az élet, melyet megfigyelhetnék, hol vannak a hatások, melyek fantáziámat megtermékenyítenék? Igy élhetek száz esztendeig s nem tudnék semmit. Az iró: Igaza lehet, de… Az irónő: Nézze, volna is témám. Csak úgy kieszeltem. Egy grófnő megszereti a szabad művészéletet, s mivel nagy festőtehetsége van, elmegy a gazdagságból s az ecsetje után élne meg. Nem új gondolat ez, csak a magam sorsának a nagyzoló más miliőbe variálása. Az iró: Remek téma! Az irónő: Igen, de mit érek vele? Tudnom kellene, milyen egy grófnő és sohasem láttam. Tudnom kellene, hogy ebben a mi életmódunkban mennyi az elviselhetetlen nélkülözés egy grófnőnek, és sejtelmem sincs róla. És tudnom kellene, mennyit ér egy grófnői dilettánsnak a képe a hivatásos művészetben, s ehhez sem értek. Hát mit ér az én témám? Az iró: Ebben igaza van, de lássa, engem sem igen avatnak be az arisztokraták a maguk természetrajzába. Az irónő: Ó, az más, maga férfi, maga beleveti magát az élet forgatagába, magának nem is érték az előkelő világ. A férfié a világ, ide jár, oda jut, pezsgő, lüktető, változó képeket lát, él, tobzódik a benyomásokban és ha írni akar, akkor behúnyja a szemét s keresi: melyik élményét írja le? Az iró _(mosolyogva)_: Úgy! És lássa, én is itt ülök és nem tudom, miről írjak. Az élet forgataga. Miből áll az én forgatagom? Csak abból, hogy kapupénzt fizetek. Én is ugyanazokat az arcokat látom, ugyanazokat a szavakat hallom, csakhogy nem reggeltől estig, hanem déltől hajnalig. Azt hiszi, azokon a helyeken, ahol én megfordulok változatos az élet? A színház kulisszái, az éjjeli mulatók alakjai és eseményei csak változatosaknak festenek, de mindig ugyanazok. Egy hangos és tarka egyformaság, és époly kevéssé táplálja a lelket, mint a nyárspolgár egyenletes tempójú mindennapja. Az irónő: Ó, én ott sok mindenfélét látnék, mert még nem láttam. Maga megszokta ezeket a miliőket, azért nem látja őket. Az iró: Hát mért nem nézi meg? Hiszen szabad és nincsenek előítéletei. Az irónő: Mert lány vagyok s a férfiak ordinárék. Egy magában élő lányban ki keres tisztességet? S mert magamban élek, mért mondjak le a tisztesség jogáról? Nem mutatom magam, mert a férfiak nem elég előkelő lelkületüek, hogy el is higyjék, hogy mutathatom magamat. Már az is, hogy mindennap itt vagyok a kávéházban, lealáz. Az emberek úgy néznek és lenéznek! Majd mindennap arcul kellene vágnom néhány alakot, akik újságot mutogatnak, hogy majd abban apróhirdetnek, hol és mikor mutatkozhatnak be. Az iró: Ezeken túl kell magát tennie. Az irónő: Miért? Nem élhetek az irodalomnak ugyanazzal a tisztességi igénnyel, amely kijár minden kereskedőnének? Túl kell magamat tennem rajta? Nem akarom, nem szabad magamat túltennem rajta. Én az irodalommal emelkedni akarok, azt akarom, hogy jobban megbecsüljenek, nem pedig hogy egy sorba helyezzenek a kokottokkal. Az iró: Milyen gyönyörüen beszél és mennyire igaza van. De nálunk, – lássa, más országban maga tudná, milyen egy grófnő, mert bejáratos lehetne az előkelő társaságokba, éppen mert írónő. S nekem sem kellene meghatva lennem, ha egy bankdirektor a vállamat veregeti. Itt minálunk – üresség, üresség, üresség. S elvesztem a napomat, most már biztos vagyok benne, hogy nem leszek többé szerdai tárcaíró. Az irónő: Ne hagyja el magát, nálam érthető, mert még az elején vagyok az útnak, de ön… edzett. Az