# Carinus; A nagyenyedi két fűzfa ## Part 5 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/carinus-a-nagyenyedi-ket-fuzfa-41670/index.md Galga utána futott a senatornak. Az eunuchok elvivék a holttestet. Manlius egy cziterát vett kezébe s egy kellemes arab melódiát vert el rajta Carinus mulattatására. Mesembrius azonban keresztül tört a palotán. A szolgák serege ijedve tért ki háborult arcza elől, s engedte neki a palota kapuját elérni. Dühöngő szavai rögtön népet gyűjtenek mellé, s mire Galga lóra kapva nyomába ért a prætorianus osztálylyal, már egész turma nőtt körüle. A thrák óriás a zajgó nép közé vágtatott, egyik kezét kinyujtá lováról, hogy azzal Mesembrius ősz fejét megfogva, kardjával leszelje nyakáról, midőn az ősz római öregségétől nem várt erővel úgy sújtá főbe nehéz mankójával az óriást, hogy az bezúzott homlokkal esett le lováról, s azzal felszökve annak lovára, neki vezeté a dühödt népet a fegyveres cohorsnak, s azt egy percz alatt szétveré. Mire újabb erő érkezett a tumultust lecsillapítani, Mesembrius akkorra eltünt és sehol sem lőn többé található. X. Manlius ott maradt Carinust mulattatni, megtanítá a tánczosnőket az indus bayadérek szemfényvesztő forgásaira, a sípos gyermekeknek dalokat furulyált s leverselte Aeviust, pattogóbb hexameterű s elevenebb élű distichonokat mondva minden új fogás ételnél, s minden felköszöntésnél. Carinus egyetlen vacsora alatt százezer sestertiát ajándékozott a mindenkitől irigyelt új kegyencznek, s midőn meghallá tőle, hogy a teuton nők bizonyos szappan nemével halványítják hajfürtjeiket borostyánkő-sárgára, megigérte Manliusnak, hogy kinevezi őt galliai fővezérnek, hogy neki ily szőke hajt adó szappant küldhessen, mely akkor a római előkelő világnál a bolondulásig divatban volt. A tobzódás későig tartott. Ott künn ugyan még csak délután volt, de a ki azt nem tudta, hogy a vacsora reggel vette kezdetét, azt hiheté hogy éjfél után az idő. Carinus kitölté a földre az ivókürtben maradt bort, annak jeléül, hogy valaki egészségeért iszik, s azzal Manliusnak nyújtá azt. – A szép Glyceria egészségeért! – És a tiedért Carinus, viszonza Manlius saját tülkét nyújtva vissza. – Manlius! szólt Carinus lángba borult arczczal: tudod-e, hogy én Glyceriának már egy férjét megölettem? – Jól tevéd Carinus, csak így lehettem én második. – De tudod-e, miért ölettem meg őt? – Mert féltette nejét tőled. A bolond! Hát azért teremték az istenek a napvilágot, hogy valaki elfoglalja azt, s másoknak ne adjon belőle? Rablók, tolvajok, kik egy szép nőt kilopnak a világból, s azt kivánják, hogy azt kivülös senkinek se legyen szabad szeretni. – Manlius! Különösen járhatnál, ha szavadon fognálak. Tudnod kellene, hogy én nődet lángolón szeretem. – Az a te dolgod, Carinus. Zár alatt nem tartom őt. Mindenki hozzá férhet. – Könnyű nagylelkűt játszanod. Elég zár ő önmagának. Míg egy intésem elég arra, hogy százezer férfi remegjen előttem, minden hatalmam kevés, hogy ez egy asszony szeressen. – Pedig szeretni tud ez asszony! Hej tudom Carinus, hogy ha estenden megnyilnak előttem ama csendes kapuk, miket te csak zárva szoktál látni, örömest megcserélnéd velem trónodat, hogy annyi ideig bitoroljam azt nevedben, a mennyi ideig te a vőlegényi trónust az én nevemben. Carinus, mint a villanytól felrázott, ugrott fel helyéből. – Hecatera! szavadon foglak. Te ülj trónomon, parancsolj nevemben szolgáimmal, országaimmal, ölesd