# Balgatag szerelem: Elbeszélések ## Part 4 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/balgatag-szerelem-elbeszelesek-42272/index.md Vass Mihály türelmetlenűl várta odakünn, míg rá kerül a sor. Az előttevalók mind kaptak vendéget. Hanem, keserves nap keserves szerencséje, az ő kocsija itt is üresen maradt. Egy kacskaringós miatyánkot eresztett a magasságos semmiségbe, odacsapott hittyes lova vékonyához, a finom kis állat megugrott s kikanyarodott az állásából. – Megyek haza, aludni, – zörömbölt Vass Mihályból a keserűség. Ekkor harsan föl egy hordár kiáltása: – Egylovas! Hé! – Na, a szerelmetes Jézusát. Kicsoda kínlódik még ott? Odafordítja lovát a kijáró elébe; a hordár egy hatalmas, zöld ládát erőlködik föl a bakra. Vass Mihály nézi, nézi; milyen ismerős ez a pántos alkotmány. Nem ér rá tovább töprengeni, mert egy széles vállú fiatal úr szalad a kocsi felé. Föl akar ugrani; de nem ugrik föl, hanem kitárja két hatalmas karját, azután összecsapja és megragadja vele az óriás kocsist; kis híja, hogy le nem rántja a bakról: – Édes apám! Hahó! Én vagyok! Vass Mihály alig ismer rá; az ő nagy fia, a pesti doktor! Szeretne leugrani hozzá, de fiákeresnek nem szabad, mert a hegyes sisakos rendőr hiúz-szemekkel vigyázza az állomás eresze alól. Ha moccan: felírja a kocsiszámát és fizetheti a tíz koronákat. Felkívánkozó riadását kettéharapja s csak annyit vet oda fiának: – Ülj fel, hamar, aki teremtése van a világnak! Hordónyi mellkasa olyat emelkedik a teljesedő örömtől, hogy ujjasán szétpattannak a gombok. – Kész doktor vagyok, apám! Úgy nézzen rám! – Ülj fel! – ordítja most már nekiveszekedve a boldog ember. Becsapja a kocsiajtót, szemébe nyomja viharvert kalapját, odavág a toporzékoló Rabló lovának s megindúl, mint a megbolondúlt boldogság. – Vigyázzatok előlem, az anyátok jómindenét! – kiáltja a fiatalabb fiákereseknek. Tisztúl is előle, akinek kedves az élete, mert ismerik a Vass Mihály hajráját. A Rabló, mintha megértette volna, micsoda kimondhatatlan boldogságot visz most a kocsiján, patkószikráztató vágtában iramodik a sötét városnak. Eszébe jut pár éves nagygyakorlata, mikor még egy rettenetes főhadnagy alatt szolgált a Vilmos-huszároknál; akkor vitte végbe azt a bravurt, hogy felbuktatott egy elébe tolakodó őrmesteri lovat és keresztülugrott rajta, mint a pinty. Ettől a fiatalkori kalandjától megmámorosodik; a Vecsey-háznál szolgáló pej csődörnek, titkos ideáljának is megakarja mutatni: milyen nemes vérből ellett; nem parasztos döcögő kocogással, hanem úriasan nekinyúlt versenytempóval szedi négy karcsú lábát. Az a kis rongyos kocsi, semmi a háta mögött. Repűl vele, mint a madár. Oh, hogy lobog most a sörénye! Legszebb asszonyi ékessége. Most nézze meg a Vecsey-csődör az ő termetét; az ilyen kanca Noniuséknál keresheti ősét. Vass Mihály, a megóriásodott szilaj öröm, fönnáll a bakon és vágja a lovát. Ordítani szeretne boldogságában, de csak az arcába suhogó levegőt harapja. Ostorával bolondos vagdalkozást visz véghez; sokszor nagyot ugrik a bakon álltóhelyében, hogy csak úgy csattan a vaspatkó. Hahó! Kész doktor a fiam! Pesti doktor az én nagyfejű kölyköm! A toprongyos, földhöz ragadt fiákeres fiából doktor úr lett, nagyságos úr, aki gróf kisasszonyokat is megvizsgálhat, mert többet tud, mint az egész piacsor. Az én véremből való vér