# Bukfenc ## Part 3 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/bukfenc-41539/index.md Meggyujtotta a lámpát; a zöldernyőjü tanulólámpa, mint egy megérkezett jóbarát forditotta feléje világosságát. Almát eszegetett és Jókai Mórtól az Aranyembert olvasgatta. Még hallani vélte, amint Flikné egyhangulag duruzsol a konyhán barátnőivel, mint a malom kelepel nagy messziségben. VI. Gyöngyvirág gyermekségének vége. Gyöngyvirág ezen az éjszakán ismét álmodott. Álmodott sárga libákkal, fehér felhőkkel, pirosorru emberkékkel és a fekete selyemtrikós Arzén Lupinnal, akinek egy társa bizonyosan a házban tartózkodik. Hajnalban aztán változtak az álomképek. A leggyakoribb volt egy nagy szivarosdoboz megjelenése, amelyben Gyöngyvirág majális-ruhában és bérmálási cipőkben holtan fekszik. A nyakán még a zsineg, amellyel megfojtották. Felejthetetlenül fehér az arca, a szempillája sötét, mint a bükkfa-erdő kezdete havas tájon. A potrohos Mélyacsai ur aranygombos, fehér mellényben jő a halott látogatására és lehelete oly hideg, mint a kályhából siró őszi szél. Fogvacogva felöltözködött és elhatározta, hogy elhagyja végleg a házat a nagymama távollétében. Sokáig ült remegve az ágy szélén, mint egy siralomházi lakó és az őszi hajnal világosodtát várta. A hajnal azonban oly lassan jött, mint egy postakocsi, amelynek kereke utközben eltört. A vén kocsis galléros köpenyegében szundikálva hajtja a lovakat és az utasok szépen lemondtak arról, hogy valaha is megérkezzenek az állomásra. – Gott im Himmel, – rebegte Gyöngyvirág, mint a nagyanyjától hallotta. Végre virradni kezdett az őszi éjjel, a felső ablakokon a Kecskeméti-utca nyárspolgári csendje ringott be, mintha csupa koránfekvő keztyüsök laknának az utcában. Gyöngyvirág lábujjhegyre emelkedve, kinyitotta az ajtót. A küszöbön feküdt Max, a fekete kutya; lompos farkával tompán legyintett. A ház már csendes volt. Elhuzódtak a vak hegedüsök, akik olyan szerelmesen vonják a románcot, hogy a nők felsirnak. A fekete pápaszemes zenészeknek jó dolguk volt itt. A „szőkeasszony“ lesbeállott a Sándor-Kávéház körül, ahol a vakok zenekara működött, elcsalta őket a zöld házba és olykor reggelig nem hagyták békén a vakokat a megvadult nők. Flikné kétségbeesve kiáltozott: – Ez az őrültek háza. És félig öltözetlenül dobta ki a szegény vak zenészeket az utcára. Csupán az udvaron, az elmerengő két ecetfa között állt egy fölforditott ládán a „nagyságos ur“ kiüritett pezsgős palackokkal körülvéve és homlokába hullott hajjal hallgatta egy elcsapott jockey hazugságait, aki arra tanitotta, hogyan lehet a turfon meggazdagodni A földszinten hirlapirók kártyáztak, akiknek boglyas nők kibiceltek. A hirlapiróknak itt jó dolguk volt. Az „esperesnek“ nevezett öreg szerkesztő midőn nehány ezer forinthoz jutott, lefeküdt az ágyba, a földszinten a numero 6-ban és csak pénze fogytával, két hónap mulva kelt fel. A „grófnénak“ uj nadrágot kellett vásárolni az esperes részére, mert a régibe nem fért be a meghizott férfiu. Egyébként fáradt csend honolt a házban, mintha mindenki altató-port vett volna be éjfél után. Gyöngyvirág nyugodtan ment le a lépcsőn. A kikoptatott kövek nem csodálkoztak a gyermek léptein. A vasrud, amelybe kapaszkodva már annyian jöttek a házba vidáman és reménykedve, a vasrud rendelkezésére volt a gyermekkéznek. Itt-ott egy név volt a kopott falra karcolva, mint a tömlöc falára. Gyöngyvirág nekiszaladt