iró _(csüggedten)_: Én ki vagyok írva. Mint egy üres palack. Az irónő: Szegény fiú. Az iró: Nincs élet. Lássa, Sárika, ami volna, az sincs. – Itt ülünk egymás mellett nap-nap után – két asztalnál… Az irónő: Hát jöjjön át, úgy sem írunk. Az iró _(hozzáül)_: Köszönöm. Igy ülünk együtt nap-nap után, s köztünk a legigazibb kollégialitás van, olyan barátság, mintha… mintha csakugyan maga nem volna más, mint kolléga. Az irónő: S hiszi, hogy a többi ezt elhiszi nekünk? Gondolja, hogy nem ingerkednek velem, maga miatt? Az iró: Tudom, hogy igen, de mióta afférom volt… Az irónő: Én miattam volt? Ó, most már értem. Az iró: Most már minek tagadjam? És olyan boldog voltam, hogy fejbe vágtak magáért. Az irónő: Szegény fiú. Milyen jó hozzám. Az iró: És lássa, annyi mindenféle járja át a lelkemet, – az eszemet is, a szívemet is – ebben az ürességben mégis van valami, amitől nem is érzem, hogy üresség van, csak amikor témát keresek. Mintha ez a kávéház a világ közepe volna, s minden mi körülöttünk zsibongana, zajongana, fontoskodnék, pedig voltaképen a világ csak két dologból állana: magából és abból, ami érzést bennem kelt. Az irónő: De Imre. Az iró: Ha nem volnánk kollégák, ha maga nem lenne egészen elhagyatva, ha nem állna az eset, hogy elfordul tőlem és soha többé kezet sem fog, akkor… akkor megkockáztatnám, hogy engem is a többi közé sorozzon. Az irónő: Soha! De ne folytassa. Az iró: Igaza van. De Sárika… édes Sárika… Az irónő _(kezét nyújtja, az iró megragadja, az irónő megszorítja)_: Engedje el. _(Még szorosabban fogja az iró kezét.)_ Az iró: Sárika, édes… én megbolondulok a boldogságtól… s mi üresnek találjuk az életet? Csak őszintéknek kellett lennünk és lássa, gazdagok vagyunk. Mit gondol: ült még valaha két ember így együtt, vallottak egymásnak valaha így szerelmet, mint mi? Az irónő _(boldogan)_: Csakugyan. Igazán szeret? Az iró: Mindhalálig. Te drága! Az irónő _(pirulva, mosolyogva)_: Ne itt, csöndesen. Most legjobb lesz, ha magamra hagy… annyira föl vagyok kavarva… Az iró: Szeretsz? Az irónő: Szeretlek! De most menjen, menjen! Az iró: Boldogan! _(Elrohan.)_ Az irónő _(behúnyja szemét, kétszer sóhajt s lázasan a tollhoz nyúl)_: Megvan a téma! _PHYRNÉ._ Hát jöjjön ide közelebb, gyújtson rá és fujja a füstöt felém, mert magam nem cigarettázom ugyan, de szeretem a cigarettafüstöt. S most ne fecsegjen nekem ostobaságokról – komolyan akarok beszélni. Mert maga nem udvarolt nekem soha, nem is érdemes magával máskép beszélni, csak komolyan. Előbb valamit mondok magának. Elhiheti mert asszony vagyok, olyan asszony, akiben minden női fajtából van legalább egy vonás. Hát mondok magának valamit. Ha nem udvarol mindenkinek, akkor ne udvaroljon senkinek, ha nem akarja az illető vesztét okozni. Ha a maga fajtájú ember udvarol, csak komolyan, rettenetesen komolyan veszi minden nő. Akárki másba, époly ledér módon szerethet, mint szeretik őt, de a komoly emberbe csak halálosan. Tehát ne tréfáljon soha. És most őszintén bevallom magának, hogy csak azért nem ismétlem meg öngyilkossági kísérletemet, mert félek, hogy sikerül. Első alkalommal, isten bizony, meg akartam halni, hiszen csak egy félmilliméteren mult. Igaz, ha főbelövöm magamat, biztosabbra mentem volna, de mikor a revolvert a homlokomnak szegeztem, megijedtem, hátha kigyógyulok s el leszek csúfítva? Hiúság