# Bálványos-vár: Történeti regény ## Part 10 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/balvanyos-var-torteneti-regeny-55607/index.md Odahaza, az anyja várában, Imolának csupa kényelem volt a dolga. Az anyjának nagy gazdasága volt s a háromszéki róna már akkor egy kis paradicsom volt, a hol minden megtermett bőséggel; hanem itt a Szent Anna tó körül nincs egyéb, mint vadon; rengeteg, csalit, ligetek, bozótok. Soha ebbe a földbe egy kapát bele nem vágtak, nem hogy ekével hasogatták volna fel; a pásztorok legfeljebb csordát, nyájat, kondát legeltetnek itten, de a szántóvető mesterséget ugyan nem ismerik. Itt mutatta meg a fiatal menyecske, hogy milyen a jó gazdasszony? Mert ez ám az igazi szeretet! Megelégedve lenni a szűkölködés közepett s elfeledtetni magával és azzal, a kit szeret, hogy itt szűkölködés van. Nincs! Megkerül minden. Szilamér maga is jó, gondos családfő tudott lenni, eljárt az erdőkre s mindennap meghozta a háztartáshoz való dámszarvast vagy vadkant; azt azután az Imola gondja volt, gazdasszonyi tudományal télire elkészíteni; volt dolga a füstölő kéménynek. Ellenben a sajt-készítéshez is értett, fenyőhéj kászuba, gödölye bőrébe tömette a turót, a mit a birkanyáj adott. Aztán szerteszét bekalandozta a csalitokat, kikérdezve minden fát és füvet: nem bizta-e rá valami áldását az Isten. Találni biz olyant eleget, csak érteni kell a titkát. Az erdélyi hegylapályokon most is megterem még a baraboly, a pityóka elődje, csakhogy annál sokszorta jobbizű, azzal zsákokat töltöttek. Harmatkását, vad haricskát termett a maga jószántából a Mohos partja, annak a szedését is csak asszonyok értik, pedig drága jó eledel készül abból: haricskapuliszka sűrű bivalytejjel, Szilamérnak ez volt kedvencz eledele. A hozzávaló hántó malmot elkészíteni aztán megint az ő kötelessége volt, nem is volna székely, a ki még egy malmot se birna magától megfaragni. Már Szent Gellért püspök is magasztalóan szól a magyar gazdasszonyok daráló malmairól, a miket egy leánycseléd képes elhajtani s még dalol is hozzá egész éjjel. Imola azt is felfedezte, hogy a fákra felfutó «dinka» indáin liszttermő kobakok lógnak, a miknek a bele megsütve, olyan mint a kenyér, tönkölyt és alakórt pedig a patakok mentében lehet szedni s az is jó lesz kenyérnek, abraknak. A nagy odvas fákból felgyüjtötte a lépes vadmézet s áfonya levével drágalátos italt szürt abból férjének, a mit elrakatott kőmedenczékbe. Kedvetlen napokon, ha az eső szakadt, Szilamér végezte az elejtett vadak bőreivel a szűcs és timármunkát, Imola pedig neki állította cselédjeit a gyapjufonásnak, ő maga meg az osztovátához látott; volt dolga a szövőszéknek! De végszámra is készült a sok finom gyapju-szövöttes. Kendernek, vagy lennek itten híre sem volt: csak az erdei vadselyem (krepin) adott annyi növénygyapjut, hogy abból Imola saját magának inget fonhatott, szőhetett, az is volt már neki kettő, egész dicsekedés volt a dolga. Estenden azután, mikor jól kifáradtan lepihentek a kandalló elé a kerevetre (az is drága jó pamlag volt, megvetve illatos havasi szénából s letakarva gyapju-pokróczokkal, süppedő medvebundával), a míg a szolgálók az őzderekat nyárson sütötték, a míg a bográcsban a puliszka rotyogott, addig Szilamér levette a falról a héthurú timboráját s andalgó dalokat vert rajta, énekelve mellé azokat a hajdani ősregéket, a miket már Attila udvaránál hallott a római követ, Priscus Rhetor; megszaporította