# Cognac-idillek ## Part 12 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/cognac-idillek-42071/index.md Az ember: Csak beszélj, talán mégis. A nő: Azt tudtam felőled, hogy boldogtalanul házasodtál. A feleséged megcsalt s te magadra vetted a hibát. Eltartod, mintha most is a feleséged lenne. Ez szép, ez nemes. De aztán elmondtad a részleteket. Hónapokon keresztül az orrodnál fogva vezetett, s egy elcsapott cseléd világosított föl. Ez kicsinyes, ez bornirt, ez nevetséges. Elmondtad, hogy a feleséged, míg nem tudtál semmit, mindenféle kifogással távol tartott magától. S utólag értetted meg összerázkódását, ha gyanutlanul megcsókoltad. Utált. Egy másik asszony utált! Egy rossz asszony, egy közönséges tucatasszony utált és én szeresselek. Kincsnek érezzem azt, ami másnak nem kellett. S egy közönséges, buta asszonynak nem voltál elég ember, s nekem légy a legelső ember! Az ember: Ah! A nő: Igen, hiúság. Igen, egy kis szégyenkezés azzal a másikkal szemben, aki eldobott. Minek gondolhat az engem, akinek gazdagság az, ami neki hulladék? De több hiúságnál, több szégyenkezésnél. Azt hittem, hogy velem szemben vagy olyan, mint vagy, s kisült, hogy az odaadásod, a lelki közösséged voltakép a mód, amelyen te szerelmes lenni szoktál. Nem nekem tárod föl lelkedet, hanem annak, akivel ölelkezel. Milyen más az, amit képzeltem: egy erős férfilélekről lepattantom a zárat s beléláthatok. Nekem megmutatja, amit mindenkivel szemben titkol. S íme, a nekem szóló levél helyett egy kávéházi újságot látok, melyhez mindenki jut, aki utána nyúl. Az ember _(bólongat)_: Értem, értelek. A nő: Olyannak láttalak, mint festményen az erdőt. Egész, gazdaglombú, tömör, dacos és tele sejtett veszedelmekkel. S olyan vagy, mint egy erdő, de utak vannak belé vágva, sárosak, ha esik az eső, s az egyetlen veszedelem, hogy pókhálós lesz a ruhám, arcomat összeszurkálják a szúnyogok. Hiszen az vagy, aminek néztelek, de nem olyan. Az ember: Hm. (_Gondolkodás után, gyöngéden, egyszerüen.)_ Értem, ezen csakugyan nem lehet segíteni. Igazán lehetetlenség az, ami visszaadhatja bennem való hitedet. A nő: S most következik, amit előre mondtam: tehát istenhozzádot mondasz, s Isten tudja milyen szerencsésnek érzed magad, mert tört szíveddel hagysz el, lelketlenül. Az ember: Elhagylak? Nem, ez még lehetetlenebb. A nő: Hogyan? Hát mi lesz?? Az ember: Volt idő, amikor nem szerettél, s én lábaidnál ültem. S most ismét lesz idő, amikor nem szeretsz, s én a lábaidnál ülök. Ami közben volt, az nem volt. Hogy az enyém voltál, nem zárja ki azt, hogy elérhetetlen légy számomra. A nő: Megint egy vonás, mely nemes és férfias és melytől félek. Oly könnyen fékezheted magadat? S rólam föl tudod tenni, hogy adjam az elérhetetlent, mikor te tudod legjobban, mennyire égek, ha közelembe jutsz? Az ember _(mosolyogva)_: Megnyugvással tudtam meg, hogy égésed közben igen hideg és jó megfigyelő voltál. A nő: Én? Az ember: Igen. Mi másnak tulajdonítsam véleményednek ezt a megváltozását? S jól figyelted meg, igazad van, én voltaképen igen közönséges ember vagyok. Köszönöm, hogy ez a fölfedezés téged meglep, – én sohasem tartottam magamat másnak. A nő: Ne beszélj így magadról. Fáj minden szó, amit magad ellen mondasz. Úgy mondod, mintha szeretném ezeket hallani, s ezért mondod. Az ember: Azért mondom, mert igaz. S lásd, ha tudnám, hogy egy hazugsággal, tettetéssel visszahódíthatnálak, nem hazudnék, nem tettetnék. A nő: Nem? Pedig