# Béla, a buta

## Part 2

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/bela-a-buta-40748/index.md

Öt órakor a leányszobában is dereng. Hamuszínű fény surran az öreg családi bőrfotelre, mely csodálkozva és szégyenkezve áll itten, a mosdótálra, a bádogkancsóra és a vizes törülközőre, mely a szoba közepén hever. Vászonrongyok az asztalon, a feldöntött fogcsöppek mellett egy gyűszű. Annyira megváltozott a szoba, hogy rá se ismernek reggel, de minden rendetlenség ellenére is úgy találják, hogy így kényelmesebb.

Mikor a nap a júliusi lombok közt felbukkan, már indulnak a fogorvoshoz fogat huzatni. Kilépnek a vad verőfénybe. A menyasszony arca kék. A vőlegény arca zöld. Balszeme bedagadt, oly pirinyó, mint egy sündisznóé. Meg se csókolták egymást, de házastársak, öreg férj és öreg feleség, pár óra alatt. Cipelik magukkal a kis sózsákot is, melynek hasznos és gyógyító hatását felismerték, ez kíséri első útjukra, mint valami, mely a szenvedések éjszakáján született. Nincsenek többé egyedül. Egy vidéki bérkocsi várakozik rájuk, két beteg gebével. Arra szállanak fel, rang szerint.

X.

Előbb a férfi, aki szenved, összetörve és elhasználtan, a kenyérkereső, az úr.

Utána az asszony, a cseléd.

F. F. REJTÉLYES GYÓGYULÁSA.

Úgy történt, hogy F. F., aki főfelügyelő volt egy állami vállalatnál, az utcán sétálva, egyszerre különös, elviselhetetlen, orrfacsaró bűzt érzett.

Gyanakodva tekintett körül és ügyelni kezdett, mint a hivatalában szokta. Homlokát összeráncolta, erei kidagadtak, fakó, halotti szemét felgyújtotta a figyelem, mint ha a villanykörtébe hirtelenül erős áramot kapcsolnak. Semmi gyanusat nem talált maga körül. Az aszfalt söpört és locsolt, mellette a házak tiszták, csatornák nincsenek a közelében. Csóválta a fejét, aztán kettőzve a lépéseit, tovább ment.

Pár méterrel odább megállott s akkor újra érezte a szagot. Megfordult, mintegy nézve a levegőben az utat, melyen láthatatlanul utánasompolygott. Ájulatos illat volt, a feloszlás gyászos aromája, édeskés és nehéz, kéjes és visszataszító, leírhatatlanul átható, olyan, mint a tubarózsa szaga, mely a napfényben rothadó avas konc páráival elegyül. Öntudatlan mozdulatot tett, hogy elhessegesse. Vannak szagok, melyek annyira ellenségeink, mint a szemnek a villanyfény, a fülnek a mennydörgés, az orr megborzad és visszatántorodik tőlük. Valami épülő ház mellett haladt el. Itt orrát a mész éles szaga szúrta, mely oly erős volt, hogy egyenesen az agyvelejébe nyilalt, mint egy hosszú, hegyes tű, mellette korhadó faállványok, nyirkos pincék. Hosszan tétovázott, hogy valamiként ezen a helyen födözze föl a rejtélyes szag forrását. Mert még most is érezte.

Ment egy-két lépést, sietni kezdett, hirtelen megállt, előretekintett, hátratekintett, de minden megfeszített erőlködése ellenére sem tudta eldönteni, hogy mi okozhatja azt a bűzt, mely az egész légkört megmérgezte, a csillagokig. Mosolyogva sétáltak az emberek, könnyű őszi felöltőkben, férfiak és nők, akik semmit se vettek észre. A napfény aranymártása leöntötte a buja és lihegő fővárost. Minden házból és kapualjból más és más szag áradt ki, ellenmondó illatok és bűzök feleseltek egymással, mint a bérházakban a zongorajátékok, melyekből senki se hallja ki az igazi dallamot. Gőzölgött, párolgott, füstölt az élet ebben a langyos alkonyatban, a virágágyak és szemétgödrök, a cukrászdák és pálinkásboltok, a gyógyszertárak és a kórházak az ég felé lehelték tömjénüket, hódolva valamely ismeretlen istennek, aki az életet teremtette s a szép és ocsmány színeket, hangokat és szagokat egyformán megérti. F. F. főfelügyelő a szagok e macskazenéjében szórakozottan bandukolt haza, kis csomagban, amint szokta, vitte a vacsoráját, az ég felé fordította az arcát és nem gondolt arra, ami az imént megzavarta. Otthon, agglegény-lakásában jóízűen evett, közben is rendkívül fontos ügyiratokon járt az esze, melyeket holnap föltétlenül el kell intéznie.

