# Béla, a buta

## Part 4

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/bela-a-buta-40748/index.md

Sokszor az ebédlő közepén áll és nem törődik a többiekkel, akik jelen vannak.

Egy képet néz, melyet már az unalomig ismer, egy erdei tájat, két szelíd őzikével.

XIX.

Mértékadó, tapintatos, udvarias. Kedves kifejezése: „kérem szeretettel…“ és „hogy szolgál a drága egészsége?…“

Szemében egy eltévedt gyermek tájékozatlansága.

Sohasem indul fel semmin. Ha a zsufolt villamosokon lökdösik, mosolyog. Ha elszakad a cipőzsinórja, nevet.

Ebéd után órákig piszkálja a fogát egy fogpiszkálóval.

Orrára rászáll egy-egy légy. De ő nem kergeti el, nézi.

XX.

Ilyenkor érzi, hogy örökre itt maradt ebben a langyos és elragadó jólétben, melyet nem ért, mint az egész életet és székéről alig tud felkelni.

HŰSÉG.

Az ékszerész huszonhárom éves korában nősült meg, akkor, mikor kinyitotta az üzletét egy belvárosi utcában.

Gyönyörű boltja maga is ékszere volt az utcának. Úgy tündökölt a napsugárban és a villanyfényben, mint az ördög kirakata, mely az élet minden incselkedésével csábítgatta az arramenőket, a mágnásasszonyokat és a cselédeket, az arákat és a dámákat, a matronákat és a fruskákat, kik bűvölten nézték az üvegpolcon álló és az apró tükrökben visszaverődő kincseket. Az ékszerész kitűnő üzletember volt. Halk és biztos, tapintatos és rábeszélő. Tudta, hogy mindenki, aki az üzletébe lép, valami enyhe önvádat érez s mindenekelőtt ezt kell elnémítania. Ezért egy idő multán bizonyos ékesszólásra tett szert. A nők félig-meddig bűntársuknak tekintették ennek a fényűző és pazar mesterségnek az űzőjét, ő pedig valami kedves és úri tolvajnyelven beszélt velük, nagyon bizalmasan – majdnem tegezte őket – és nem egyszer – mikor gyűrűt próbált – megérintette a kezüket is. Előtte nem volt titok, akár csak a nőorvos előtt.

Üzletének sorsa két év alatt eldőlt. Kiderült, hogy valóságos aranybánya és sokszoros kamattal hozza vissza a befektetett tőkét. Ő maga annyira szorgalmas volt, hogy nyaralni se ment el, a feleségét egyedül küldte a tenger mellé, négy hétre.

Egy júniusi estén korán zárt, még világos volt, a zöldbe ment vacsorázni, aztán betekintett a _Nyári Mulató_-ba, hol a fák között villanykörték lógtak és a színpadon nők táncoltak. Egy márványasztalka mellé ült, a sötét fák alá. Itt megismerkedett egy szőke artistanővel, akinek valami norvég neve volt, a szemöldökét korommal feketítette és halvány arcát kék rizsporral hintette be. Nézte a fülében, a nyakán a hamis gyémántokat, a szakértő megvetésével és szája körül egy nagyon durva és szemtelen vonást, mely felizgatta és részeggé tette. Három év óta, mióta házas, először ült szemtől-szembe idegen nővel. Azon az estén megcsalta a feleségét.

Másnap sürgönyt menesztett hozzá, melyben valami ürüggyel hazahívta. Vádat, vagy lelkiismeretfurdalást nem érzett. Nagyon hamar rájött arra, hogy aggodalma is túlzott volt, a félelmét, a fürkésző bizalmatlanságát, mely mintegy előre védekezik a leleplezés botrányától, az asszony gyengédségnek hitte és ez annyira meghatotta az ékszerészt, hogy újra megcsókolta őt, a szánalom természetes melegével. Csak akkor mosolyodott el, mikor egyedül maradt a győző fölényével, gyorsan és boldogan szaladt az utcán és máris elhatározta, hogy a viszonyt folytatja. Még azon a héten találkoztak újra, aztán a másik héten már kétszer, aztán majdnem naponta.

Ilyen együttlétek után fáradtan ment haza és a felesége a fáradtságát nyugalomnak látta.

