# Bukfenc ## Part 6 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/bukfenc-41539/index.md Azonban mégis reménytelennek látszott a mendegélés. A hegy novemberben oly csöndes, mint egy száraz vadásztarisznya. Senki sem hinné ilyenkor, hogy még valaha nyár lesz, fehér cipőben női bokák sietnek át a réteken és az utakon szivek dobognak, akik mindazért lelkesednek, amit télen Pesten láttak, tanultak. A börziánerek és gazdag kereskedők családjai laknak itt, félig finomak, félig közönségesek. Ah, senki sem hinné el, hogy valaha megvénülnek a feketehajú, fehérbőrü asszonyok, akiknek olyan a szempillájuk, mint a függöny, amely mögött az álmok laknak. Boldog és boldogtalan nők, akik ugy szeretik a szép hazugságokat, mint a finom fehérnemüben az izléses monogrammot, a harisnyakötőn a lepkét. Don Kihóté fanyarul nézegette a bezárt villákat, beszögezett ajtókat, ablakokat. – Van itt egy villa, a Mayer-lak, ahonnan az ablakon át szoktak férjhezmenni a lányok. Gyöngyvirág nevetett, Don Kihóténak felcsillant a szeme, mint az óbor a sötét pohárban. Egy zöld zsalugáteres ablakra mutatott, amely magányosan nézett kelet felé. Az ablak alatt a tégla kipirosodott a vakolat alól. – Ugy látszik, a nyáron is jártak e jól ismert uton. Vajjon ki várta itt szivdobogva a függöny mögött az éjjelt, amig az utolsó valcer is elhangzik a kertilakok zongoráin? Én husz esztendő előtt ugrottam be az ablakon, kis pajtásom. Becsületemre, már a nevét is elfelejtettem. Gyöngyvirág nagy érdeklődéssel figyelte az ősz lovagot. Ha a csókok nyomot hagynának, mint a csalán csipése, vajjon hogy festene a lovag arca? A váci-utcai gavallér-arc itt-ott pókhálókkal volt beszőve, mintha a ráncok elfödnék végleg a szenvedélyeket, amelyek egykor megremegtették az arc izmait. – Én már talán százesztendős is vagyok – sóhajtott a lovag és hegymászó botjával felszurkálta a vadszőlőleveleket. – Papot vigyünk a nagymamának – riadt fel Gyöngyvirág. – Ő ugy is meghal, gyermekem. Ma vagy holnap. Ebbe meg kell nyugodni. De kedvedért elmegyek a szent emberért, aki a Zugligetben lakik, a legutolsó villában. Gyöngyvirágnak vallásos aggodalmai voltak: – Vajjon a szentember meg tudja gyóntatni a nagymamát? Don Kihóte legyintett: – Meghiszem azt. A szentember még engem is meggyóntatott, amikor szükségem volt arra, hogy lelkemen könnyitsek. A természet, a magány, az elmélyedés bölcse ő. Valamikor ügyvéd volt Pesten, de elvették a diplomáját. Most már füvekből főz orvosságot, a svábok ügyes-bajos dolgait rendezi és szerelmeseknek ád tanácsot, gyógyulást. Nem egyszer áll meg cimeres batár a Zugligeti-uton. Délre elörekerült Don Kihóte a szentemberrel. Átment a hegyi uton, amelyen nyaranta szerelmesek énekelnek, reggelizett a Fácánnál és a szentembert kihuzta házából, aki egy hangtalan zongorán gyönyörü operákat szokott ott játszani. Sovány, beesett arcu, dohoskabátu, vadászharisnyás, fogatlan férfi volt a remete. Ilyenek lehettek az első keresztények, akik a föld alatt laktak. Egy köteg száraz füvet szorongatott a hóna alatt, amelyet utközben szedett, hogy idejét ne töltse hiába. (Egy gazdag és idős pesti asszonyságra bizta ezalatt a házát, aki gyakran meglátogatta kocsiján a szentet, mert nem a legtisztességesebb uton szerezte a vagyonát. Azt remélte, ha férjhez megy a remetéhez, megszabadul