# Bálványos-vár: Történeti regény ## Part 9 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/balvanyos-var-torteneti-regeny-55607/index.md Ekkor Andorás meg a kardot dobta el kezéből, s hirtelen mind a két kezével az öblös paizsát kapva meg, oly ádáz rohammal rontott az ellenfelére, hogy az a mint a halálos csapásra hátra volt dőlve, ettől a taszítástól hanyatbukott s alázuhant a magas toronypárkányzatról le a várudvarba. Az volt a rémordítás, a mi erre felzivatarlott! A tuhudúnok jajkiáltásán keresztülbömbölt Opour Kevend bőszült fájdalmának hangja. A «nap» leesett az égből! A legjobb tuhudún vitéz, apjának legkedvesebb fia esett le a szent arany nap jelképével együtt. A keresztyén harczosok hármas «hozsánna» kiáltása az egeket veri. Opour Zsombor összetört tagokkal hevert a várudvar kövezetén. – Héj, Mike Andorás! kiálta fel; engemet megöltél! Kegyelmes uram légy majd a más világon: a «nap mezején!» – Térj meg az egy igaz Istenhez! kiálta alá Andorás; s testvérek leszünk együtt a paradicsomban. – Inkább rabszolgád leszek otthon Hadurnál a nap mezején, hörgé a nap harczosa, és kilehellte lelkét. Ej volt: hol találta meg a napot? A diadalmas dalia pedig leszakítá a lecsüngő vöröskeresztes fehér palástot a válláról s odatűzé azt lobogónak a kopja hegyére, melyről a napczímeres zászlót a tűz leperzselte s kitűzte a diadal-jelt a torony ormára. A tuhudúnok szivéből ki volt véve Zsombor elestével a lélek. Nem folytatták már a tusát, csak azon voltak, hogy elesett vezérük holttestét elvihessék a csatatérről. Mike Sára fellendült harczosait pedig annál inkább megszállta a lélek, az égő tornyot keresztül-vetett lánczokkal aládönték a hegyszakadékba s arra a kinyitott kapun betódultak társaik segítségére. Az átelleni kapun, a csapóhidon keresztül, a tuhudúnok vonultak ki, vezérük tetemét paizsukon emelve. A rhabonbán sem gondolt rá, hogy új rohammal visszafoglalja az átjáró várat. Hadd énekeljék már abban az új hit-hivők a maguk «Álleluja»-ját. Ő csak az elesett fia tetemére borult, azt csókolta, ölelgette s beszélt hozzá magasztaló, vigasztaló szavakat. «Dicsőségesen harczoltál! Egy sebet sem kaptál. Ne félj fiam! Nem szolgálsz a nap mezején a te megölődnek. Nem fegyver ölt meg! A föld Istene maga ölt meg. Dicső tort ülünk majd fölötted! Vigyétek őt haza! Szilamér ne tudja meg, hogy halotti tort ülünk. Majd eljön a mi időnk is! Addig hadd örüljön, hadd szerelmeskedjék. Óh az ő szerelmeskedéseért már a második fiam lett halottá. A legkedvesebbik fiam! Az én igazi képmásom. – No majd eljön az idő!» Az elesett fiut keserves gyászkürtszó mellett szállíták haza Bálványosvárba s egész éjjel jajkiáltással vegyes ének hangzott az asszonyok, leányok ajkain, a várfalakon belül. Az elfoglalt várban pedig diadalmas, nagy «hadivást» ültek: közbe-közbe félbeszakítva az esperes és a szerzetes által előénekelt ájtatos zsolozsmáktól. Mike Sára a szeretett fia testén számlálgatta a kapott sebeket, miket szemeláttára ütött rajta a szörnyű harczi bárd s kenegette, kötözgette drágalátos jó írekkel, az meg csak mosolygott hozzá: azt mondta, «csak karczolások! a pánczélon keresztül kaptam, meg a te forró imáid védő paizsán keresztül». Hanem azért Mike Sárának elég volt ez a szörnyű látás. Amint a fiát csapkodja a gyilkos fegyver. – Most itt ti pihenőt tartsatok. Bálványosvár vivásához ne kezdjetek. Az átjáró vár a mienk, most mi állunk a kert felől. Imola