Reggel, mikor elindult hazulról, az utcán megrohanta a tegnapi szag. Kétségbeesetten, megsemmisülten állt meg kapuja előtt. Pont az a szag volt. Alig ébredt a város, emberek úgyszólván sehol, az ablakok csukva, a levegő is hűvös, tiszta, igazán érthetetlen, honnan került ide. Bár többnyire gyalog szokott elsétálni a hivatalába, fölkapaszkodott egy villamosra, hogy megrövidítse az útját. Itt mintha nem érezte volna, aztán megint érezte. Kedvetlenül érkezett meg, de később megfeledkezett mindenről, a szolgát leszidta, a titkárral gorombáskodott, nagyon kedvesen telt el az idő délig. Csak hazamenet jutott eszébe megint. Újra érezte, egyre erősebben érezte.

Alig tudott ebédelni, búskomoran ült az asztalnál, a kenyereket elmorzsálta és a húsokkal bekente a tányérokat. Elhatározta, hogy rendszeresen megvizsgálja az esetet, csak az járhat eredménnyel. Sokszor mosta a kezét és öblögette a száját. Egy hét mulva megállapította, hogy a szag nem állandóan gyötri, de látszóan szeszélyes rohamokban, reggel is, délben is, este is, inkább a szabad levegőn, mint zárt helyen. Illatszerekkel próbálkozott és a jázmin, a mák, az orgona csak csömörletesebbé tette a levegőt. Elúnva mindent, tompán nézett maga elé, társaságokba nem járt, otthon gubbasztott órák hosszat, arra gondolva, hogy valaha igazgató akart lenni, erről azonban le kell mondania és be kell látnia, hogy beteg, talán halálosan, gyógyíthatatlanul beteg. Még csak negyvenhat éves volt. Barátai azt mondják, hogy ez a „legszebb férfikor“, de tizennyolc éves korában nem mondták, hogy még fiatal, harminc éves korában sem, hogy még nem öreg, amit a „legszebb férfikor“-nak neveznek az emberek, az tulajdonképen a „legcsunyább férfikor“. Belenyugodott, hogy így van, az, ami elől futott, az a szörnyűség, ő belőle árad. Végre vannak emberek, akik csúnyák és förtelmesek, akik bőrfarkasokat hordanak az arcukon, vagy akik kukorékolva beszélnek, akadhatnak szerencsétlenek, akik az orroknak utálatosak. Ebben a sötét gondolatban megvigasztalódott.