azokat a székely népköltés is. De szépen el tudták hegedűszó mellett énekelni azt a tüneményes regét Csaba királyfiról, ki a nagy népirtó ütközet után, mely a hun birodalmat összedöntötte, a mezőn heverő megölt vitézeit csodatevő irral (Csabaire) ujra föléleszti, mind lóra ülteti, kinek félkarja nincs, kinek meg a lován hiányzik egyik láb, mégis mind elmennek, messze haza mennek, távol őshazába. De valahányszor az itt maradt székely népet ellenség szorongatja, visszatérnek nagy robajjal, kisegítik a veszedelméből. Csupa csontvázak már a vitézek és paripáik, mégis visszatérnek, velünk hadakoznak. Nem is a földön járnak már, csak a levegő-ég hallja dobogásuk, a mint a patkóik tapossák az útat, de mégis eljönnek, a magyart nem hagyják. Odafenn az égen, ott a hadak útja, az a fényes tejút, az az ő járásuk, Csaba királyfié és vitézeié. Úgy tudta ezt énekelni Szilamér, hogy még könyekre is fakasztá vele Imolát. Az pedig már nagy bűn, meg is vagyon tiltva; a pogány meséket hallgatni nem illik keresztyén emberhez. Azért törtek össze a királyok és vajdák minden timborát, hegedüt, meg azokat a rovásbotokat, a mikre az ilyen bolond mesék fel voltak faragva, hogy a nép felejtse el őket. Inkább énekelje azok helyett az olyan kegyes verseket: a minő szent Imre királyfi legendája. Azt meg azután Imola énekelte el a maga csengő galambturbékolásával Szilamérnak; az is gyönyörű dal. Ismeri minden jó keresztyén. «Óh mily bámulatos az ifju maga megtartóztatása, ki könyei forrásával oltotta el a szerelem lángját, és kebelében hordva a lángot, nem ég vala annak hevétől. Mert nagy s csaknem emberi természet fölötti dolog a testi ingert elaltatni, a gyönyör követeléseit emberi törekvéssel leküzdeni, az emberi nem szokása ellenére élni, a házastársak örömeit lenézni, a gyermekekben való gyönyört megvetni.» Így magasztaltatik föl a dicső Chartuicius által Imre királyfi, a ki ifju nejével úgy él vala, hogy ne a földön a bünösök számát, hanem az égben a szentek számát szaporítsa. Ezt pedig azért tette szent Imre, mivelhogy a «napsugarakba öltözött asszony» (szent Gellért püspök szavai) éjszaka álmában megjelent ellőtte, s annak tette ezt a fogadalmat. Gyönyörű legenda ez! Hanem az ilyen vasfejű pogányon, mint Szilamér, nem fog az ilyen szép példa; ő ostoba fővel azt a buta megjegyzést tette rá, hogy: – Bizony, szerelmes aranyszálam: én jobb szerettem volna, ha a «napsugarakba öltözött asszony» inkább Péter királynak jelent volna meg az álmában, mikor még herczeg volt; Imrét pedig hagyta volna királylyá és hét gyermek neveletlen apjává lenni: az lett volna jó nekünk szegény magyaroknak. Imola jót is huzott neki a tenyerével a hátára kettőt: «Mit tudsz te ehhez? Te ostoba, buta tuhudún, az is maradsz teljes életetben!» s aztán mérgesen törülte le a ruhája ujjával az arczáról a csóknak a nyomát, a mivel Szilamér ki akarta őt engesztelni. – De hát mondsza csak kedves galambocskám, dévánkodék tovább is a pogány férj. Hát szeretnéd te, ha énnekem is megjelenne az álmomban a napsugárba öltözött asszony s aztán én belőlen is olyan szent lenne, mint Imre királyfiból? Erre az orczátlan példázásra már csakugyan nem volt Imolának más felelése, mint hogy hátat fordítson Szilamérnak: «eredj, haragszom rád.» Nem is engedte neki magát egész este többet megcsókolni. Hanem a mint aztán az egész ház lepihentével ők is alunni mentek, Imola vigyázott magára, hogy el ne aludjék, mint