meg kegyenczeimet, forgasd fel Rómát s ürítsd ki kincstáraimat és csak menyegzői kamrád kulcsát add nekem. – Az alku áll, kezet reá. Adjatok irlapot és stylust. Halld, mit irok Glyceriának és küldd el lakába: «Szerelmem istennője! Ma nálad töltöm az est és reggel közti órákat. Szivem vigasztalásodat óhajtja. Homlokomnak fájdalmat okozott a cypruság, a te rózsakoszorúd oltsa el annak lángját. Midőn az estcsillag, a szerelmesek fénye kigyullad, oltsd el mécseidet, hogy ha köny talál szemeimben lenni, azt meg ne lásd, csak csókjaimat érezd. Míg a hajnalcsillag ismét kisüt, nálad leszek és boldogságomban. Epedő férjed Manlius Sinister.» – Küldd el egy szolgádtól e levelet, s fogd e gyűrűt, az ajtónál ezt mutatva, be fogsz bocsáttatni, Glyceria hölgyei elvezetnek odáig, a hol ő fog várni. Carinus szomjú epedéssel leste Manliusnak minden szavát, ki hidegvérrel nyújtá át neki a gyűrűt és levelet. Reszketett és szólni nem tudott. Egy szolgának inte, hogy vigye Manlius iratát Glyceria lakába. Az udvaronczok bámuló suttogással búttak össze. – Minő boldog ember vagy te Manlius, suttogá Aevius az új kegyenczhez hajolva. Miért nem bírok én oly szerencsével, mint te, hogy Glyceria szerelmét bírhassam, és oly hidegvérrel, mint te, hogy azt magamtól el tudjam vetni. A szolga nem sokára visszajött Glyceria levelével, melyet Manliusnak hozott. Manlius a császárnak nyújtá át azt. – Neked szól ez, olvasd. Carinus remegő kezekkel göngyöló fel az irattekercset s káprázó szemekkel olvasott: – «Manlius! soraid reszketnek kezemben. Ezer érzelem forr szivemen keresztül, aggodalom, vágy, szent irtózat és őrült szerelem. Bűbáj alatt szenvedek. Óhajtom, hogy ne jőjj, de ha jösz, nem tudom magamat védeni ellened. Erőt és vágyat érzek magamban, rám szakasztani az egész világot, de egy lehelletedre elvész minden erőm, nyomorult nő vagyok, a ki szeret, és szerelmében eszét veszíti. Oh maradj el! – Glyceria.» – Ez azt jelenti, hogy «jőjj», mondá Manlius, hanyagul vetve magát félkönyökre fekhelyén. Carinus lecticáját párancsolá elé, melybe szolgái beemelték. – Ezt még senki sem tevé, suttogá irigyen a borbély, hogy menyasszonyát elcsábítsa másnak. – Te addig Róma ura légy, szólt Carinus Manliusnak. Hivasd nevem aláiróját, a mit parancsolsz, azt én parancsolom. Uralkodjál országomon. – Mennyországomban te. A szolgák vállaikra emelek az arany lecticát, behúzták bíbor függönyeit, s eltávoztak a császárral. Az udvaronczok reszketve állottak alázatos arczokkal Manlius körül, kit császári őrült szeszély egy órára a világ urává tett. Manlius végighevert a császári lectisternium párnáin, kiszemelte az udvaronczok közöl azt, a ki legjobban reszketett tekintete előtt, s maga elé inté. Marcius volt az, a borbély; kegy által præfectus prætorio. – Te a prætori seregek vezére vagy? kérdé tőle Manlius. – Igen is, felséges császár, hebegé az ájtatos szemforgatással. Manlius nevetett. – Tehát csakugyan császárnak nézesz engem. Ha császár volnék, most lenyakaztatnálak, a miért arczomat kigúnyolád; nevezz jóbarátodnak. Én ismerem érdemeidet. – Oh uram! – Jól ismerem, és megjutalmazom. Te hozzá vagy szokva a vérbocsátáshoz és így jó katonának kell lenned; ügyesen rendezed a hajfürtöket, a mi hadvezéri tehetségedre mutat, s nyugodt vérrel tudod az arczból kiszedni a szőröket, a mi részrehajlatlanságod és szigorúságod tanusítja. A keleti hadsereg vezéreivel Numeriánnal és Diocletiánnal nem vagyok