a pokoltól, ahová biztosan félt jutni. De a remete nem állott kötélnek.) Az egykori ügyvéd kiválasztott egy hosszuszálu füvet, amelyet a nagymama kezébe adott. Aztán leült az ágy mellé és szótlanul várta, hogy a nagymama megszólaljon. Szomoru, halkan éldegélő, télies szemét csöndes kitartással függesztette a betegre, mintha kivánságát várná, amelyet teljesiteni hajlandó. – Igy gyógyitanak a legmodernebb idegorvosok is – sugta a szoba hátterében Don Kihóte Gyöngyvirág fülébe. – Én tudom, mert bejártam őket, midőn betegségem kezdődött. A nagymama a csendben nyöszörögni kezdett. A szentember halkan intett, mire Gyöngyvirág és Don Kihóte behuzták az ajtót maguk mögött. – Lásd, gyermekem, igy jön el a halál, mint egy csuf őszi nap. De már nincs is értéke az életnek, amidőn leért a völgybe, a poshadt vizekhez és a rothadt fatönkökhöz. Az élet csak addíg ér valamit amig felfelé megy a hegyen. Csak annak szabadna élni, aki fiatal. Az öregekre semmi szükség sincs, hacsak nem bábák vagy orvosok. Te vagy ezen a hegyen a legboldogabb lény, mert oly fiatal vagy, mint a tavasz amely jönni fog. Don Kihóte egy száraz falevelet vett a szájába s azon fütyülgetett, mint egy cinke. – Miért lettem én öngyilkos? – kérdezte Gyöngyvirágot. – Azért, mert elvette tőlem a természet azt, amiért érdemes élni: a szerelmet. Már esztendők óta észrevettem, hogy valami baj van. Egy nagy tragédia után, lelki felfordulás nyomán támadt ez a furcsa állapot, amelyet te meg sem érthetsz még. Volt egy nő, akit nagyon szerettem. Nem ez a fekete, szeplős, észvesztő. Ő, szegény, már későn jött utamba, mikor már kivégezték a lelkemet, mint egy csirkét. Hiába mesterkedett, tűvel és szavakkal szurkált, idomitott, mint egy vizslát, kinzott és megsimogatott, többé életre nem tudta ébreszteni a kihamvadt tüzet a lelkemben. Elvitte azt egy nő, mint egy csóka az ezüst kanalat. Üres és bágyadt volt a kedvem a lopás után, mint egy trombita, amelynek csak bolond nagy kürtje van, de hangot adni rajta többé nem lehet. Orvosok, kuruzslók, ráolvasó barátok és vállalkozó hajlamu nők társaságába keveredtem. Kerestem az izét, az illatát, szilaj kedvét, tobzódó pazarlását az elmult életemnek, mint a leégett ember kincseit a hamuban. Néha ugy látszott, hogy megtaláltam egy-egy régi álmot, amely ujra átvonult lelkemem, mint a nyári felhő. De nem, csak a felhőnek árnyéka volt az. Majd azt véltem, hogy leltem egy-egy emléket, amely meggyógyit, mint az amulett, amelyet nyakban viselnek. Hamis volt a nyom, rossz uton kerestem elmult életemet. A fekete asszony, akit néha itt a hegyben láttál, ugy tudott kancsalitani, mint a régi, a felejthetetlen, a gyilkosom. De nem tudott egyebet a kancsiságon kivül s ezért nem szerethettük egymást. Én vagyok az az ember, akitől elvette az élet a legdrágábbat és bolond lovag módjára hadakozom az ifjuságért, az üdeségért, a felfrissülésért, holott minden nap lejebb hajlik a fejem, mint a Normafáé. Én vagyok az, akit a közönséges életben ugy neveznek: a nők áldozata. Valamikor gyönyörünek, regényesnek, megháboritóan kalandosnak tünt fel előttem ez az ut, mig ifju voltam s azt hittem, hogy egykor tiszta, szép öregember leszek egy kerekes-székben, akit akkor is körülrepkednek a régi, drága nők illatai, miközben a borbély gondosan és aprólékosan