Szilamér. S mikor aztán a férj álmában feléje nyujtá a kezét, a nő úgy ejtette szerét, hogy a saját öt ujját annak az öt ujjával imára kulcsolta s aztán így fohászkodott fel: «Óh te tiszta égi szent szűz, boldogságos isten-anya! nem kérek én tőled sokat: csak azért imádlak, sziveld meg kérésem: – hogy a mikor mi aluszunk, – aludjál te is…» S bizony meg lett hallgatva a buzgó felfohászkodása, mert rövid időn olyan állapot következett el a fiatal asszonykára, a mi köztudomás szerint be szokott következni, ha az asszony véletlenül akkor talál ásítani, mikor a férje is ásít. Ilyenkor, azt mondják, hogy egy csillag esik le az égből s lélek lesz belőle, az keresi a helyét, a mit elfoglaljon. Az asszonyt ilyenkor megszállja a szeszély és rigolya: durczás, haragos lesz; minden órában más a kivánsága s senki azt neki a kedvére be nem tölti; van vele mit szenvedni az urának: annak de csak egy jó neve sincs előtte; ha látja, űzi, hajtja maga elől, ha meg nem látja, azon sir, hogy már elhagyta. Szilamérnak volt egy vén dajkája, Gidula nénő, a ki soha el nem maradt tőle; javas-asszony is volt, ez már ismerte e tárgyban a dörgést s megnyugtatá Szilamért, hogy csak hagyjon mindent úgy, a hogy esik: ez annak a rendi. Egyszer az asszonynak az jutott eszébe, hogy semmi sem olyan jó eledel a világon, mint a macskaméz, a mi a vadcseresnyefákból kicsurog: nosza minden kezeslábas fusson az erdőkre, macskamézet szedni. – Csak te hagyd neki azt a macskamézet enni, dünnyögé Gidula nénő. Természetes, hogy mind rossz volt, a mit a cselédek hoztak, aztán maga vette a nyakába a nagy erdőt Imola. Nem fél ő a vadaktól: volt kelevéze, tudott vele bánni; a vérebei is kisérték; egész nap barangolt ember nem járta szörnyű vidékeken; mikor estenden hazakerült, olyan volt, mint a kit a sasok téptek meg. – Csak te hagyd őt szaladgálni, monda Gidula nénő: ő tudja, hogy mit keres. Egyszer aztán hozott haza a barangolásából Imola egy gyönyörüséges ritka szép virágot, a milyenre kevés ember bukkant valaha; mert ez csak meleg vízforrás körül terem meg, sóstalajú tőzeg földben. Pedig gyönyörű szép; akkora, mint egy nagy tulipán, de a szirmai gömbölyüek, s a kelyhe mélyén a porhon fészek olyan, mint egy aranybojt, vagy egy máktok, a szirmok kívül aranysárgák, belül rózsaszínüek és olyan szivósak, kemények, mint a bőr. Hanem egy hibája van ennek a szép virágnak: a visszás illata; ez valami olyan émelyítő, undorító, fejkábító, hogy mikor az ember leszakította azt a csodaritkaságú szép virágot, rövid idő mulva kénytelen eldobni, annyira nem állhatja ki a szagát. (Valami nenufár lesz az.) De meg is hült a vér Gidula nénőben, mikor ezt a virágot meglátta az Imola süvege mellett, a mint az a kandallós terembe belépett, a vizes haraszttól egész csatakosan. – Jaj, te aranyos bálványom! hogy jutottál e «világzárhoz». Imola azt hitte, hogy Gidula, mint aféle agg-lant, csak kényeskedve selypíté el a szót, «virágszál»-t akar mondani. – No hát a hol a virágszál terem. Magam szakítottam. – De azt rosszul tetted! Dobd a kandallóba mindjárt, hadd égjen el. – De már minek dobnám? – Azért, mert fertelmes a büze: halálélesztő az, kivált az olyan asszonynak, mint te. – Ah dehogy rossz illat! Drágalátos fűszerszám a szaga, monda Imola, levéve a süvege mellől a virágot s egész gyönyörrel szítta be az illatot, a mitől rendes érzékű ember kékre-zöldre vált volna. – De már azt nem hagyom, hogy még meg is