# Az uj földesur (3. kötet)

## Part 4

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/az-uj-foldesur-3-kotet-43779/index.md

– Bocsánat uram, mindjárt szolgálatára állok, csak ezeket a „documentumokat,“ miket magammal nem vihetek, teszem addig biztosságba, s a mentő legénységnek adok rendeletet, ki merre induljon, hogy a legnagyobb veszélyben levőknek legelébb nyujthassunk segélyt.

A csónakok és dereglyék csoportja nem sokára Aladár rendeletére minden irányban széledezni kezdett a folytonosan emelkedő ár ellen küzdve, s a félig zöld, félig kék sikon tekervényesen haladva a fenyegetett falvak tornyai felé.

Ankerschmidt ez alatt nyugtalanul járt alá s fel a gáton s hosszu bajuszát sodorgatta aggodalmában, mintha az volna mind ennek az oka.

Nem sokára visszatért hozzá Aladár.

– Most már rendelkezésére állok uram, ugy-e bár, nem lehetett többé kocsin haza menni? A jegenyési erdőn tul már eléje került önnek az árviz.

– Valóban onnan tértem vissza. Egy kicsit úsztunk is.

– Már most a kocsit jó lesz Szolnok felé elbocsátani, a töltésen bizton eljuthat odáig, itt nincs vele mit keresni egy ideig.

– De én haza akarok menni. Mi van otthon? otthon!

– Tudom: hiszen majd együtt megyünk. Magam is sietek szegény bátyámhoz. Az én hivatalom három hétre fel van függesztve, addig nem tehetünk jobbat, mint ha vizbehaló lakosokat halászgatunk ki.

– De ön minden dereglyét elbocsátott már.

– Igen. Azok a legközelebb eső falvakba vannak rendelve, mikhez már ellehet dereglyével egészen jutni; de ha mi hazáig akarunk vergődni, kénytelenek leszünk beérni egy kis könnyü alkotmánynyal?

– Alkotmánynyal?

– Ne tessék megijedni! nem constitutióról beszélek, hanem erről a kis sütőteknőről idelenn; ebbe beleülünk ketten, épen csak annyi emberre való; s az a jó benne, hogy a hol száraz földet érünk, az ember vállára kapja, s elviszi odáig, a hol megint következik a viz.

Valóban furcsa kis „alkotmány“ volt az: egyetlen faderékból vájt csónak, egy csáklyával, egy evezővel. Lélekvesztőnek is nevezik az ilyen alkotmányt.

Ankerschmidt csóválta a fejét, mikor azt meglátta.

– Ugy hiszem, szólt Aladár, hogy mi mind a ketten azt akarjuk, hogy minél előbb ott legyünk, a hol valakink van, a kinek életeért aggódunk: kegyednek leánya, nekem nagybátyám.

Furcsa fiu! gondolá Ankerschmidt; egy nagybátya életeért remeg, a kinek vagyonát örökölni fogja!

– Már pedig ha toronyirányában akarunk haladni, s azt sem akarjuk bevárni, a mig egy sik tenger lesz előttünk a róna, a mi holnapig meg lesz, akkor készen kell lennünk arra, hogy hol a csónak visz minket, hol mi azt. Tehát uram! ha van önnek kedve rám bizni a lelkét, a gőzhajó fütve van; harmadszor csengettek, tessék belépni.

– Mordkerl! dörmögé bajusza alatt a hadastyán; s azzal kocsisát a lovakkal együtt Szolnok felé elbocsátva, elfogadta az ifju segélykezét, kit nyugodt kedélyéből semmi küzdelem, még az elemek haragja sem birt kiforgatni.

A hosszu, keskeny csónak tökéletesen tele volt két emberrel; Aladár kezébe vette a csáklyát s meginditá a jármüvet, csak arra az egyre kérve utitársát, hogy maradjon szépen ülve a lélekvesztő orrában.

Ankerschmidt tapasztalá, hogy nagyon jó kis eszköz ez hozzá értő kezében. A kis csónak madárkönnyüséggel siklott végig a viz tükre felett, nem mindenütt az ut mentében haladva, hanem keresztül szelve a réteket, miken az ifju mérnök bámulatos biztossággal tudta tájékozni magát s ugy tetszék neki, mintha ugyanazon házak és tanyák közötti tér, mik mellett az imént kocsin jött el, igy csónakon sokkal rövidebb volna.