Tompán beszélgettek:

– Mi újság?

– Semmi.

– Voltál az üzletben?

– Voltam.

– Vacsorázhatunk?

– Hogyne.

Az asszony otthon élt, szelíden és csöndesen, a hat nagy szobában, mely magas és nagyon világos volt, sok-sok tükörrel, fekete és ezüstveretes bútorokkal. Többnyire egy hintaszéken szokott ülni, nyakán valami meleg gyapjúsállal, lábán egy sárgacsíkos barna pléddel, fázékonyan. Megfogta az ura kezét. Így fejezte ki szeretetét, minthogy nem igen szokott beszélni. Hacsak tehette, inkább bólintott vagy mosolygott, ezzel a tartózkodásával pedig mindenütt tiszteletet biztosított magának, bár nem tudták, hogy a szótlansága öntudatos-e, vagy egyszerűen csak a gazdagságban felnőtt lányok vérszegény fanyarsága. Ellenben igen sokat zongorázott. Már kora reggel leült a szalonba és fejét kissé oldaltbillentve olvasta a hangjegyeket. Biztosan, folyékonyan és ízléssel játszott, némi kis egyéni szeszéllyel. Azok a darabok, melyeket szeretett, majdnem mind acélosak és frissek voltak, kemény hangnemben, de mégis kimondhatatlanul bánatosak, minthogy nem a boldog kis művészek ömlengése szólt belőlük, de a nagyok igazi szenvedése. Az ékszerész, aki későn feküdt le, ezekre a hangokra ébredt és – nem tudta miért – valami hajnali frisseséget érzett. Nem értett a zenéhez, csak ritkán és szórakozottan hallgatta, de azt sejtette, hogy ezek a darabok a tökélyt jelentik, olyan csiszoltak és pontosak, mint egy óramű.

Ősszel az artistanő elutazott. Jött helyette másik, egy bronzhajú német lány. Most már rendszeresen és zavartalanul csalta a feleségét. Néha két nővel egyszerre. Éhes szenvedéllyel gyűjtötte a színes női szemeket, a közönségeseket és a ritkákat, a kék zafirt és turmalint, a zöld smaragdot és berillt, a sárga topázt és jácintkövet, a fekete, a szürke, a barna, a vörnyeges szemeket. Ha néha elgondolkozott ezen, kövér önbizalom töltötte meg a mellét és torkát, tudta, hogy erre joga is van, minthogy képes titkot tartani és csak akkor lenne becstelen, ha valahogyan elárulná.

Egyszer az üzletéből sürgősen hazahivatták. Felesége a díványon hevert, egész hosszában, az arcára kék árnyék borult és teste rángatózott, mintha erős, nagyon erős villanyáram rázná. Az orvosok megállapították, hogy szervi szívbaja van. Egyelőre a hegyek közé küldték. Hogy visszatért, az állapota javult, kicsit meg is hízott. Feltétlen csöndben kellett azonban maradnia, csak az ebédhez volt szabad felkelnie, mikor a bútorok széleiben fogódzva ment az asztalig, lassan, nyakán a sállal. Arról a halálos szorongásról is gyakran panaszkodott még, mely azelőtt bántotta. Ájulatos bizonytalanságot érzett, mintha mozgó vizen hányódna és minden elmosódó ködképpé válna. Egy reggel a balmellét fájdította, a fájdalom egész a balkarjáig lüktetett. Este a roham ismétlődött. Az ékszerész már ismerte ezeket a rohamokat, melyek vad görccsel támadtak rá és fásultan várta a lefolyásukat. Tenni semmit se lehetett. Gépiesen a szívére helyezte a jegestömlőt, aztán belelógatta karját a szoba döbbent csöndjébe, melyben a cselédek lábujjhegyen járkáltak. Kinyitott egy ablakot. Mire visszajött és feléje hajolt, az asszony nem lélegzett. Szívének egy mindennél erősebb villanyos lökése pillanat alatt megölte, mint a villám.