kétségbeesésemben erre gondoltam: ha leplezné magát, ha újból olyannak látnám, csak egy pillanatra is, mint akkor, a saját kiválóságától szenvedőnek. Az ember: Ezt nem fogod többé látni. Most már őrizkedni fogok olyan hatástól, melyben alkalmad lehet későbben csalódni. A nő: S kibírod ezt? Az ember: Miért ne? A nő: Olyan erős vagy? Az ember: Olyan közönséges vagyok. Csak a rendkívüli emberek érzelme pattan ki drámává, a közönséges ember rosszul érzi magát, de pontosan jár a dolga után, fizeti adóját, s ha a szerelem már nagyon fojtogatja, hát nagyokat iszik, olykor ledér nők is segítenek rajta. A nő: Nem. Esküdj meg, hogy erre nem vetemedel. Az ember: Esküdni? Erős szó. Inkább egyszerűen megigérem. A nő: S az igéreted olyan, mint az eskü? Az ember: Csak közönségesebb. A nő _(nyakába ugrik)_: Ó te drága, erős szerelmes emberem! Az ember: Mi ez? A nő: Ez én vagyok, ez te vagy, ez azt jelenti, hogy megtaláltalak, azt, hogy te vagy a világ legerősebb embere, mert képes voltál a lehetetlenre. Az ember: Drágám, beleszédülök ebbe a fordulatba, de nem hiszem el. Az imént olyanokat mondtál… A nő: S most az ellenkezőjét érzem. Nem az én szeszélyem, hanem a te hatalmad az. Aki képes volt engem még erősebben magához láncolni akkor, mikor eltaszítottam magamtól, az több mint férfi, az… Az ember _(magához szorítja)_: Az szerelmes férfi! _A GRÓF._ I. – Holnap már lesz szén – mondta a kis festő, mikor óvatosan kihallgatódzva a lépcsőházba, zajtalanul ajtót nyitott: – Most lehet. A kis színésznő azonban elmulasztotta a kínált pillanatot, s újból a fiú ajkához tapadt: – Még egy csókot! S az egy csókból egy óra lett, a bérkaszárnya keskeny lépcsőjén egyre kopogott a hazatérő munkásemberek, munkásleányok cipője, s éppen mikor a fiú visszatartotta a leányt: – Most nem lehet… Ez fölrántotta az ajtót: – Mit bánom én! S vakmerően, semmit sem törődve az utána forduló bámész tekintettel, letipegett a lépcsőn. Másnap csakugyan már volt szén. A vaskályha vörösre izzott, s a fiú egyedül maradt. Egyre nézte a kis vas-zsebórát és szíve összeszorult. Ráheveredett ágyára és a lelke az ajtón kívül kóválygott, s vadászott minden neszre: most jön, most nem jön. S terminusokat adott magának: – Még tíz percet várok, s ha nem jön, akkor dolgozom, s tudni fogom, hogy nem jön. A tíz perc elmult, s újabb ötperces prolongációt adott. Végül nagy sóhajtva fölkelt: – Most csakugyan nem jön többé. S a mappájához nyúlt. Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, s beröpül a kis színésznő, kipirulva, agyonfázva, egyenesen a fiú nyakába. A fiú: Azt hittem, most már nem jösz. A leány: Ma még jöttem. Búcsúzni. A fiú: Mit mondasz? A leány: Búcsúzni. Megegyeztem a gróffal. A fiú _(ránéz hosszan, aztán elfordul)_: Az más. A leány: Miatta késtem. Elkísért idáig is. Jártunk az utcán. Olyan szerelmes és mindent megigért. Rögtön át akarta adni a takarékkönyvet, de én nem fogadtam el. Majd holnap, mondtam. A fiú: És holnap egy negyedmilliód lesz. A leány _(sóhajtva)_: Egy negyedmillióm, s nagy lakásom és hintóm, de ide nem jöhetek többé. A fiú: És én fázni és éhezni fogok és rád gondolok és köszönöm a jó Istennek a meleget, melyet eddig adott. A leány: S ezt ilyen nyugodtan mondod? A fiú: Nincs máshoz jogom. Becsületesen megmondtad előre, hogy a jövőre ne számítsak. Megmondtam én is, hogy szerelmem sohasem fog utadon akadályozni. Ha egy szegény ember el akarna ütni a kezemről, azt megölném. De a gazdag