és elrablója úgy sincsenek ott a várban. Azokat úgy elrejték, hogy nem lehet kitudni. Várjatok, míg én nem mondom, hogy támadni kell! Hadd üljék meg azok is, a maguk szokásai szerint, a halotti gyásztort. Ti várjatok, míg én nem szólok. Mike Sára asszony pedig soká nem szólt, elmult ősz is, tél is, de biz a hó is elolvadt, a virág is újra kihajtott, az új ágak, a szentelt barkák ünnepei is elmultak, még sem mondta a fiának, hogy «előre». Pedig hatalmas asszony volt, erős boszuálló; pedig keménykezű rhabonbánné volt, pedig buzgó keresztyén volt, de mindezeknél még is erősebb volt az anyai szív. A GYÁSZ-TOR. Korán reggel megszólaltak a kürtök Bálványosvár ormairól, a gyásztorra hivogatva a tuhudúnokat. A fajbeli vezér temetése nagy ünnep az őshit nemzetségénél: otthon nem maradna senki a várhoz tartozó falvakból. De nem is siet benne résztvenni, a ki oda nem tartozik; ismerve a pogány ősök szertartásainak mivoltát. Az asszonyok már otthon rákezdik a sirást; álló esztendeig nem szabad nekik más ruhát viselni, mint fehérítetlen vászont, festetlen gyapjuszövetet, a pillangós csepesz helyett fekete kendőt a fejükön. Így sietnek fel a várba; árvafenyőgalyakat hordva kezükben. Vannak közöttük hirhedt «siratók», a kik éjjel-nappal győzik a jajveszékelést, s úgy tudnak sirni, mint a záporeső. Ezeké a legelső hely a virrasztásnál. Ők mosdatják meg a szent patakban az elesett hős daliát, ők öltöztetik fel legpompásabb fegyverzetébe, ők nyujtóztatják ki a ravatalon, a mi egész vég selyemmel van behúzva. Az alatt a «hegedősök» koboz és hegedüszó mellett énekelnek végeszakadatlan hősdalokat a kimult erősről, a ki sérthetetlen, sebesíthetetlen volt a harczban: egy csapása egy emberhalál volt! Mikor egy versszak le van énekelve, a sirató asszonyok felsivalkodnak utána: «látod vén Opour Kevend, ilyen hős fiad volt neked: ilyen daliát vesztettél el örökre.» S aztán rákezdik a sirást és jajgatást! Hát ez az ő dolguk. Könyekkel asszonyok siratnak. Maga a rhabonbán ott ül a ravatal fejénél a csupasz földön, a hogy gyászoló apához illik: könyökét a szelid oroszlánja fejére nyugtatva, s hallgatja, hogy a hegedősök mit énekelnek? «A gólyahir-havában még három fiad volt, rhabonbán, délczeg leventék: az ökör-nyál havában már egyedül magadban ülsz a csupasz földön; kettőt megöltek a zsidók[3], hát a harmadik hová lett, mért nincs itt?» «Jaj, de magadra maradtál vén rhabonbán Opour Kevend!» ordítják utána az asszonyok. Ő meg csak hallgat és nézi a halottnak az arczát. Lassankint felgyülekeznek a férfiak is, a holt levente fegyvertársai, czimborái: azokat az öltözeteket viselik, a miket a csaták fegyvertusája legjobban összetépett s jönnek üdvözölni a néma vezért. «Tudod, mikor ott harczoltunk együtt a Bucses alatt. Nem hajigálsz velünk együtt több kelevézt!» A hegedősök vigasztaló verseket dalolnak a túlvilági napmezőkről, a hol soha sincs éjszaka, a hol Hadur fiait senki sem győzi le, ott majd együtt lesznek mind a hősök! Ő már utban van arra a tájra. Az asszonyok rásivalkodnak. «Örülj, örvendj, vén Opour Kevend, a fiadat majd megtalálod a nap mezején.» A vitézek sokasága megtölti a nagy halotti csarnokot. A hegedősök csatára felhivó dalra ajazzák fel a kobzaikat: «Nem juthat el a hős a nap mezejére addig, míg azokon, a kik őt megölték, boszut nem álltak a társai.» A sirató asszonyok ordítása a dühöngésig fajul. – Opour Kevend ezt is csendesen hallgatja. Ez