olyat rugott magán, hogy az egész sátoralja-rokonság törülheti a szemét utána. Aranytálból eszünk, aranypohárból iszunk, anyja! Hallod? Hej, nem is álmodod, kit viszek én most hozzád! Hajrá, Rabló, hajrá, jó kis lovacskám! Együk meg ezt az útat öt perc alatt. Más nyavalyás gebék, mint a Hajdu komámé, félóráig nyöszörögnek végig rajta. A heptikások! De nekünk van tüdőnk, úgy-e kis lovam? Van ám, az írgalmas angyalát! A Rabló megértette gazdája gondolatát s mint a sárkány, röpült végig a vasúthoz vezető keskeny utcán. A torkolatnál, mint a fontolva haladó magyarság, föltűnik Hajdu barátom két ócska táltosa. Még ők most járnak az út felén. Laptató kocogással zörömbölnek a lelketrázó kövezeten. A kis hörcsög-ember látja, hogy forgószelezik rá szemközt a Vass Mihály lángot nyelt paripája. Az utca fenemód szűk, villamos is császkál ottan körűl, jó lesz vigyázni. Rövidebbre fogja a gyeplőszárat és rimánkodva kérleli a Villámot meg a Tündért, hogy az Isten szerelméért, csak higgadtan, csak nyugodtan. El ne ragadtassák magukat, mint a Mihály bácsi éretlen csikója. Vass Mihály ördögszekere zúgva közeledik. Ostorát rázva ordítja Hajdu barátomra, hogy térjen ki, mert emberhalál lesz. A figurás kis magyar, kontyára csapva süvegét, kézzel-lábbal igyekszik kitérőre fordítani két bánatos jószágát. De, mint minden magyar, ő is elkésett. Az egylovas kocsi, rettentő lendületével nekivágódik a szegény Tündérnek; az álmos állat beledől a hámba; a rúd egyet reccsen, eltörik, az istráng is utána szakad; a Tündér ott hever a kövezeten, mint egy sebesült csataló. – Jaj, a csikómat, jaj a Tündéremet! Agyongázolta ez a nehézlelkű ember! Fogják meg! A Hajdu barátom jajszavára összeröffen egypár utcadísze; rendőrért szaladnak és feldiktálják a Vass Mihály kocsiszámát: 15-ös egylovas. Megállítani nem lehet; hol jár már az azóta! A doktor úr érezte a szilaj zökkenést, ki is akarta nyitni az ajtót, de apja füle közé csapott a jóvérű lónak, még írgalmatlanabbúl kezdett vágtatni. Meghúzódott hát a kocsi sarkában; a házak és fák rohanásáról látta, hogy versenyt nyargalnak a széllel. Az óriás termetű Vass Mihály maga is megrészegedett a rohanástól. Most már csak azért is vágtába! Hátra se nézett, mit gázolt el Hajdu barátom alkotmányából. Nagyokat bődűl a levegőbe: hahó! Mintha a sötétségnek is neki akarna menni, előre fúrja bázsán-bikafejét és szinte öklelőzik a vadordítású északi széllel. Hajrá, kis lovam! Hajrá, drága Rablóm! Olyan örömet viszünk ezen a négykerekű kordén, hogy nem fér bele nagy Debrecen városába. Doktor úr lett az én gatyaszáros fiamból! Ha beteg a főispány, még azt is vissza tudja rántani a másvilág partjáról. Híj, de csillagotverő kedvem van! Leiszom magamat otthon a sárga földig. A piac közepén egy túlbuzgó rendőr elébe akar állani; kiterjeszti két karját, hogy ne tovább! – Tágulj, az apád irgalmát, mert lehengerezlek! – bömböli rá a bakról rettenetes Vass Mihály. A Rabló se veszi tréfára a dolgot: úgy hasba döfi az alkalmatlankodó sisakost, hogy hármat hemperedve terűl el a kocsiút szélén, mint egy béka. Vass Mihály most megijedt. Rendőrt gázolt el. Ebből baj lesz, kivált ha meglátta a számát. De csak van Isten az égben, hogy nem látta meg. Na, kis lovam, most szedd össze magad. Rugjad ezt a csatakos kövezetet, a hogy csak bírod. A hátunk mögött már kezd