A halál nagyon váratlanul jött. Bután és készületlenül állott az ékszerész a halottas ágynál, hiába figyelmeztették előre az orvosok, nem hitte, hogy elvesztheti a feleségét. Ostoba és gyalázatos véletlen, gondolta, hogy ilyen hamar meghalt. Úgy halt meg, hogy nem tudott semmit. Ez a tudat az első pillanatban megnyugtatta. Mert utóbb, a betegsége alatt már nagyon félt, hogy valamit mégis megsejt a halál előtt lévő betegek látnoki éberségével. Voltak azonban percek, különösen a temetés után, mikor azt kívánta, bár tudott volna valamit, vagy csak egy kicsit élt volna még, hogy elmondja neki, a fülébe ordítsa, hogy csalta, mindig csalta, még a betegsége előtt is, a halála előtt egy nappal is megcsalta. A legutolsó pillanatban is odakiálthatta volna. Hiszen a haldoklóknak oly éles a hallásuk, azt vesztik el utoljára, már hideg a testük és még mindig hallanak. Egy lehelet is megremegteti a dobhártyáját és nem távozott volna el így a semmiségbe. Különben lehet, hogy tudott is egyet-mást. Arra gondolt, hogy a halottak néha hátrahagynak naplókat, melyekben ijesztő vallomások vannak és izgatottan keresni kezdett a holmijában. Semmit se talált. Nézte a varródobozát is, a szekrények ajtait, melyekre a nyakkendőit jegyezte fel, abban a reményben, hogy valahol rámered egy jel, tűvel bekarcolva, ilyenféle: „gazember… aljas… rongy…“ De sehol semmi. Megdöbbentő, hogy a halottak milyen közönyösek, nem bánják, hogy mi történik velük egy rövid életen, hallgatnak egy örökkévalóságig. Ez annyira fájt, hogy dühöngve sírni kezdett.

Aztán úgy találta, hogy a halottak nem is olyan szerények, mint képzelte, sőt nagyon is szerénytelenek. Elmennek innen, látszólagos közönnyel, de az a csönd, melyet hátrahagynak, nem a hangok megszűnése, hanem eleven és mozgalmas valami, olyan, mint az a csönd, mely a revolverdörrenést követi és drámákkal van tele. Mindenütt az ő nyomait találta. Némely tárgyat bizonyos célzattal hagyott itt, hogy valamire figyelmeztesse. De mire? A plédjét, melybe fázósan burkolódzott, lépten-nyomon látta, a díványon és az ágyon s mikor eltette a szeme elől, másnap eléje került. Illatszert sohase használt. Az egész ház mégis tele volt vele. Ha az ékszerész a hálószobába ment, élénken és fájóan érezte a jegestömlő gummiszagát. Egy hónap múlva egyik cseléd megtalálta a kisollóját, melyről azt hitték, hogy végkép elkallódott. Éjszaka pedig az ékszerész gyakran álmodott a feleségéről. Rendesen úgy történt ez, hogy közel hajolt hozzá, a szemébe nézett, a pupillája nőni kezdett, aztán rábandzsított és ettől úgy megijedt, hogy kiabálni akart, attól félt, hogy most ő maga is megőrül. Heves szívdobogással ébredt. Ekkor azzal csillapította magát, hogy erősen rágondolt. Nagyon szelídnek és nyugtatónak látta, egy jóságos szolgálóleány, egy alázatos cseléd volt. Mindig sötét ruhákban járt. Mellén egy ametisztkő. Az egyetlen ékszer, melyet viselt, szerény hűs lila kő, beteg szívbajos nemes kő, mely úgy illett sápadt arcához.

Minden halálesetnél valami kellemes csalódást érzünk, hogy a fájdalmunk nem is olyan nagy, mint képzeltük, a kín őrjöngése után újra felfedezzük az életet és észrevesszük, hogy süt a nap és ízlik egy-egy étel. Őneki is volt ilyen korszaka. Érezte, hogy szabadon élhet újra. Akkor azonban megdöbbent a szabadságától. Nagyon nagy volt ez a szabadság, nem tudott vele mit csinálni, pedig alig múlt el harminc éves. A nők, a sok-sok nő, akivel együtt élt, elmaradoztak mellőle, lekerültek a vidékre, kis kabarécsillagoknak, vagy a külföldre telivér bestiáknak. Egyik egyszer telefonozott, de ő letagadta magát. Hosszú idő után a kis szőke fitos is bement az ékszeresboltba, óvatosan, mint vevő. Még mindig viselte az arany karcsattot, melyet valaha ajándékba kapott tőle. Úgy csillogott a karján, hogy sértette az ékszerész szemét. Gyengéden levette róla és azt ajánlotta, hogy kicseréli mással, erre szüksége van, de a kis szőke megértette, önérzetesen letette az asztalra és kiment.