megelégedve; téged kinevezlek e hadseregek cæsárjává. Azonnal indulsz Thraciába. Becsületes defraudator! írd az okirat alá nevünket. Marcius szédelgett a ráhalmozott kegytől. Az udvaronczok szemre-főre néztek, elgondolva, hogy ha Manlius így kezdi jutalmazni azokat, a kik gúnyolták, hova teendi még azokat, a kik mosolyogtak reá?! A kinevezési okirat elkészült. A titkár aláirta a császár nevét, s Marcius magáról sokattartó képpel rögtön eltávozott vele. Aevius irigy fanyalgással sompolygott Manlius mellé. Ez észrevette a törleszkedést és magához inté a vatest. – Te Marcius helyébe præfectus prætorio leendesz, s négyezer talentumot osztasz ki e derék hadsereg között, melynek egyedüli hivatása személyünket őrizni. E végett, hogy őket állandóul gazdagon jutalmazhassuk, leszállítjuk a külső hadsereg számát. Minek nekünk idegen országokat őriztetni legióinkkal? s római aranyat költeni római vasra? s alkalmat adni külső vezéreknek, hogy ellenünk lázadjanak? Egy óra mulva parancsunkkal elindulsz Thraciába, hírül adva Numeriánnak és Diocletiánnak, hogy seregeik felét bocsássák el, a rájuk költött összeget ti költsétek el, nemes barátaim… Irjad szavaimat, becsületes defraudator! Manlius beszédét kitörő éljenzés követte. Az udvaronczok oda rohantak hozzá s felragadva őt vállaikra, zenehang és ordítozás mellett hordozák körül a teremben. A részegség dühe őrültséggé volt már fokozva, nem lehete többé megkülönböztetni senatort és histriót egymástól, a teremben összekeveredtek tánczosok és hetærák, szolgák és bacchansnők, a tömlőkből kiöntötték a bort a földre, s a mécseket a borba fojták, s az utálatos szörnyképet elfödé a vak sötétség. A terem tetején volt csupán egy kerek ablak, mely friss léget bocsáta be. Midőn az utolsó mécset is feldönték, a kicsapongó bűnhad rémülten vevé észre, hogy most feje fölött ez ablak világít! Mintha rémes lobogással maga az ég gyúladt volna meg, hogy ijesztő lángjaival levilágítson a pokolba. Az orgia undok zaja elnémult egyszerre, s a felszakított ajtón egy őr rohant be, rémhangon ordítva: – Meneküljetek, Róma ég! A kerek ablakon át úgy világított a vereslő ég fénye a bűnön kapott rút pokol-arczokba, mint az itéletnap lángja. * * * Carinus a gyűrűt mutatva, bevezetteték Glyceria termeibe. A palota csendes volt már, és sötét. Carinus érzé, hogy a sötét folyosókon suhogó ruhák röppennek el mellette, gyöngéd kezek adják kézről kézre, s halk suttogással vezetik néma szőnyegeken keresztül, végre egy kéz jut kezébe, melynek villanyos szorítására vére fellángol, s egy ismert hang, de eddig előtte ismeretlen édességgel rebegi: – Manlius! eljövél? Glyceria volt az, az oly kegyetlenül megcsalt Glyceria. – Vártalak, de szeretném, ha el nem jöttél volna, suttogá a hölgy. Érzed kezemet remegni kezedben? A szerelemtől van az, és a félelemtől. A szerelem elvevé eszemet. Lelkem raboddá lett édes szavadtól; – a mit egész életemen át egy gondolatban egyesíték, a miért vágytam, de a mit bírni nem mertem soha, a mit álmodtam mindig, nem reméltem soha: téged ölellek… Nem bírok magammal. E nap, ez óra nem volna az, melyben a szerelemről szabad beszélnünk, de te szóltál róla s lehet-e annak az órát válogatni, a ki szeret, hogy a szerelmi kérdésre válaszoljon? Carinus meglopá a szerelmes hölgy hízelgő szenvedélyét. – De oh Manlius. Én reszketek, ha te csak gúnyolni jöttél volna engem, ha te csak játékodat űznéd velem, hogy szivem legmélyebb