volt, elismerem, ha annak mondja, de ha nem szól semmit, akkor másnak tartom: tiszteletnek, mellyel a szépségemnek tartozom. Nemcsak maguk rücskösök vették észre, de magam is. Én szerettem és tiszteltem; nőnek a szépsége a lelke. Az arc, a termet szabja meg, hogy milyen legyen a női lélek. Ha Pálmai Ilkának görög orra volna, nem volna Pálmai Ilka, s Gretchen, ha fekete lett volna a haja, azt a bolondos Fausztot ő bolondította volna. Ó az én szépségem szinte külön egyéniség. Barátnőmnek tartottam, most is elülök a tükör előtt és udvarolok neki. Beszélgetek vele s olykor elkap az indulat és veszekszem vele. De higgadt vérrel imádom és hálálkodok neki: légy áldva, te fekete tömött haj, te szem, melyből a szenvedélyem kiég, rózsás, gömbölyű orcák, amelyek segítettetek meghódítani, akit szeretek, lágy harmónia, mely jogot, módot nyújtott, hogy szeressek, lángoljak, szenvedjek és kárhozzam el. Ezzel a tűzzel, ezzel a forró szívvel milyen boldogtalanul nevetséges volnék kancsal szemmel, szeplős arccal és szalmaszín hajjal. De igen, lángoltam és győztem, küzdtem és diadalmaskodtam, a keblemre borult, akit szerettem s a lábaimnál hevertek mind, mind, akikkel szóba álltam, magát kivéve – maga utálatos! Az uram is olyan komoly ember volt, mint maga, kiállhatatlan, pedáns, halvérű. Szamár leány voltam, csupa parázs a lelkem, beleszerettem s majd megfagytam mellette. Nem is kellett volna, hogy megcsókoljon, csak vert volna meg, hogy az erejét érezzem. De udvarias volt és vigyázott az egészségemre. Otthagytam, nem is annyira a gavalléromhoz, mint hozzá való szerelemből. Igazán mondom, annyira szerettem azt a hüllőt, hogy nekem már mindegy volt, akárki, de valaki zárjon szenvedélyesen a szívéhez. Nos és ilyen szamaritánusok akadnak tucatjával, akadtak is. Nevetnem kell. Ha akkor, mikor az uramat elhagytam, magába botlottam volna, alkalmasint prédikált volna nekem: asszonyom, szívesen állok rendelkezésére, mert maga szép, én meg fiatal vagyok, de nem érdemes miattam szakítani a békés családi élettel s a világ becsülésével. Miért nem találkoztunk akkor? kinevettem volna magát s megfogadtam volna a szavát. De nem magába botlottam, hanem az infanterista főhadnagyba. Lássa, a sok bolondság között, amit elkövettem, ezt az egyet szégyellem csak: hogy engem is a színes posztó csábított, a drapp-nadrág, mely alatt befáslizott lábszárak reszkettek a reumától, a sötétkék kabát, mely sok vattát takart és vékony dongákat. Lássa, akkor szerettem volna meghalni, mikor a katona izmatlan karjaiba dőltem, a csalódástól és szégyentől meggyötörve; ó, ha akkor fegyver akad a kezembe, most igazán nem ülnénk egymás mellett. Igy csak egyszerüen félrerúgtam a nyomorultat, aki nagyon örült ennek, mert hiszen úgyis csak egy esti programmját voltam hivatva betölteni. Nos, aztán megindult az életmód, melyet most is folytatok. Az uram egy árva szóval sem fakadt ki ellenem, egyszerüen kiutalványozta nekem a hozományomat s megjegyezte, hogy a neve viseléséről ha leteszek, évenként kétezer forintot ád. A nyomorult; hogy szerettem én akkor azt a jéghideg embert, hogy megöltem volna a flegmájáért, szívtelen gavallérságáért. Ha ez a jégcsap akkoriban kutyakorbáccsal végigver, ha ellök magától, ha válópört indít: térdencsúszva kértem volna bocsánatot s ha doktrinárságában megbocsát, a rabszolgája lettem volna s