Csak a bronzhajú német lány nem jelentkezett, számításból, az volt a legravaszabb. Mégis találkoztak, az utcán. Az ékszerész tovább akart menni, de megállította:

– Mást szeret? – kérdezte megvetően.

– Mást szeretek – mondta az ékszerész és úgy érezte, nem is hazudik.

Mikor letelt a gyászév, úgy élt, mint eddig, sohase látták senkivel. Azt beszélték, hogy valami titkos szeretője van, de hogy kicsoda lehet ez, senki sem tudta, az ékszerész állandóan otthon élt, egyedül. A nyugalom jót tett idegeinek. Olvasott vagy heverészett, aztán átment a szalonba, melyben mindig pár fokkal hidegebb volt a levegő, minthogy északnak feküdt és sohasem lehetett egészen átfűteni. Felesége itt szokott ülni, sállal a nyakán, a zongora mellett. Erős kámforszag terjengett, még évekkel ezelőtt tették a kámfort a zongorába, hogy a molyok ne rongálják meg a zongorakalapácsokat, azóta se lehetett kiszellőztetni. Ez az illat – valami józan és különös tömjén – templomias jelleget adott a szalonnak. Feketén és némán nyújtózkodott a zongora. Az ékszerész hozzászokott özvegyi életéhez, lassankint az emlékei is halványultak, de valahányszor itt járt, elfogta a kényelmetlen szorongás, emlékezett egy dalra, mely azelőtt gyakran felébresztette álmából, egy régi dalra, melyet a felesége játszott. Ez a dal rövid volt, alig kezdődött, máris befejeződött. Fél percig se tartott. Pár akkord az egész és olyan tiszta és szép, olyan szelíd és jó. Napjában többször játszotta a felesége. Ha egy kicsit bánkódott, bement a szalonba, egyet sóhajtott és ezzel vigasztalódott.

Évekig kereste ezt a dalt, mint a feleségének koporsója kulcsát.

– Te, – mondta egyszer egyik barátjának, aki épen a zongorája mellett ült – játszd el nékem az ő dalát.

Keresgéltek a hangjegyei között. Most látták, hogy az asszonynak nagyon kevés kótája volt, alig pár füzet. A barátja végigjátszotta mind. Nem volt közöttük.

– Magyar dal?

– Nem tudom.

– Klasszikus?

– Azt se tudom.

– Fütyüld el.

Az ékszerész fütyülni kezdett, de a szája megbicsaklott, nem tudta elfütyülni, pedig belül most is hallotta az egyszerűség és hűség dalát, melyet a felesége játszott és itt hagyta neki, emlékül.

– Az is lehet, – mondta a zongorázó, míg ujjaival végigfutott a billentyűkön – hogy maga találta ki.

– Lehet – szólt az ékszerész és a kezét odanyomta forró halántékához, melyet az évek fehér dérrel hűtöttek.

Maga körül pedig érezte a halált és az életet, a jóságot, mely végtelen.

SZEMETES.

Valamikor kemény és önérzetes ember volt, aki a hústól és büszkeségtől dagadt.

Műhelyében sivalkodott a fűrész, mint a kismalac és a gyalupadjáról, akár a táviratszalagok, hosszú, fehér forgácsok gombolyodtak.

Januárban, mikor maga az égbolt is beteg, – csupa fekete nyálka és szürke hurut – öt éves, egyetlen kisfia hirtelen lázat kapott, mellét apró piros pöttyök lepték el és meg sem érkezett az orvos a szomszédos faluból, pár óra mulva meghalt.