Néhol a csáklyát le kellett tenni a kézből, s evezőhöz nyulni.

– Sokkal gyorsabban nől a viz, mint gondoltam, s még mindig szemközt megyünk neki; szólt Aladár, erősen feszitve a lapátot.

– Ön talán fárad? felváltsam?

– Nem azt akartam vele mondani. Hanem azt, hogy minél jobban távozunk a Tiszától, annál mélyebb az ár; messziről került elénk, tehát minél távolabb, annál régibb a veszély.

Ankerschmidt szomoruan nézett le a vizfenékre. A viz szine alatt, melyen a csónak átsikamlott, meglátszott a szép kalászos vetés; a buzavirág még ott kéklett, a pipacs még ott piroslott közte, s a hajladozó kalászok, a kék buzavirágok és piros pipacsok között ott viczkándoztak a tiszai apró halacskák százai.

A vészharang zúgott minden faluból; a tornyok uszni látszottak az árban, mint mikor délibáb mutogat kápráztató tengert. Csakhogy az most ez uttal igazi tenger volt.

Egy egy félig elmerült fa meg volt rakva szokatlan zsellérekkel; nem veréb és seregélyhad, hanem ürge, patkánysereg foglalta el minden ágát, mely uszva odamenekült; minden irányban lehete látni ez uszó fejecskéket, a mint a vizet átszelték, nyugpontot keresve.

Egyszer egy ilyen kis kárvallott ürge egyenesen Aladár csónaka felé tartott; a mint az evező hordtávolába ért, elkezdett párvonalban uszni a csónakkal, picziny orrát magasan feltartva a vizből, gömbölyü füleit hátrahuzva s nagy terebély farkával kormányozva a vizben, s e közben oly kérőleg tekintve okos, ragyogó szemeivel Aladárra.

– Ez ártatlan minket megmentőinek néz; szólt Aladár mosolyogva, s azzal nyugalomba hozta az evező lapátot s odatartotta a kis menekvőnek.

Az abban a pillanatban felkapaszkodott az evezőre, s azután meg-meg gondolt rohammal felkapaszkodott annak rudján, onnan átcsuszott a csónak párkányára, s ott mind a négy lábát elnyujtva, fáradtan lehasalt.

Még a vadállatnak is bizalma van hozzá! elmélkedék magában Ankerschmidt.

A kis fenevad pedig csak feküdt ott lucskosan, sebesen lihegve, s okos szemeivel folyvást Aladárt nézve; mintha mondaná: te nem vagy az, a ki engem meg fog enni.

– Ez a jámbor ficzkó csakugyan utasszállitó gőzösnek nézett bennünket, szólt Aladár, s azután kivette zsebkendőjét s ráveté a fekvő állatkára, hogy ne dideregjen olyan nagyon; a mit az hálás köszönettel el is fogadott, csak később dugta aztán ki a fejét, széttekintendő a világban; s mint a ki átlátta, hogy biztos helyre jutott, első gondja volt, hogy toilettet csináljon; parányi tenyerkéivel százszor megmosta furcsa füleit, bajuszos pofácskáját, azután fogaival fölberzegetve hátán és oldalain az összecsapzott szőrt, utoljára hosszu lombos farkát keritve előre s végig fésülgetve gyors körmöcskéivel, azután megint ujra kezdve a mosdást, utoljára pedig két hátulsó lábára ült s ürgék szokása szerint elkezdett szorgalmatosan fonni.

– Az én barátom, ugy látszik, hogy egészen itthon találja magát, szólt Aladár, tulsó oldalra forditva az evezőt, hogy el ne riassza vele az ijedős természetü állatkát.

Nemsokára ismét szimatolva kezdé fejét emelgetni a menekült, mintha valamit keresne, s azt a sajátszerü czinczogást hallatta, a mi olyan, mintha titkon hegedüt hordozna magával.