szagold: én a tűzbe dobom! sikoltoza Gidula nenő s azt hitte, hogy majd erővel elveheti az asszonykájától; de megjárta vele; mert az felkapta a két karjánál fogva s úgy kidobta a szobából, hogy a lába sem érte a földet. Jaj csak ne emelgess! kiabált Gidula, még akkor sem magát féltve: nem szabad neked ilyen nehéz testet emelgetni. De már akkor ki is volt dobva a nehéz test. Imola aztán dult-fult! Keresett valami edényt, megtalálta a férje ivó-kupáját, abba vizet töltött, beletette a virágot, kitette az asztal közepére s aztán várt, asszonyi ravaszsággal, hogy mikor jön meg az ura? vajjon az is rossz illatunak fogja-e találni az ő virágát? Nem soká váratott magára Szilamér. Ma császár madarakat lövöldözni járt, a mi különben gyermekeknek való mulatság; mert Imola olyant kivánt ma reggel. A mint belépett a házba, mint a mesebeli sárkány az emberbüzre: elkezdett szimatolni: micsoda szag van itt? Valami virágot hoztak ide. – Az ám. Én hoztam azt, csevegé Imola, s álnok tettetéssel jó kedvet mosolygott, s kapta a virágját a kupával együtt, odavitte Szilamérhoz; a térdére ült vele, s nyájas beczézéssel hizelkedék neki, «nézd csak, de szép virág; úgy-e bár édesem? Ugy-e bár kedvesem? Milyen drágalátos jó illatja vagyon! Szagold csak meg szépen.» Szilamér bölcs férfiú volt: tudta, hogy ha azt mondja, hogy ez a virág büdös, a fejéhez vágják; de mégis megtartják. A kert felől került. – Nagyon szép galambom: az illata is valami hatalmas; de hát tudod-e te, hogy ez a hires nevezetes bűbájos világzár? – Hát te is selypítesz? Mért mondod «világzár», a helyett «virágszál?» – Mert ennek az a neve: bezárja ezt a világot. Majd elmondom neked, hogy miért hívják annak? A mi vallásunkban van egy nagy szertartás; ritkán veszik elő, akkor se jó kedvből; úgy hívják, hogy «elrejtőzés.» Mikor az ősmagyarokat valami nagy veszedelem éri, mikor nehéz kétségek között vannak, s nincs a ki tanácsot adjon, a sok rossz közül melyiket válaszszák? merrefelé induljanak? hát olyankor követet küldenek a más világra, Hadurhoz, a Damasek istenhez: annak a tanácsáért. Rendesen egy tiszta, szeplőtelen szüzet választanak ki a szertartásra, a kinek fekete hajának kell lenni és kék szemének. De rendkívüli, igen nagy bajokban magának a főrhabonbánnak kell az elrejtőzésre magát feláldozni. Ilyenkor három napi bőjt után a másvilági követet, a szüzet vagy a rhabonbánt, megfürösztik a világzár gyökeréből főtt lugban, azután a tenyereit, a halántékait bekenik ennek a magvából készült irral; a mitől az elalszik. És akkor ezt a virágot odateszik a nyitott szájába: s azzal be van zárva előtte ez a világ. Csak a más világra mehet át a lelke. Ekkor aztán az elrejtőzöttet minden dob és tárogató zenebonája mellett (egy sem kelti őt fel) kiviszik a temetőbe. Vár reá egy bedeszkázott sír. Abba eltemetik, pázsitot raknak rá. Hét napig ott hagyják. Hetednap alkonyán aztán felbontják a sírt, kihozzák az elrejtőzöttet: kiveszik a szájából a világzár virágot, s akkor aztán addig dörzsölik hideg vizzel, míg újra visszatér e világra, s elmondja, hogy mi tanácsot hozott a nap mezejéről, a másvilágról. Azért ennek a virágnak a neve «világzár», angyalom. Imolának egész teste összeborsózott a rémülettől; fogta a virágot, belehajította a kandalló tüzébe; «óh mi szörnyű illat!» rebegé borzongva s erővel tuszkolta ki onnan a férjét: «menj innen! ne szagold!» minden ajtót, ablakot kinyitott, hadd járja át a termet a