# Bálványos-vár: Történeti regény ## Part 8 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/balvanyos-var-torteneti-regeny-55607/index.md Imola pedig odament az asztalhoz, felvette a tálról a mátka-kenyeret és kettétörte azt. Felét odanyujtá Szilamérnak. Maga is evett belőle, s aztán a szétmorzsált darabjait odaszórta a galamboknak. S aztán, mikor ez megvolt, akkor leült a guzsaly mellé s elkezdett a finom lenből az orsóra szálat ereszteni. Nem is tudta pedig, hogy ez az ős-székelyeknél a menyegzői szertartásnak a valósága: a kenyértörés, a galambok megetetése és a fonáleresztés. Ez volt a menyegzői szer a napnál! A lemenő nap csak a félarczával volt kinn a kopasz Hargita ormáról. Felséges egy oltár! A nász-tanunak meghivott istenség maga osztja szét az áldást, körülveszik fényes arczát biborpofáju fellegecskék, mintha mennyei karok volnának s az ég átlátszó aranyában végig repül egy sor hattyu, maga is repülő arany, s túlvilági dalt zeng alá a magasból. Ez ám a Kirie eleison, meg a goszpodi pomiluj! A míg benn a házban a szeretet és engesztelés tartott nagy ünnepet, az alatt Opour Kevend difinyós dáridót készített odakinn. A lobogókkal felczifrázott fenyőfát már fel is állíttatta a Szilamér ajtaja elé, ősi szokás szerint. – Ez ugyan az Iszla kötelessége volna, mert ő a vőfély. De hol késik az a fiu ilyen sokáig? Hát egyszer az áldomásozó sokaságon keresztül furakodik egy szörnyen összetépett alak, sántikáló lábbal a főrhabonbánhoz, a feje is be van kötve véres kendővel. – Nos! Ki az? Mit akarsz? Honnan jösz? Sehogy sem ismert reá. – Hát ki volnék más, mint Kájon horkáz, dörmögé a gyászvitéz. Jövök a torjai vásárból. – Hát az Iszla fiam? – Az Iszla? Az ott maradt. – Hát miért maradt ott? – Azért, a mért én nem maradtam ott. Mert nagyon olcsó volt a buzogány. – Mi történt az Iszla fiammal? – Azt bizony megölték. – Megölték! Az Iszlát? Ki volt az az átkozott? – Mike Sára fogta, az esperes meg leütötte. – Egy asszony meg egy pap! Az én hős fiamat, a kinek párja nem volt a tusában! Átkozott legyen az a leány, a ki miatt ez történt! Megölöm őt! Megállj Mike Sára! ha te nekem tort csináltál, azt csinálok én te neked! Leölöm a leányodat! Esküszöm Hadurra! Gyermekért gyermeket. S ezzel kidöntve az örömfát a helyéből, kirántotta a kését Opour Kevend s rohant be a fia házába, utána biczegett hoppogató lábbal Kájon horkáz is, a kit még jobban elfogott a méreg a kudarcz miatt, mint az apát. Ő még betört fejet is kapott melléje. Ő is segít ölni! Leányt ölni. Az pedig átkozott gonosztett még a tuhudúnoknál is. Mikor benyitottak ketten a pitvarból a terembe, az ifju pár épen ott állt a nyugatra néző ablak fülkéjében. Opour Kevend oda huzta Kájon horkázt az ajtó mellé, onnan leste, hogy mi történik oda elől. Látta, hogy Imola megtöri a kenyeret s Szilamérnak nyujtja a felét. Látta, hogy megeteti a galambokat. Látta, hogy leül a guzsaly mellé fonalat ereszteni. – Ő már asszony! dörmögé Opour visszahuzódva. – Megesküdtél, hogy megölöd! Ösztökélte őt Kájon horkáz. – Leányra mondtam, nem asszonyra. – Hadur parancsolja a vérboszut. – Tudom. Nem is felejtem el. – Azt mondtad: «gyermekért gyermeket!» – Azt mondtam. De nem most. Majd később. Majd ha anya lesz, fia lesz neki. Abban a gyermekben állok boszut. Nem kell nekem hajnalszínü vér, a milyen az asszonyoké. Azzal kivonszolta magával Kájon horkázt s megparancsolta neki, hogy rejtse el magát a papok tornyában; ne