a kapunak. A kilincs engedett a nyomásnak. A kapuszárny félig megnyilott, mintha maga sem bizakodna a vállalat sikerében. Hangosan szólt a csengő a kinyitott kapu folytán, de Gyöngyvirág már nem törődött azzal, ami a háta mögött maradt. Maxtól követve az Egyetem-utca felé futott. A boltok, házak aludtak. A sárga ablakfüggönyök mögött boldogok álmodoztak, vagy a betegek nyögtek. Az öregek a zsebórákat nézték, vajjon nem kellene már fölkelni. A barátok terén a galambok ittak, hátára szálltak, mert régen ismerték a fekete kutyát. Egy álmos házmester megszólitotta Gyöngyvirágot: – Hová kisasszonyka, ily korán reggel? – A Svábhegyre. Aszalt gyümölcsöt hozunk le, – felelt Gyöngyvirág és most már nyugodtan ment át Pestről Budára. VII. Remete R. Arnold igazgató beleavatkozik Gyöngyvirág sorsába. A nagymama feltette az okulárét. Fehér fökötőjében, setét ruhájában olyan volt, mint egy figura valamely német családi fametszeten. Felemelte a mutatóujját és az asztalon kibontott levélre mutatott: – Ez látszik a legolcsóbbnak. Mindössze öt koronát kér óránként. A neve is tetszik nekem. Remete R. Bizonyosan egy zárkózott, tisztességes ember neve. – Ó, nagymama, hadd járjak inkább Solymossihoz, – felelt Gyöngyvirág. A nagymama oly szeliden csóválta a fejét, mint egy jó asszony. – Gyermekem, bár megigértük, hogy soha se beszélünk előbbi életünkről, sajnos, nem felejthetem el, hogy a régi házban sürün megfordultak szininövendékek, akiknek erkölcse nem ért egy lyukas gombot sem. Egymástól tanulták a pénzszerzés utját e fiatal hölgyek. Uj kalap, ruha, cipő kellett. Ezt nem tudták megszerezni Solymossinál. Én voltam az igazi tanárnőjük. Ezért csak maradjunk meg a kevésbé divatos, ismeretlen igazgató urnál. Véleményem szerint vándorszinész volt őkelme. A korhelykedés elveszitette hangját, a hamiskártyázásban a szemét, a kutyagolásban a lábát. Most uj exisztenciát teremt magának, miután észrevette nyilttéri hirdetésünket a P. Lloydban. Nézzük csak, hol lakik e bizonyos igazgató ur? Remete R. Arnold szinészeti és variéte-iskolája a király-utcában volt. A nagymama megnézte a házszámot és mint régi pesti asszony megállapitotta, hogy a háznak valahol a Teréz-templom környékén kell lenni. (Amerre az egykori Kék macska volt.) Sárga omnibusz kocsi gurult végig a Király-utcán. – Legalább a közlekedéssel sincs gondunk, – vélte a nagymama és előkereste szemüvegét, zöld köpönyegét, régi esernyőjét, mert olyan akart lenni külsejében, mint egy budai asszonyság, aki csak a templomozás kedvéért teszi ki a lábát a házból. A Svábhegyről jókora ut volt a Király-utcáig. Gyöngyvirág mint egy lábadozó beteg nézegette az őszi napfénybe rajzó Király-utcát, amely tarkaságával, élénkségével és ásitásával hasonlitott egy kikötő képéhez. (Gyöngyvirág szökése óta nagyon megváltozott a nagymama. Midőn hosszadalmas keresés után, a Barátok-terén lakó házmester vallomása nyomán a nagymama elcsipte Gyöngyvirágot a svábhegyi villa padlásán, ahol száritott gyümölcsből, kökényből és sült tökből élt a kis remete, (mig Max, a saját szakállára vadászott a környéken, mint egy rablólovag), az öregasszony megenyhült Gyöngyvirághoz. Szentimentális éjszakákat töltött, céltalannak látta életét, boldogtalanabbnak gondolta magát az utszéli koldusnál és órák hosszáig imádkozott, mint azok az öregasszonyok, akik istentelen módon töltötték életüket. – Ha nem találtalak volna meg, mondta, harangokat