gróf gazdaggá tesz, – áldja meg az Isten. A leány: S nem fáj? Nem szeretnéd megölni a gazdag grófot? A fiú: Nem. Aki olyan szép és olyan nagyravágyó, mint te, a gazdag grófhoz való, s nem a szegény piktorhoz. Ha belehalnék, sem tartanálak vissza. A leány _(sóhajtva)_: S én nem maradnék. Igazán szeretlek és olyan boldogok voltunk. De én nem férek be az örökös szegénységbe, én utálom a szegénységet, s szegénységben a szerelemnek is előbb-utóbb vége lenne. Nem igaz? A fiú _(keserüen)_: Igaz. A leány: S mit fogsz csinálni? A fiú: Amit eddig. Koplalok és dolgozom. És későbben talán nem koplalok és dolgozom. A leány: Isten veled. A fiú: Isten veled – örökre. Megölelik, megcsókolják egymást. A leány zihál, a fiú zokog. Végül megembereli magát, s mint eddig, az ajtón hallgatódzik. A leány közben föltette a kalapját s belebujt a kabátjába. A fiú: Most lehet. A leány _(hozzátapad)_: Csakugyan? Eleresztesz? A fiú: Muszáj. Isten veled. A leány _(átfogja)_: Mondd, hogy nem eresztesz, kérjél, hogy maradjak! A fiú: Nem tehetem. Csak akkor volna hozzá jogom, ha hozzátehetném: amiről ott lemondasz, azt én is megadom. A leány: Igazad van. Isten veled. És kiesik az ajtón. II. Másnap a fiú föl sem kelt. A kályha hideg, s az élete üres. Tudja, hogy jön a délután és nem jön a boldogsága. Hiába hallgatódznék, tudja, hogy nem jön. Sem ma, sem soha. S ekkor nyílik az ajtó és betoppan a leány. A fiú fölugrik, magához szorítja és zokog. A fiú: Visszajöttél? Nincs gróf? A leány _(fejét rázza)_: Még ma, utoljára. Elutazott, de holnap itt lesz. A fiú _(elfordul)_: Kár volt jönnöd. A leány: Kellett jönnöm. Ma még a magamé vagyok. A fiú _(forrón)_: Köszönöm, ma még az enyém vagy. A leány: Nem hiszem, hogy belenyugszol, nem értem, hogy így kell lenni. A fiú: Egy negyedmillió! Ezt az akadályt nem győzhetem le. A leány: S ha most azt mondanám neked, hogy maradj meg te is nekem? A fiú: Ezt ne mondd nekem. A gróf megteheti, hogy átvesz tőlem, de én nem teszem meg, hogy lopjalak magamnak a gróftól. A leány: Már megvan a lakásom. A fiú: Szép? A leány: Öt szoba, a Múzeum-utcában. Kísérj el. A fiú: Soha! A leány: De akarom, ma lakom ott először, akarom, hogy kísérj el. A fiú: Jó. S megindulnak együtt. A kültelekről a Múzeum-utcába. Csikorgó hideg van, a fiúnak nincs kabátja. A leányon új kabát van. Nem szólnak egy szót sem. A Múzeum-utcában egy nagy palota előtt a leány megáll. – Itt. Az első emeleten. A fiú föltekint. – Világosság van. – Várnak rám. A szobaleányom. Talán a kocsisom is. – Akkor jóéjtszakát. – Várj csak, egy pillanatra. Gyere el holnap délután négy órakor a Kossuth Lajos-utcába. A Váczi-utcába ne gyere, mert ott a gróffal leszek. A Kossuth Lajos-utcától ide kísérsz, a kapuig. Jó? Igy csak akarsz látni? – Jó. Milyen éjtszaka! Ma az utolsó nap, hogy a leány az övé. Holnap az utolsó nap, hogy még más férfikéztől érintetlenül láthatja. És azután? Azután összeomlik az önérzete. Nem tud nélküle élni. Csatangolni fog körülötte, meglesi messziről, de látnia kell, beszélnie kell vele. S ott van a Kossuth Lajos-utcában, s már jön feléje kipirulva és izgatottan. – Vigyázz, – szól és félénken hátratekint – bement a Nemzeti Kaszinóba, de hátha utánam nézett? Olyan szerelmes, olyan féltékeny rám. – Akkor ne kockáztass semmit. Elhagylak. – Nem, maradj! Ha meglát, sem bánom. S tüntetőleg megfordul s viszi a fiút a Nemzeti Kaszinó elé. – Ez itt az autója, – szól – az a lila. Ebben fog engem is