Egyik orvos sovány étrendet ajánlott – tea, tej, tojás, kétszersült – és fürdőket, _calium hypermangan_-nal. Naponta háromszor megfürdött a lila fürdőben, minden hatás nélkül. Ekkor egy híres fiatal tanárhoz ment el, aki egy hősszerelmes mosolygó fölényével fogadta, királyi előkelőséggel hallgatta meg a panaszát, levetkőztette, kopogtatta a máját és a lépét s végül kijelentette, hogy semmi baja, azaz, az a baja, hogy képzelődik. Betegsége mindenesetre érdekes. Meg is mondta a nevét: _hysteria olfactoria_. Az orrüreg felső részében vannak a szaglópálcikák, azok az idegvégkészülékek, melyek az orrba – a belehelés léghuzama által – jutott légnemű testeket szag alakjában érzékelik és előfordul, bár igen ritkán, hogy ezek az idegek hibásan működnek, akárcsak az a szem, mely viziókat lát, vagy az a fül, mely hallucinál. Ilyen F. F. főfelügyelő beteges szagérzékenysége is, melyről a tanár, mint sajátos esetről, hosszabb megfigyelés után értekezést ír egy bécsi orvosi lapba. „Ön – mondotta, minthogy a professzor igen szellemes ember volt – a szag Macbethje, aki az orrával kísérteteket szagol.“ Ez a magyarázat kissé megnyugtatta. Mikor azonban eltávozott, már a lépcsőn érezte az ismert szagot. Futni kezdett, a szag pedig rohant utána, amilyen gyorsan szaladt, úgy szaladt az is, a sarkában volt és eztán rátámadt, kegyetlenül. Orra cimpái lázasan szimatoltak, figyelt az orra, ágaskodott és előremeredt. Azok a szemek, melyek véres árnyékot látnak, azok a fülek, amelyek túlvilági hangokat hallanak, nem figyelhetnek jobban. Kétségbeesésében azt kívánta, bárcsak vakulna és siketülne meg az egész emberiség orra. De csakugyan érzéki csalódásról van-e szó? Befogta az orrát és nem érezte, kinyitotta és újra érezte. Rázta a fejét, izgett-mozgott, néha magában beszélt. Idegessége kétségtelenül növekedett, de általános állapotában javulás mutatkozott, mert az a megállapítás, hogy csak idegbeteg, fölrázta közönyéből, meg is fogadta, hogy alaposan kigyógyíttatja magát és egy ideggyógyászhoz fordult.

A kezelés szépen haladt. Maga a beteg is elismerte. Fiatal, felvilágosult orvos volt az ideggyógyász, aki sutba vetve a mult hagyományait, a testekkel való meddő foglalkozást, főkép a lélek boncolására alapította gyógymódját, abból kiindulva, hogy a beteg életkörülményeinek és multjának részletes ismerete nélkül az ideggyógyászat merő kuruzslás. F. F. az orvos kérdezősködéseire sokat beszélt, nyílt és titkos szenvedélyeiről, mindenekelőtt pedig a gyermekkoráról. Apja becsületes asztalosmester volt, ő pedig gyermekkorában szeretett a műhelyben tartózkodni, a gyalupad és az enyveslábasok körül, melyeknek átható szagára ma is szívesen emlékezett vissza. Nyilvánvaló, hogy képzelgése nem egyéb, mint homályos és gyötrelmes vágy az örökre eltűnt gyermekkor után, az ifjúság után, melyet különösen akkor sírunk vissza, mikor a férfikorból az öregkorba jutunk. Ezt, bármily fájdalmas is, tudomásul kell venni. Körülbelül ide jutottak a lélekboncolás során, mikor F. F. egy napon a hivatal előtt találkozott a vezérigazgatóval. Az igazgató elhúzódott tőle és félénken, rosszul palástolt zavarral kereste a zsebkendőjét. Most, egy pillanat alatt, megértette a helyzetet, erre a mozdulatra emlékezett, sokszor, nagyon sokszor látta, mások is így tesznek vele, az utcán, a villamosokban befogják az orrukat, bizonyos, hogy mások is érzik. Ő is érezte, még mindig, istenem, de mennyire érezte.

Hanyatthomlok futott az őszi esőben, egy orvosi táblát keresett, már fönn is volt az emeleten. Az orvos, akihez kalapostól és felöltőstől rontott be, kövér, kopasz bácsi, rossz orvos, de a legjobb gyermek, férj és apa, aki kis családjának már kétemeletes házat építtetett és abban sántikált, hogy a harmadikat is felépítse. Lihegve panaszkodta el, hogy mi járatban van. Az orvos bólintott, ő is érezte a szagot. Aztán vizsgálni kezdte, szokása szerint úgy, hogy a betegről le se vetette a felöltőt, mert nála a gyorsaság volt a fontos.

Keze ösztönös mozdulattal – évtizedes orvosi gyakorlattal – a páciens zsebén pihent meg, innen pedig – a felöltő zsebéből – kihúzott egy ezüst papirosba csinosan becsomagolt francia sajtot, melynek érett leve már szét is folyt a zsebben.

Diadalmasan lobogtatta meg ezt a leletet, mint híres sebészek műtéteknél a kór-okozó daganatot és azt a fölöttébb becses tanácsot adta a betegnek, hogy máskor ne hordjon a zsebében oly sokáig sajtot.