titkait kicsalva, azokért engem kikaczagj. Nem. Nem teheted te azt. Ez egyetlen érzelmet, mit tisztán hoztam ki életem örvényeiből, nem vetheted a porba. Gyűlölhetsz-e azért, mert szeretlek? s ha gyűlölsz, nem megöletnél-e inkább, mint hogy kigúnyolj? Carinus felelet helyett keblére ölelte a nőt, s forró csókjaival halmozá el annak arczát és ajkait. Glyceria édes csalódással engedé magát átkarolni, s a boldog ölelésben már alig hallatszék a szomorúbb sejtelem tiltó szava reszkető szivében, midőn Carinus arcza az övéhez érve, egyszerre megérzé, hogy az arcznak nincs szakálla. Mint a villám czikázott végig a legijesztőbb gondolat Glyceria lelkén. – Hah! Ki vagy te? Te nem vagy Manlius. Átok reád! Te Carinus vagy! S azzal a kétségbeesés erejével kiszakítva magát Carinus karjai közül, a terem utolsó végébe futott, ágya fülkéjének függönyei közé menekülve s azoknak nehéz redőit magára rántá, zsinórait hirtelen összekötve. – Meg nem menekülsz tőlem, kiáltá Carinus szenvedélye dühével rohanva az összehúzott függönyöknek s azokat hevesen iparkodék letépni és a zsinórok csomóit fogaival harapva oldozá. De Glyceriának elég volt e néhány percz, füstölője parázsánál egy naphtával telt edényt meggyújtani, s midőn Carinusnak sikerült a függönyöket szétszakítani, azon perczben szétönté a hölgy a naphtát, s míg a röpülő láng a függönyöket, a könnyű gyapotlepleket egy pillanatban felgyújtá, ő maga lángoktól körülnyalt ágyára szökött fel, s ott állva, mint egy rettenetes vészalak kiáltá a megrémült császárnak: – Jer tehát! A szoba egy percz alatt lángba volt borulva. Carinus, mint a mennybe lopódzott ördög, kit onnét lehajítottak, futott a harapódzó tűz elől, míg Glyceria kanóczot ragadva, őrülten rohant teremből terembe, gyújtogató szikrákat szórt szét mindenütt, s kiszórva milliókat érő ruháit főterme közepébe, azokat ott meggyújtá. Néhány percz mulva lángba volt borulva egész palotája és egy óra alatt lángözön lobogott Rómán. Carinust ájultan hozták vissza palotájába szolgái. Glyceria azon éjjel Cybele templomába menekült. XI. Míg Rómában gyönyör és iszonyat váltogatá egymást, a Numeriántól vezetett hadak fárasztó út és viszály között elérkeztek a Persia határairól Bosporushoz. Ott találta őket a futó Mesembrius, ki Rómából menekülve egyenesen Numeriánt sietett fölkeresni. E nemeslelkű cæsárral már akkor hetek óta nem lehete beszélni. Iszonyú szemfájásokban feküdt és sátrát soha sem hagyta el. Mesembrius elmondá az alvezéreknek panaszait, Carinus bűneit; az egyik alvezér, Diocletián megigérte, hogy boszút fog érte állani, a másik, Aper, Numeriánra hivatkozott és mosta kezeit. – Tehát bocsássatok Numeriánhoz, ha én szólok vele, ő lesz az első, ki testvére ellen kihúzza a kardot; sürgeté a senator. – Nem beszélhetsz vele, szólt Aper, elállva Numerián sátora nyilását, betegségében nem szabad kívülem senkinek hozzáférni. Általam küldi a hadseregnek rendeleteit. Mesembrius gyanúsan szaglálódék. – Miért jön e sátorból oly erős ambra és pézsmaillat? – Miért? szólt Aper elsápadva. Mi szükség ezt neked kérdened, senator? – Azért, mert te hazudsz, Aper, midőn azt állítod, hogy Numerián általad parancsol. – Mit? mi az? kiáltanak a két vitatkozó körül csoportosuló katonák. – Az, hogy Numerián nem él! kiáltá fenhangon Mesembrius. Nem, nem! az erős ambraillat, mely a sátorból terjed, csak arra való, hogy holt szagát elrejtse s Aper már régen bolondít benneteket