vinni. És azt mondta, hogy feleségül is vesz, mihelyt az édesanyja meghal. Mert az anyja nagyon gőgös arisztokrata, de ő nem. A fiú sóhajt. – Grófné is leszel, no lám. – De addig nem hagylak, akarom, hogy mindennap értem jöjj, ide. És mentek a Múzeum-utcába. S megálltak a kapuban, s fölnéztek az első emeleti kivilágított szobasorra. – Ma este feljön, teára – szól a leány és összeborzong. A fiú nem tud felelni. Megszorítja a leány kezét és elrohan. Másnap a Kossuth Lajos-utcában a fiú nem mer kérdezni, a leány nem felel. Csak sápadt és az ajkai reszketnek. Másfél óra hosszat némán mennek egymás mellett, aztán hazakíséri a leányt, a Múzeum-utcába. A kapuból a leány visszahívja. – Azt mondtam neki, hogy a fejem fáj, s erre elment. A fiú megszorítja a kezét. – Köszönöm. S másnap úgy várta, hogy a tegnapihoz hasonlót halljon, de hiába várta. Ekkor tudta, hogy elvesztette őt, végképen. III. Egy hét mulva. A leány: Háromezer koronát fizetett ruháért, húszezer koronáért ékszert vett. De ha veled találkozom, nem nyúlok ezekhez a holmikhoz. Kikötöttem magamnak, hogy régi ruháimban is járhassak. Nem akarok előtted máskép mutatkozni. A fiú: Szeretsz még, drágám, és ez olyan jó, és mégis szeretném, ha elszakadnál tőlem. Milyen boldog lennél, ha én nem volnék többé az életedben. A leány: Azt akarom, hogy mindig benne légy. Akarom, hogy lássál és fájjon a szíved. Mert vissza kellett volna tartani engem, s azt mondanod, a tied vagyok, jobb veled nyomorogni, mint mással duskálkodni. A fiú: Talán belehalok, de ha még egyszer abba a helyzetbe kerülnék, még egyszer így cselekednék. Neked nem lett volna szabad az igazat megmondanod. Ha nem tudtam volna a grófodról, nem adhattalak volna oda neki. A leány: S nem vetsz meg érte? A fiú: Imádlak és szeretlek, mint eddig, és siratlak és tisztellek. Szegény leány nem állhat ellent a kísértésnek. S még egy hét elmult, a fiúnak végig kellett hallgatnia a gróffal való pásztorórák történetét. Kegyetlen kéjjel adta be neki a leány, ő meg némán hallgatta, noha már irtózott előre a beszélgetésektől. Egy este kegyetlenségi rohama támadt önmaga iránt. Egy félóra mulva jön a gróf, meg fogja várni. Hadd lássa a saját szemével, mint jön, mint megy föl, mint van otthon ez az ember, odafönt, az ő egyetlen szerelménél. S a legközelebbi utcasarkon megállt, s várta a grófot. Ám alig állt ott öt percig, a kis színésznőt látta fölbukkanni a kapuban. Óvatosan körülnézett, aztán ellenkező irányban elsietett. A fiú megdöbbent. Mit jelentsen ez? Egy pillanat alatt mintha megértette volna. Olyan furcsa, hogy a leány egyre gazdagságról beszél és nyomát sem látja rajta. Egy iramodással a palota kapujában termett, s nézte a lakók jegyzékét. Az első emeleten egyetlen lakó volt, egy hírneves orvostanár. Aztán rohant a leány után. Csakhamar rábukkant, amint sietve ment a Ferencváros felé, a régi lakásába. – Egy szó sem igaz, megcsalt, hencegett! – gondolta a fiú, s düh fogta el. Ha most szembe kerülne vele, megfojtaná! IV. A kis piktor fantázia nélkül való ember volt, de most egész éjtszaka monologizált: – Megcsalt, becsapott. Hencegni akart, hogy őt egy gróf negyedmillión megvásárolja. S ezért képes volt engem elhagyni, magától megtagadni. Mindennap kínpadra vinni a gróf boldogságának ecsetelésével. Mennyit hazudott! Istenem, hogy lehet ennyit hazudni? S mondhatott-e valaha igazat is az, aki ennyit hazudott? – S most mit csináljak? Most tudom, hogy nincs