lármázza fel a rémhirével az áldomást ülő várbeli népet; ott künn újra felállíttatta a diadalfát az új házasok ajtaja elé; az igreczeseket elhelyezte az ablak alá, hogy csendesen andalgó hangicsálásaikkal majdan szendergessék az ébredőket, s ébreszszék az aluvókat. A tizenkét szűz énekkara a távolból magasztalá a leáldozó napot, a többi hajadonok zöld ágakkal takarták be a szerelmesek ablakait, galambok nevetését, kakukszót, sárgarigófüttyöt mímelve hozzá, míg a várudvaron nagy máglyát raktak abból a virágból, a minek «pártamag» a neve s körültánczolva a boriczatánczot, énekeltek fel a teli holdhoz: «hintsed, teli kézzel, egész éjjel, boldog éjjel, a mi áldás van az égben». Opour Kevend gondoskodott róla, hogy semmi rémhir meg ne háborítsa ezt a boldogsággal teljes éjszakát. A «NAP» ÉS A «KERESZT» HARCZA. Másnap már jó hajnalban vendéget jelentett a toronyőr kürtje. Rapsonné jött nagy kiséretével. A régi veszekedő társa Opour Kevendnek. Hanem azért mégis csak mindig ideszállt, mikor a várából a maksai tanácsdombra hivták, s azt Opour megint nagy megbántásnak vette volna, ha az ő várát kikerüli s másutt száll meg. A miatt azonban minden látogatásnak az lett a vége, hogy összeperlekedtek s átokkal, szitokkal váltak meg egymástól, hanem azért nemsokára megint csak összelátogattak. Rapsonné úgy tett, mint a ki semmiről sem tud, mindenben ártatlan, a mi itten történt; pedig hiszen neki, mint mindenki tudja, lidércze van; egy beszélő csirke, a ki minden hirt meghoz. Az kakastojásból kelt Szent-György éjszakáján. De talán magától is kitalálhatta azt, hisz ő adta a tanácsot Szilamérnak, hogy a Szentmihálynapi torjai vásáron hogyan rabolja el az öcscse segélyével a szép Mike Imolát. Azért mégis úgy tette, mintha csodálkoznék rajta, mikor a zöld fenyőfát meglátta a Szilamér ajtaja előtt felállítva. – Ejha, én tán épen lakodalomra érkeztem? mondá a vendéglátó várúrnak. – Nem lakodalomra, nénémasszony, már csak tyukverőre. Szilamér asszonyt hozott a házhoz. – S engem meg sem hivtatok a menyekzői lakomára?! Már ez nem szép! Egy ily jó rokont, régi jó szomszédot kifeledni a násznépből! – Hát magunk sem tudtuk. Nem úgy hozták a lányt az anya áldásával. – Hát csak úgy «hopp hirével»? A hogy te szoktad a feleségeidet szerezni. Rapsonné kaczagott ezen a hiren. – Hát mit csináljon a fajtám? Kérésre nem adják a lányt, mert tuhudúnok vagyunk. Velünk egyszőrü uraság nincs már körülöttünk sehol a világon, hát bizony csak azt mondjuk: «ha nem adnak, viszlek!» – Régente is így volt, kaczagott Rapsonné. Az volt a jó világ, mikor a durczás menyecskét az urának elébb jó puhára kellett verni, a míg közel eresztette magához, akkor is kitépte fele szakállát. De szeretném őket látni! – Majd máskor, «kis kedden».[2] Fiatal házasoknak nem jó a mézes-hetekben ilyen vén szipirtyót látni, mert igézet lesz rajtuk. – Azt én is úgy tudom, szólt magamegadással Rapsonné. Nem is azt kivántam, hogy ők is lássanak. Nem bizony. Ilyenkor őrizni kell őket vénasszony látásától, bakkecske mekegésétől, holdruta szagától. Óh ezt mind tudom én. Ilyenkor az ifju pár szeret magára maradni; boszankodik a látogatóra, még ha a legkedvesebb rokona is. No! Ne jöttem legyen üres kézzel. Én is adok nekik egy kelengyét. Van itt nekem közel egy kis váram, közel a szent Anna tavához, a Tiburcz vára. Nekik adom, a kedveskéimnek. Magamnak is kedves kis menedékem volt, mikor még olyan időm volt, hogy szerettem