szél; maga meg nekiállt, felgyürközve, egy szalmacsutakkal s elkezdte surolni hamuval azt az ezüst-kupát, a miben az a virág állt: «mégis érzik rajta!» De soha sem is tette azt fel többé az asztalra, nehogy Szilamér igyék belőle. Ettől fogva aztán nagyon csendesen viselte magát Imola, annyira nagyon csendesen, hogy végre Szilamér szólította meg érte. – Min mélázol olyan nagyon, édes napvilágom? Megőszülök, ha ilyen szomorúnak látlak. – Azért bizony ne őszülj meg. Az nyomja a lelkemet, hogy olyan régen nem gyónhattam meg a bűneimet. – Hát vannak te neked bűneid? – Halálos bűneim. Az, hogy téged szeretlek. – Hisz abból élet lesz, nem halál. – Ne petyegj! Ehhez is nektek tuhudúnoknak nincsen eszetek. Ha az ember elmondhatja azt, a mi nyomja a lelkét s aztán vezeklést tart érte: akkor egész megújul a lelke utána. – Hogy ne tudnám én azt? Nálunk is szokás az. Sokszor hallottam az apámtól; mikor éjszaka rossz álmai voltak: valamelyik a meghalt feleségei közül megjelent neki s szemére hányt bizonyosan olyan dolgokat, a mikre nem szeretett visszaemlékezni; ilyenkor az apám egész nap bőjtöt tartott. Este pedig kiment a mezőre, vágott egy kőrisfavesszőt, s aztán azt az ürgelyukba bedugta, aztán rátartotta a lyukra a fülét, ha hallott valami neszt, akkor aztán a két tenyerét a szája köré téve, elmondta az ürgelyukba azt, a mi szivét terhelé; s aztán végre egy czövekkel bezárta azt a lyukat, s akkor aztán egészen helyreállt a kedve. Huh be megharagudott ezért Imola, hogy meg-megtépászta, két marokra fogva, Szilamérnak a pogány üstökeit s még egy szelid pofont is adott neki hozzá. Szilamér egész szeliden kérdezé, hogy «de hát már most én ezt mivel érdemlettem légyen?» – Óh te vasfejű tuhudún! Hát te a mi gyónási szentségünket a ti ostoba ürgelyukba kiabálástokhoz hímezed, hajazod. – Hiszen, lelkecském, az nálunk épen olyan szentség és igen komoly dolog. A tuhudún azon az eleven lyukon át egyenesen a föld-istennek mondja el a lelke terhét, s aztán szépen kéri, hogy ne bocsássa hozzá éjszaka a halottait, a kiket valaha megbántott. Ha mi az isteneinkhez könyörgünk, az nem csufolódás. Azok is rettenetesek, ha megharagusznak. Mikor a nap aszuvá perzseli a mezőket, s az ég nem ád esőt és harmatot, mikor a vén Nemere megindul, végigsöpörni jégfuvallatával az egész Székelyországot; mikor a vízisten elönti a vidéket árjával; hát mikor a föld-isten megrázkódik alattunk elbusultában, várak és templomok csak úgy dőlnek romba. Erös istenek ők: nem tűrik a megbántást. Imola átlátta, hogy ok nélkül haragudott: Szilamér nem akart ő vele gunyolódni; aztán kiengesztelte szépen s ő is megmagyarázta neki érthetően. – Látod, az mi nálunk nem úgy van. Nekünk az egyházi embernek kell meggyónnunk a lelkünk terheit, ő oldhat fel azok alól, a ki az Isten embere. – No az is nagyon jól van. Azt biz’ az apám is helyesebben tette volna, ha a Kájon horkáznak sugta volna meg a titkát s az adta volna tovább az «élő lyukon» át a föld-istennek; de hát bizonyosan félt tőle, hogy a horkáz másnak is elfecsegi majd a titkát. – De ám a keresztyéneknél a gyónástitok szentség: magyarázá Imola. Az egyház embere esküt tesz rá, hogy a meggyónt titkot senkinek, az Istenen kívül, el nem mondja. – No ez már nagyon helyes. Hát akkor mondok én valamit. Tudok én itt a hegyek között egy körülkerített házat, a miben harang is van; a harangszó vezetett rá. Abban csupa merő keresztyén horkázok tanyáznak. Imolának