inkább eret vágattam volna, semhogy megcsaljam. De így? Hallja maga, mondjon már valami frivolságot, legyen egy kicsit cinikus, vagy szemtelen, mert, isten uccse, megharagszom. A maga részvevő komolysága, mellyel hallgat, föllázít. Másnak nem tudnék annyit mesélni, mert már a tizedik szónál meg akarna ölelni, vagy ajánlkoznék legalább vigasztalónak. De hát igaza van, azért mondok el magának mindent, mivel hallgat. Hát folytassuk. Az uram két esztendővel ezek után meghalt. A temetésén ismerkedtem meg magával. Tele volt a lelkem daccal és kétségbeesett dühvel a halott iránt. Ezt is az én megalázkodásomra tette: meghalt, hogy ne is gondolhassak rá, mint élő emberre és bujkálva kell a temetésére mennem, ahol nincs helyem a nevető örökösök között, de ott kellett lennem. S akkor maga üdvözölt engem komoly tisztelettel, ahogy a becsületes asszonyokhoz közeledik, egy szavával, egy hanglejtésével sem éreztette, hogy velem szemben többet engedhetne meg magának, mint mással szemben. Megdöbbentem. Mintha a holt uramat magában ismertem volna meg, az ő komoly, puritán szabadelvűségét. És este mulatság volt nálam, pezsgős vacsora és orgia és maga eljött s magától értetődőnek találta, hogy én az uram temetése napján mulatok. Megvallom, maga imponált nekem. Az életmódja olyan, mint egy karthausi baráté, a gondolkodása modern, mint egy léhűtőé. Nem vett részt a bolondságaimban, de nem fintorította az orrát. Azt hiszem, ha az uram lett volna, magától is megszöktem volna. S játszotta életemben azt a szerepet, melyet az uram játszott addig, bosszantott, izgatott és vonzott a béka-lelkületével. Csakhogy közelebb volt hozzám, kifakadhattam ellene és összeszidhattam. Azt hittem, hogy gyűlölöm magát; sokszor szerettem volna megfojtani, amiért mindent, mindent el kellett magának mondanom. Kémleltem az arcát, mikor erről vagy arról a lovagomról beszéltem magának: nem mozog-e rajta valami, ami gyöngeségre, izgalomra vallana. De semmi, semmi. Hát olyan csúnya vagyok, vagy olyan kényes az ízlése magának? S aztán nevettem egyet s gondolatban hálásan szorítottam meg a kezét; igaza van, ha a többiek közé áll, észre sem veszem, vagy époly hamar szakad meg a viszonyunk, míg így tartós, mint az őszi eső. Hát tudja, mindent elmondtam magának, a legtöbbet látta is, de azért valamit még sem tud, azt nem fogja megtudni soha és azért nem ismer meg engem igazában soha, bár azt hiszi, hogy nagyon is jól ismer. Azok a fiúk, akikkel dolgom volt, igen kedvesek és hálásan gondolok rájuk vissza, bármilyen nyomorultak voltak is. Nagy szavak, esküdözések nélkül, kacagva kötöttük, oldtuk a viszonyunkat s nem lett belőle semmi baj. Fűszerezték az életemet, altatták a véremet s úgy tudom, maguk is igen jól mulattak mellette. Nem voltam szerelmes egyikbe se. Érti? Egyikbe se. Legkevésbbé Kálmánba, akiért meglőttem magamat. Nem hiszi? Nohát, nem is miatta lőttem magamat meg. Senki miatt. Vele tovább tartott a viszonyom, mint a többiekkel, de tudtam, hogy ennek is vége lesz. Aztán vége lett. Elment és én szerencsés utat kívántam neki. S mikor a vasútról visszatértem s intézkedtem az estéli mulatságról, mikor sorra jöttek a vendégek, Kálmánnak még az emléke sem kísértett. Végignéztem rajtuk s azon járt eszem: ki lesz most? Nem kellett egyik sem. De szerelem kellett nekem s tudtam, hogy mégis csak azok között