a világtól elrejtőzni. Költözzenek bele abba. – Ajándék-marhának nem kell ugyan fogát nézni, de a hogy én tudom, a Tiburcz vára épen a Pokol-torka fölött fekszik. – Ne féltsd te őket a Pokol szomszédságától; a hol két szerelmes letelepszik, ott a paradicsom van. Jó lesz nekik odamenni. Járt már azon a tájon a te Szilamér fiad. Ha én akkor meg nem fogom, most ott feküdnék a többiek sorában a sárga barlang előtt. Mondok neked egy jóslatot. Holnap vagy holnapután itt lesz a váradban a «Tivatulus» s követelni fogja tőletek a törvény nevében, hogy adjátok vissza az elrabolt leányt, akkor jó lesz neki azt mondani: «keresd, ha megtalálod!» A Pokol-torka körül senki sem meri őt keresni, az én kis váramban. Nesze! itt van a váram kulcsa. Most az üresen áll. Hordasd bele az új házasok podgyászát, csinálják meg benne a fészküket. Esztendő ilyenkorig nem követelem tőlük vissza. – Majd azt mondtam rá, hogy «köszönöm», a mit pedig soha sem mondtam senkinek, még a Damasek istennek sem, s nagy csoda volna, ha tenálad kezdeném el. De hát elfogadom. Tudom, hogy valami rossz lesz belőle, mert te nem teszesz valamit azért, hogy abból jó származzék. – Ejh ne mondd azt! Hát ez nem az én munkám volt? A leányszöktetés. Nem én tanácsoltam azt a Szilamérnak a Pokol-torkánál, hogy ha nem adják a leányt, ragadják el együtt ketten az öcscsével? – Te tanácsoltad ezt? átkozott vén varázsnő! Akkor úgy áldjon meg a Damasek isten, mint a csomági malmot, a kibe egy nyáron hétszer csapott bele az istennyila. Te lettél az oka, hogy az Iszla fiamat megölték a torjai vásáron. – Megölték az Iszlát? Ejh ni. Ezt még nem tudtam. Oh milyen nagyon örült neki a gonosz vén tündérasszony, hogy egyet hát megöltek már az Opour fiuk közül. – Megölték, pedig még nem is élte a világát. – Sohse sirasd, kaptál helyette mást cserébe. – Mit? Lányt, fiuért. – A hol leány van, ott majd fiu is lesz. – Az nem az ebek gondja. Olyan fiu, mint az én Iszlám volt, nem születik, a míg a világ világ lesz. Átkozott légy érte! – Ugyan mit átkoznál engem egy hitvány kölyökért? mondtam már, hogy nem is a te fiad, mert váltott gyermek! A mi azután erre következett, az már nem beszélgetés volt, hanem zsémb, perpatvar, szitok, utoljára a gazda és vendége a poszpásznak felhozott sült tököt egymásnak a fejéhez vagdalták. Hanem ez már rendes dolog volt náluk, azért senki sem ütődött meg rajta. Mindig így járta ez, mikor Rapsonné látogatóba jött ide: ebéd előtt összevesztek, ebéd után kibékültek, hajbakapásig nem ment a dolog, mert Kevend úr tudta jól, hogy a ki egy rossz tündérre ráteszi a kezét, annak a karját gutaütés éri, s ha a hajába kap, minden ujja hegyén kelés támad. Az inasok nagy hirtelen felhozták az ezüst-kondérban a jó borsos vetreczét, vederben az új bort, az oroszlán meg a kigyó számára meg egy nagy dézsában a párolgó meleg tejet s a hogy aztán az úr a vendégével mártogatott békességesen egy tálból, épen úgy lefetyöltek a kedvencz szörnyetegeik is egy dézsából. A kigyó óriási nagy állat volt ugyan, de ahhoz az ártatlan fajtához tartozott, a mit «keszkenős kigyónak» hinak; az oroszlán pedig tejen és moslékon volt felnevelve, a foga leráspolyozva, a körme levágva; egyik sem volt harapós. Nem így a gazdáik. Azok, ha kibékültek, csak azért tették, hogy azalatt egymásból valami titkot kicsaljanak s egyik a másikat újból befonhassa. – Jaj bizony, szegény Iszla fiu derék egy legény volt, nagyon nagy kár érte. Mondá