F. F. főfelügyelő az orvosi tanácsért ötven koronát nyújtott át, melyet az orvos eleinte vonakodott elfogadni, de aztán engedett neki.

Mindenesetre, gondolta, egy tégla a harmadik emeletes házhoz.

LEGENDA.

Vékony Pál IV. B) oszt. tan. bement a fürdőszobába, mind a két szemét összeszorította, a száját kicsit elfintorította, mint aki keserűvizet akar nyelni és belelőtt a jobb halántékába.

A golyó nyílegyenesen rohant az agyvelejébe. Halványan, véresen esett a fürdőkád mellé. Levelet nem hagyott hátra. Csak később vették észre, mikor levetkőztették, hogy a kabátja szélére gombostűvel egy cédulát tűzött, arra mindössze ezt írta: „_Nem érdemes élni_“.

Halála híre másnap terjedt el az iskolában. A diákok nem igen szerették őt. Hallgatag, alacsony, alamuszi fiú volt, aki az osztály közepén ült, se elől, se hátul, a pad szélén, a mellette lévő fal homályában és elveszve a zsibongó, meleg sötétségben, állandóan szentjánoskenyeret majszolt. Ezért még a könyvei is szentjánoskenyér-szagúak voltak. Akadtak olyanok, kik hamarjában nem tudták, kiről van tulajdonképen szó. Milyen is volt? Sápadt és szeplős, az orra tömpe, a szeme savószínű. Mikor vigyorgott, – és majdnem mindig vigyorgott – az arca összegyűrődött, bőrgyűrűk keletkeztek rajta, melyek egy rongyos erszényhez tették hasonlóvá, míg a szája nevetés helyett csak sziszegett, hangtalanul. Senkit se szeretett és senkit se gyűlölt. Vállát szokta vonni, ez volt minden véleménynyilvánítása. A tanárok is a vállukat vonták, úgy engedték át minden évben a felsőbb osztályba.

Most zavartan néztek össze iskolatársai. Keresték egymás között a barátját, aki valamit tudna róla, de senki sem volt barátja. Öngyilkossága okát nem ismerték. Aznap, mikor főbelőtte magát, még elment az iskolába rendesen, ebédelt, nem sokat és nem keveset, beszélt is, nem sokat és nem keveset, minden nagyon váratlanul történt. Délután a diákok kissé elszontyolodtak. Még mindig üres volt a helye, ez döbbentette meg őket. Valami következetességet éreztek abban, hogy nem jött el, a halál keménységét, végtelenségét, szigorúságát érezték, kezdetét valaminek, aminek nem lesz soha vége s szívükben iránta félénk részvét, tisztelet, irígység gerjedezett, mintha kitüntették volna. Mert akit senki se vett komolyan, azt most a halál komolyan vette.

– Szegény, – mondogatták – ki gondolta volna, tegnap még itten ült, ezen a helyen.

– Derék fiú volt – jegyezte meg a latin tanár, azon tépelődve, vajjon melyik is lehetett s akkor látta, hogy téved, mert az, akire gondolt, épen abban a pillanatban szaladt át a folyosón.

– Vékony Pál, – biztatgatta magát – határozottan emlékszem rá. Nagyon szorgalmas tanuló volt.

Hófellegek közt ébredt a délutáni hold, – sárgán az éjszakai dorbézolástól – és nézte a diákokat, kik előadás után kisebb csoportokban mentek halottat nézni, a fagyos, tiszta levegőben.

Első pillanatban nem ismerték föl. Kicsi és sovány volt, sokkal kisebb és soványabb, mint életében. Halántéka fekete tapasszal volt beragasztva. Arcán valami titok lebegett, lábai összezsugorodtak, egész teste belefért volna egy nagyobb dobozba. A ruhája a régi, a haja, ez a vékony, vörös, fénytelen haj most is úgy simul a koponyájára, mint sok-sok élettelen cérnaszál. Nézték távolról, éhes szemmel. Közelebb léptek és eszükbe jutott, hogy akkor is így hallgatott, mikor felszólították felelni s egy szót se szólt, a fejét a mellére nyomta, alázatosan, mint egy vértanú, vagy makacsul, mint egy forradalmár. De minél tovább bámulták, annál érthetetlenebb volt ez a földdarab. Különösen a komolysága és a jósága. A nevetgélő diák illedelmesen, összetett kézzel feküdt, a halál finom soványságától átszellemült. Úgy látszott, hogy jól beletalálta magát új hivatásába, kényelmesen elnyújtózott és ügyet se vetett rájuk.