valaki lesz. S ha ez elhagy, vagy megúnom, akkor egy másik, aztán megint egy másik s ez a gondolat egyszerre csak megundorított és eszembe jutott az uram. Mert higyje el, az asszony csak egyszer szeret, csak egyet szeret s azt örökre szereti. Ha csalja is, ha váltogatja is, az utódban is csak az elsőt szereti, ha elfelejti is, ha eltemetik is, a mását keresi és jaj neki, ha rá nem talál, százszorosan jaj, ha rátalál. Emlékszik arra az estére? Odaültem maga mellé s maga azt kérdezte: – Mi lesz most? Nem tudom miért, ez a kérdés összeszorította a torkomat. Ha nem röstellek zokogni, a vacsora vígan folyt volna le, így bementem a hálószobámba és rám sütöttem a revolvert. Most pedig takarodjék, mert elfog a düh és félek, hogy mondok valamit, amit nem szeretnék mondani. Maga az egyetlen, aki gonddal a hamutartóba koppantja a szivarhamut és ez a rendszeretet utálatos. Azt hiszem, ez a komoly, pökhendi flegma csak affektálás. Magának valami célja van velem, ki akar hallgatni, tanulni akar rajtam, én meg nem akarok tengerinyúl lenni. Eh, menjen, menjen, különben nem tudom, nem próbálom-e meg még egyszer! Pedig most élni akarok, vígan élni, mert az élet szép és a pezsgő jó. Igyék legalább egy pohárral! Na, de most már vége. Azt hinné még, hogy különös okom van, amiért annyit fecsegek. Biztosítom, hogy nincs. Lehet, ha holnap jön, már ki is teszem a szűrét. Vagy elutazom, vagy – isten tudja mit, de menjen már, menjen már! _AZ ÖREG ÚR._ – Ó – szólt az öreg úr és mosolyogva a tárcájához nyúlt. – Ennyi az egész? Már attól tartottam, hogy szekundát kapott az iskolában. S mosolyogva tette a szép leány kezébe a kétszáz koronát. – Aranymucus! – szólt ez és kicsi, de vörös kezével belemarkolászott az öreg úr kövér, de fakó orcáiba, s cuppanós csókot nyomott a fehér bajusz alá. – Te vagy a legkedvesebb, a legszebb, a legaranyosabb ember a világon, s a vizsgán csak neked fogok játszani, s fölveszem azt a mályvaszín harisnyát, mely annyira tetszik neked. – Angyal, – hebegte az öreg úr, – akit ömlengésében nem akarok zavarni, s ezért csak akkor keresem ismét föl, mikor már kilépett a kislány kapujából s az utcán megállva, összevont szemöldökkel néz végig a soron. Hja, kétszáz korona. Mennyi is maradt? Ott nyomban kiveszi tárcáját s megnézi. Maradt még negyven korona papirosban. Első gondolata: szerencse, hogy a kislány nem kért háromszázat, mert zavarba jött volna. A kislánynak ugyanis azt kell hinnie, hogy neki nagyon sok pénze van, s nem szabad észrevennie, hogy nincs annyi, amennyi kell. A másik gondolata: honnan szerez holnaputánra ismét pénzt arra az esetre, mely éppenséggel nem valószínűtlen, ha a kislányt ismét olyan sorscsapás éri, melyet csak a koronák százaival lehet enyhíteni. A harmadik gondolata: ha nem tud holnaputánra pénzt szerezni, akkor inkább nem megy el a kislányhoz, mert nem teszi kockára boldogságát egyetlen kis pásztoróra kedvéért. Mikor ez a gondolat megérlelődött benne, az öreg úr határozottan elszontyolodott, s mikor elszontyolodott, megszületett a negyedik gondolata is, melynek már szavakban is adott kifejezést: – Utálom magamat! Ezzel hazament. Mindenki értheti, hogy amikor az ember önmagát utálja, akkor nincs a legjobb kedvében. Az öreg úrnál azt is mondhatnók: sőt ellenkezőleg. Mikor háza kapujához ért, megnézte az órát. Félkilenc, tehát egy teljes