dorombolni a baj. Épen a Vecsey-ház előtt vágtatnak el. A kapuban künn áll a kocsi, benne az a pej csődör, aki a hevesvérű Rablónak annyira tetszik. Fáj neki, hogy a nagyúri gavallér ügyet sem vet a szegény, de nemes kancára. Meg akarja neki mutatni magát. A hintóhoz kanyarúl, hogy a kedves szeme előtt vágtasson el. De szerelmetes hevében annyira közel furakodik hozzá, hogy a kocsi kocsit ér s a sárhányó recsegve szakad le az úri fogatról. Vass Mihály rettentő káromkodással vágja a megbolondult állatot. Hogy a csillagos ég roggyon rád, mit akarsz? Neked is elveszett a szemedfénye, mint a vén Hajdu pókos keselyének? Összetöröd a kocsimat és rámszabadítod az egész nemes várost? Ezek most jönnek utánam; ha nem bírod velök a versenyt, megdöglesz! Hajrá! Hajrá! Szakadjon ki belőled a pára, ha bajt hozol a fejemre. Most már az ostor boldogabb végével veri a tajtékzó állatot, mert a csapója leszakadt. A Rabló, nekibúsúltában, hogy a Vecsey-csődör rá se nézett s hogy a gazdája ilyen bárdolatlanúl bánik vele: cikkcakkos kanyargással kezdi az útat futni. A kis kocsi jobbra farol, balra farol, nagyokat nyekken; jó szerencse, ha fel nem dől. Vass Mihály előregörbed és úgy veri a megveszekedett huszárlovat. Vágtatnak iránytalanúl, fergeteges rohanással, őrületesen. Egy kanyarodónál valami szegény öreg asszony akar átszaladni az utcán; de nem ér rá; az eszeveszett fiákeres elütteti. Vissza se horkannak, zúdúlnak tovább. A kis kocsi most már nemcsak a városba nem férő örömöt viszi, hanem a bizonytalan rettegés óriását is. Ott ül ez a láthatatlan rém a kocsi tetején, a Vass Mihály háta mögött. Benn, a kocsiban, a szegény pesti fiú reszketi az eleven őrület bakugrásait. Veri öklével a kocsi ablakát, hogy megállásra bírja bőszkedvű apját; de Vass Mihály már se nem hall, se nem lát. Kiugrani istenkísértés; az ember a lelkét kockáztatja. Rá kell bízni magunkat a kegyelmes véletlenre; talán csak vége lesz egyszer ennek az útnak is. Kezdenek maradozni az utcák; kikanyarodnak a városi kertek alá. Vass Mihályék odakünn laknak a Köntös-gát alatt. A rettenetes fiákeres hátranéz: nem üldözi-e valaki? Nem. Sötét és csöndes a határ. Be jó, hogy kivergődtek a sok bajjal rakott városból. Ez a szabadfutású mező már az ő birodalmuk. Szeretettel suhogtatja meg ostoranyelét a pompás kis csikó füle mellett; jól van, Rabló lovam, kirántottál egyidőre a bajból. Hanem azért a Vecsey-ház előtt való kanyargásért megabrakollak odahaza. Csak várj. A tajtékzó huszárlóval nem lehetett bírni; hiába próbálta csöndesedőre fogni gazdája, rá sem hederített, csak vágta lihegve, horkangatva az útat tovább. Beleesett a hajrá. Azt gondolta, trombitaszót hall s erre nincs Isten, aki megállítsa. Már bekanyarodnak a kertkapú útjára. Harapni lehet a sötétséget; világ sehol. Ezerszer megjárta már Vass Mihály ezt az útat ilyen vak éjszakában, de azért fél: árokba döccen, vagy tőkének szalad. – Hó, hó, lassan, kedves paripám; csak lassan; az ég szakadjon rád, hova igyekszel olyan nagyon? Hiszen idehaza vagyunk már. Nem látsz? Azzal jót sózott a vágtató Rabló fülére. Az állat megugrott, félrerántotta a kocsit; zuhé, neki egy fának. A kocsi recsegett-ropogott, az első jobb kereke összetört, az alkotmány félrebillent, Vass Mihály kivágódott a bakról, le a sárba. A lihegő állat megállott. A doktor, szegény, izzadtan