– Ez Pál, – szóltak, minthogy sohase volt becéző neve – Pál.

– Csak volt – mondta egyikük, aki sokat olvasott.

Megint kicsit eltávolodtak a ravataltól, mely emeletnyi magasnak látszott és zavarukban a cipőjük orrát nézték. Ezt sohase hitték volna felőle. Ajkait egy végső elhatározás különös dacában összeharapta, a fogai közt még most is annyi akarat volt, hogy harapófogóval se lehetett volna szétfeszíteni. Szívük megdobbant, milyen szilárd és szigorú. A német tanár, akitől rettegett az egész osztály, nem ilyen szigorú. „Nem érdemes élni.“ Vajjon hogy értette ezt? Különfélekép magyarázták. Némelyek azt mondták, hogy az iskola elől menekült a halálba, mások tudták, hogy szívesen tanult, csak csendes, szerény fiú volt. Mély, nagyon mély értelme van annak, amit tett és annak is, amit írt.

– Erős ember volt, – szóltak – egyéniség.

– Cigarettázott, – mondta egyik ismétlő – egyszer szivarozott is.

– Régóta készült erre. Láttátok, hogy nézett tegnap, – és a kisdiák levette kalapját, összemorcolta a szemét – így nézett – és mutatta, hogy nézett.

Kigyuladtak az ablakok, a diákszobák tintás asztalán szomorúan bóbiskolt a gyertya. A fiúk háromszögek, tusscsészék, szótárak közt tanulni próbáltak, de sehogyse ment. Egyik nagy falás kenyeret nyelt le, a torkába csorgó könnyeivel együtt, a másik fütyülni kezdett, de szájában elhidegült a hang. Akkor valaki sírva fakadt, az asztalra ütött és kiment, nem is mertek többé mozdulni, ültek egymás mellett, lesték az ajtót, nem nyílik-e ki.

Másnap reggel összegyűjtötték a koszorúra való összeget, díszes koszorút vettek, fekete selyemszalaggal, melyre aranybetűkkel édes szókat írtak a felejthetetlen eltávozottnak. Maga a hittantanár temette, ezüsttel szegett fekete köpenyben. A nép, a feketeség, a szemfedő még mindig hihetetlennek tetszett. Különösen az, hogy a pap miatta öltözött ilyen díszbe, mintegy a szolgájaként, az, aki egyszer meg akarta buktatni. _Circumdederunt me…_ énekelték s mindenki sírt, az öregebb tanárok is. A diákok már értették a latin szöveget: „_Körülvettek engem a halál sóhajtásai és a pokol nyögései…_“ Mindez rávonatkozik, aki nemrég múlt tizenhárom éves, őt vették körül a halál sóhajtásai és a pokol nyögései, aki benn a cifra faládában a halottak megdöbbentő nyugalmával várakozik. Minden halott, még ha gyermek is, olyan, mint egy felnőtt.

Januárban a kis sírt belepte a hó, februárban korcsolyáztak, márciusban hangversenyt tartott az iskola, áprilisban feleltek, májusban a városerdőben majális volt, júniusban diákbál és bizonyítvány-kiosztás. A szűnidő alatt a víz egy-kettő lemosta a diákok arcáról az év gondjait, mindnyájan lesültek és meghíztak. Szeptember elején az iskola előtt könyveket árulnak, melyeket előbb gondosan kigummiznak, hogy nagyobb legyen az értékük. Itt adták el a kis halott könyveit is, melyeket egyik osztálytársának ajándékozott az anyja. „Vékony Pál“ olvasták a kezeírását s bámulták, milyen szépek a betűi. Meg lehetett állapítani, hogy mindnyájuké között legszebb az ő írása.