– Az én barátom, ugy látszik, nem annyira szomjas, mint éhes. – Azzal előkeresett Aladár zsebéből egy darab kenyeret, – tegnapi vacsora maradványát – s abból morzsákat tördelve odahinté a piczi állat elé. És ez elfogadta a kinálást, fölszedegette a morzsákat, mindegyiket külön kézre fogva s ugy költve el, azután elégülten bujt a sátorba vissza, melyet Aladár odavetett zsebkendője képezett számára.

Ankerschmidt azt gondolá magában, hogy milyen jó dolga van annak, a ki utjába esik a szánakozónak.

– Mikorra reméli ön, hogy haza érünk? kérdé, saját gondjára térve.

– Most délre jár, a jegenyés erdő fele ut, s már közel látszik; ha odáig eljutottunk négy óra alatt, a másik felét az utnak három alatt bevégezzük, mert a szakadáson tul nem ellenünk, hanem utunk irányában fog folyni a viz.

– Valjon mi történhetett azóta azon emberekkel, a kik ott az utra kiszorulva várták a szabadulást?

– Bizonyosan még most is várják, mert ezen a környéken a dereglyének hire sincsen. Egyébiránt feléjük fogunk menni.

– De hisz mi ezzel a kis lélekvesztővel meg nem szabadithatunk annyi száz embert.

– Ezzel a lélekvesztővel nem; de talán egy jó ötlettel. Támad az embernek mikor nagy szüksége van rá.

Azzal derült arczczal evezett tovább, mint ki mulatságra jár, s tréfának veszi a veszélyt.

Fél óra mulva elérték a jegenyés erdőt, a honnan Ankerschmidt visszafordult; mint egy magányos sziget állt az ki a vizből; legszélső fái már a vizben áztatták lábaikat.

A mint az erdőt megkerülték, már messziről hangzott füleikbe valami határozatlan zaj, mindenféle emberi hang siket vegyülete, mint távoli népes vásár hangja; csakhogy sokkal szomorubb annál. A sik kitárultával uj szinhelye mutatkozott a vésznek. Az átszakasztott ut töltése most már mind a két oldalán sik tengertől volt ostromolva, a hab széles fodrokban jött felé mindig uj meg uj rohammal, s elsepréssel fenyegeté az egész ellenálló gátat.

Alig volt hatszáz ölnyi a száraz tér, mely még kiáll a vizből, s melyről előre vagy hátra menni már akkor sem lehetett, mikor Ankerschmidt először itt volt. És e keskeny veszendő gáton száz meg száz szekéren jajveszéklő nők, siró gyermekek csapata tördelte kezeit; férfiak magas póznákon lobogtattak fehér kendőket, segélyt, szabadulást kiáltott minden torok. A viz nőttön nő; ha az éjjel meg nem szabadulhatnak onnan, a reggel nem fog ott találni sem embert, sem szekeret, sem töltést.

Ilyenkor, mint guny a sorstól, kanyarodott feléjük a kis lélekvesztő, midőn dereglyére lett volna szükség.

Midőn olyan közel ért a veszélyben forgó néphez Aladár, hogy szavait megérthették, neki ereszté hangját.

– Hahó! Van-e itt egy okos ember? Ha van, álljon elő, hadd beszélek vele, a többi meg fogja be a száját.

Erre csakugyan elhallgattak, s akadt egy egy ősz haju ember, a ki levette a kalapját, s elvállalta, hogy ő okos ember.

– Nem kell jajgatni, hanem segiteni magunkon! szólt Aladár, közelebb huzva csónakát; mire való ott az a jegenyés erdő? oda kell menekülni mindenkinek.

– Oda ám uram! szólt fejét vakarva az öreg, de uszni nem tudunk; s ha tudnánk is, a sok asszonycselédet csak nem hagyhatjuk itt vesztére.

– Hát ki mondta, hogy itt hagyjátok, azoknak is át kell jutni. Én persze ezer embert át nem hordhatok az erdőig ezen a ladikon, mert az három napig tartana, és addig a viz nem vár; hanem ha tizszer fordulok, átvihetek tiz markos legényt, a ki azután hevenyében ledönt nehány szál fát, tutajt üt össze, s a tutajon áthordhatja az egész társaságot az erdőbe; onnan aztán csak nem visz el senkit a viz, mig érte jőnek.