alatt odakünn, a Bálványos-patak szent forrásánál, a hársfák dombja alatt roppant vermet ásnak, mintha egész házat akarnának bele eltemetni. A mély verem egyik oldalfalához, napkelet felől, egy nagy szál fiatal tiszafát ásnak le, annak a hegyében lobog a megdicsőült hős kétágú zászlaja az aranynappal. Azután a verem három oldalára huszonnégy tölgyfarudat állítanak fel, hegyes kopjavéggel. A nyugoti oldala a veremnek meneteles marad, hogy le lehessen bele szállni. Ez az első nap, a «virrasztó». Nagy bőjt napja. Ezen a napon nem eszik senki, sem bort nem iszik; csak sert kap minden ember, s ennek a napnak az évfordulóján ezután is mindig össze fognak gyülni az elhunyt barátai egy kijelölt «torló»-nál; a kit az irások «dusinik»-nak neveznek, az emléktort megülni rengeteg serivással. A második nap a «halottkövető». Az egész vidékről felgyültek már akkorra a tuhudún hit bujdokló hivei: az elzüllött táltosok, gyulák, kádárok, horkázok; csupán táltos van együtt huszonnégy, hozzá a főtáltos, a ki Bálványosvárban lakik és áldozatokat is tesz még. A mint az első hajnalsugár kitör a Bucses havas orma mögül, megharsan a horkázok kürtfuvása, s a «bú-leányok» éneke rázendül: «hajnal van, piros hajnal, aranyos hajnal!» az áldozatdobon hetet zubbantanak a készülődőre. – Opour Kevend rhabonbán ekkor áll fel ültéből a földről. Itt az ideje a «bucsuztatónak». Kivonja görbe kését az öve mellől s megfogja baljával a balfelől lelóggó ősz hajfonadékát, azt lenyiszálja tőben s aztán odateszi a fia kezébe. Ez a legnagyobb áldozat, a mit tuhudún székely adhat, ez a legdrágább apai öröke a halottnak, mehet vele a Damasek isten elé. A kádárok itt hozzák már a «tokos» lovat. Az elhunyt hős kedvencz paripája, fejétől csülkéig fekete selyemmel betakarva, felnyergelve, felkantározva. A holt vitézt felemelik fegyvertársai a nyeregbe; hozzá kötözik a kengyelhez lábainál fogva, kezét a terhelőre csatolt zászlós kopjához erősítik s aztán megindul a menet a bucsuztató járásra. A nagy Bálványos-vár kőfalain belől egész házsorok vannak. Minden kapu előtt megáll a gyászmenet. Ott egy-egy hű barát, jó ismerős lakik. Kájon horkáz, a ki kantárszáron vezeti a holt vitéz paripáját, minden kapu előtt megáll, elkiáltja a bucsuszót a halott nevében s felszólítja a hős barátját, hogy jöjjön a követésére. Mindenki gyalog megy utána, csak ő maga ül lóháton: előtte viszik a zászlóit, fegyvereit, ivó tülkét, étkező szereit, vadászebeit, kedvencz sólyommadarát; és huszonnégy paripáját, utána jönnek a gyászoló férfiak hajadonfővel; bevégzi a hosszú gyászmenetet az asszonyok sokasága. Delelőre hágott a nap, mire vége van a bucsuzó járásnak, mire lejut a gyászmenet a szent forráshoz, a hol meg van ásva a nagy verem. A forrás fölötti dombon sereglettek össze a hajadon leányok, hajaik szétszórva, fejeiken illatos füvekből font koszoruk. Mikor a sirverem lejáratához értek: ott megálltak a halottas paripával s a kádárok nagy kört csináltak körülötte, ott állt a ló előtt a rhabonbán maga: az apa. Három kürtrivallás adott jelt, hogy csend legyen, hogy Kájon horkáz szavát meg lehessen hallani. «Édes atyámfiai, tuhudún véreim! Látjátok, a hős deli levente Opour Zsombor íme elköltözik a mi édes anyánk, Föld Isten ölébe: onnan majd el is megy Nap Isten országába. Itt ezen a földön nem látjátok többet. Azért, ha valakinek van rajta valami követelése, álljon elő vele; hadd fizethesse meg: ne