beretvál. De ma már tudom, hogy a tehetetlen öregség a legnyomorultabb állapot. Pusztuljon el, aki többé nem fiatal. Don Kihóte oly meggyözően beszélte el mondanivalóját, mint egy negyvennyolcas követ. – Ha mégegyszer fiatal lennék, csak valamivel fiatalabb, téged vennélek feleségül, Gyöngyvirág. Gyöngyvirág az előbbi szónoklat hatása alatt maga is visszatévedt kis multjába, amely nem volt nagyobb távolságu, mint egy madárkának a szárnylenditése. Amig a bús lovag fájdalmait mondogatta és elfátyolozott szemmel idézte meg a régi nőket, Gyöngyvirág is Imréjére gondolt, akit szinte elfelejtett. – Az én szivem már nem szabad – mondta csendesen és megfontoltan, mint a szinpadon. Don Kihóte beleegyezőleg bólintott, mint egy vén muzsikus, akinek azt mondják, hogy elég volt a zenélésből. – Reméltem is, hogy már szerettél, gyermekem. A kóficok és a nyavalyások tartják meg az emberi társadalom mostani rendjét, amely az ifjuságot éppen olyan önmegtartóztató életmódra kárhoztatja, mint a tiszteletreméltó vénséget. Aki nem szeret ifjan, az már akár bele se kóstoljon a szerelembe. Az volna az emberi ideál, ha a nők tizennégy-, a fiuk tizennyolcesztendős korukban köthetnének törvényes házasságot. Hogy megszépülne akkor az emberi faj! Az ifju szerelem erőssé, széppé, tehetségessé tenné a következő nemzedéket. Minden fiu életre való volna, mint mostanában azok a szegény törvénytelen gyermekek, akiket titokban hoznak a világra a szerelmes fiatalok. Minden lány gyönyörü volna, mint a szerelem-gyermekek többnyire. Csak annak az emberpalántának van létjogosultsága a földön, akit szerelem hozott a világra. Én majd melléd állok, gyermekem, és gyönyörködni fogok ifju szerelmedben. Már bölcs vagyok, mint egy hindu-pap. Öröm lesz nekem, ha mások szeretnek körülöttem. A zugligeti remete kijött a szobából. Szőrtelen arcát végigsimitotta kezével, mintha elfárasztotta volna a szertartás. – Van itt valahol asztalos? – kérdezte. Gyöngyvirág bólintott: – Borzik ur az asztalos. – Menj Borzikért, gyermekem, mert a nagyanyádnak ezentul már csak ő reá lesz szüksége. A remete ezután kezetfogott a jelenlevőkkel és hosszu lépésekkel elhagyta a Svábhegyet. Gyöngyvirág kendőt kanyaritott magára, mig Don Kihóte felemelt mutatóujjal beszélt: – A boldogság abécéje az ifjuság. Fiatalság nélkül nem érdemes kimozdulni a menházból sem. Gyöngyvirág a vakszemü, bánkódó novemberi délutánban, miközben vállára hullottak a megfeketedett levelek, mintha a nagymama kopogtatna az ujjaival, gyorsan ment az asztalosért, aki majd mértéket vesz az öregasszonyról. XII. Az aranyszőrü bárány. A nagymama hiába igérte, hogy meghal, eleven volt, mint a csik. Olyan szinü volt az arca, mint a dércsipte kökényé. Az asztalost megrugta, midőn az mértéket akart venni a koporsóhoz, felült, ami már nem volt szokása és fonni kezdte a haját. – A másvilágra öltözködik, – mondta Don Kihóte, aki ugy figyelte az öregasszonyt, mint valami természeti tüneményt. – A legtöbb haldokló szivesen felkelne az ágyból, hogy szétüssön az örökösök között. Azért csak vigyázzunk a nagymamával. Lázár, a bibliában, három napig volt halott, aztán mégis visszajött. A nagymama néha tompa szendergésbe merült. Don Kihóte és Gyöngyvirág kiszöktek a házból és elmentek a hegyre, ahol a fenyőfák alatt oly száraz és sikos volt a fü, mint