öntettem volna az egész vagyonomból, amelyek Isten dicséretét zengjék.) Az omnibuszban falusi asszonyság módjára többször kérdezősködött a kocsivezetőtől, hogy hol kell leszállni, mig néhány kiöltözködött fiatal nőre, akik utközben le- és felszállottak, öklelő pillantást vetett. – Jer közelebb, Gyöngyi, – mondogatta, mikor egy-egy páva felkapaszkodott az omnibuszra, hogy harisnyáját, cipőjét megmutassa a gavallérnak, aki odáig kisérte. A nők ezidőtájt még hosszu szoknyát viseltek. Szükséges volt az omnibusz magas hágcsójára felkapaszkodni. A Teréz-templomnál szállottak le, hol önkéntelenül megállnak a társaskocsi lovai. Csodálatos öreg koldusok, rongyokból összevarrt asszonyok és ócska csizmaszárban támaszkodó vén férfiak tanyáztak a templom fala mellett. – Lásd, igy jár az, aki nem gondoskodik fiatalságában öregségéről, – szólt a nagymama. Egy kétkerekü, lebőrözött székben ülő, halfejü szörnyetegnő felvisitott, mint a denevér: – Grófné, nem ismer? A nagymama elforditotta a fejét és megragadta Gyöngyi kezét. – Vajjon, melyik lehetett ifjukori barátnéim közül? – rebegte, midőn a bizonyos ház ódon kapujához értek, ahol cukorkát, sült tököt, citromot árult egy fiatal hölgy, aki oly szép volt, mint egy bibliai királyleány. Kezdetleges tábla hirdette a falon, hogy Remete R. Arnold művészeti iskolája a harmadik emeleten van, mert negyedik emelet nincs. A nagymama benézett az udvarba, egy pillantást vetett a gránit-lépcsőházra. – Nini, hisz ez a régi Pekáry-ház. Fogadni mernék, hogy sárkányfej van a ház homlokzatán, a harmadik emeleti erkély felett. Ebben a házban volt a Kék macska. A nagymama egy másodpercig talán fiatalságára gondolt, amint szemügyre vette a félig vak ablakokat, amelyek mögött az egykori hires éjjeli mulatóhely volt, ahol tán ő maga is táncolt a grófokkal és fiákeresekkel, amig lengő, lengedező ifjuságát élte. A zsebkendőjébe köpött: – Utálattal gondol vissza az ember a fiatalkori mámorra. Soha se légy mámoros, gyermekem, szólt. (Vagy: örökké, – gondolta.) Remete ur iskolája kivülről nem volt biztató. – Roszszagu konyhában egy agyonhervadt, tüdővészes, de tisztességes arcu nő rántást kevergetett. Angolkóros gyermekek mászkáltak a földön. Szegénység, bánat mindenfelé. Itt bizonyosan verekedni szoktak a házastársak. Ez tetszett a nagymamának. A boldogtalan asszony a setét előszobára mutatott, ahol Iroda felirásu tábla függött. Az irodában más világ kezdődött. Mintha a csodák országába léptek volna. Kis szinpad volt itt emelvényen, ahol az énekesnőknek a feje tulemelkedett a diszleteken, amelyek sárga erdőséget ábrázoltak. A háttérben minarettek és tengerek látszottak egy vásznon. Zongora állott alant és néhány szék a nézőteret jelképezte. A Király-utca zajgása messziről, alantról hangzott, mint a légydongás. Fekete táblán Órarend függött a falon, amelyre krétával voltak irva nevek. Az órarend szerint a mesternek többé egyetlen perce sem volt szabad a nap huszonnégy órájából. De már jött is a mester, aki bizonyosan azért váratott magára, hogy fekete ruhát vegyen, miután az angolkóros gyermekek szerteszét szaladtak apjuk keresésére. A nagymama összehuzta a szemét és tetőtől-talpig végigmustrálta Remete R. igazgatót. Az igazgató kopasz, fonnyadt, vöröses emberke volt, – nyilván a sok éjszakázástól. Császárszakálla volt és a bajusza kipederve, mint egy csendbiztosé, – nyilván szereti a könnyelmü nőket. Becsületes