vigye magával semmi adósság terhét a másvilágra!» A felszólításra előálltak többen a tömegből. Egyiknek egy tulkot, másiknak egy paripát igért a megboldogult; kinek a tollas buzogányát, kinek a párduczbőr kaczagányát igérte oda, ha meghal. Opour Kevend mindenre azt mondta: «legyen a tied!» – Ottan a czimborák megosztoztak rendre az elhunyt fegyverzetén, ivó eszközein; a szolgák a marháin: «legyen a tied!» hagyá helybe mindenkinek a kivánságát a gyászoló apa. – Van-e még valaki, a kinek adósa maradt valamivel hős Opour Zsombor? kiálta Kájon horkáz, mikor már nem volt semmi kiosztani való. – Nekem is adósom! szólalt meg erre egy leányi hang a hajadonok sokasága közül. – Jöjjön ide, ki az? Utat nyitottak készséggel a követelő leány előtt egész a halottig s mikor az belépett a nyitott körbe, mindenki ráismert s a nevét mormogta: – A «Kalandó Iblája». A bálványosi főtáltos leánya. – Hát neked mivel maradt a fiam adósod? kérdé Opour Kevend. – Ő vele magával. Felelt rá a leány. Itt van nálam a balitája: azt igérte, enyim fog lenni, mind ezen a világon, mind a másvilágon. Gyönyörű szép leány volt, halavány orczája ragyogott, mint a hold, szögfekete haja végig omlott sugár termetén. Milyen nagy kár érte! – Mit kivánsz szegény leány? szólt reszketeg hangon a rhabonbán, megsimogatva nehéz kezével a leányzó fejét. – Az adósságomat. A mit nekem igért. Hogy vigyen el magával. – Hosszú lesz az útja! – Nekem se lesz hosszabb. – A másvilágig tart. – Az én szerelmem is. – Kérdezd ősz apádat: hát ő elereszt-e? Kalandó főtáltos elfordítá arczát s félretartott fejjel azt mondá: – Menj vele. Ekkor a hajadon odaborult Opour lábaihoz s azt mondá: – Add rám áldásodat! Opour Kevend levette saját fejéről azt az arany abroncsot, a mi azt körülövezte s a leány fejére tette. Aztán a horkáz korsójából olajat töltött annak hajára. – Vidd el az áldásom. Légy hű társa néki. Az istenek előtt légy bizonysága, hogy milyen igaz, milyen hűséges volt. Ne hagyd szűkölködni. Vedd a kösöntyüket, meg ezt az iszák aranypénzt, a másvilágon is tudják meg, hogy úr volt és vezér volt. Azzal a két apa felsegíté a leányt a paripa hátára a holt vőlegény mögé. A szép Ibla átölelte Zsombor vállát a két fehér karjával s a fülébe sugott. Édes szók lehettek. A leányok kara odafenn a dombon rázendíté a menyegzői dalt. Milyen szomorú volt annak a zengése! «Ezt ölelem! Ezt csókolom! Adjon Isten lassú esőt: Mossa össze mind a kettőt!» Ez alatt a két horkáz levezette a paripát a rajta ülő holt hőssel és menyasszonyával a sírterembe s ott a mént erősen hozzákötötték a fölállított zászlós szálfához, míg a táltosok a többi paripákat fékezték a huszonnégy kopjás rúdhoz. Oda vitték le a hős fegyvereit, ivószereit, arany csákányát, egy cserépvedret, tele mindenféle pénzekkel, egy hordót, tele borral, kutyáit, solymait: ezeket leölték, úgy rakták le mellé a sirba. Ekkor feljöttek a horkázok a sirból s arra aztán a leányok rohantak oda, fejeikről letépett koszorukat s diófaágakat szórva a vőlegényre és menyasszonyra: míg úgy megtelt koszorukkal, zöld falevéllel a sir, hogy csak az ülő alakok, meg a paripa feje látszottak ki abból. Ekkor a tárogató recsegő rivallatára előlépett száz harczos ijász. Ugyanazok a férfiak, a kik Zsombort e világi harczaiban követni szokták. Mindegyik egy nyilat vont ki puzdrájából s azt tegzére fektette. A tárogató második rivallására aztán egyszerre valamennyi mind