egy bálteremben. A nap átpiroslott a hegyeken, mint egy borissza öreg, aki gellérthegyi szemeltből felöntött. Don Kihóte tudott egy kis korcsmát a hegyoldalon, amely félig füszeresbolt volt, félig csárda. Különszoba volt itt, amelynek számos leskelődő-lyuka volt, amelyen át a füszeres családja és a szomszédok kandi szemmel lesték meg a Pestről kirándult szerelmeseket, akik bizony megfeledkeztek magukról. A férfiak oly bambán viselkedtek, mint a fiatal bikák. Többnyire még nem volt hideg a szivük, midőn a hölgy kedvéért a hegyre másztak, szalámit és habos sört fogyasztottak. – Legfeljebb azt látták, hogy a fekete asszony mindig a fejemhez akarja vágni a sörösüveget, – mondta Don Kihóte elmerengve. – Villogott a szeme, mint egy oláh cigányé, ökölbe szorult a keze. »Mi maga nekem? A szeretőm, akit én szeretek, vagy a kitartóm, aki a kalapos-számlákat fizeti?« – kérdezgette. – „Felugrom. Fel biz én,“ kiáltozta, holott megigértem, hogy majd csak békében hagyom egyszer, vagy olyan leszek, amilyennek ő kivánja a férfiakat: vicceseknek, erőszakosoknak, farkas-falánkságuaknak, marhahajtsároknak, közönségeseknek, de erőseknek. Némelyik nőnek a lelke mélyén ott szunnyadoz valami a tót szolgálóéból. Előbb jól meg kell verni, hogy az orra vére folyjon, aztán megsimogatni. »Verjen meg!« – kérte, amikor nagyon megbántott. Ha engedelmeskedem, soha sem szabadulok meg tőle. Gyöngyvirág nyitott szemmel hallgatta a boldogtalan uriember vallomásait. Annak meg jól esett, mint ez már a bánatban szokás, ellentmondás nélkül toldani egyik szót a másikhoz. Szép kövér szardiniát hozott a füszeres és udvari sert bontott. Kis pirosló paprikákat tett az asztalra, amelyeket a szerencsétlen ur behunyt szemmel fogyasztott. – Azt hiszem, meggyógyultam melletted, Gyöngyvirág, – mondta azon a napon az uriember, midőn a nagymama még mindig ugy kergette el a halált, mint a zöldházban a részeg muzsikust. „Mars!“ – mondta a gyertyák lobogó kékségében mutatkozó vigyorinak. – Te vagy az a szőke füst, amely akkor száll fel a kéményekből, midőn már nem lövöldöz a kemencében a bükkfa görcse, hanem csendes, állandó, boldog parázs melegit egy hosszu életen át, – szólt a lovag és megsimogatta Gyöngyvirág haját, amely fodros volt, mint a holdsugár a vizen. – Nem mondom, hogy soha sem szerettem életemben a vadat, amelyen fogolyfészek és szénakazal illata és erdei avaron égett tőkének a füstje érzett. A kocsiból mindig kihajoltam, midőn mezitlábas nőket láttam mendegélni a fagyos sárban. Az erdők, mezők vad gyermekei, vándor cigánylányok setét csengője, pásztortüz-szemü pusztai nők szilajsága csak ugy vonzott, mint a táncosnők rózsaszinü papucsa, a szinésznők bepuderezett haja, a delnők fényesitett körme. A vad fü és a selyem suhogása egyformán be tudta tölteni szivemet. A falusi kut mellett énekelgető, virágregés szolgáló vérpiros orrcimpájára csaknem olyan sokáig gondoltam, mint az orchidea-frizurás, rejtelmesen felöltözött urhölgyekre. Csak az ifjuságot véltem békahideg kezünek, kagyló-nyálkásnak, ostobának, mert nem ismertem. Pedig a fiatal fának a legizesebb a levele. A lelke forrás tükre, amelyben könnyen megpillanthatja saját ifju arcvonásait az elátkozott vadász. Mondd el élettörténetedet, Gyöngyvirág! Képzeletben már ugy is tudok rólad mindent, te elátkozott