Ez a csapás doronggal verte fejbe. Elnémította és megsüketítette. Hónapok multán is mély-mély csodálkozás fogta el, valahányszor felébredt, hogy mindez megtörténhetett és a föld oly keveset változott. Ürességet érzett a fejében és a szívében, maga körül, mintha elvettek volna előle valamit, ami eddig védte és az egész vad világ a mellére borulna. Azóta egyetlen zavaros álom az élete. Sokat aludt, egészségtelen, hosszú álommal, nappal is. Dolgozni nem tudott. Vonogatta a vállát és ásított. Majd álmatlanság gyötörte. Izgatottan járt-kelt, cél nélkül csatangolt, lesoványodott és megöregedett, pedig csak akkor mult el huszonkilenc éves.

Egy nyári reggelen – idegen városka határán – a temető mellett lévő mezőn találták, amint az erős napfényben aludt. Puha kalapját, hogy ne érje a forróság, a szemére húzta, kék kabátot, sárga nadrágot és fűzős cipőt viselt, mely után valami mesterlegénynek gondolták. Messziről jöhetett, minthogy cipője lisztfehér volt az országút finom porától.

Augusztus végén a szomszédos falukból és tanyákról ideözönlöttek a búcsúsok, lányok és asszonyok, kik fekete selyemruhában csoszognak a porban, melyet a nyár utolsó fénye aranyoz s a templomi zászlók alatt, réztrombiták hangjainál szenténekeket énekelnek. Egy szentes öregasszony, aki a megyebeli faluból jött, megismerte:

– Pétör – mondta.

Ő azonban nem mozdult. Egy fához támaszkodott és szemére húzta kalapját.

– Kis Pétör, – kiáltott még egyszer a fogatlan öregasszony – hát nem ösmersz?

– Nem ismerem magát – szólt csendesen és elfordult tőle.

Az öregasszony tovább botorkált a porban, arra gondolt, hogy talán megháborodott szegénynek az elméje és három miatyánkot mondott a lelke üdvösségéért. Péter itt sem találta a helyét. Ide-oda lézengett, beszegődött és elmaradt, dolgozni kezdett és abbahagyta. Néha épülő házak állványai alatt lehetett látni, amint cigarettázott. Máskor könnyű házimunkákat vállalt, melyeket bármikor abbahagyhatott, felásta a kerteket, piszkafákat hegyezett és madárijesztőket állított fel, miért ebédet és vacsorát kapott. Szüret táján hordókat szállított zörgő parasztszekéren. De sehol sem volt maradása. Bántotta a fény és a lárma, különösen a gyermekek, kik vadul és szemtelenül ordítottak. Ilyenkor elfordította a fejét, komoran tovább ment, beült egy korcsmába. Akkor aztán hetekig lógatta a fejét egy vörös abrosz mellett. Csöndes korhely volt, ki nem sok vizet zavart. De egyszer hajnal felé több pálinkát ivott a szokottnál és számláját nem tudta kifizetni. A korcsmáros, ki maga is részeg volt, össze-vissza verte, galléron ragadta és legurította a korcsma lépcsőjéről a hóba.

Feltápászkodott, letörölte magáról a havat és a sarat, eloldalgott, szó nélkül. Égett mind a két arca. Úgy emlékezett, hogy arcul is ütötték. Nem törődött vele, minthogy már semmire sem becsülte magát. Nyelte a keserűséget és a szégyent. Voltak pillanatok, mikor világosan látta a helyzetét és majdnem elégedetten gondolt arra, hogy semmit se veszíthet, olyan mélyre esett, hogy tovább nem sülyedhet. Reggel kiállt a piacra, hol facér napszámosok álldogáltak, munkára várva. Valaki azt kérdezte, nem vinne-e el egy kocsi szemetet. Miért ne? Legyintett a kezével, hogy nem bánja.

Öreg, tapasztalt szemetesektől hallotta, hogy legjobb egy erős virzsiniára gyujtani, akkor kibírja az ember. Erre se volt szükség. Állta ő enélkül is. Később, amikor már gyakrabban szállított szemetet és naponta többször fordult a kocsijával, maga is csodálkozott, hogy milyen hamar beletörődött új mesterségébe. Annyi bizonyos, hogy mindjárt érdekelte és vonzotta. Nézte a kezét, melyet elborított a ragadós szutyok. Sokáig le se mosta. Este pedig kéjelegve gondolt arra, hogy milyen ronda munkát folytat, többször egymásután hangosan kimondta a foglalkozása durva és parasztos nevét, amin nagyon nevetett.