belelőtte a nyilát a sirba. Csak egy rövid sikoltás hangzott. A menyasszony ott volt már a vőlegényével együtt a nap mezején: az isteneknek tetszik az, ha mentül több sebbel megrakva érkeznek oda a dicsőültek. Kalandó, a főtáltos, a sikoltás után hosszú dárdáját a paripa szügyébe döfte s egyszerre valamennyi táltos leszurta a féken tartott paripákat a sir körül, hogy azoknak a vére odaomlott minden oldalról a sirba, a mit aztán a férfiak elkezdtek hantokkal betemetni. – No hát most mi sirassuk el a halottat, a hogy férfiak szoktak sirni! kiáltá Opour Kevend s görbe kése hegyével elébb a két vállán, azután a mellén, végre az arczán és homlokán hasított sebeket s úgy sirt – vércseppeket – hét vérző sebén át. Valamennyi férfi mind követte a példáját s az volt aztán az ordítás, a mi ekkor támadt, az volt a sirás, a mi erre megindult; vér omlott minden arczról; az anyák odavitték kis fiaikat, hogy a férfiak azoknak a homlokához törüljék véres késeiket. Igy szoktak sirni az ősmagyarok drága halott felett: saját vérük hullásával, aztán az ellenségével. Valamennyi kürt, tárogató, síp, repedésig rivalgott e szertartás közben, a melyhez a rémült asszonysereg sikoltása vegyült; a vért szagolt oroszlán üvöltött dühében, nyolcz férfi alig birta féken tartani, hogy a vérző hullákra ne rohanjon. A rögök egyre magasabbra emelkedtek a lován ülő hős és ölelő kedvese körül; már csak a fejeik látszottak ki: a szárnyas sisak, az aranypártás fő: azok is eltüntek. Csak a magasra emelt kelevéz áll még ki a sirból, mit a hős keze tart. Az is föld alá vész. Végre csak egy nagy kerek domb áll ott, a minek ormán egy zászlót lobogtat a szél: az a sirba ásott szál fának a csucsa. Ez alatt a táltosok a megáldozott lovakat szétdarabolták, s megannyi máglyarakás mellett parázson sütötték. A sziveiket az áldozat-állatoknak a nagy oltárkövön a Had-Isten tisztelétére illatos tűzön égették meg, a lófejeket pedig feltüzték a kopjás rudakra. Azok ott maradnak s tudatják a késő korral, hogy ott egy hős vezér fekszik. Mire vége volt a temetésnek, leáldozott a nap: csak a máglyatüzek égtek. Ekkor kezdődött azután a halotti tor. Két napi bőjt után farkaséhséggel nyult minden ember a lakomához; a sült lóhus volt a kedvencz étel. Abban csak halotti tor napján lehetett duskálkodni. Előkerültek a mindenféle igriczesek, csimpolya, timbora hangzott a lakoma közben; a férfiak áldomáspoharakat ittak, egymásra köszöntve s minden felköszöntőben magasztalva a dicső elhunytat; az asszonyok lakoma közben a csontokkal hajigálták egymást, barátság jeléül; végre tánczra keltek, a sirhalmot körültánczolták; elébb a leányok egyedül, azután a férfiak: asszonynak nem járt ki a táncz. Mikor pedig a napválasztó csillag feljött az égre, jelezve az éjfélt, akkor következett a halottak táncza. Fiatal legények odafeküdtek a nagy sirdombra szerteszéjjel, mintha csatában elesett halottak volnának. Azután jöttek a leányok, mintha menyasszonyok keresnék a vőlegényeiket a csatamezőn. A ki a magáéra talált, kezdte költögetni, életre hivogatni: de az csak nem ébredt. Utoljára a leány felemelte a földről az ifjut, a ki mozdulatlan maradt, mint egy halott s elkezdett vele körben lejteni. A legény úgy tett, mint a halottak szoktak, kiknek a tagjai már kővé meredtek; félkarját elnyujtva, fejét hátraszegve, szemeit lehunyva, engedte magát tánczba ragadtatni, körben forgattatni: dőlt, a merre ejtették, előre vagy