Numerián nevében uralkodva. A katonák erővel berontanak Numerián sátorába, s úgy találták, hogy az öreg helyesen itélt. Numerián rég halva, meggyilkolva feküdt a sátorban, hullája már szétbomlásnak indult. Apert a katonák rögtön lánczra verték e csalásért, s délután egy üres trónt állítának fel a síkra, új császárt választandók. Mesembrius sorra járta a legiókat, Diocletiánt ajánlva mindenütt, kit a seregek erővel ültetének a trónra. Azután előhozák Apert. – Én nyiltan vádollak téged, szólt Mesembrius, hogy Numeriánt meggyilkolád, bennünket Carinusnak elárulva. – Mi pedig elitélünk, ordítá a sereg egyhangúlag. – És én végrehajtom ez itéletet, szólt Diocletián, saját kezével szúrva keresztül a néptől elítélt vezért. Ez ingerült hangulat közepett érkezek Marcius a Manlius által iratott parancscsal, s nem tudva semmit az előzményekről, átadá kineveztetését Diocletiánnak. – Micsoda ember ez? kérdé Diocletián Mesembriustól. – Carinus borbélya. Diocletián mosolyogva fordult a katonákhoz. – Barátim! Carinus császár gondoskodott szakállainkról, egy borbélyt küldött ide imperatori czímmel; kérlek benneteket, üljetek elé és borotváltassátok meg magatokat. Te pedig barátom vigyázz, hogy katonáim képét meg ne mesd, mert a hogy aztán ezek szoktak borotválni ezekkel a nagy borotvákkal, imitt-amott marad belőled valami. A katonák kaczagva vitték magukkal Marciust s egész komolysággal kényszeríték szakállaik erdejét irtani. Alig egy óra mulva jön ismét Aevius a hadsereget leszállító parancscsal. Ez már dühbe hozta a cæsart és az egész hadsereget. Ily nyiltan megsérteni érdekeiket vakmerőség volt még a császártól is. – Máglyára az izenettel és az izenethozóval! kiálta Diocletián, s a poetát már föltevék a vészes farakásra, midőn az keservesen felsóhajta: – Oh istenek! hát elevenen kell megérnem apotheosisomat? Diocletián elneveté magát az ötleten, s levétette a poétát a máglyáról, beérve azzal, hogy a szégyenfurcán keresztül bujtassa, s visszabocsátá őt Rómába, nyilt hadizenetével Carinus ellen. * * * A vihar indulóban volt már, csak villámait tartogatta még. Rómában széltére beszélték, hogy a keleti hadsereg már az Isterhez érkezett, halálos boszúval eltelve Carinus ellen, csak Carinus termeiben nem beszéltek róla. Ott folyvást tartott a vigalom, s ha egyszer-másszor valaki fel találta említeni Diocletián közeledtét, azt gúnyosan kinevették. – Kicsoda e paraszt? monda Manlius. Ki halotta hírét Róma patriciusai között? Ki ismerte apját? Anyját az igaz, hogy nagyon is sokan ismerék. Rabszolganő volt Anulinus senator házában. Anulinusnak joga van őt visszakövetelni, mint birtoka gyümölcsét. Az udvaronczok kaczagtak az ötleten. – Néked ismerned kell őt Manlius… – Soha sem láttam. Én mindig ott szoktam járni, a hol baj volt, s Diocletiánt ott nem láttam soha. Hiréből ismerem, hogy mindig az utócsapatokat szokta vezetni, ha előre mentünk, s az előcsapatot, ha hátráltunk. Dörgő hahota fogadta Manlius szavait. – Hát hadserege milyen? kérdezék tőle. – Jó, engedelmes hadsereg. Csak három imperátorát ölte meg. A mi azonban bátorságát illeti, az páratlan, mert a Tigris partjáról úgy tért vissza, hogy ellenséget sem látott. Ha azt mondom, hogy magam legnagyobb hős voltam közöttük, elképzelhetitek, milyen lehet a többi? – Hát diadaljelentéseitek? – Két harmadrésze költemény. Ha győztünk is néha, seregünk száma tette, hanem most úgy hiszem, a betegség és szökések