Aztán néha valami halvány reménység is izgatta, hogy a föld alatt a sok haszontalan lim-lom között véletlenül valami kincset talál, egy mindennél nagyobb kincset, mely egyszerre nagyon gazdaggá, hatalmassá, boldoggá teszi és folytathatja régi életét. Hiszen annyi minden van a föld alatt. Szenvedélyesen ásott-ásott, mindig mélyebbre. De nem talált semmit. Csak port és szalmát, rozsdás lábasokat, cserepeket és üvegdarabokat, összegubancolt hajat és rohadt cipőket, olyan holmikat, melyeknek már az értelmét se tudta. Hogy a gödör fenekéhez közeledett, elfogta a szívdobogás. Türelmetlenül, kíváncsian és lázasan lapátolt, várt valamire, maga se tudta, mire. Egyszer a lapátja egy kemény tárgyba ütközött. Valami ládát talált. Kinyitotta a fedelét, de belül üres volt. A gödör fenekén rendesen pihenőt tartott. Leült a földre, melyet előbb lesöpört éles nyirfaseprőjével és aszerint hogy tél volt vagy nyár, melegedett, vagy hűsölt, mert a szemétgödör olyan mint a parasztsuba, télen meleg, nyáron hideg. Zöld legyek cikáztak a homályban. Messze fölötte lármázott az élet. Egyedül volt a föld alatt. Péterke, gondolta egyszer, ő is ilyen mélyen lehet és az ő kis szája, az ő fekete, kedves szeme és áldott két keze is szemét már. A mosolya is szemét.

Olykor találkozott falujabeli asszonyokkal, de ezek már nem ismerték fel. Nagyon megváltozott. Haja hozzákopott a szemét színéhez, a szeme pedig, talán a sok fürkésző kutatástól, összezsugorodott, mint a földalatti állatoké. Arca elhízott, vastag, húsos és négyszögletes lett, az élettapasztalat állati kegyetlenségével és bölcs közönyével. Körmei megrepedeztek és elcsempültek. Kettő a balkezén meg is vakult. Az az izgága türelmetlenség, mely miatt annyit szenvedett, nem bántotta többé. Nyugodtan dolgozott és nyugodtan aludt. Kapott valami szürkebarna ruhát is, mely védte a hideg és eső ellen és úgy elbujhatott benne, hogy senki se vette észre. Ha csöngetett a kapukon, kezében egy vasvillával, beengedték. Senki se kérdezett tőle semmit, sohase néztek rá. Tudták, hogy ez a szemetes. Időközben mellékfoglalkozása is akadt. Úri házakhoz hívták, agyonlőni a veszett kutyákat és a beteg macskákat. Egérfogókat árult és patkánymérget, melyet egy bádogdobozban tartott, sok ronggyal körülbugyolálva a szemeteskocsi mélyén. Bunkósbotokkal, horgokkal és kötelekkel leereszkedett a moslékos csatornába, ahol órákig piszmogott, gyufákat és gyertyákat gyujtott a lucskos sötétben.

A gyerekek, kik ősidőktől fogva reménytelenül szeretik a piszkot, titkos irigységgel meredtek rá és élvezték munkáját. Ők mindent látványosságnak tekintenek. Meg vannak például győződve, hogy az életek, melyek itt leperegnek, önként vállalt szerepek és azok, kik sánták, csúnyák és puffadtak, valaha gyerekkorukban csakugyan sánták, csúnyák és puffadtak akartak lenni és ma is azért ilyenek, mert ez nekik nagyon tetszik és megfelel. Így nézték a szemetest is. Különös, vén szemetes lett belőle, a foglalkozása minden fortélyával, ijesztő tapasztalatával. Orra körül volt egy harapás. Azt beszélték, hogy patkány marta meg és a szemetes pókhálóval kezelte. Katonásan ment az utcán, a vállára vetett rozsdás flintával, övén egy szelencével és egy kézilámpával. Később érmeket is lehetett látni a mellén, két ócska medáliát, melyet cukorspárgára akasztott. Az egyik valamilyen dalárda jelvénye volt, a másikat pedig, egy régi tallért, a szemétgödörben találta. Minthogy egy hosszú élet működéséért senki se tüntette ki, ő tüntette ki önmagát.