hátra, a zene szólt hozzá kisérteties zsongással. Ez jelezte tán a halott vőlegénynyel eltemetett mátka menyegzői tánczát? Rémség volt azt nézni! A tánczoló leányok arcza is rémületet játszott. Végét szakította a táncznak a torna. E nélkül sem végződhetik gyásztor a tuhudúnoknál. A hol annyi pezsdülő vér ül együtt a lakománál, hamar kész ottan a dulakodás. Előbb csak birkozáson kezdődik, derék betörésen; aztán ökölre megy; utóbb kézbe kerül a fokos, buzogány is; leghívebb czimborák csupa legénykedésből halálos tusára kérkedik ki egymást: nem is választja el őket senki, ez a régi szokás! Hadd vitézkedjenek. Reggelre azután kilencz halott maradt a gyásztor mezején, a kik ezt az áldomást választották az utolsónak. Azokat mind szépen odafektetik körbe a nagy sirhalomra s még egy réteg földet hordanak föléjük. Azzal is magasabb lesz a Zsombor vitéz dombja. Együtt lesznek vele a leghívebb vitéz czimborái, a kik ugyan siettek egyszerre megérkezni a vezérükkel és menyasszonyával együtt a felséges virányú napmezejére. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – De kár, hogy bölcs törvényhozóink keményen eltilták ezt a dicsőséges halotti gyásztor-tartást. A SZENT ANNA TAVÁNÁL. Soha jobb helyet ki nem találhattak volna maguknak, boldogságukkal elrejtőzni a fiatal szeretők, mint a «Halál országa» közepett fekvő kicsi várat. Azt az egész vidéket, belefoglalván a «pokol tornáczát» is, ezzel a névvel tisztelték meg a régi székelyek. Még most is olyan vidék az, hogy naphosszant járhatunk benne, nyaktörő utakon, a nélkül, hogy csak egy kunyhóra is bukkannánk valahol. Tusnádtól indulva, két meredek bércz között visz fel a goromba kövekkel behányt, tengelytörő út, a meredek Csomágon át; alant a mélységben tombolva zúg a hegyi patak, csak a hangját halljuk, a sűrű bozót összenőtt fölötte. Ezeknek az őserdőknek a földje tán a világteremtés óta nem látta a napot, olyan sűrűn takarja azt a ráboruló fenyves erdők éjszakája. Hanem, a hol a vihar csapást tört az erdőn át, halomra döntögetve a gyökereikből kifacsart fákat, ott meg egyszerre olyan tündérvilági növényzet támadt elő, a minek virányához nem foghatók a fejedelmi üvegházak kertjei: a «rigópohár», a «szépasszony papucsa», a «pillangó fészek», a «madártermő» (diák nevén Orchis, Cypripedium, Epipactis, Ophris) itt tartják rejtett otthonukat, a hol senki le nem tépi őket. Egy-egy megnyiló völgyoldalban egész falkája legelész a dámvadaknak a verőfényes pázsiton. Ember közeledtére felkerekednek, a meredek hegyszakadék felé futnak. A vihar valamikor egy óriási szálfát döntött keresztül e mély hegyvágányon, a mi a sudarával az egyik, a tövével a másik parton fekszik. Az egész dámvad-falka ezen a természetrakta hidon iramlik keresztül a tulsó hegyoldal rengetegeibe. Egyszer aztán elmarad az erdő s négyezer lábnyi magasban egy sík, messze terjedő lapály állja el az utat, a minek láttára még a paripák is horkolni kezdenek, mikor a szélét elérik. Lábaik alatt döng a talaj. Ez a halál országa valóban. (A mostani neve «Mohos», népies elnevezéssel «Kokojszás».) Az ember teste végigborzad, mikor azt a tájt először meglátja. Soha ezt a nagy bozótot kigyón, békán, vidrán, repülő madáron kívül más élő lény be nem járta. Sással, szittyóval benőtt zsombikok, mintha ezernyi sirhalom volna egy rakáson, rőt szinű bozót, verhenyeges növénygubancz, a miknek a neveit sem ismeri az ember, köztük egy-egy nyomorék