kék szeme volt, amely bizalmat ébresztett az emberekben, – de lehet, hogy vándorlásai közben tanulta meg a szemmel való hazugságot. A fehérnemüje meglehetős rendben volt, a fehér mellénye is tiszta, mert az asszony bizonyosan az éjszakát a teknő mellett tölti. Szárnyas fekete kabátja és nadrágja ellenben kopott, mint egy iskolaigazgatóé. Szürkebetétes cipője, mint egy táncosé. Pomádészaga volt. A nagymama az orrát fintorgatta: – Talán rossz helyen járunk… Remete R. hajlongott, de nem szólt. Vizes szemét a nagymama szájára szegezte. Ismét meghajolt, mint egy boltos. Trombitakézelőit elővonta. – Süket ön? – kérdezte a nagymama. – Kicsit nagyot hallok, – felelt náthás hangon Remete. A nagymamának ez annyira megtetszett, hogy nyomban helyet foglalt. Bizott a süket emberekben. – Az unokám szinészetet akar tanulni, – kezdte a nagymama harsogó hangon. – Lehetséges, – felelt Remete R. Pusztán mesterségből, mint a kupecek a bérkocsis lovát, tetőtől-talpig végigmérte Gyöngyvirágot. – Elég hosszu a lába, – szólt az orrából. A nagymama helyeslően bólintott. – Az nem tartozik önre, – egyáltalában semmi sem tartozik önre, ami az unokámra vonatkozik. Csak azt akarom tudni, hogy tisztességes hely-e ez? Milyenek itt az erkölcsök? Járnak-e ide félvilági nők, romlott férfiak? Remete R. Arnold nem tiltakozott a feltevés ellen. Kinyitotta az ajtót és mérgesen kiáltott: – Küld be a gyerekeket! Néhány pillanat mulva hat apró gyerek sorakozott az ajtó mellett, mint az orgonasip. Hegedühurszinü hajuk volt, sárgák voltak, mint a külvárosi ősz és rongyosak, mint a lelencek. – A gyermekeimért dolgozom, – szólt az igazgató, midőn a kolduskölykök kibukfenceztek az irodából. A nagymama esernyőjére támaszkodott és héjjapillantással figyelte az igazgató mozdulatait. – Hány tanitványa van? – Sok. – Szám szerint? – Változik. Most még egy sincs, mert nagyon elején vagyunk. Télen husz-harminc növendékem szokott lenni. A nagymama helyeslően bólintott. – Van önnek valami oklevele? – Harminc esztendeje vagyok a brancsnál. Amikor én kezdtem, még nem volt divatban az oklevél. Nálam tanult Hegyi Aranka és Barizon Sári. – Szinész volt ön? – Rossz hallásom miatt csupán karmester. – Ismeri a Madarászt? Remete R. a zongorához ült és eljátszotta Postás Milka belépőjét. A nagymama sóhajtott: – Nincs párjuk a régi operetteknek. Igaz, hogy husz esztendeje nem voltam szinházban. De ezentul majd minden este elmegyünk valahová, gyermekem. Aztán tovább faggatta Remete urat: – Van önnek valamely rossz szokása? – Rossz szokásom: szegénységem. – Miért pödri a bajuszát, mint egy portás? Remete R. meglepetten nézett. – Csak ne kerteljen, tisztelt uram. Bizonyosan szeretői vannak. R. R. Arnold busan legyintett. – Egy ilyen asszony mellett, mint az enyém? Kikaparná a szemét a szeretőmnek. – Nincsenek önnek barátai, akik meglátogatják az iskolát? – A feleségem nem szereti a vendégeskedést, mert fösvény. – Iszik ön? – Este három korsóval a Bécsi sörházban. – Kártyázik ön? – Nem érek rá. – Szereti a nőket? – Régente. – Szokott vigyázni a növendékei erkölcsére? – Jó Isten! Lehet a lányokra vigyázni? Itt nem történik semmi. Innen szétrepülnek a városba, mint a galambok, ki tudná, hová, merre szállnak? A nagymama lefizette a tandijat, a beiratási költséget, a kosztüm-pénzt, a zenedijat. Kicsit megizzadt a homloka, bár harminc forintból vissza is kapott két hatost. – Még egy