nagyon meggyérítették azt is. (E tányérnyaló nép semmit sem hallott oly örömest, mint ha a katonákat rágalmazták.) Kedvökért Manlius rágalmazta még magát is. Midőn azonban már Moesiába ért Diocletián, Carinus hadvezérei komolyan sürgették őt hadi készületekre s Carinus összegyűjté hadait az európai provinciákból. Egyszerre híre futamodott, hogy Carinus maga fogja vezérelni a sereget. Lehete őt látni a hadgyakorlatokon, a seregek szemléin. Manlius mindig oldala mellett, untalan sarkantyúzva annak majd hiuságát, majd féltékenységét, hogy triumphusát ne engedje vezéreinek s harcza sorsát ne bízza azok lelkiismeretére. A győztes hadvezér új ellenség! szokta mondani Manlius; s a császár saját személyében mutatá be hadai fővezérét a felállított hadaknak, fehér lován ülve, arany pánczélban, bíbor és violaszín köntös és palástban. Az elindulás előtti napon sorra járták a vezérek a templomokat, mindenütt áldozat volt, még az egyptomi istenek oltárain is. Manlius maga segíté a barmokat befogni a haruspexeknek, s felöltöztetni a flamen dialist skarlat köpenyébe. A nép ünnepélyes ihlettel lesé az augurok jóslatát. Quaterquartus kiterjeszté karjait s mély hangon mondá behunyt szemekkel: – E harcz fogja letörni Róma ellenségét! (Azt nem mondá a jó ember, hogy kit tart Róma ellenségének? Diocletiánt-e, vagy pedig Carinust?) Végre Cybele templomához ért a császári díszmenet. A nyitott porticusban siketítő dob- és trombitazaj közt tánczoltak a megdühödött papnők, késekkel szurdalva testöket s tajtékot verő ajkakkal ordítva ismeretlen szavakat, s forogva, míg szédülten nem rogytak le a földre. Egyszerre ez összhangtalan lárma közül egy bántó, félelemgerjesztő sikoltás kezde kiemelkedni; oly velőkig ható, lélekrendítő hang, hogy mindenki megrezzenve tekinte oda. Egy magas hölgyalak állt a templomajtóban, hosszú fehér palástja fejétől fogva fedé; melyet hátra szegve, két kezével tartott. – Jaj neked Róma! Jaj neked római nép. jaj neked Róma császára! A nő kilépett a porticusra s a mint hideg, tébolyodott szemeit kimereszté a sokaságra, Carinus elborzadva ragadta meg Manlius kezét. – Ez Glyceria. Manlius is összeborzadt előle. Az őrült nő látnoki arczczal állt meg a templom lépcsőzetén. – Jaj azoknak, a kik Róma földén születtek. Az unokáknak, kik apáik bűneért lakolnak, s az apáknak, kikre unokáik átka száll le. Oh Róma! eljönnek egedre az ártó csillagok, és alattad megrendül a föld. Itthon lesz falaid közt minden iszonyat és távol minden béke. Gázolni fog rajtad minden ellenség, idegen népek fogják mutogatni elvett vexillumaidat, s könyörögni fogsz az életért barbár ellenségnek és legnagyobb ellenségeid benned fognak lakni, ten uralkodóid! Megrészegül a föld a kiomlott vértől s tüzet fog okádni városaitokra! megbűzhödik a lég a mondott átkoktól s döghalált lehel rád, veszendő emberfaj! A kit a harcz megkimélt, az éhség emészti meg, s a kit a tenger kivetett, a föld nyeli el! Oh Róma, népek királynéja, népek árvája fogsz lenni egykor, széthullasz, elenyészel, mint a tengerbe bukott csillag, nem marad más utánad, mint bűneid emléke és az a fű, mely palotáid felett fog teremni; még isteneid is eltünnek templomaidból, hogy ne legyen kihez imádkoznod, midőn kétségbe fogsz esni. Egy tribun lehajolt a dühöngő hölgy kezét megcsókolni s félelmes áhítattal kérdé: – Mi jóslatot mondasz látnoknő, Carinus harczára? Glyceria meghallá a kérdést a sötéten tekinte a