Messze, a városon kívül állt a ház, melyben valaha lakott, sárga, földbesüppedt házikó. Nyílt csatornákban folyik itt a szennyes zöld víz, a rothadás rózsaszínű páráival és a szappanlé ezüstjével. Korhatag fahidakon kellett átmenni a gyepes gyalogösvényre, gyermekláncfüvek és pásztortáskák között. Egyenkint vagy csoportosan gyakran sétáltak erre a diákok, betekintettek az ablakon, mély sóhajjal. Egy sovány, idegen varrónő varrt ott, mások laktak már benne, csak a palánkos kertből hajlottak ki a régi napraforgók.

Egy napon valaki forgópisztolyt hozott az iskolába. Akkora volt, mint egy nagyobbacska tollkés. Állítólag ezzel ölte meg magát. Kézről-kézre adták, belenéztek a szűk, fekete csőbe és hideg lúdbőrözött végig a gerincükön.

A kisdiákokból komoly és fölényes nagydiákok váltak. Nemsokára eldőlt az is, ki kövéredik és kopaszodik majd meg, már látni lehetett a honatyák, a szereplő ügyvédek, a mellbajos hivatalnokok körvonalait. Egyikük, aki az önképzőkörbe verseket írt, titokban visszavásárolta a halott könyveit, selyempapírosba kötötte és esténkint borzongó élvezettel nézegette. Fölfedezte, hogy a történelmi könyvében a magyar királyok halálozási évszámát mindig aláhúzta, amiből azt következtette, hogy évekig járt közöttük az önkéntes halál gondolatával. Mást is fölfedezett. Vékony Pál hagyatékába történetesen elkeverődött egy angol könyv is, valami homályos és értéktelen teológiai munka, melyet valaki valamikor náluk felejthetett. Csodájára járt mindenki. Híre futott, hogy angolul is tudott, folyékonyan beszélt angolul. A tanárok egyszer-másszor példaképül is állították azok elé, kik a nyelvekben nem tanusítottak kellő előmenetelt.

Különben nem volt szükséges emlegetni, állandóan gondoltak rá. Mikor elkorhadt a fakereszt, melyet a temetéskor vertek be a földbe, csinos kőemléket állítottak neki. Érettségi után pedig még egyszer megkoszorúzták a sírt, csak aztán utaztak föl, az egyetemre.

Budapesten eleinte nem érzik jól magukat a vidéki „gólyák“. Rendesen elfoglalnak egy egész diákkaszárnyát, melybe beleviszik az iskola és a vidék szellemét. Esténkint egymás szobájában gyűlnek össze.

– Emlékeztek rá? – kérdezte az orvosnövendék, aki aznap boncolt először és bölcselkedő kedvében volt. – Hogy múlik az idő. Maholnap már öt éve.

– A testvérünk volt, – tette hozzá valaki, akit nem lehetett látni a sötétben – a legjobb barátunk – senki se szeretett bennünket úgy, soha.

Ebben mindnyájan megegyeztek, a jogászok, a bölcsészek, az orvosnövendékek, a műegyetemi hallgatók mind meghatottan ismerték el, hogy sohase csalatkoztak benne, akiből nem lett se ügyvéd, se tanár, se orvos, se mérnök, csak tizenhároméves kis halott maradt, mindörökké.

– Én már nem emlékszem rá – szólalt meg valaki. – Milyen is volt a haja?

– Olyan szőkés, – és köhögött a beszélő – egészen szőke, – és várt – aranyszőke.

– Nagy volt?

– Magas, úgy tudom, mindnyájunknál magasabb. Senki se nagyobb nála, – és körültekintett, hogy szemügyre vegye a többieket – senki sem – mondotta határozottan.

Téli estéken, mikor az udvarra nyíló diákszoba ablakain a zuzmara csillogása szűrődött be, lámpagyújtás előtt, sokáig beszéltek róla.

– Hallottátok hegedülni?

Figyelem, csodálkozás, csönd.

– Mert gyönyörűen hegedült. Én hallottam egyszer, mikor az ablakuk előtt mentem el. Igazán művészien játszott, – mondta a jogász, aki leendő zsíros pörökről ábrándozott – mély és igazi érzéssel.