Rapsonné az első étekfogás után. Ezt a poharat az ő emlékére iszom ki. Mihelyt hazamegyek, három misét tartatok a lelkeért, szegénynek. – Hiszen elég szegény! Mert egy asszony meg egy pap ölte meg, szolgálhat majd nekik a másvilágon. Hanem majd én tartok a lelkéért egy füstös misét, annak lesz nagy hire. – Ahá! Te a vérboszura készülsz, a hogy a Hadisten parancsolja. – Nem úgy, a hogy te gondolod. Nagy az én furfangom. Most csak úgy félreteszem a haragot. De majd ha egyszer ennek az asszonynak fia születik, annak a pofáját úgy elcsufíttatom a billogossal a tűzönfelavatáskor, hogy abba soha leány bele nem bolondul. A kinek ilyen csuf a pofája, abból mérges ember lesz. Úgy nevelem fel, hogy halálba gyülölje a keresztyéneket. A míg az nagyra nő, azalatt a kun atyafiak odaát Magyarországon fölállítják a régi oltárokat s egyszerre csak kitör a tűz a hamu alól, akkor aztán én is ráeresztem a neveltemet a torjaiakra. Az lesz a derendoczia, mikor a Mike Sára asszonyom saját unokája megy az öreg anyját a cziherre dobatni s az viszi a veres kakast a torjai keresztes torony tetejére. Hahaha! Ez az én vérboszum. Rapsonné maga is kaczagott rajta, elfeledte, hogy hisz ő is keresztyén volna. – Ez ugyan derék furfang. De hát attól nem tartasz-e, hogy a székely ágak mind ellened támadnak az erőszakoskodásért? – Csak nem gárgyultak meg? Egy leánycseléd miatt! Jöjjenek, ha akarnak. Bálványos vár sokféle ellenségnek letörte már a szarvait, aki felakarta öklelni. Vasért vasat! van itt elég. Fittyet hányok az egész tanácsdombnak. Azt mondom annak, a ki fenyeget, hogy «Jeddre ne!» – No nó! Te! Az a «sisakos Kata» hatalmas. – Huzok a sisakjára, ha nappal jön elém. Hanem éjjel, megvallom, hogy félek tőle. Valahányszor csoszogást hallok a tornáczban éjszaka, mindig azt hiszem, hogy ő jön, a gonosz boszorkány; négylábu ludon lovagolva. Akkor fázom és izzadok a medvebőr alatt. Mondsza csak, neked már tudnod kell, miféle babonával lehet megakadályozni, hogy éjszaka be ne jöhessen az embernek a pitvarába a boszorkány? – Hát megmondom neked, valóban, igazán. Egyetlen egy mód van, a többi mind cselfogás és nem segít semmit. Ez az, hogy ha a pitvarajtó küszöbére hétféle színü babot hintenek végig hosszan. Ezen semmi boszorkánynak sincs bátorsága általlépni. – No, ezt köszönöm neked, édes néném. – Szívesen adtam, édes öcsém. Aztán még egyet mondok. Ha majd a Tivatulust ide küldik hozzád, hogy itt keresse az elrabolt leányt, három nap három éjjel maradjon itt; tetess a vánkosába bagolytollat, attól egész éjjel nem fog elalhatni s másnap szedi a sátorfáját s visszaeblábol. Gyakorlottam én azt! Aztán összecsókolóztak, úgy váltak el, mint a legjobb atyafiak. Rapsonné nagy megelégedéssel ment tovább, egyrészt azért, hogy a szép Imolát a Szilamérral ilyen szépen, minden egyházi áldás nélkül, összeboronálta, másrészt meg, hogy az Opourokat és a Mikéket ilyen halálos nagy háboruba keverhette. Alig is várhatá, hogy siethessen vissza azzal a jó hirrel a maksai tanácsdombról Bálványosra, hogy íme szabadságot adott ám a székely tanács a Mike Sárának, hogy «torlót» bocsásson az Opourok ellen, az elkövetett sérelmet megboszulni, s a leányt visszavenni! Hadd legyen ő a legelső, a ki ezt a keserű örömhirt meghozza. A mint azonban felméne a várba Opour Kevend lakába, s a pitvaron át akart haladni, egyszerre csak nagyot rikácsolva tántorodott vissza: a küszöb tele volt hintve hétféle színü