luczfenyő, egy göcsörtös árva-nyirfa, aztán megint haragos-zöld növénycsoportok, roppant zsurlók, páfránok, a miken a boszorkányliszt terem, bársonynak látszó halmok, kövér mohából, a mi virágzik, körüle emberfő nagyságú pöfeteg gombák tolakodnak elő, a mik lángot, füstöt vetnek, ha valaki rájuk üt bottal. S azon az elijesztő páston alól az ismeretlen mélység. A ki ebbe a süppedő ingoványba beletéved, ember, bölény vagy medve, az soha sem jön ki belőle többé. Mikor már észreveszi, hogy süpped alatta a sömlyék, már akkor késő a menekülés. Nincs mibe kapaszkodnia, minden süpped, oszlik alatta, körülötte, az uszás nem segít, a fű, a bozót, a moha összezáródik az elmerülő feje fölött. Ennek a halálos vidéknek még a tájára sem merik hajtani a marháikat a pásztorok. Mikor aztán a «Mohost» körülkerülve, a hegytetőre felkapaszkodunk s onnan tekintünk rá vissza, akkor meg már egy csábítóan varázsló tündérország áll előttünk. A mohos lapály száz meg száz gömbölyű tengerszemmel van behintve, olyanok azok, mintha ablakai volnának egy földalatti világnak, valamennyi beszegve a vizi tök fehér tulipánjaival és széles leveleivel. Mikor az alkonynap visszatükröződik rajtok, olyan, mintha arany tányérok volnának zöld abroszra rakva. Innen egy mély völgy-üstbe szállunk alá, folyvást őserdők között s a mint egyszer megnyilik a rengeteg, ott áll előttünk a Szent-Anna tava. Szent tó az ős magyar pogány elődöknek épen úgy, mint a keresztyén ivadékoknak. Itt tartották áldozásaikat ős-időkben, ide jártak el bucsura később. Magát az erős férfit is megragadja az az isteni csendje e völgynek, a melynek fenekét az egyetlen tengerszem foglalja el; oly síma, mint egy ércztükör; körülötte óriási hegyhátak, toronymagas bükkfákkal benőve, csak a partját a tónak koszoruzzák nyulánk fenyőszálak, mintegy keretbe foglalva az egészet. A parton roppant fehér kövek hevernek, meg egy düledező épület romja. Amazok a tuhudúnok oltárai lehettek, emez a Szent Anna kápolnája volt. Isten imádására szentelt kövek. Most már szétdöntögetve hevernek; hanem azért valamit most is érez, a ki e helyre lép: a mi nem ebből a világból való érzés. Az embert úgy készti valami arra, hogy sirjon: ki tudná miért! Fenn azon a hegytetőn áll Rapsonnénak az a kis Tiburcz vára, a hová a szeretők beköltöztek; a nagy bükkfáktól még a tetejét sem látni a várnak. Innen épen olyan közel esik a pokol tornácza, mint a Szent Anna tava. Szép derült napokon gyakran lehozta Imolát ehhez a tóhoz Szilamér; aztán egy tutajon végig sikamlottak a tó tükre felett. Talán akkor érezték magukat legboldogabbaknak. – Tudod-e, hogy én akkor szerettelek meg, mikor a tanácsdombon elmondtad azt a regét a Szent Anna taváról? – Tudod-e, hogy azt a száldokfalevelet, a mit akkor eldobtál, én most is a keblemen viselem? – Milyen jó volna nekünk örökké itten laknunk! … Pedig hát a házasélet nem csupán édelgésből áll. Különösen erre az ifjú párra nézve nem. Mert nem kell ám azt hinni, hogy hajdanában olyan könnyű volt nagy úrnak, kastélyos uraságnak lenni. Szilamérék Rapsonné várában nem kaptak egyebet, mint jó erős falakat, minden egyébről maguknak kellett gondoskodni. Az első szükségekre ugyan elhozták magukkal a mit lehetett, a legmulhatatlanabbakat, Bálványos-várból, hanem oda vissza nem lehetett küldözgetni, hogy meg ne tudják a bálványosi cselédek, hová rejtőztek el a boldog emberek? Ezt a titkot nem árulják el senkinek.