– Szemetes bácsi! – kiabáltak rá a gyerekek – honnan jön?

– Lakodalomból – felelt rá tréfásan és kacsintott a hibás balszemével.

– Mi volt vacsorára?

– Féreg, bogár, giliszta. Egy se piszkos, mind tiszta.

– Mit talált a gödörben?

– Kincset, kincset. Atilla király kincsét.

Ha dolgozott, akkor odaálltak a gyerekek – mosdatott, fésült úrfiak – és lekiabáltak hozzá a gödörbe, melyből a feje sem látszott ki. Egymásután hányta ki lapátjával a ragadós szemetet, melyet a gyerekek nagy mulatságára lekváros csuszának nevezett. Visongott, sikongott a gyerekkolónia és izgatta az öreget.

– Szemetes bácsi.

– No mi az, aranyvirágom.

– Mik szaladgálnak a lába körül?

– Galambocskák.

– Azok cincognak úgy?

– Nem cincognak azok, hanem turbékolnak.

– Hát nem fél a férgektől?

– Isten állatkái azok is, csak úgy, mint ti.

Az öreg gyönyörűen tudott fütyülni. Vékony, éles füttyeit úgy eregette-teregette, mint a pántlikákat, melyeket összebogozott és kioldott, csokorra kötött és cifrázott, aztán újra szétbontotta az egészet, hogy a hallgatóknak elállt a szeme-szája. Azt mondogatta, hogy ezektől elcsendesülnek a patkányok és – csicsijja-babájja – elalszanak a férgek is.

Tavasszal, mikor az orgonák és galagonyák kihajtanak és dagadni kezd a föld, mint valami áldott tészta, a szemét is kivirágzik. Azt lehet mondani, hogy hízik a szemét. Csupa élet és mozgás, csupa szín és fény. A gödrök, melyek végtelen mélyükbe fogadták az ősz és tél minden hulladékát, most majdnem kiöntenek mint a megáradt folyók és feltetszik rajtuk a rothadás szivárványa. Kövér, fülledt illatok lengenek, melyek elfacsarják az orrot, a salétrom szaga, mint valami hegyes kutató-tű, szinte az agyvelőbe turkál. Péter bácsi órákig motoz a gödörben és érzi a tavaszt, vigyorgó utálattal és eszelős kárörömmel látja a tenyészet és enyészet minden förtelmét. Az ezerlábúak, a vízszínű és áttetsző férgek, a kis fekete szemétbogarak, melyek kemények és szívósak, mintha acélból készültek volna, a halál katalinkái szeliden leülnek a kezére és végigsurrannak a kabátja hajtókáján. Nem hessegeti el őket. Letelepszik a gödör fenekére és egy hajtásra felhörpíti a pálinkás butykosát, melytől mind a két szeme szögletén kicsorran a könny és végigfolyik mind a két arcán. Fejében lassan dongani kezd a részegség. Még mindig azt hiszi, hogy nem hiába kotorja körmével a földet, egyszer rátalál arra, amit keres. Most is lel egy kilyukadt gyereklabdát. Óvatosan letörli a kabátja szélével, a világért sem vetné ki a földre, a többi szemét közé. Az ölébe teszi, simogatja és nézi.

Egy ötéves gyerek áll a gödör szélén, bámulja az öreg szemetest, aki ül-ül, semmit se csinál.

– Szemetes bácsi, – kérdezi csodálkozva – jó ott lenn?

– Jó, fiam, – mondja a szemetes és csemcsegve issza a könnyeit a pálinkával együtt – nagyon jó. Te nem is tudod, hogy milyen jó. De ha majd nagy leszel, egyszer talán te is megtudod.

A kis gyereket – egészséges, pogány kölyök – megvilágítja a tavasz rózsaszín fáklyája. Néz a fekete gödörbe, a fekete emberre, kinek fekete a szája is. Nem érti, hogy mit beszél, de ösztönösen megborzong. Tudja, hogy valami feketét mond.

APA.

Jánoska, aki hat éves koráig makkegészséges volt, egy júniusi délután hirtelen hányni kezdett.