grófja. Nem vesztettem el, de megtarthatom-e, mikor ilyen hazug? Erről már szó sem lehet. De a kínokért, miket végigszenvedtetett velem, meg kell lakolnia. Iszonyú bosszút állok. Későn ébredt föl. Onnan tudta meg, hogy mégis aludt. Munka nem kell. Hideg van. Van szene, de melegség nem kell. Sok pénze is van, harminc koronája. Nem kell. Semmi sem kell. Csak legyen már négy óra, a bosszú órája. Lett négy óra, a bosszú órája. S ő ott van a Kossuth Lajos-utca sarkán, ahová a kislány rendelgette, ahol a grófja már nem láthatja, mert a Nemzeti Kaszinóba fordult be. Nevetett. Hátha a grófnak eszébe jutna egyszer az Országos Kaszinóba befordulni? Most látja, milyen szamár volt, hogy mindent elhitt. Azt a romantikus ostobaságot, hogy ő vele a régi szegény ruhában akar találkozni. Persze, mert új, jó ruhája nincsen. S neki nem tűnt fel, hogy viszont a gróf nem tartana drága pénzen finom szeretőt, hogy azután egy rongyos színésznőcskével sétálgasson a Váczi-utcában. Már jön. Úgy, mint eddig. Kissé sietősen, menekülősen, hátra-hátra tekintgetve, hogy nem néz-e utána a gróf. Hogy tud komédiázni! Milyen jól alakít! Nem, nem szabad, hogy itt az utcán arcul üsse. Inkább ő is fog komédiázni. – Istenem, – szorongott a kis színésznő – majdnem elkerültelek volna. Mindenáron most akart velem jönni, azt mondtam, hogy lehetetlen, az ügynökhöz kell mennem. Azt mondta, fölösleges, szól majd ő a Nemzeti Színháznál, s akkor szerződtetnek. Ekkor goromba voltam és ez használt. De maradj most mögöttem, míg nem szólok, félek, hogy gyanakszik s leselkedik. – Ne félj, – szólt nyersen a kis piktor – magam láttam, hogy befordult a Nemzeti Kaszinóba. – Láttad? – szól bizonytalanul a kis színésznő. – Hát hogyan láttad? – Ugyan, ha gróf is, azért még nem láthatatlan, s ha látható, akkor láthattam is, mert van szemem. A kis színésznő bizonytalanul néz rá. – Milyen különös vagy ma! Mire a fiú megrázkódik. – Én? Különös? Dehogy. Azaz lehetséges. A helyzetem csakugyan szokatlan. Mert most valamire szántam magamat, amire sohasem tartottam volna magamat képesnek. – Mi az? – Hát egyszerüen, – azaz mégsem egyszerüen. Egészen rendjén van, hogy te eladtad magadat a grófnak. Minden szegény színésznőnek ez a karrierje. És ezért gazdag vagy, s ezért mondtam le rólad. Ez rendjén van így. S én koplalok s nem tudom megfizetni a szobabért. Ez is rendjén van. Aztán az éjtszaka eszembe jutott valami, ami nincs rendjén, de most már nagyon lerongyolódtam, s nem bírom ki tovább. Hát azt gondoltam magamban: mégis csak szeret engem, s mi ezek után is annyira összetartozunk, hogy… mondjuk, mint a testvérek. S én a testvéremhez mondom, – cudarság ugyan, mert mégsem a testvérem – de mégis mondom: nem bírom tovább, neked olyan sokad van s én már nem bírom. Adj nekem harminc koronát! – Harminc koronát? – hebeg a kis leány, s megkövül. Ajka egészen fehér lett. – Harminc koronát, – ismétli a fiú, s kegyetlen diadalmasság tölti el – csekélység, úgy-e? – Csekélység, csekélység, – hebeg a kis színésznő – hogyne, de… tudod… megadom holnap… – Ma kell, – szorongatja a fiú – holnapig talán éhen halok. – Akkor ma – motyogja a kis színésznő és megtántorodik. – De nincs nálam, én nem hordok magammal pénzt. – Ezt gondolom, – felel a fiú – hát úgyis meg kellene egyszer néznem a gazdag otthonodat, fölmegyek veled. – Velem? – sikolt a kis színésznő. – Föl? Az lehetetlen! – Miért? Hiszen hívtál akárhányszor. – Igen, de most nem, most nem