Csipkerózsika. A nagyanyád, a vasorru bába, még sokára ül fel a seprünyélre, hogy átlovagoljon a Gellérthegyre. Halljuk a történeted. – Szerelmes vagyok egy Imre nevü fiuba, akinek nevét felirtam a svábhegyi padokra – felelt egyszerüen Gyöngyvirág, mintha a lovag mellett megszokta volna az őszinteséget és a nyilt szavakat. – Ez csak az Ohnet-regényben van, – dörmögte Don Kihóte. – Te azonban nem vagy zárdanövendék, akinek illik a titkos jegyesség a gimnazistával. Igen pontosan láttad az életet a nagymama mellett. Azok a nők, akik a város legszerencsétlenebbjei módjára kusztak fel a zöldház lépcsőin, valamikor mind ifjak és ideálisták voltak. De nem tudtak mit kezdeni az ideáljaikkal, sem az ifjuságukkal. Remegtek a társadalmi törvények és szokások alatt, mint a virágok, amelyekhez nem szabad nyulni. Holott, ha felhasználták volna az ifjuságukat, soha sem jutottak volna ama nyomorult sorsra. Csak nézd végig őket, Gyöngyvirág, akiket te ismertél, azok mind a huszadik évükön felül jutnak az elzüllésbe, mert reménytelenül tünt el az ifjuságuk. Kielégitetlen vágyakat, lassan elhervadt álmokat, nem egyszer megalázó emlékeket cipelnek magukkal az ifjuságukból, mint az öregasszony, aki virágot szedett, de mire kiér az erdőből, rőzseköteg van a hátán. – Egyik sem mondhatja el a szerencsétlenek közül, hogy engedték volna őt nyilni, mint a vadvirágot. Iskolai padok alá, szülői krispinek és atyai slafrokok mögé rejtették őket, ahelyett, hogy kitárták volna az ablakot a husvéti reggelen. – A fiataloknak kell szeretni s nem az öregeknek. Bukfencet kell már vetni ennek a mostani világrendnek, hogy megint szép emberek jőjjenek a földre, a nők megelégedettek, a férfiak urak legyenek, mint a Keleten. – Az én véleményem, gyermekem, hogy fiatal férfiak csak érett nők közelében lelik meg a boldogságot, mig a fiatal nők tapasztalt, oroszlánszakállas férfiak mellett. Az egybekelő párok közül az egyiknek mindent kell már tudni az életből, hogy megóvhassa, megtarthassa társát azon az áron, amelyet saját boldogtalanságával vett meg. Te még nem tudsz semmit, – de én mindent tudok az életről. Don Kihóte oly ájtatosan beszélt, hogy végül elnevette magát s felhajtott egy pohár habos sert. – Eh, ki ismeri az életet? Senki. Én is csak annyit tudok, hogy melletted megifjodok, az izmaim ismét feszülnek, harci kedvem támad, mint már régen nem. Szeretnék elmenni az erdőbe és megverekedni az óriással, – érted. Gyöngyvirág ekkor nagyon elálmélkodott a lovag szavain. Igy nem beszélt hozzá senki. Ugyanezért próbára akarta tenni Don Kihótét, mint a királyfit a gyermekmesében. – Tudja, hogy nekem gyermekem van? Akire nagyon sokszor gondolok, akit magamhoz veszek egyszer, akit én felnevelek?… Egy fiu… A lovag csendesen mosolygott: – Hol van az a fiu? – A lelencházban. De megesküdtem, hogy nem hagyom elpusztulni. Ha egyszer férjhez megyek, ő lesz az első gyermekem, a legelső, akit a karomon vittem őszi este Pesten. Ugy érzem, mintha az enyém volna… S Gyöngyvirág ekkor elmondta Pongyi Sándor történetét. – Azóta mindig vele álmodom. Látom őt a hideg kapualjban feküdni, a piros szalagocskákat fujdogálja a hüvös szél, az óra nyolcat kongat és a gyermek sirni kezd. Felrettenek álmomból: senki sem hallotta meg a csengetyüszót a lelencházban… – Meghallották, meg szokták