babbal! Az ő saját ármányát fordíták meg ellene! Ő nem mert ezen a babonaságon keresztül lépni maga. Ezt az ő megcsufolására hintették épen ide. – No megállj, te vén gonosztevő! Ennek a babnak a szájadban legyen az ize! Ha nem eresztettél be az ajtódon, majd bejövök az ablakodon; de azt nem köszöned meg! Azzal nagy dérdurral visszament minden kiséretestől, meg sem etetett Bálványos-várában, hanem folytatta az útját hazafelé. Minthogy pedig a vára még messze volt onnan, azt gondolta, hogy megszáll éjszakára a Tiburcz-várában. Ott azonban felhuzva találta maga előtt a felvonó hidat s minden kürtölésre sem jött elő valami kapusféle, a hidat leereszteni. Csak nagy későre nézett ki egy ablakon egy szolgálóleány, a ki ágytakarót porolt ki pálczával, az meg azt danolta, hogy: «Ott kinn tágasabb, Itt benn hangosabb; Ha jöttök, lesztek; Ha hoztok, esztek!» A kik a várat elfoglalták, a boldog új házasok, nem szándékoznak vendéget látni. Rapsonnénak kinn kellett tölteni az éjszakát a szekéren tűz mellett, a saját vára előtti erdőben. Egész éjjel nem alhatott, mind azt főzte magában, hogyan fordíthatná ő valamennyinek hátra a fejét, a kiket így visszafelé szeret, a kik őt így megbántották! * Nyomban Rapsonné után pedig ott zakatolt a várkapun a Tivatulus. Ez volt a megintő, a kit a tanács a maga ítéletével előre küldött, hogy elébb a törvény tekintélyével szólítsa fel a vétkezőket, hogy álljanak elő, mielőtt az erőhatalmat éreztetné velük. A Tivatulus két kerecsen-szárnyat viselt a sisakja mellett, s az oldalán két kardot, annak a jeléül, hogy az igazságot egyformán szolgáltatja jobb és balkéz felől. Ennek a személye sérthetetlen volt minden székely előtt. – Mike Sára asszony, özvegy rhabonbánné kérdezteti tőled, hová tetted a leányát? – Kérdeztetem Mike Sára asszonytól, hová tette a fiamat? – Mike Sára asszony eltakaríttatta a fiadat szépen, leventéhez illő módon, körülrakva fáklyákkal, elsiratva siratókkal; zászlós kopja van tüzve a sírja fejéhez. – Én is eltakaríttattam Mike Sára asszony leányát szépen, menyasszonyhoz illő módon, fáklyás vőfényektől körültánczolva, főkötős guzsaly van tüzve az ágya fejéhez. – Követeli tőled Mike Sára asszony: add vissza a leányát hajadonfővel. – A mikor az én megölt fiamból legény lesz, akkor lesz az ő leányából hajadon. Nálam nincs! Keresse másutt. Ha olyan nagyon drága volt, mért nem tartotta kalitkában. Tisztelem a tanácsot, de nem félek tőle! Ez szóm és mondásom, most hordd el az irhát! A Tivatulusnak még bagolytollas vánkost sem adtak, úgy tuszkolták ki a kapun. Harmadnapra rá azután megjelent a kürtfuvató Kádár az átjáró vár tornya előtt s hirül adá háromszor elordítva, hogy Mike Andorás levente, mint a Mike Sára asszony által megbizott «torló», felhivja ezennel az Opourok minden ivadékát lovagi tusára, minden órájában a napnak és éjszakának; mindenféle fegyverrel és tűzzel, a míg csak a sérelem meg lesz torolva. – Jöjjön! Kutyát fogjon! hangzott rá válaszul Zsombor szava. Ő rá volt bizva az átjáró vár védelme, száz válogatott tuhudún vitézzel, a többi fegyveres Bálványos-vár bástyáin belül állt készen, azok is voltak ezeren; a fővezérük maga a rhabonbán. Ettől a naptól fogva aztán megkezdődött az ellenséges csatározás a két szomszéd család között. A torjaiak meg-megtámadták a bálványosiak pásztorait a hegyoldalon, elhajtva juhaikat, marháikat; a bálványosiak visszaadták a kölcsönt, a mi egynéhány bevert fejbe, nyillal