lehet. Mert tudod, a dolog úgy áll… Eszébe jutott valami alkalmasnak látszó kifogás és ettől fogva vakmerően, bugyborékolva ömlött belőle a szó. – A dolog úgy áll, hogy a grófom azt mondta, ne menjek ma haza, mert az édesanyja megtudta a viszonyunkat s a főkapitányhoz fordult, hogy engem tiltson el a fiától, és úgy tudja, hogy éppen ma délután… Ekkor elhallgatott. Látta a fiú merev arcát, mellyel a szóáradatot hallgatta s megértette, hogy le van leplezve. Rémülten meresztette rá a szemét, majd a keze után kapott. – Hazug! – sziszegte a fiú s kirántotta magát. – Istenem! – sóhajt a leány s feje lekonyul. Két nehéz könnycsepp gördül végig az arcán. – Bevallod? – vicsorog rá a fiú. A kis színésznő a fejével igent bólint. Ott álltak a Múzeum-körút kellő közepén, minden pillanatban a kocsik végiggázolhattak rajtuk, s nem láttak, nem hallottak semmit. Mintha otthon volnának. – Most mit csináljak veled? – böki ki durván a szókat a kis piktor. – Most itt áll, aki a véremet itta, az életem hitét széttépte, akiért mindenre képes voltam, egy hazug, aljas teremtés, aki a szívembe mártja a késeket nagyzolásból, hencegésből, vagy nem tudom miért. Mit akartál ezzel a komédiával? Ezt jogom van tudni. Ezt meg kell mondanod, mielőtt elrúglak magamtól, különben meghalsz! – Igen, ölj meg, – szól fölvillanó szemmel a kis színésznő – nagyon jó lesz. A fiú végignéz rajta. – Jó fogás, ez is komédia. Tudod, hogy nem öllek meg. – Akkor vigy magaddal haza, hozzád és bocsáss meg. – Soha! – Akkor vigy magaddal haza és ne bocsáss meg. Ott, a kis szobában, a rongyos kis szobában, ó Istenem, hogy vágyódtam a rongyos kis szobád után. – Nem én zártalak belőle ki. – Akkor eressz oda be, még egyszer, utoljára, s ha ott is azt mondod, hogy elrúgsz, akkor megyek. A kis piktor kacagott. – Ördöngös fajzat. Azt hiszed, ott rám nézel, hozzám dörgölődzöl, s szenvedélybe gurulva elveszítem a fejemet. Tévedsz, lelkem, nálam már hiábavaló minden spekulációd. – Nem, nem, – motyogja a leány – tudom, hogy vége mindennek, de meg akarok felelni a kérdésedre, meg akarom mondani, mért tettem. Rád se nézek, hozzád se érek, de itt nem beszélhetek, hiszen semmit sem hiszel, és tudom, hogy nem is hihetsz semmit. De ott mégis fogsz hinni, ott, ahol érzed, hogy valamikor igazat is mondtam. – Talán ott sem – mormogja a fiú. – De igen, azt, hogy szeretlek, azt ott mondtam és igaz volt. A fiú lágyult, de durvaságba burkolta magát. – Van ma mit enned? – kérdi szarkasztikus hangon. Alig hallhatóan, fejét lehajtva leheli a leány: – Nincs. – Akkor meghívlak uzsonnára. Azért jöhetsz, hogy jóllakjál. Látod? Van pénzem. Tőlem többet kaphatsz egy napon, mint a grófodtól kaptál három hét alatt. Hehehe. – Ne kacagj; az Istenért, ne kacagj, s ne alázz meg. Előbb meg kell tudnod az igazságot. – Nincs igazság más, csak az, hogy éhes vagy. Nem kapsz tőlem mást, csak uzsonnát. Fejedelmi, nem, grófi uzsonnát kapsz. Harminckoronás uzsonnát. – Ne, ne! Hiába. A fiú vadul szaladni kezd, a leány lihegve utána. Befordul a csemegeboltba, s megrakottan jön ki. – Huszonkilenc korona és ötven fillér. És pezsgő is van. A grófi kisasszonynak pezsgő kell. Hadd kapja meg – először életében. S szinte őrült volt, s a kis színésznő félni kezdett. – Bántani fogsz? – Nem, ne félj, nem bántok előkelő hölgyeket. – Ne, ne, csak verjél, üssél, kötéllel, a botoddal, csak ne beszélj így. – Úgy beszélek, ahogy adva van. Én nem vagyok komédiás. S ezentúl egy szót