órával lekésett a vacsoráról. Ez nem volt éppen arra való, hogy fölvidítsa, mert az öreg úr mindig szereti, ha mások pontosak, s nagy patáliát szokott csapni, ha nem ő késik, hanem a vacsora. Míg a fejét törte, vajjon mit hazudjon az asszonynak, már gépiesen és haragosan megnyomta a csengő gombját, pedig még nem sütött ki semmi kifogást. S éppen ezúttal maga az asszony nyit ajtót s nyomban kérdi: – Hol késtél? Ettől már dühbe kell jönni. – Miért nincs kivilágítva az előszoba? – fortyan föl felelet helyett. – Azt akarod, hogy a nyakamat törjem? – De édesem, – hüledezik az asszony – hiszen magad szoktad meggyújtani, ha hazajössz, hogy a villamos hiába ne fogyjon. Az öreg úr meg is gyújtja a lámpát, szuszogva leteszi kabátját, kalapját, a kalapot persze a szög mellé, hogy koppanva a földre esik, az asszony is lehajol utána, az öreg úr is lehajol két fej összeütődik. – Ügyetlen! Az asszony kérdően néz reá. Apró házi gondokban elnyűtt arc, anyásan kutató színtelen szemek, melyek mintha egész életökben egyébre sem ügyeltek volna, csak arra: van-e baja valakinek, vagy nincs? Most látja, hogy urának van baja, s homlokredői fölszaladnak ősz hajáig s reszkető hangon súgja: – Már megint sokat dolgoztál! – Apa! – kiált egy vidám leányhang a belső szobából. – Hát ilyenkor kell hazajönni, mikor én éhes vagyok s új cipőt kaptam? Ide nézz! S a fitos orrú eleven baba, alig tizenöt éves, elébe ugrik, a nyakába ugrik, a jobbjában, mintha csörgőjáték volna, egy pár ici-pici lakktopánkát rázogat. Az öreg úr arcán érzi a meleg, fanatikus gyermekajkat, s egy másik kislány ajkára gondol, aki nem sokkal idősebb az övénél, s milyen egészen máskép csókolja! Szinte fáj neki a lánya ajka s édesesen eltolja magától: – Jó, jó, most nincs kedvem játszani. – Szép a cipő? – kérdi a kis lány, aki annyira el van telve örömétől, hogy se lát, se hall. – Igaz is, a számla is itt van. Tizennyolc korona. Fuss, vagy fizess. Ezt már nem birja el az öreg úr. Eszébe jut, hogy csak negyven koronája van s ebből most tizennyolcat el akarnak szedni. – Mit? – ordított, hogy a két teremtés ijedten megkövült. – Ez legyen a vacsorám? Hazajövök későn, fáradtan, s ahelyett, hogy vacsorát kapnék, megrohannak számlával? Ezt teszi egy feleség? Ezt teszi egy gyermek? Hát mi vagyok én? Családfő, vagy pénzeszsák? Hol a vacsora? – Cs… cs… cs… – súgja az anya s átfogva síró leányát, befelé vonja. – Igaza van apának, – súgja aztán – olyan fáradt és ideges, várni kellett volna, majd vacsora után ismét jó lesz. – Már nem kell a cipő, – zokog a gyermek – hiszen nem akartam semmi rosszat! – Na, – ordít az öreg úr – vagy bocsánatot kérjek, amiért vacsorát kívánok? – Tálalva van – csitítja az asszony s a gyermeknek súgja: – Most ne sírj, különben még idegesebb lesz. Csakugyan tálalva van. Hideg felvágott. Az öreg úr valami meleget várt. Belevág a sonkába, sós. Ellöki magától. A szalámi? Dohos. A máj? Semmi íze. A nyelv? Minek hoznak nyelvet, mikor ő soha hozzá nem nyúl. Nagy osztentációval egy darab kenyérbe markol s abból tépeget a fogával dühös falatokat. Száraz kenyér – neki ez is jó. A szegény asszony odáig van s ajánl mindenféle pótlékot. Főzzön rántottát? Egykettőre meglesz. – Ne fárassza magát. Hamarosan egy borjúszeletet is ki lehetne rántani. – Tetszett volna előbb megtenni. Vagy szaladjon le a lány más