kérdést, – szólt a süket ember. – A kisasszonyka valóban a szini pályára készül, vagy mükedvelő? A nagymama kérdőleg nézett unokájára: – Felelj, Gyöngyi. – Szinésznő szeretnék lenni. A süket ember bólintott: – Csupán a könyvelés miatt óhajtottam tudni az eljárást. Ugyanis két könyvünk van. Mükedvelők és hivatásos müvészek könyve. Ha tehát a kisasszonynak, komoly szándéka a pálya, ezennel felvesszük őt a müvészek közé. Mama, hozd be az anyakönyvet. A heptikás asszonyság egy hatalmas főkönyvet cipelt be. Az angolkóros gyermekek piszkos tintatartót és tollat hoztak, amely sokáig nem akart engedelmeskedni, bár Remete R. a cvikkerét kétszer is megigazitotta: – Becses neve? – Élestő Éva. S betüvel. – Mintha más néven szólitotta volna az imént a tekintetes asszony? – Gyöngyvirág a családi nevem. – Helyes, nagyon helyes. Az igazgató ettől a perctől fogva bólongatott, mert mindennel meg volt elégedve. Átvett még husz koronát, miután a nagy anyakönyvbe kellett beirni Gyöngyit. Az iroda ajtójáig kisérte a vendégeket. – Mindig mondtam, hogy zárjátok be a konyhaajtót – kiáltotta látogatói után az angolkóros gyermekeknek. Amig a krisztinavárosi omnibuszra vártak, a nagymama inkább az esernyőjének, mint Gyöngyvirágnak a következőket mondotta: – Elég gazdag vagyok, hogy unokám kérését teljesitsem. Ha festőmüvésznő vagy gyermekkertésznő akart volna lenni Gyöngyi, azt is kibirnám. Bezzeg, mikor én gyermek voltam, a lányok kalaposnénak mentek. Az ódon templom felől csörömpölve jött a sárga kocsi, mint az örökké változó élet. Boldog és boldogtalan emberek kocsija az omnibusz. Fájdalom, remény, ifjuság és öregség gurul a szivtelen kerekeken. A kocsis oly közömbösen tülköl, mint a másvilági Charon. Gyöngyvirág dobogó szivvel nézett a Király-utca elmaradozó ódon házaira, sötét boltjaira, álmodozó, unott és sürgölődő lakóira. – Az apád zsidóember volt, – mondta elmerengve a nagymama. – Azért olyan a szemed, mint ítt a lányoké. VIII. A szerelem zörög, mint a mák. Remete R. Arnold nem sokat habozott, megnyitotta a szezont, mielőtt valaki észrevette volna. – Ugy teszek mint az egyszeri ember, mondta otthon a feleségének, a tisztességes arcu nőnek, – behunyt szemmel nyelem le a suvixot. A Remete-féle müvészeti iskola első növendéke minden esztendőben egy Elzüllött Elza nevü leány volt. Már senki sem tudná megmondani, miért hivták őt Elzüllött Elzának, látszólag igen tisztességes leány volt. Szüzmáriát hordott a nyakában, rózsafüzér volt a csuklóján, mindig fekete ruhában járt, mert pincérnő volt a Borozóban, ahol reggelig mulattatta a vendégeket. Ha többet ivott a kelleténél, görcsös zokogásra fakadt és fünek-fának elpanaszolta, hogy szeretne szakitani az életmóddal. Akkoriban történt, hogy a Borozóból több leány férjhezment. Egyik Érsekujvárra, az állomási főpincérhez, a másik kávésné lett, de a harmadik egy dusgazdag magánzóhoz, akinek Bécs mellett nyaralója volt. Elzüllött Elza naponta öngyilkossági tervekkel foglalkozott mert az ő kezét senki sem kérte meg egy hosszu életre. Hajnalban a Borozóból egyenesen a Teréz-templomba sietett. Néha kis bucsujárást sikerült szervezni a hajnali miséhez. Petyhüdt éjszakai nők, kábult gavallérok, agyonfáradt pincérek mentek Elzüllött Elza kedvéért a hajnali misére. Elza boldogan és büszkén vezette a csapatot a Nagymező-utcán, mint faluhelyen a bucsuvezér az ájtatosokat. Megmutatta a helyüket a templom hátterében, a