kilőtt szembe került; nagyobb volt belőle a lárma, mint a veszedelem. Mind a két fél készült a nagy csapáshoz. Éjjel a tuhudúnok mindig énekelni szoktak a bástyákon, annak a jeléül, hogy ébren vannak, imette őrködnek, nem lehet őket álmukban meglepni. Ez régi szittya szokás volt. Az újabb hadviselésből pedig a székelyek is tanultak, a míg Endre királylyal a szent földön jártak s a keresztes hadak és a byzancziak hadi fortélyaival megismerkedtek. Egy napon Mike Andorás előjött a maga várvivó fatornyával, a mit nehéz tölgyfahengereken taszítottak előre; abban volt ő maga, a Fergetyüvárból elhozott vitézeivel; a torony tetején volt felhuzva a vaskapcsos lecsapó-hid, az aljából pedig faltörő-kos érczfeje meredt elő. Az alatt, a míg a torony előretolatott, Mike Sára asszony elkezdé a maga hajító-gépeivel a Bara-mezejéről nehéz kövekkel dobáltatni az átjáró várat. De az Opourok is készen álltak a védelemre; a vivótorony bástyája meredezett a dárdáiktól, a miknek a vasa meg volt tüzesítve, hogy ha az ellenfél megmarkolja, összeégesse a kezét. S nekik meg kerékre járó nyílhajítóik voltak, a mik a tollas kopját keresztülröpíték a fatorony falán, s hosszú lánczot eresztettek a kőfalon alá, hogy azzal a faltörő-kost elfogják, mielőtt kárt tenne. A hogy a vivótorony ormán maga állt Mike Andorás, úgy a bástyafokon is saját személyében várt reá Opour Zsombor. Andorás a templomos lovagok vértezetét hordta, hosszu fogsága alatt szent fogadást tett, hogy ha kiszabadul, a templomos-rendbe avatja fel magát; pánczélja fölött viselte a fehér palástot a nagy vörös kereszttel, fején a bodon-alaku sisakot, öklében a hosszu kétélü kardot; Zsombor ellenben, a szaraczén lovagok modjára, lánczszemekből füzött pánczélinget öltött, a minek elől a mellén a nap sugárküllős aranyképe ragyogott, sisakján egy egész ráró madár terjeszkedett fölemelt két szárnynyal, mintha az is az ellenségre lecsapni készülne; kezében súlyos csatabárdot emelt; még azonkívül balfelől kard, jobbról gerezdes buzogány lógott az övéről. Ez a harczbevégző. Mindenki érezte, előre sejtette, hogy ebben a két hős fiuban van megtestesülve az utolsó tusája a keresztyén hitnek és az ősvallásnak: két Isten uralma fölött fog dönteni e harcz. Az előregördülő őrtoronyban a székely vitézek énekelték a szent zsolozsmát «áldott István király» dicsőítéséről, míg a tuhudúnok a vár ormán dalolták a keresztyéneket bántó gunydalt: «elindula szent Péter Rómába, Botját veté vállára haragjába, Botja végén csutora, Csutorába jó bora!» Közben zúdult a nyilzápor innen is, onnan is, zuhogtak a nehéz kövek a falakon, s a torony oldalain: egy-egy cseréplöveg is berepült a várba Mikené vetőgépeiből; de azt a tuhudúnok menten letakarták nyers bőrrel, mielőtt a darazsak, mérges kigyók kiomolhattak volna belőle. – Hahaha! Kaczagott Zsombor. Hát dongókkal, meg pióczákkal akar bennünket anyád innen kikergetni? Várj, majd én adok neked jobbat! – Mit szeretsz inkább, Andorás komé, a vasat vagy a tüzet? Gyujts rá Libancs! Fogd a kanóczot Kenur! Ide mellém Barrok, Fetés! A fatorony olyan közelre gördült már a kőtoronyhoz, hogy a faltörő kos elkezdhette a falát döngetni; hanem ekkor egyszerre a vár lőréseiből égő koszorukat szórtak a toronyra; az olthatlan görögtűz (byzanczi ajándék) egy pillanat alatt meggyujtá a torony két szögletét s a láng sebesen futott fel egész a párkányig. – Le a hiddal Dindár! Ropó! Kiálta Andorás; s arra a csörömpölő