már cselekvésre állt a tenyere; de csak meggondolta a dolgot, hogy hiszen Szilamér nem rosszakaratból nevezi a papot horkáznak: nála ez tisztesség. – Hát én azt gondoltam, hogy azokból elhozok neked ide majd egyet. Aztán annak a fülébe megsughatod majd minden bűnödet; igaz ugyan, hogy nem fogja megérteni, mert csak oláhul tud; hanem hiszen hát az ürge is… De nem mondta tovább: inkább sietett megcsókolni azt a hirtelen tenyeret, a mi ugyan a képének volt szánva ezért az otromba hasonlatosságért. – Dehogy hozod nekem ide a bucsesdi monostorból a barátot: hisz azok görög papok. – Hát azok nem jók? – Jók a görök hitüeknek; de én római hitű vagyok. – Ahá! Értem. – Érted a varasgyékot! mérgelődék (nagy méltán) Imola, s a két öklével ütögette Szilamér vállait, természetesen az ölében ülve – az istentelennek. Azért nem kell nekem az oláh barát, mert a görög hitüeknél nincsen gyónás. – Napról-napra jobban beletanulok. De hát te nem mehetsz innen sehova, tudod már miért; papot, olyant, a milyen neked kéne, közelben nem találsz. De megállj csak! Utczú né! Találok én ki neked mindjárt valamit. Itt van a taplós ember! – Taplós ember? hát ez miféle csoda? – Jaj! De nevess hát egy kicsit, mert tréfás dolog ez. Aztán nagy feneket kell neki kerítenem. Tudod, hogy közelget már a tél, s ilyenkor vannak a népeknek mindenféle ünnepeik. Nálunk van télen a «hóbába» ünnep. A mint az első hó leesik, abból a sihederek rögtön készítenek minden ház udvarán emberi alakokat, a várakban egész óriásokat; csinálnak nekik szemet, szájat, orrot, s azokat azután körültánczolják, ezt a nótát énekelve: «Hó-bába-hó-bába! Se keze, se lába. Mégis ide szálla. Elolvad magába. Adj ki most minden hideget: meleg legyen nyárba!» Hát én úgy tudom, hogy a keresztyéneknek is van ilyenkor valami ünnepjük: valami jászollal van dolguk… – … A Karácson az; a Jézus születése. – Én csak onnan tudom, hogy a cselédségünk között vannak többen keresztyének, a kik azt az ünnepet készülnek megülni. – S te ezt nem ellenzed? – De már miért ellenezném? engemet nem bántanak vele. Csak hadd ünnepeljenek. Annál jobb, mentül több istenünk van, a ki hozzánk hajlik. Hát ezeknek az ünnepükhöz kellene az a taplós ember. – Micsoda taplós ember? – Hát én nem tudom. Én úgy találtam a vadonban, egy puszta kopár szikladüledék közt, egy barlangban. A barlang elé volt feltűzve egy fakereszt; ő az előtt térdelt és egy hosszú fűzért forgatott a kezében, a mire makkok, gubicsok voltak feltűzve. Ez a taplós ember. – Óh te oktondi! Hisz az nem taplós ember; hanem remete. – Remete? A bizony meglehet. De én egy csepp remetét sem láttam rajta; mert az egész ember csupa taplóba volt öltözködve, ködmen, süveg, harisnya minden taplóból készült rajta; mikor megszólítottam, hogy ki fia, azt felelte, hogy ő az Isten szolgája, s mikor azt kérdeztem tőle, hogy mit csinál itt? azt válaszolta, hogy az Istent imádja, s a mellett folyvást szedegette egymás után a makkokat gubicsokat a füzéren. – Óh te tudatlanság bálványa! Rózsafüzér az! Olvasó. – Rózsafüzér! Én bizony gubicsnak néztem. No hát jól van. Mindjárt beszédbe eredtem a kegyes férfiuval s azon kezdtem, hogy nem lenne-e kegyes felereszkedni ide a Tiborcz várába, ha a hivatala engedi, az én keresztyén hitű cselédeimmel a maguk módja szerint való áldozatot megtartani? De már erre azt mondta, hogy nagyon szivesen megteszi, mert az neki kötelessége, a hívőknek a szivét megerősíteni, azért