sötétben; ő maga, mint Szent Terézia rokona, az első padsorban térdepelt le és alázatosan köszönt a karinges papnak. A hajnali mise volt hosszu ideig Elzüllött Elza boldogsága. A bucsusok azonban elmaradoztak, mind ritkábban sikerült hivőlélekre találni az éjszakából a Borozó hajnalába hullottak között, akik hajlandók lettek volna a reggeli ájtatosságra. Egyszer Révész Béla és Ady Endre kisérték a szegény leányt a Próféta-utcáig. Már ugy látszott, sikerülend a két szabadgondolkozót a hittérités hajlékába terelni, amikor Adynak eszébe jutott, hogy a Három hollónál várja őt Zuboly éjfél óta. Elzülött Elza hittérités és szerelem nélkül ballagott el boldogtalan életébe. Tehát Elza volt Remete R. Arnold első növendéke. Mindig reggel hét órakor jött a miséről. Remete ur csupán azt restelte, hogy bajusza még nem volt kipederve. Rongyos hálóköntösben és papucsban sietett be az irodába, mig a sovány, hosszu Elza összekulcsolt kézzel várta a kis szinpad rojtos kuliszái között. – Ivette! – mondta álmosan és savanyuan R. R. A. és sanzonokra tanitotta Elzát, amelyeket az majd a Mandel-mulatóban énekel. De még messzi volt a szerződés. A zongora mellől ismét ágyába fordult a süket karmester, miután megintette gyermekeit, hogy csendben legyenek, mert csak értük dolgozik. Többnyire Elzülött Elza órapénze szolgált korán regge létalapu a kis családnak. Marika, a tizesztendős kisleány lement a pénzzel a kávémérésbe és nagy tálban hozta fel a kávét, amelyet a család csendesen körülült. Gyöngyvirág déltájban jelent meg az iskolában. Remete R. Arnold ekkorára már az összes fodrászati szereket végigpróbálta a szerb borbélynál. („Azóta vagyok szerencsétlen ember, mióta nappal borotválkozom. De mit meg nem tesz az ember a a családjáért?“ – mondogatta R.) A tisztességes arcu feleség a legpompásabb slafrokjában fogadta a növendéket, R. Arnold a zongoránál ült, mintha valami szerzeményen törné a fejét, amelyet gyorsan elrejtett Gyöngyvirág elől a szekrényben. (Sonkaszalonna, zsemlye, fiatal hagyma és egy kupa ser volt az elrejteni való, mint ezt Gyöngyvirág egyszer észrevette.) – Itt a hölgy, – kiáltott be az irodába a tisztességes arcu asszony. – Csak fel vele a szinpadra. Hadd szokja meg a kuliszát, – felelt a szekrénybül Remete R. és a szekrény falán függő kis tükörben gyorsan leverte bajuszáról a zsemlyemorzsákat. Mire Gyöngyvirág Maxot egy sarokba ültette, ahonnan a nagy kutya álmélkodva nézte az eseményeket. Csupán egyetlenegyszer felejtkezett meg magáról. Remete R. Arnold zsiros, sárga kalapját lekapta a fogasról és szaladni akart vele a Kecskeméti-utcába. De az ajtó zárva volt. Remete igazgató ettől az időtől fogva mindig begombolkozott, ha a nagy kutyára nézett. – Kezdjük, nagysád, mert a nagymama nem hiába fizeti a drága tandijat. Sietve lapozott a kották között. Azután emlékezetből kezdte játszani a _Lövinger_ cimü kuplét, amely ez időtájt divatos volt a pesti zengerájokban. Náthás hangon, hamisan, szomoruan énekelt; a két kezével, fejével, derekával indulási mozdulatokat tett a zene azon helyein, ahol az énekesnek kezdeni kellene a szinpadon. Sőt egyszer felkiáltott: – Gyerünk, drága. De talán harmadik óra is elmulott már, amint Gyöngyvirág félig ijedten, félig vidáman énekelni kezdte: – Lövinger, Lövinger… – Hogy fog örülni a nagymama, ha kirukkolunk előtte a tudománnyal, – mondotta Remete R. és elmerengett. Gyöngyvirág még a kis