Énekeltek, fütyörésztek, gyufákat pattogtattak a sötét szobában. Aztán meggyújtották a lámpát, előkeresték a csészéket és míg forralták a teát, a borszeszláng kék lobogásában megjelent az ő sovány, szomorú képe. Körötte vékony fénykarika rémlett. Ez pedig napról-napra élesebb és határozottabb lett.

ÜVEGSZEM.

I.

Míg ült a szobában, három sötétség borult rá: a szoba homálya, melynek zsaluit éjjel-nappal csukva tartották, a fekete pápaszem és a balszemének éjszakája, mely egyre mélyült.

Az ivóvizet a pohárban tintának látta, a lepedő pedig, melyre esténként lefeküdt, fekete volt, mint a ravatalposztó.

Aztán szükségesnek mutatkozott a beteg szemének eltávolítása, – életmentő műtét, mondották – hogy legalább az ép szemét megmentsék s elvitték a kórházba, hol egy reggel megoperálták.

Nemsokára fölkelt az ágyból.

Üvegszemet kapott, mely meglepően hasonlított a másikhoz. A kötőhártya halványpiros, alig látható hajszálerecskéivel, a szivárványhártya is, csak középütt a szembogár volt ijedelmes, a mozdulatlansága és a közönye miatt, mintegy a végtelenség, az élet megcsufolásának rémlett, valami ismeretlen messzeségbe bámult, mint egy őrült szeme.

II.

Mindez oly gyorsan következett el, hogy ideje sem volt végiggondolni, mi történt.

Lehajtott fővel – szelid kétségbeeséssel – ült a kertjében. Harmincnégyéves volt, gazdag és annak előtte nagyon boldog. Alakja nyulánk és érdekes, a haja, mintha tussal festették volna, a szája egy ragadozó bátor szája.

János nézte a kertben a rothadó színeket, a piros, sárga, lila hullafoltokat, melyek a természet elfoszló testét tarkázták és a szeptember méla rakétáit, melyek hangtalanul emelkedtek a mozdulatlan levegőbe s ott valami halvány rózsaszín ködöt szitálnak. Jó volt visszatérni, lassan-lassan. A sötét szobában ujjai már megtanultak látni a szeme helyett s a lelke is el volt készülve mindenre, mindig mélyebben nyomult befelé a csöndbe és a semmibe s időre volt szüksége, hogy hazaérkezzen. Kicsit fáradt volt az utazástól. Újra meg kellett ismerkednie minden tárggyal s a nevén kellett köszönteni azokat a dolgokat, melyeket el akart felejteni.

Aztán hirtelen meglátta a világot, mint akinek leveszik szeméről a köteléket.

III.

A világ a régi volt: utak, folyók, hegyek, városok, színek, szagok, lárma és csönd.

A felesége karján jött ki és amint kiértek a rózsafákkal szegélyezett útra, ráesett első tekintete.

Sötét ruhát viselt, – mintha a függönyös szoba feketeségét magával hozná – az arca kissé sápadt volt a virrasztástól, a szeme beesett, de mindez csak érdekessé tette. Teréz, mondta az egyszerű és szegényes nevét és vérébe visszatért az öröm, mely lassan már megfagyott a halál közeledtére s felolvadt az első csókban, melyet annyi idők után látott is.

Csodálkozva szemlélte őt, ízről-ízre. Sohase találta ilyen szépnek. Nézte a kezét, mely élőlénynek látszott, a száját, – egy okos rózsa – mely csöndes és jóságos dolgokat beszélt, szinte feleslegesen, mert magában is eleget mondott. Haja ragyogott az őszi napban, éretten és sárgán, mint a méz, vastag fonataiban pedig más, olajos sárgasággal imbolyogtak a teknősbékahajtűk, melyeket átmelegített a délutáni tűz. Áldott szőkeség, melybe el lehet tévedni, mindörökre. Álltak egymás mellett a fekete és szőke ember, kik szerették egymást, kiáltottak egymás után és aki látja őket, elmosolyodik, felkacag ezen a boldog találkozáson, annyira egymásnak valók.