A megrémült népnek tetszett nagyon a mentő javaslat; egyszerre ugrottak ötvenen is, hogy készek átmenni a tutaj-készitésre.

– Csak sorjára a dolgot! Majd előbb a méltóságos ur kiszáll, mert hárman nem férünk; az evezőt pedig nem adom a kezemből, mert nem tud minden ember ezzel a lélekvesztővel bánni, s ha felforditja, akkor aztán mind itt rekedtünk. Tehát előbb, uram, ha megengedné, az erdőnél megállanánk.

– Ott nem használhatok, szólt Ankerschmidt; hasznosabbnak látnám itt szállni ki a nép közé, legalább lenne, a ki rendet tartson.

– Az még jobb lesz. Aladár nem is vesztegetett több szót, nehány evező nyomással parthoz állitá a csónakot, s kihagyta lépni Ankerschmidtet. „Atyafiak, ezennel kijelentem, hogy a mit a méltóságos ur parancsolni fog, annak engedelmeskedni kell. Ostromállapot van, sok száz élet forog kérdésben, a ki szót nem fogad, azt teketoria nélkül főbe lövöm.“

A fenyegetés használt, a tolakodók szépen távol maradtak, s Ankerschmidt kiválaszthatta csendesen a legmarkosabb legényt, kit Aladár legelőbb szállitson az erdőig.

Öt percz kellett oda és visszatérni.

Visszajövet kérdezé Aladár Ankerschmidtől, hogy viseli magát a publicum a kivételes törvények alatt?

– Mint bölcs emberekhez illik.

– Ezt szeretem hallani. Nem is magyar embernek való, hogy veszedelem idején kiabáljon.

– De mikor ugy retteg a cselédség ettől a nagy viztől? jegyzé meg az ősz földmives.

– Micsoda nagy viz? Hát a tenger nem nagyobb viz? Hát még ha az megharagszik? Hát mikor az angol hajósok alatt meggyulad a hajó a tenger közepén, száz mértföldnyire a parttól? mit csinálnak azok? No majd elmondom, ha megint visszafordulok. Ülj veszteg öcsém ott a ladik orrában, s ne félj addig, mig engem látsz!

Öt percz mulva megint átjött a ladik, Aladár folytatá beszédét addig, mig a harmadik legény elhelyezte magát.

– Hát azt teszi az angol, hogy az égő hajóról előbb csónakra szállitja az asszonyokat, gyerekeket, aztán férfi utasokat, azután az élelmi szert, azután a leveleket és a hajószerszámokat, s csak azután hagyja el a hajót maga a hajóslegénység s a ki utoljára távozik el; az maga a hajóskapitány.

– Jól van uram, szólt az öreg; én leszek hát az a hajós kapitány itt most ezen a vizen.

Az erdőben minden fordulónál több fejsze kezdett kongani; a nagy szálas jegenyefák egymásután omlottak a földre, mire a tizedik legényt is átszállitá a csónak, már akkor annyi fa volt levágva, hogy két tutajt össze lehetett belőle tákolni. Aladár azt is megmutatta hogyan kell, mert ez a soha vizet nem látott nép gyámoltalan volt az ilyen munkában; készitett nekik kormányt, evezőt, elrendelte, hogyan kell a tutajt a fahengereken a vizre ereszteni, s azután két legényt maga mellé véve, csónakát a tutajhoz köté s átkormányozta azt a töltésig.

Nagyobb örömriadal nem fogadott még parthoz közelitő jármüvet, mint e szerény uszó talpat. Annyi száz veszendő lélek látta benne jövendő napjait megtartva: annyi szem lett nedves e látásra.