ételért? – Úgy, – gúnyolódik keserüen az öreg úr – más ételért? Persze, ezt ki lehet lökni s mást hozni. Talán ingyen? Persze, a pénz csak úgy dűl. A kisasszony lakktopánkákat rendel, majd fizet az öreg igavonó. De honnan? Honnan? – ordít föl egyszerre türelmét vesztve s az asztalra dobja tárcáját. – Itt van, egyétek meg, adjátok a suszternek, – de nem! – Visszakapja a tárcát s a késsel akkorát üt a tányérre, hogy elreped. – Ennek a gazdálkodásnak véget vetek. Nem fogtok többet pazarolni, nem fogtok engem tönkretenni, nem azért öregedtem meg tisztességben, hogy most, vén napjaimra uzsorások kezébe kerüljek. Mert uzsorások kezébe kergettek! Alászolgája! Ezzel fölkel s a hálószobába akar rontani, mikor kint megszólal a csengő. – Az ördög vigye, csak nem látogató? Nem vagyok itthon. De ekkor már behallatszik az előszobából a látogatók vidám hangja, egy vastag női és egy vékony férfihang. – Még vacsoránál? No nem baj, majd végignézzük. S az ajtó nyílik s a jövevény pár, egy boldogsága delelőjén álló házaspár az öreg úr távoli rokonságából, nyájas arcokkal köszönt nyájas arcokat. Az öreg úr a helyén ül, villája hegyén egy sonkaszelet fityeg, a leány elibük szalad s összecsókolódzik őnagyságával. Székeket tologatnak, egészség után tudakozódnak, indítványok hangzanak, hogy csak semmi alkalmatlankodás, folytassák a vacsorát, s mikor végül ők is elhelyezkednek, a vendégasszony észrevesz valamit: – Ejnye, de szép cipő, te kaptad, Magdus? Magdusnak fölragyog a szeme. – Most este hozta a suszter. – Kis lurkó, aztán ebben a cipőben fogsz férjhez menni? Na, ne pirulj, még sok cipőszámlát látok addig, hála Istennek! S a boldogsága delelőjén levő házaspár megindulva néz össze: – Mikor leszünk mi is ilyen boldogok? A férfi sóhajt. Csakugyan, ilyen boldog szeretnék lenni. _EMMI KISASSZONY._ I. Emmi kisasszony pontban hétkor leveti fekete könyökvédőjét s fölrakja kalapját. Kék, hetyke filckalap, nagy szalagcsokorral, mellette egy merész imitált strucctoll. Kék kosztümjében ahogy kilép az iroda ajtajából, olyan, mint a gondtalan úrikisasszony. Még parfüm is marad a nyomában. A Kossuth Lajos-utcán végigsiet, nehogy összetévesszék a lassan sétáló hölgyekkel. Mert ez is megeshetik vele, olyan feltűnően szőke és szép, karcsú és magas. A Kerepesi-út torkolatánál azonban már másodmagával van. A másik: Jó estét, Emmike, jól van? Emmike: Jó estét, már messziről láttam. Maga olyan pontos. A másik: Csak nagyon, nagyon szeretem. Gondolt-e rám? Emmike: Nappal nem, mert dolgom van. De este, – különben minek tagadjam? Egész éjtszaka magára gondoltam, Ede. A másik _(lassan a keze után kap)_: Emmike és mégsem? Emmike: Egész éjtszaka. És végiggondoltam mindent. Hogy mi lehet belőlünk, s mi nem lehet belőlünk. A másik _(komoran)_: Boldogok is lehetünk, boldogtalanok is. Emmike: Magára nézve így áll a bál. De rám nézve máskép is. A másik _(keserüen)_: Tudom, megint a társadalmi különbség. Emmike: Amin maga könnyen túlteszi magát, mert elvégre magának, Ede, mindegy, hogy milyen állása van annak a lánynak, aki nem lesz a felesége. De nekem nem mindegy, hogy sohasem lehetek felesége annak, akit szeretek. A másik: Nem tudok erre felelni, Emmike. Úgy beszél rólam, mintha aszfaltbetyár volnék, pedig nem vagyok az. De igaza van, mert nem vehetem feleségül, s ennélfogva épúgy teszek, mint az aszfaltbetyár.