ha úgy kivánom, minden borjunyuzón… – Pénteken! Te buksi! – No hát pénteken – feljön ide a várba, a keresztyén cselédek között kiosztani a malasztot. Ennek talán te is meggyónhatnád a bűneidet. – Igazad van! Miért nem hoztad el őt mindjárt magaddal? – Hoztam volna, de nem jött. Azt felelte a hivásomra, hogy neki csak azon az egy bőjt-napon szabad elhagyni az odúját, a mikor semmi ételt vagy italt szájába nem vesz. – A többi napokra pedig van neki eltéve két kobakban eledelül mindenféle aszalt vargánya. – Én azt ajánlottam, hogy majd küldök neki egy oldal szalonnát, meg egy füstölt vaddisznó sonkát; de ő megrázta a fejét s azt kérdezte tőlem haragosan: «Ki adott szabadságot halandó embernek, hogy egy állatot megöljön, melynek az Úr adott életet?» – Én azt feleltem rá, hogy nekem a Rapsonné adott szabadságot, hogy a vadjaiból annyit megölhetek, a mennyi tetszik. Erre ő azt mondta, hogy «bolond tuhudún» vagyok. A mit én szivesen vettem tőle; mert igaz. – «No hát ha élő állat husát nem kivánod, hát majd küldök neked egy füzér fonatost.» Ezt sem fogadta el. «Ki adott szabadságot halandó embernek, hogy a buzát összeőrölje, a mit az Úr azért teremtett, hogy elhullván a földbe, kicsirázzék?» – «Hát kérdezém, akkor mit szabad enni?» – «Azt, a mi arra van rendeltetve, hogy elmuljék: vargányát, csiperkét, tinórut.» – «De legalább azt engedd meg, hogy valami más gúnyát küldjek a számodra, a mibe jobban betakarózhassál: egy jó birkabőr bundát.» Azt is eltiltotta magától. «Vajjon ki adott szabadságot halandó embernek, hogy élő állatnak a bőrét lehúzza, a mit az Úr annak az állatnak rendelt viselésre?» – «No jól van: hát küldök egy gubát a számodra, vagy egy vastag pokróczdarabot, a mibe betakarózzál.» – Ez sem vált be nála. «Vajjon ki adott szabadságot halandó embernek, hogy más állatról lenyirja a gyapjut, a mi annak a testét fedezni van rendeltetve?» – «No hát küldök vászonruhát.» – Ez ellen meg azt vetette, hogy nagy istentelenség a kendert a földből kitépni, mert annak gyökere van. – És így egyes egyedül taplóból szabad a gúnyát összetűzködni galagonya tövissel, a hogy ime ő viseli. – «Mert minden az Úré, és nekünk semmink sincsen ezen a világon: minden kincsünk a más világon vagyon.» Végezetre nagyon ajánlotta, hogy térjek meg a pogány hitemből; mert különben a pokolra megyek. A mire én azt feleltem neki, hogy biz’ én nem megyek, mert nem tetszik! – «De majd elvisz oda az ördög!» – «Dehogy visz! Adok neki egy malaczot, s a hogy én ismerem az ördögöt, inkább azon kap, engem elereszt.» – Erre a kegyes férfiú kiterjeszté a karjait az ég felé és felkiáltott: «óh én Uram! Zebaoth Isten! Ne öntsd ki haragodat e vakmerő káromkodó fejére! – Te pedig eredj innen és ne háborgass engem; azért, hogy az Úr megbocsássa ezt a te istentelenségedet, én tízezer miatyánkot fogok imádkozni érted», s azzal mindjárt oda térdelt a fakereszt elé s rákezdte, folytatta: nem ügyelt rám többet. Én aztán idehaza kiszámítottam babszemeken, hogy mennyi az a tízezer imádság? Száz babszem egy marék; tíz marék: egy kupa; tíz kupa: egy cseber. A jövő hold ujságig ez azt el nem végzi. Akkor érte megyek, s elhozom ide magammal. Annak aztán te is meggyónhatod a bűnödet; – azt a nagy bűnödet, hogy egy ilyen vétek-tarisznya nagy bolond tuhudún pogányt szeretsz; mert ez az Isten szolgája bizonyára nem szeret senkit és semmit, csak egyedül a mennyországot, s ebben a dologban tökéletes.