szinpadon ült, – Remete úr arról beszélt, hogy megnagyobbitja az iskolát, – amikor a tisztességes arcú asszony felnyitotta az iroda ajtaját és életuntan beszólott: – Itt vannak a méltóságos hölgyek. Nyomában két égi meszelőrud nyomakodott be az ajtón és olyan lármát csapott, mintha egy sereg ember érkezett volna a müvészeti irodába. Egy nem régen meghalt huszárezredes leányai voltak a Pongyi kisasszonyok és ellenállhatatlan vágyat éreztek a müvészi pálya iránt. Gyászkalapot hordtak, tetőtől-talpig egyformák voltak, nagyorru, csontos, kincstári-leányok, akik még mindig azt hitték, hogy él valahol az ezredes, életnek, halálnak ura a garnizonban. A Pongyi-kisasszonyokat sokan ismerték Pesten; az Emke-kávéházban, a Bodóban, ahol a cigányprimások kivasalva és hóditóan huzták a nótát, a kisasszonyok megjelentek gyászruhás anyjukkal és vadászatot rendeztek atyjuk régi tisztjeire. A szegény főhadnagyok és kadétok ijedten menekültek a költekező kisasszonyok elől a kávéskonyhán át. Ámde egyedül is tudtak borozni, mulatni, jukkerkodni. Négyesével vették a Princeszász-cigarettát, nótát rendeltek a cigánynál. Izaura a második pohár bornál monoklit tett fel a szemére és fixirozta a kávéházat. A növére egy kvietált hadnagy nótáját dudolgatta, mig az ezredesné elkeseredve szidta a világot. Csupán idő kérdése volt, mikor züllenek el. Ezért volt szükség a Remete-féle iskola diplomájára. Különben jószivü, dolgos, tisztességes gondolkozásu nők voltak, mint a kereszténylányok, akiknek csupán egyetlen feladatuk volna az életben: férjhezmenni, aztán gyermekeket nevelni. Gyöngyvirággal nyomban tegeződtek, mert kisütötték, hogy egy Élesztő Frigyes nevü hadnagy szolgált a hadseregben. – Bizonyosan a bátyád volt, kicsike, – mondta Izaura és nem adtak helyt Gyöngyvirág védekezésének, hogy neki nincs bátyja. A Pongyi-kisasszonyok már nagyon előrehaladtak a tanulmányokban. Izaura az összes kuplékat tudta, amelyeket Pesten a lebujokban énekelnek. Mindegy volt neki: magyar vagy német. A „Drága Pucikámat“ éppen olyan jól tudta, mint az „Ojé die Liebe“-t. Egyetlen ugrással termett a szinpadon és nem várta, amig Remete R. jelt ád az indulásra. – Maga kis Fedák Zsazsa, – dünnyögte a karmester, de olyan savanyu arcot vágott a dicsérethez, mintha vadalmába harapott volna. A méltóságos kisasszonyok nem voltak pontos fizetők. Mig Emerencia a szinpadra viharzott, mint egy boldogtalan „szerelmes“ kasztiliai táncosnő, a szoknyáját a fejére kapta, meg a térdéhez csapta, félcipőjét csaknem szétverte táncközben: már gyermekkora óta nagy sikere volt a családi körben, amint a szilaj spanyoltáncot lejtette. A két leánynak egy vőlegénye volt, aki részükre lakást tartott. Izaura a Fehérhajó-utcában lakott, a Graskovics-féle házban; mig Emerencia a Szervita-téren, a virágüzlet felett. Egy báró Prépostvári nevü ragyás uriember, erdélyi méltóságos ur volt a vőlegény, aki protestáns volt és világi alelnök az egyházkerületben, ugyanezért nem mutatkozott nyilvános helyen a Pongyi-kisasszonyokkal, csupán a lakásukon látogatta meg őket, külön és előzetes bejelentés alapján. A leányok eleinte sokat sirdogáltak különös helyzetükön, az ezredesné mindig attakra készült, hogy nyilatkozzon végre a vőlegény. Később a mama Rákosszentmihályon nyert elhelyezést egy kertes, vadszőlős, ábrándos házikóban, ahol két kecskét tartott, egy feketét és egy fehéret és csöndesen megnyugodott sorsában.