ugrott ki a kocsiból. – Édes apám, nincs valami baj? Égzörgető káromkodással tápászkodott föl az óriás ember. Féllábára megsántult; az arca sáros és véres volt. Épen a házuk kapuja előtt feneklettek meg. A kocsi megsebesülve dőlt féloldalára; a doktor zöld ládája a Rabló négy lába közt hevert. A bravúros huszárcsikó reszketett, fújt; tompora tajtékba szakadt, zaboláját véres habbal rágta. Egy fájt neki most is irgalmatlanúl, hogy a Vecseyék szép csődöre még csak rá sem nézett. Az úton, amerről jöttek, kocsirobogás, lóvágtatás és emberek kiáltozása kezdett kibontakozni. Vass Mihály felfülelt: – Aha! Jönnek a sintérek. Na, kis eszem, most ne hagyj el. Hirtelen kifogta lovát; bevezette az udvarra. Megzörgette az asszony ablakát, bekiáltott: – Gyere ki, hé, feleség! Itthon a fiad! Kész doktor. Hogy az Isten marasztotta volna Budapest városában. Azzal kiment az ellenségei elébe. JULIS NÉNI ELKÉSETT. Délután, háromórás temetésre, a Rákóczi-harang is szólott. Úgy zengett, úgy zokogott, mintha valami kedves halottját vinnék a testhordó kocsin. Az utcaseprők megálltak az útkeresztezéseken, kivették az örökégő pipát szájukból s minden keserűség vagy gyűlölet nélkül mondogatták egymásnak: – Valami nagy kutyát temetnek. A Rákóczi-harang sírt. A decemberi köd úgy szállott le a házakra, mint egy végtelen hamúszínű fátyol. Gyász és szürkeség: ez volt az élet. Egy városvégi zsákutcából izgalmas sietéssel bukott szinte ki Julis néni. A harangszó verte ki napi foglalkozásából: a favágásból és farakásból. Afféle város szegénye volt, akinek megvan rá a joga és az oka, hogy a halottas házak előtt megtelepülve: kivárja a maga néhány garasát a gyászoló felektől. Vagy ötvenedmagával jószerint ebből él. Mi kell hozzá? Ügyes szimat, jó láb, szomorkás arc és rezgősen hálálkodó koldushang. Julis nénit szerették az Istenek: mindebből busásan juttattak neki. Fiatalsága hosszú volt, zivataros volt; a régi keleti papnők átmodernesült szektájának volt kombattans tagja. Mikor végigharcolta változatos csatáját, nyugalomba vonúlt. Az ősi bűnökért templomi koldusképen vezekelt. A sok öröméjszaka jóvoltát temetkező napok gyászával fátyolozta be. Istenhez tért, elkészült a halálra, hitt a túlvilági életben; vágta és rendbe rakta a fát, szerette a pálinkát és el tudott siratni minden rendű-rangú halottat négy krajcárért. Ennyi volt a rendes gyász-sallárium. Temetéseknél mindig a legelső volt. A többi szegények hallgatagon elismerték „kapitánynak“. Ha valaki mormogott, vagy kegyeletet sértett: Julis asszony ítélkezett fölötte. Megvolt hozzá a tapasztalata, megvolt a kora is: ötvenhat esztendő. Most, ezen a Rákóczi-harangos délutánon, hogy hogynem: elaludott. Az öreg harang mordúlt rá: „Julis asszony, temetünk!“ A derék kapitány, mikor ráeszmélt a harangszóra: elsápadt. Pedig ennek a kékbe játszó vörös arcnak munka volt elsápadni. – Jehova egy Isten, temetnek? Hiszen én erről nem tudok semmit. Máskor mindig tudta az utcát, a házat, a halott nevét, korát, halála fajtáját, a kántort, a diákok számát, mindent. Alig hisz a fülének. És megindúl Julis néni, szaporán. Ötvenhat esztendejéből odahaza hagy tizenkettőt. Nagy kampós esernyőjét hóna alá csapja, fejét a szügyébe vágja, nekidől a ködös levegőnek és megy törtetőn, lihegőn a harangszó irányában. Négy szögre vert patkója komoran