– Atyafiak! Szólt Aladár a parthoz érve; most már csak rendet kell tartani, s azután nem lesz semmi baj. Legelőször az asszony és gyerek népet kell átszállitani, a kik legjobban félnek s szaporitják a bajt. Azután megint egy csoport erős fiatalt, a kik még egy nagyobb tutajt készitsenek, utoljára maradnak az öregek, a kiknek legtöbb eszük van. Egyszerre harmincznál több embert nem szabad fölvenni. Mikor minden ember biztos helyen lesz, akkor át lehet jönni a lábas jószágért, csak a tutaj mellé kell kötni, az átuszik, ha van mihez ragaszkodnia. Ugyanekkor a szekereket is fel lehet rakni szétszedett állapotban. Nem fog semmi itt veszni. A kormányos vigyázzon mindig, hogy a tutaj balszegletét a viz folyása ellen tartsa. Holdvilággal minden elkészülhet. Hát kend, öreg, mit sirat még?

Az öreg előljáró megtörlé veresre sirt szemeit inge ujjával s megcsóválta fejét.

– Igaz, tens uram, hogy az életünk eképen mentséget talál, de ha elnézem ezt a gyönyörü sikságot, s elgondolom, hogy ez tegnap még mind zöld vetés volt, olyan, mint az áldás! s ma már viz alatt van; lehetetlen, hogy ki ne essek a szememből a köny.

– Jaj öreg, a szegény tótokat odafenn Árvában soha se viszi el az árviz. Az ott, hogy is mondja a Kis Tükör: „él a szegénységnek zabkenyerével.“ Kendteknek pedig ide lenn a sikon ötven esztendeig jó dolguk van; ha egyszer csapás éri, a másik esztendőben majd kiheverik, azért a magyar ember csak nem megy koldulni a szomszédba. Nekem is van nagy jószágom, nem egy napja, hanem nyolcz esztendeje már, hogy rajta van az árviz, nem is megy le róla soha; azért még sem pityergek, hanem látok dolog után. Kiteremti az Isten, kinek mire szüksége van; nem hal meg Magyarországon éhen senki, csak a két tenyerét ne sajnálja.

Az öreg meggondolta a dolgot s azt mondta, hogy „biz igaz a!“

– No nem sirunk hát többet. Ezt se tesszük. Hanem ha szabad megtudakolnunk becsületes nevét; mondaná meg, hadd hirdetnénk az ismerőseinknek, ki szabaditott meg e mostani szorongattatásunkból? hogy még az unokáinknak is meghagyhatnók, kit emlegessenek meg, a midőn az uj házak mestergerendáin olvasni fogják az „épitődött Anno Domini hányban? a nagy árviz után!“

Aladár és Ankerschmidt e kérdésnél már a csónakban ültek, Aladár megnyomta utitársa lábát, hogy hallgasson, ő pedig visszafordulva e nevet mondá.

– Az én nevem Weltumsegler Jonathan.

Az öreg megcsóválta a fejét s azt jegyzé meg:

– No, ez sem igaz ám: tisztesség nem esik mondván.

Aladár pedig a vizbe nyomta a lapátot s a parton állók üdvriadala mellett vágott neki ismét az özönnek.

– Ön a szerénységet egész a restelkedésig viszi, feddé az ifjut a lovag ur; hogy még a nevét sem fedezé föl a jámborok előtt; a kik valóban oly hálaérzettel kérték azt.

– Nem restelkedésből tettem én azt, hanem azért, mert a jámborok szája eljár, s igy azután a nevemet majd nemcsak az unokák emlegetnék, hanem a Bezirks-Vorstandok is.

– Ah! igen? ön attól tart, hogy a hatóság megtudná önnek e dicséretes tettét, s fél tőle, hogy valami kitüntetést kap, s még a hivatalos lapban nyilvánosan megdicsérik. Már igy értem.

– Dehogy érti. Attól tartok, hogy a mint lefut a viz, meglátják a sok levágott fát a kamarális erdőben, megidéznek „wegen Forstfrewel“ s ugy rám olvassák a paragraphust, hogy meg sem moczczanhatok ellene, már pedig én, ki előkelő várfogoly voltam, restelnék most megint alsóbb fokozatu fegyenczházi fogságba kerülni.

Már ez ellen aztán Ankerschmidtnek sem volt semmi szava.

– Siessünk haza felé. Két órát eltöltöttünk itten, azt most éjszakával kell helyrepótolnunk.

– Ön kifáradhatott.

– Még nem érzek belőle semmit.

– Szivesen felváltanám.