sem szólt. A hosszú úton végig a Thököly-úton s befordulva a lóversenytér mögött, siettek mint az árnyékok. Fel a lépcsőn kocogtak, mint az üldözött tolvajok. S beértek az ajtón, s lerogytak a székre. – Ne tedd le az asztrakánodat, – szól a fiú – itt nincs központi fűtés. Ellenben igyál, ettől majd meleged lesz. És beszélj, attól majd melegem lesz. Meggyújtotta a kis lámpát és kipakkolta az ételkincseket. Birkózott a pezsgő dugaszával, nem igen értett hozzá. Végül mégis sikerült s teletöltött két vizespoharat. – Isten éltessen. – Édes, – szólt a leány – iszom, eszem, meghalok, de félek. Ha ittál, akkor még iszonyúbb leszel s most már fojtogatja a szó a torkomat. Hadd beszéljek előbb. A fiú fölhajtotta az egyik poharat s megtántorodott. Részegen hullt a székre. – Most beszélhetsz. Most már részeg vagyok. Most talán még el is hiszem, amit mondasz. A leány: Elhiheted. Nem is szép ahhoz, hogy hazug is legyen. A fiú: Röviden. Mért hazudtál? A leány: Talán nem is hazudtam. A fiú _(ordítva)_: Mit? A leány: Istenem, csillapodj, hát hazudtam, nem azt akartam mondani, hogy minden igaz volt, semmi sem igaz, de én sohasem gondoltam, hogy hazugság. Olyan volt, mintha álmodtam volna. A fiú: És én is álmodtam! A leány: Nem, nem értesz. Istenem, hogy is mondjam, hogy megértsed? Olyan boldog voltam veled és mindig koplaltunk és mindig szegénységben. S színésznő vagyok és minden színésznő álmodik nagyságról és dicsőségről, és én tudom, hogy sohasem leszek nagy, mert rossz színésznő vagyok. Aztán az ember ebből a biztos örökös nyomorúságból mégis csak kivágyódik s akkor arról kezd álmodni, ami mégis lehetséges. Te mondtad, hogy nagyon szép vagyok s mások mondták, hogy csak akarnom kell és gazdag lehetek, jön a gróf, mihelyt hívom. S én nem tettem meg és tudtam, hogy sohasem fogom megtenni, mert téged szeretlek, s akkor kezdődött a dolog. Játszottam magammal. Álmodtam arról, ami nem lesz. Mindennap elképzeltem magamnak, milyen lennék, ha meglenne. Hogy jön a gróf és hí és én kinevetem. Aztán jön a gróf és egy negyedmilliót kínál. S elmondtam neked, mert kellettél partnernek, kellettél próbának, hogy helyesen álmodom-e. S te nem tartottad lehetetlennek, hogy nekem valaki egy negyedmilliót kínáljon, s akkor folytattam a képzelgést és büszke voltam, hogy hódítottam grófot, és büszke voltam, hogy ezt a lehetséges jólétet föláldozom neked, s szörnyen fájt, hogy te odaadsz, s aztán megtörtént, – aztán azt gondoltam… A fiú _(csöndesen)_: Mit gondoltál? A leány: Aztán azt gondoltam, hadd legyen nekem is regényem, hadd érezzem át, mi az, csakugyan lemondani a szerelemről pénzért, – aztán tudtam, hogy én örökké szegény leszek, s ha öreg leszek, nem lesz semmi, amire visszagondolhatok, – aztán, aztán… megismertelek téged és fölháborodtam ellened… A fiú: Te? Ellenem? A leány _(kiabálva)_: Igen, én ellened. Mert hogy én elhagytalak a grófért, az nem volt igaz, de hogy te lemondtál rólam a grófért, az igaz volt. A fiú: Emmus! A leány: Ó, mennyit szenvedtem. S amivel téged megkínoztalak, az az én kínszenvedésem volt. Hazudtam neked? Hazudtam magamnak is. Otthon, a nyomorúságos hónapos ágyamon tényleg átszenvedtem azt az életet, melyre engem kárhoztattál. Képzeletemben tűrtem a gróf undorító szerelmét s minden hazugság közepette igazán éreztem, hogy lelketlen voltál, hogy romlásba vittél, mert te igazán rám mérted volna a valóságban azt az életet, mely elképzelve is elviselhetetlen volt.