kopog a sáros utcakövezeten. Kimondhatatlan színű rokolyája csatakot fog a nagy loholásban. Fekete kendője hátratorlik a tarkójára, ősz haját csak úgy lebegteti a szél. Uramisten, merre van az a halott? A Rákóczi-harang pedig kong-bong, zeng-döng, vádolóan, siratóan. Valami nagy halottat siratóan, Julis néni elmaradását vádolón. Szembejön egy kenyérhordó asszony. Julis néni megállítja: – Nem tudja galambom, kit temetnek? Az asszony egyet lök a hátát törő kenyéren, ránéz Julisra, annyit mond: – Nem. – Azt se tudja, hunnan temetnek? – Azt se. Julis asszony megy hát tovább. Előre. Rá kell találnia a házra, hiszen van annyi lelke. Négy krajcár nagy pénz, jó pénz ebben a nincsen-világban. Estére: kettőért kenyér, kettőért szalonna. A farakásért csak holnap fizetnek, mert ma már nem lesz készen. Teremtő szent Isten, micsoda csúszós út! Mintha ez a bitang sárcsatak is elébe állana, s le akarná rántani a lábáról. Előre csak azért is. A Rákóczi nagyon szomorúan szól. Befordúl a kollégium sorára. A szegleten, az antikvárius boltja előtt, kis diákok ácsorognak; Julis néni kedves arcot öltve szól rájok: – Lelkem úrfiak, nem tudják, kit temetnek? – Nem tudjuk mi, néni. Julis megvakarja a tarkóját. – Ejnye, ejnye. Vajjon mely tájon vihetik azt a halottat? – Azt sem tudjuk. Már itt a nagytemplom. Itt dörög feje fölött a roppant harang, a táborszájú sirató. De a templom előtt sem halottas kocsi, se nép. Talán még most indúltak el a háztól. De hol van az a ház, merre van az az utca? Édes jó Istenem, miért nem gyújtasz hirtelen világot a szegény halottsirató koldusasszony fejében? Négy krajcár forog szóban, keserves és édességes négy krajcár! Odaliheg az utcaseprőkhöz. Azokat is megkérdezi. A soványabbik megpihenteti a seprőt: – Bion, nem tudom, ki lehet. De nagy kutya lehet. Három harang szól neki, meg a Rákóczi. Hm. Maga tán rokona? Ezt már somolyogva ragasztotta hozzá. Julis asszony nem szólt semmit, rosszúl esett neki amit hallott, meg jól is. Nagy halott! Hiszen akkor talán nem is négy krajcár forog kockán, hanem öt-tiz-husz, vagy menybéli seregek Istene: egy korona! Egy korona? Igen, volt már rá eset, hogy a szegények egy-egy koronát kaptak nagy halott után. A siratók kapitányának elkezdett a szíve dobogni. Az a kiégett, elrongyollott, megfásult vén szív, aki váróterme volt az egész világnak, megfordúlhatott benne mindenki, – most úgy vert, úgy dobogott, úgy repdesett, mint egy tizennyolcéves szűzé, aki először indúl találkozóra. Egy korona! Egy temetésre! Amennyit máskor tizenkét halott után kapna: most egy kivonúlásra hullana ölébe! Egészen beleszédült ebbe a boldogságba. Most már dühösen, vadász-szenvedélylyel vágott neki a nagy, elterpedő városnak. Ebben a húszezernyi házrengetegben van valahol egy ház, ahol sárga homokkal van meghintve a járó, a kapún fekete lepel; a ház előtt húsz-harminc szegény asszony, elesett ember: mind egy koronára vár! Oda kell jutnia, ha csákányos fergeteg hull is ezen a gyalázatos, locsos-pocsos délutánon! A piacon caflat keresztűl. Egyszer csak olyan bágyadtság vert erőt rajta, hogy majd ledobban. Elréműl: ha ez a fáradtság ránehezűl a vállára, rábéklyózik a lábára, soha el nem ér a reménységek fokához. Egy pillanatnyi töprenkedés után betoppant a szegletboltba, ahol italt is mérnek. Alig tudja kilihegni: – Kettőér… tengeri… Míg