hallani – felelt derüsen Don Kihóte. – Igy még jobban tetszik nekem maga. Gyermeke van, mint a Szüz Máriának. A kedvéért én is szeretni fogom a fiut. Kivesszük a lelencházból, felneveljük, megtanitjuk lovagolni, vivni, táncolni, kártyázni. Egyszer az estélyen – mint a francia regényben – találkozik vele a valódi anyja és beleszeret… Reménytelenül, halálosan. S ráismer a farkasfogról, amely nyakában lóg. Regény. Megfogta a Gyöngyvirág kezét és egyenkint beszélt az ujjaihoz, mint a mesemondásban. – Maholnap árva leszel, Gyöngyvirág. Az öreg hölgy annyi ideig haldoklik, hogy minden könnyed elfogy a temetésig. Már láttad gyermekkorod óta a borzalmas életet, a csufot, az álomriasztót, a megváltástalant. Neked többé azokba az utcákba nem szabad menni, mert már nem mehetnél végig a régi erkélyek alatt többé gyermek-módjára. Fejedre hullana a portörlő rongyok szemétje. Az élet piszka. Tizenöt éves vagy. Hosszu és gyönyörü élet küszöbén állsz, amikor minden nap szebb leszel még hosszu ideig. Megnő a hajad, mint a tündérek fonala a holdvilágos éjszakán. A fuvolahang már is próbálkozik a lelkedben, mint a fiatal rigónak a hangja. A legközelebbi márciusi eső majd lemossa arcodról az ifjuság kis jelvényeit, a boldog szeplőket, foltocskákat. A derekad hajladozni kezd, mint a fiatalfa a szélben. A hangod többé nem lesz vékony, mint az angyaloké, hanem tömör, aranypengésü, mint a nőké. A bokád megfeszül, mint a szarvasé, az álmodban nem mindig csak sárgapelyhes kis kacsák hápognak a zöld réteken, hanem eljönnek azok a különös hieroglifek, amelyeket magadtól nem tudsz megfejteni. Most jön tavaszod s egyedül vagy mint a virág. – Mire te nagy, széles csipőjü, Éva keblü nő leszel, én már szépen megöregedtem. Elmehetsz, elhagyhatsz, de addig vezetlek és gondodat viselem. Majd szeretni fogsz, mellém huzódol hideg téli estéken és én mesélek neked hosszan, tanulságosan. Vigyázni fogok reád, mint egy cserép különös növényre, a napra teszlek, megöntöztetlek az esővel, kiművellek és megtanitlak arra, hogyan légy jó nő, mert a többi ugy sem ér semmit. Csak egy jó ember mellett maradhatnak szépek a nők, aki soha sem vág ostorral sem lelkükbe, sem az arcukba. Az uzsonna elfogyott. Gyöngyvirág imára kulcsolta a kezét: – Istenem, megfeledkeztem a nagymamáról. * * * * * A temetésről kézenfogva jöttek haza. Gyöngyvirág nem sirt már, mert Don Kihóte fogta kezét és halkan beszélt hozzá: – Az öreg hölgy, akit eltemettünk, rosszul rendezte az életét, soha sem volt boldog. Csak egy gyertyácska égett éjjel az ágya mellett: a másnapi gond. Csak egy szentjános-bogárka bujkált az ablaka alatt, a pénz bogara. Mikor a haját fésülte, mikor a testét fürösztötte, mikor a tavaszt látta vagy a jégtáblákat a Dunán, nem jutott eszébe, hogy egykor meghal és hiába élt. De nekem van egy aranyszőrü bárányom, amelynek csengője mindig azt harangozza, hogy: élet, élet, szép élet. Lehet, hogy ez az aranyszőrü bárány csak képzeletben van, de meglehet a valóságban is. – Hol van? – kérdezte Gyöngyvirág. – Messze innen, de a csengőjét most már mindig hallom. A keresztények feltámadásnak is nevezik. – Még messze a husvét – sóhajtott Gyöngyvirág. – De annak nincs kalendáriuma, akinek a lelkében él a feltámadás. Téged kellett látnom, midőn a másvilágra készülődtem, hogy eszembe jusson