– Kardot, evezőt soha sem adok ki a kezemből. Különben most már könnyebb munkánk lesz, a viz-folyás mentébe jutottunk.

– Nem látni még a falu tornyát?

– Nem. De azért jól ismerem az utat. Sötét éjjel is oda találnék; hát még fényes holdvilágnál.

A csónak csakugyan sebesebben haladt, mint délelőtt, most már nem tiszta átlátszó vizen, alulról feltündöklő zöld vetés, pipacsvirág fölött; hanem rút, szemetes habarékban, a mint az egyenesen jött a Tiszáról, felszine ellepve nádgyökérrel és réti szénával.

Valami távol vadaskert lakóit felverhette a viz, azok ott usztak végig a csónak előtt hosszu sorban, oly közel, hogy Aladárnak várni kellett, mig a hosszu convoi elhalad előttük; a pompás szarvasok ágbogas agancsai, az őzünők okos fejecskéi meg sem rebbentek emberi közelléttől s a szarvascsorda közepén ott uszott nagy lubiczkolással – egy csikasz farkas.

– Ha ezek a jegenyésre menekülnek: az én embereimnek lesz ma vadpecsenyéjük, s két hét mulva bünvádi perük – vadórság miatt.

A nap jól lehaladt már, mire Aladár jelezte, hogy a falu tornya látszik már a tenger látkörén.

Hanem még az nagy messzeség. A sikság optikája csalárd.

Aladár tanácsolá Ankerschmidtnek, hogy még ne nézegessen hátra, mert beletelik három óra, a mig kastélyát megpillanthatja; addig sokkal jobb lesz, ha végig fekszik a csónakban s megkisért egyet aludni, a mire nagy szüksége lehet a tegnapi álmatlan éj után.

Ankerschmidt megfogadta, hogy lefeküdjék, azt ugyan erősen állitá, hogy azért nem fog elaludni, minélfogva aztán, a mint a fejét letette, csakugyan rögtön el is nyomta az álom.

S ha valaha fog valamiért köszönettel tartozni az életben Garanvölgyi Aladárnak, ugy ez azon tanácsadása lesz, hogy aludja át ezt az időt.

Azt az időt, a mi alatt a csónak a lakóhely felé közeledik.

Hogy ne lássa perczről perczre közeledni azt a képet, mely a fényes holdvilágnál oly kisértőn emelkedik ki a vizből; egy összeomlott kastély képét.

Aladár látta ezt már, oly messziről, a minőre jó szemei elláttak, hogy Ankerschmidt kastélyának teteje meggörbült: minden evezőnyomás, mely közelebb hozta a tárgyat, világosabbá tette a romlást, már a dült ablakok, a szétvált falak repedéseit lehete látni; már a leomlott szárnyak, a beszakadt homlokzat romjai is kitüntek s Aladár örült nagyon, hogy egyik evező nyomásról a másikra nem látja ezt Ankerschmidt közelebb-közelebb jönni, ugy, miként ő.

Késő éjre járt az idő, az egész tájt nagy csend ülte: az a csend, a mi az ébrenlevő lelkét megnépesiti bántalmas gondolatokkal; az elhagyottság csendje.

Pusztitó elem foglalta el az egész sikot; a láthatáron két hold látszott egymás felé közeliteni: egyik az égen, másik a vizen.

E szomoru világitásnál, mint nyomasztó álomlátás közeledett egyre az Ankerschmidt kastély romalakja, minden evezőcsapásnál jobban kitüntetve düledékeit. A félrecsuszott ablakok, a lefordult tető felmeredő szarufái, a szétvált nyilás a tüzfalon, a magára maradt kémény, egy egy meztelen boltozat, mindig világosabban rajzolódtak az estderünél. Nemsokára az is kivehető lett, hogy a vizár a földszint ablakain át hatolt be, s a mint a csónak végig haladt a homlokzat előtt, a mint a kastély közepén be volt roskadva, azon keresztül, mint egy perspectivben meglátszott az ősi alacsony kastély alakja, az nem omlott össze.