a segéd kimérte a parasztpezsgőt, Julis néni halálos izgalommal vadászta ki zsebéből azt a keserves két krajcárt. Négy fillért. Lecsapta a pudlira, az üveget felhajtotta, egyet kahintott s olyan gőzerővel dobbant ki az utcára, hogy a küszöbön majd hanyatt döntött egy fiatal menyecskét. – Ni, a részeg… még elgázolja az embert. Julis néni nem hallott, nem látott. A veszett ital lángra lobbant benne, s őrült hajrába lendítette kimerült tagjait. Megolajozták a gépet, most már forogtak a kerekek, mint az ítélet. Az öreg halottgyászoló nekidőlt a ködbevesző nagy útnak s vak ösztönére bízva magát ment, szaladt, lihegett, fújt, kopogott-csöszögött, előre, mindig csak előre. De azért futtában boldog-boldogtalanra ráherdűlt: „Kit temetnek? Kit temetnek?“ Sokan lekacagták, sokan összekáromolták, mások rá se hederítettek. A bizonytalanság ingoványos lápjába tévedt Julis néni; minden lépéssel sülyedett, sülyedett lefelé; hanem azért csak ment, mint a bolond óra, előre. A harang egy utolsót kondúlt, elhallgatott. A négy krajcár mártírja összerettent, mintha valaki jól hátba vágta volna. A harang elhallgatott, a menet kiért a temetőbe! Most már hová? Most már merre? Kínos keserves gyászában könny sajtolódott a szeméből. Butának, Isten bolondjának szidta le magát, hogy épen ma kellett elkésnie. Utolsó garasát is az ügynek áldozta, még sincs semmi látatja. És, szégyen, nem szégyen, Julis néni ott a nyílt piac során sírt, sírdogált, mintha jövedelmes halottat siratna. Vagy háromszor megfordúlt a saját tengelye körűl, révedező bárgyúsággal nézett valami mentőszál után. De az esze megállt, nem bírt újat gondolni. Ekkor, Kátai Zsóka, testvére a nyomorúságban és halottsiratásban, beléje botlott. Már ugyan messziről integetett neki piszkos zsebkendőjével, de Julis néni befelé nézett, nem látta. Zsóka hát megbakkantotta oldalról a botjával. – Bakk! Bikmakk! Mit ácsorog itt Julis néni? Julis felrettent elalélásából és úgy nézett vigyorgó társára, mintha az a másvilág követe volna. Nem bírt szóhoz jutni, csak tántorgott. – Hej, hej, Julis néni! Hogy a kis kutyába maradhatott épen ma el erről a mágnás-temetésről? Olyan nagy fehér pénz ütötte volna a markát, mint a mienket. Ni! Azzal kigöngyölte szennyes vörös kendője csücskéből a sirató-pénzt; s diadalmasan odatartotta néma sorsosa orra alá. Egy ezüst korona volt. Julis néni először elsápadt, azután elbíborodott, azután violaszínben kezdett játszani az arca. Az a tenger keserűség és magaútálás, ami céltalan versenyútja közben elborította lelkét: most megháromszorozódott, vaspántokkal szorította össze a szívét: az el nem sírhatott könnyeket fölverte beroskadt szemeinek szürke tavába; a száradófélben levő tavak megteltek vízzel és kiöntöttek. Kibuggyant a fájdalmak esője Julis néni szeméből, görcsös rázkódással sírt, sírt, zokogott. Kátai Zsóka szívét megütötte a szánalom. Elrejtette a hatalmas összeget és vigasztalásra fogta a dolgot: – Na, na, nénémasszony. Ugyan már na! Hiszen nem a világ. Lesz még szőlő, lágy kenyér. Igaz, hogy a felekezetünk koronája hiányzott, mindenki észrevette; de hát nem utolsó nagy halottunk volt ez a mai, csak lesz hozzánk olyan jó az a kegyelmes Úristen. Na. Sohse sírjon kend; tudom zokon esik, de nem halunk bele. Julis néni csak csóválta a fejét; csak ingatta, csak rengette a fejét; a