az aranyszőrü bárány, amelynek csengője az ifjuságról zenél. Hogy a te ártatlan hamvas, lilaködös ifjuságodon át még visszatérhet hozzám az elpártolt élet, mint a vándormadarak visszajönnek, mikor a fák és mezők felveszik uj köntöseiket. Ő elment mellőlem, mert nem fogtam két kézzel, mert rossz nők szennyes szoknyájához vagdostam, mert nem becsültem, – mint az oltári szentséget. De most megint visszatért, mint az árnyék, ha napfénybe fordul a gyalogösvény. Látod őt. Itt van a vállamon, a szememben, az ajkamon, a kezemen. És most messzire elmegyünk. – Messze… – Hogy senkit se lássunk az itteniek közül. Fenn, a Kárpátok között, hosszu gatyáju, setétzöld erdőkben, ahol csak a vizesés jelenti az időt, van egy kis házam, amelyet annak rendeztem be, akit legjobban szeretek az életben. A fák ilyenkor ugy hallgatnak, mint a titkok. A hegyek lefujják a ködöt a völgyre. A tüznél anyóka guggol és kiszáradt kezeit boldogan melengeti. De nappal fénylik a novemberi nap, mint az öreg harcos sisakja. Jóemberek laknak a hegyek között, a törpék és jóságos manók maradékai. A nőknek kék szemük van, mint az erdei virágnak. A férfiak hallgatagok. Fehér juhok és kis tehenek legelnek a hegyoldalakban. A fekete varjak halkan szálldosnak, mint a mese. A fák néhol aranyból vannak és a patak ugy zug, mint a boldog magány boldog gondolata. A Tátra keblén fénylik a nap, az erdőben csend van, mint az öregek szivében. És az aranyszőrü bárány megrázza a csengőjét a piros réteken. A multból csak a nagy fekete kutyát visszük magunkkal, mert ő ártatlan. Eljőssz velem innen messzire? – Elmegyek – felelt Gyöngyvirág s ugy érezte, hogy születése óta ismeri és szereti Don Kihótét, az ifjuságot, a _regényt_… _Vége._ [Transcriber's Note: Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: 4 |Gyöngvirág nagyanyja |Gyöngyvirág nagyanyja 6 |acképalbumából való |arcképalbumából való 7 |képéskönyv figurái |képeskönyv figurái 7 |Ugyainigy volt |Ugyanigy volt 14 |számitott egy küönóráért |számitott egy különóráért 15 |akarta megtanulnl |akarta megtanulni 16 |aranyfogu embert |aranyfogu embert. 18 |Gyönyvirág utána |Gyöngyvirág utána 19 |svábbhegyi utnál |svábhegyi utnál 32 |Flikné!» |Flikné!« 36 |egg ismeretlen |egy ismeretlen 39 |Gyöngyviráy e leshelyekről |Gyöngyvirág e leshelyekről 49 |Leketséges, – felelt |Lehetséges, – felelt 52 |Győngyvirág a családi |Gyöngyvirág a családi 56 |Győngyvirág egyszer |Gyöngyvirág egyszer 59 |vágott a dicsérethez. |vágott a dicsérethez, 60 |Győngyvirág lesütötte |Gyöngyvirág lesütötte 60 |külünböző ürügyek |különböző ürügyek 60 |együtt a svábhegyről |együtt a Svábhegyről 67 |hosszadalmasau nézte |hosszadalmasan nézte 67 |volna a szobábó! |volna a szobából 69 |állitana be a Svábsegyre |állitana be a Svábhegyre 71 |Sándo.t magamnál |Sándort magamnál 72 |asszonyok. akik |asszonyok, akik 80 |bejárogató szinésze e |bejárogató szinészeket 86 |ugattak a kegyen |ugattak a hegyen 86 |kis szij voll |kis szij volt 90 |kiáltott a »grófné» |kiáltott a »grófné« 93 |igy szóIt a |igy szólt a 94 |eyy óriásé |egy óriásé 96 |látszott. mint |látszott, mint 100 |mint egy cslrkét |mint egy csirkét 101 |akinek azt mondjak |akinek azt mondják 104 |«Verjen meg!« |»Verjen meg!« 104 |tett sz asztalra |tett az asztalra 106 |hog átlovagoljon |hogy átlovagoljon]