Aladár kétszeres igyekezettel feszité a lapátot; s tekintetét le nem vette az alvó utitársról. Az volt szándéka, hogy nem költi őt fel; elevez szótlanul a rom mellett, ne lássa ő azt meg, s csak akkor fogja őt felkölteni, midőn nagybátyja házához értek, ki bizonyosan megfogadta a jókor küldött tanácsot. Ott aztán bizonyosat fognak hallani a kastélyban voltak sorsa felől.

De talán az álomra hunyt szemek is látnak valamit; s az álmodók megérzik, ha közelit az a nagy gond, mely lelküket álmodva is eltölti, s épen ugy látja most Ankerschmidt a csónakban végig fekve, azokat a halomra dült köveket, azokat az összerecscsent gerendákat s a házán keresztül omló hideg fekete árt, mintha nyitott szemmel nézné; csakhogy ő még többet is lát, a kövek közt gyermekének véres testét, s a fekete vizárban a mint annak szép hosszu selyem haja végig-végig uszik. Az alvó homlokán nehéz veriték gyöngyözött alá s szakgatott lélekzetében tehetlen kiáltások hangjai töredeztek.

Aladár aggodalmas sietséggel evezett el a dult kastély előtt; s már már sikerült azt elhagynia, midőn az utczából, melynek végén a kastély állt, egy másik csónak bukkant ki, melyet a kanyarodástól eddig nem lehetett látni.

A holdvilágnál ép oly hamar ráismert Aladár a másik csónakosban Kampósra, mint az ő reá, de mielőtt inthetett volna neki, hogy maradjon veszteg, már késő volt; Kampós uram örömében akkorát rikoltott, hogy arra minden alvónak fel kelle riadni.

– Hahó! ifja tensuram! Hahó! kiálta a lelkes ur, csáklyája végére tüzve kalapját.

– Csitt, az Istenért ne kiabáljon… dörmögé Aladár, a házsorba igyekezve jutni.

Már késő volt. Ankerschmidt az első kiáltásra felriadt fektéből, s a mint szemeit felnyitotta; a legelső kép, a mit meglátott, összeomlott kastélya volt. Talán ugyanazon látás, a miről folyton álmodott, testté válva.

Nehány perczig mereven, jégszemekkel, halott arczczal nézett a rémképre; azután felugrott, maga elé kapott, s az őrület hangján kiálta fel: „leányom!“

Ha Aladár jókor meg nem ragadja, a vizbe esik.

„Leányom!!“ orditá magán kivül a hadastyán.

– Ott van nálunk! nincsen semmi baja! lármázott Kampós uram, ki most észrevevé, milyen rettenetes ostobaságot követett el, s iparkodott minden tőle kitelhető tudományával Aladár lélekvesztőjéhez csáklyázni, erősen szerencséltetve azt a felfordulás minden esélyével.

Ankerschmidt arcza e szóra egyszerre kaczagásra vált, kaczagott, mint egy gyermek, mint egy őrült.

– Igazán? Igaz-e az! Megszabaditották? semmi baj sincs? Mely kérdések mindegyikét a naptár minden szenteire esküdve bizonyitá Kampós uram; oly pazarul bánva az ugysegéljenekkel, mintha nagy rablásért vallatnák.

– Nincsen semmi baj méltóságos uram. Ámbár elég orozva jött ez a gonosz veszedelem, éjnek idején; még sem történt semmi szerencsétlenség. A mint a harangot meghuzták, az öreg ur egyszerre talpon volt; kijött hozzám, kérdezte mi baj? Én mondtam, hogy a görgitői csőszök lóháton nyargalva jöttek, hogy már a határban a viz. No hát akkor be kell tömetni az utolsó kaput. A mint ez meg volt, már jött nagy harsogással az alsó utcza végén, épen a méltóságos ur kastélya felől az Isten haragja, a házak az utczán végig mind el voltak már töltésekkel rekesztve, hanem az utcza egyszerre viz alatt állt s ma estig az ablakok aljáig emelkedett, de azokon felül nem. A mi töltéseink ugy állják köröskörül, mint egy vár. A mint a viz csónakázható lett, azt mondta az öreg ur: „no Kampós, mit csinálnak most Ankerschmidték? azok nem fogadták meg az intést.“

– Erről beszéljen; erről, sürgeté őt a lovag, kit épen csak leánya érdekelt.