kezével meg olyan lemondó csapásokat csapott, mintha már mindennek vége volna. – Jaj, jaj, jaj, mindenható egy Isten, hogy lehettem én ma olyan nyomorúlt, olyan földneheze butája! Egyszer sütne ránk a nap, nekem akkor is szembehúnyósdit kell játszanom. Óh, ti vén gyalázatos szemek! Ti rossz házőrző kutyák: fülek! Nem bírtatok szólni, mikor eljött a vigyázás órája? Nem kár volna porba taposni benneteket. Egy korona! Egy ezüst korona! Tizenkét járat egyszerre! Egy heti keresményem oda, oda, oda. És elkezdte öklözni vén bolond fejét, szemét, fülét, hogy nem tudtak vigyázni, mikor a vigyázás órája eljött vala. Kátai Zsóka sokallotta a dolgot. Nyílt utcán voltak, emberek jöttek-mentek, bámúltak rájuk. Megfogta a Julis asszony kezét és gyöngéden húzni kezdte magával. – Jöjjön kend, ne álljunk itt csudabálványt ezeknek a szájatáti népeknek. Julis megbicsakolta magát. Nem állt kötélnek. Felütötte lekókkadt fejét, mosolyogni próbált: – Hehehe… Bolondság. Nagyon gyenge szívem van. Hát Zsóka, csakugyan? Mind egy-egy koronát? Mind? – Harmincegyen voltunk. Mind. Julis néni megint feljajdúlt, mintha kést ütöttek volna a szívébe. – Óh, csak én nem voltam ott! Egy ezüst korona! Egy drága ezüst koronát ejtettem a kútba. Hirtelen valami veszedelmes láng lobbant fel szürke szemében. – Mutasd azt a koronát, te! Hátha nem is igazi korona? Kátai Zsóka sértődötten nyúlt a zsebébe: – Már hogyne volna! Óvatosan kivette és hüvelyk- meg mutatóujja közé fogta, úgy mutatta. – Hadd lám! Julis néni egészen közel hajolt a fehér fényes pénzhez, hogy jól lássa. Csakugyan egy korona volt, 1900-as. Ekkor, mint a villámlás, csak fölvillant a pénz a levegőbe, nagy ívben elrepült a kocsiút szélére, ott élén gördűlve épen egy kanálisrostély irányában karikázott. Megállt. Zsóka még annyit se bírt mondani: vaskalap, – már Julis macskaugrással megcsípte a kiütött pénzmagot és se szó, se tartomány: belevágta, beletaposta a kanálisba. A szép ezüst korona elmerült. Kátai Zsókának csak most kondúlt meg az ütője. Irgalmatlan haraggal és sivalkodással veselkedett neki „kapitány“-ának. Egyenesen a szemét akarta kikaparni. – Rabló! Tolvaj! Tolvaj! – kiabálta eszeveszetten. – Ha én nem: te sem! – lihegte Julis néni. Ölre-birokra kaptak, egymás kontyából tépett zászlót bomlasztottak; míg egy udvarias rendőr be nem kísérte mind a kettőjüket a kapitányságra. A LENGYEL HERCEG. Levinszky, mint egy radikális újság munkatársa, kardrázó Bayardjául szegődött a Magyarországon még félénk szavú feminizmusnak. Elhatározása jóformán hősi tett volt, mert Debrecen puritán levegőjében csaknem törvénytelen zengéssel zengett még akkor minden szabad szó. De Levinszky vállalta az úttörők tragikus sorsát: vesszen az egyéni népszerűség, ha a jövendő társadalom megalapozásáért bonthat lobogót. Egyetlen, remekbe csinált kis lányát, Margitot is, szabad szárnyára eresztette: legyen színésznő, ha arra sodorja hajlama. És a kis lány már a harmadik évet tapossa a Nemzeti Színház színpadján, mint a Színi Akadémia növendéke, néma szereplőképen. Az újságíró, aki lengyel hercegi családból származtatta magát s akinek becéző neve az egész városban: „lengyel herceg“, tollal és torokkal küzd a feministák zászlója alatt. Minden csütörtök este felhangolja lelke hegedűjét és órás beszédeket vág ki lumpolástól elrozsdásúlt bariton hangján.