harczosokra. – Ne féljetek! Rontsatok össze, állítsátok szembe testvért testvérrel, akármelyik győz, Róma vesztett. Ha Carinus győz, az kiirtja Róma felét, ha Diocletián győz, a másik felét, és mindkét fele megérdemelte azt. Menj kűzdeni bolond, őrjöngő nép, ontsd egymás vérét, veszd el magadat, halj meg kínlódva, s ne légy eltemetve, s midőn az őszi ködbe lelked kilehelled, eszedbe jusson, hogy el lész feledve, új férj karján lásd nődet, házadat leégve, rabságra hurczolva gyermekeid, s tudd, hogy nincs más világ, a mely jutalmat adjon. Menj! halj meg elátkozva és kétségbeesve! A nő irtózatos rángások között rogyott össze a templom lépcsőin, kiterjesztett kezével még akkor is szórva az átkot a római népre, midőn ajkai már elhaltak alatta. – Vond vissza átkodat! kiálta a flamen dialis, odaszökve hozzá s megragadva kezét. A nő végerőfeszítéssel fölemelkedék, szemeit vadul körülforgatá, s még egyszer összeszedve szive minden keserűségét, fölemelé mind a két kezét feje fölé, s azzal karjait kiterjesztve a nép fölött, felkiálta: – Lelkem maradjon reátok! Azzal élet nélkül esett hátra, nyitva maradt szemeivel még holtan is Manliusra nézve. XII. Hol most Belgrád és Szendrő vannak, e két hely között találkozék a két vetélytárs császár hada. Carinus serege merő pihent hadakból állt. Diocletián legióit fáradságos utak nagyon megviselték. Carinus egy dombra feszítteté ki sátorát s onnan nézte a harczot Manlius oldala mellett. Az ütközet kimenetele sokáig kétes volt. Diocletián vezéri ügyessége sokáig ellensúlyban tartá ellenfele túlnyomó erejét. – Vezéreid mit sem tudnak, kiálta Manlius, egy elszánt rohammal keresztül lehetne törni Diocletián centrumán, oda vannak állítva a leggyengébb legiók, s akkor félszárnya veszve van. – Tehát parancsolj vezéreimmel, monda Carinus. – Előre a tartalékkal, tribunok! kiálta Manlius. Az idegen legiókat áldozatul kell vetni, hadd aprítsák le, s azután rajta a triariusokkal. A phrygiai lovasság ellen állítsátok a germán hadakat, hosszú bárdjaikkal vagdalják el a lovak térdeit. Ne pihenjen itt senki. Takarodjatok harczolni, mind. A császárt megőrizni elég vagyok én magam. A csata ez intézkedések miatt rögtön megfordult. Diocletián észrevéve, hogy új kéz vegyült a játékba, mely seregének gyengéit ismeri; sietve fuvatott takarodót, hogy visszavonulhasson, mielőtt összetöretnék. Carinus sátora ajtajában nézte a harcz folyamát. Seregei mindenütt űzték ellenségét, vexillumai mindenütt előre rohantak. Arczán a dicsőség lángja égett, minden vonásában a diadal érzete ragyogott, szive dobogott az öröm miatt. – Győztem! kiálta magán kívül örömében, tenyereivel tapsolva. – De én is győztem… szólt háta mögött egy keserű, ijesztő hang, s a császár azt érzé, hogy valaki karját megragadja aczélmarokkal s berántja sátorába. Carinus ijedten néze hátra s meglátta Manlius sötét arczát, ki egy kezével csontjait sajtolta össze, másikban kivont kardot tartott. – Mit akarsz? kérdé ijedten az imperator. – Emlékezel-e Carinus azon nőre, ki magát előtted megölte, hogy karjaidtól megmeneküljön? Azon hölgy az én menyasszonyom volt. Tudod-e már, mit akarok? – Manlius, te tréfálsz velem. Mi kell? Miért akarsz rémíteni? – Sokszor megölhettelek volna, mikor ittasan aludtál, mikor bűneid mámorában el voltál merülve, de várni akartam azon pillanatra, melyben boldog, melyben dicsőséged tetőpontján leendsz, hogy akkor ölhesselek meg. – Irgalom! – Segítsetek!