lánczok alácsattanták a lecsapó hidat, mely vaskapcsaival belevágta magát a fal párkányába, azzal Andorás felugrott a hidra s közé rohant az ellene szegzett dárdasövénynek; utána a társai, a kiknek ugyan igyekezni kellett, hogy az égő fatoronyból az ellenséges vár falára feljussanak. Nem volt más választás, mint tűz és vas között. «Jézus segíts! Damasek jövel!» kiáltás között hangzott a buzogányok döngése a paizsokon, a sulyos hadiszekercze csattanása, s a lesujtó pallos csendülése, halálkiáltás, istenhívás, káromkodás, összekeveredve, míg valamennyit túlbőgte az égő fatorony üvöltő ropogása. A mint ez égő alkotvány egészen nekidült a falnak, a felcsapkodó lángok elűzték a verekedőket a falakról; a szikraözön kényszeríté mind a két félt az udvarba letódulni s ott folytatni a dulakodást; csak ketten maradtak odafenn a vártoronynak az ormán, hová a láng csak néha-néha nyalt fel, s megjelentek, mikor a füstgomolyt félrehordta a szél: a keresztes és a napos lovag. Fegyvertársaik, a kik oldalaikon harczoltak, elmultak már. Libancs, Kenur ott hevernek nehéz sebben, learatva a templomos kardjától. Dindár, Ropó zuzott agygyal maradtak el Zsombor szekerczeütései alatt. A kemény tuhudún Bögöz s a buzgó keresztyén Tamásd egymást nyalábolva henteregnek a földön; nincs fegyverük, kézzel fojtogatják, fogaikkal harapdálják egymást. Csak a két hős fiu áll a torony lonkáján egymással szemközt. Egyik sem félt ott se tűztől, se vastól. A zsarátnokzápor közepett, mintha a pokol bejárata előtt vívnának élethalál harczot, dulakodott egymással a két levente, fegyvere élét csorbára verve egymás paizsán, vértezetén. Mikor kifáradtak, megálltak pihenni, aztán megint egymásra rohantak. Andorás mellvértje két helyen behorpadt már a szekerczeütéstől, a mivel bajvivó társa védetlenül találta s Zsombornak a paizsa végig volt már repedve; de a mi alatta volt, az is vas volt mind a két vitéznél. A harczi lármára előjött a többi fegyveres népével Torjáról Mike Sára, Bálványosból is lerohant a rhabonbán, de a fiaiknak egyik sem mehetett segítségére. Az egyik várkaput elzárta az égő vítorony, a másiknak meg fel volt huzva a csapó hidja s túl rajta mély árok. Csak onnan alulról kellett nézni mind a kettőnek a halálos bajvívást fiaik között, rémüldözni a nehéz csapások miatt. Oh milyen örömest rohantak volna fel hozzájuk, hogy mellettük harczoljanak! Hogy szerette volna Mike Sára a saját paizsát odatartani a fia elé, mikor a szekercze lecsapott annak a mellvértjére. Hogy odaadta volna Opour Kevend még a saját karját is Zsombornak, hogy sulyosabb legyen fegyverének mennykőcsapása; «Jézus Krisztus! védd fiamat!» sikoltott itt az anya; amott torkaszakadtából ordított Opour: «Jövel Hadur! Ébredj Isten! Te Izisten! Te Jezidisten! Te Damasek Isten! Te Dézs Isten! Oda, oda! Zsombor mellé! Alusztok-e? Fujjátok a szent kürtöket táltosok!» s hogy maga is segítsen az alvó isteneket felverni az álmukból, buzogányával verte a rézpaizsa öblét. Most szétválnak a fiuk: megpihennek. Mind a kettő végrohamra szedi össze az erejét. – Hasztalan csapkodsz rám! hörgé fujtatva Zsombor. Engem fegyver nem fog. A Furus vizébe mártott be az anyám, a mint megszülettem: kard, nyil nem jár engem! Kettőt már kaptál a fejszémtől; ne várd a harmadikat, mert attól csillagot rugsz! Eredj az anyádhoz! Azzal eldobva magától széthasadt paizsát, két kézre fogta a szekerczéjét s egész hátrahajolt vele egy rettentő ütésre.