# Az uj földesur (3. kötet) ## Part 3 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/az-uj-foldesur-3-kotet-43779/index.md Ankerschmidt egészen helyesnek találta a gubás embernek azon okoskodását, hogy mikor az elemekkel szükséges küzdeni, akkor a mérnök vezényszavát fogadja minden ember; – s a mint az uj töltésre felhágott, kénytelen volt elismerni, hogy a Tisza valóban igen nagy ur. A fölháborodott szőke folyam a közepén egészen kidomborodva zúdult nyilsebesen gátjai közt alá. A töltésen kivül maradt topolyfák koronái, miknek csak a hegye látszott már ki a vizből, mutatták, mekkorát kellett annak nehány nap alatt áradni. A nagy száguldó viz szinén egyetlen hajót, egy jármüvet sem látni, máskor e hely malmokkal szokott rakva lenni, a mik sorjában, mint vadludak az égben, libegnek a kék viz fölött; terhes hajókat vontatnak máskor alattságra fogott lovak; mig viz mentében mármarosi oláhok tutajai szoktak csendesen vizmentén szállani; közben egy egy könnyü gőzös füstje is jelt ád a távolból, mig a part mentében halászcsónakok vontatják a kivetett háló apacsúrját, mely magasra áll ki fanyelével a vizből; – most mind ez eltünt. A malmok összezuzva, letépve lánczaikról, a jármüvek partra vontatva, az egész viz szine járatlan, még csak az egyik partról a másikra átjáró komp sem próbálkozik a viz erejével. A kötél, feszesen megdagadva huzódik egyik parttól a másikig; a varjuk százával ülnek rajta sorban, mintha az ő számukra volna az csupán ottan. Csak néha rémlik meg az egymás hátára tolakodó hullámok között valami fekete, a mi a vizből kétes alakú félrészszel kilátszik. Az ember találgatja, mi lehetne az? darab fa? házból elhozott butor, vagy holt ember? És a parton mindenki ugy dolgozik, ugy izzad, mintha táborban hányna sánczot ellenség tábora ellen: nyikorgó talyigakerék sirása, csattogó sulyok-bak pufogása több az emberzajnál, a ki mind nem ér rá most a beszédre, midőn a Tisza a gát utolsó araszát mossa. Ankerschmidt első tekintetre megértett annyit, hogy a munka legsürgősebb része abból áll, miszerint egy zsilip torkolatát, mely nem látszik eléggé biztosnak, hátulról huzott másodgáttal keritsék el; s e gát már annyira is ment, hogy csak a rőzseboritékot fonják még oldalára. – Ott jön a mérnök ur maga: szólt a gubás ember, egy szemközt jövő alakra mutatva, kiben Ankerschmidt alig ismerte volna meg ez uttal Garanvölgyi Aladárt, ha előre nem figyelmeztetik rá; annyira ki volt az forgatva minden urias alakjából a sok nap és éjen át rajta száradt sártól, öltözete megtépve, kopva a rőzse emelgetéstől, kalapja formátlan az esőtől, s hangja rekedt a kiabálástól. Kevés asszony szeretne az emberbe, ha igy látná; – de a ki egyszer már szereti, az még jobban megszeretné! – Jó estét, méltóságos ur! üdvözlé a fiatal mérnök Ankerschmidtet. Kegyed nem hitt levelemnek, ugy-e bár? s eljött személyesen meggyőződni a baj felől. Tehát tessék körülnézni. – Fogadj Isten, szólt Ankerschmidt levetve szarvasbőr kesztyüjét, hogy az ifju feltört tenyerét ne keztyüs kézzel szoritsa meg. Ugy hiszem, hogy eleget láttam. Árad-e még a Tisza? – Ma csak öt hüvelyket áradt; valahol a tulsó parton gátat kellett szakitania, mert tegnap Tokajnál egy lábat nőtt. – S az ránk nézve könnyebbség, ha a tulsó parton ronthat gátat a viz? – Természetesen, mert akkor amarra szabad folyást kap; valamint amazoknak is az a menekülésük, ha minket önt ki a Tisza. – Tehát e szerint mi most mind a két parton egyenlőn imádkozunk: uram Isten, vidd a bajt a másik partra! – Sőt többet is teszünk, mint imádkozunk. – Iparkodunk megerősiteni töltéseinket. – Az volna a leghelyesebb; de annál sokkal rövidebb és költségtelenebb munka, meggyöngiteni az átellenes part védmüveit. – Nem vette észre méltóságod, hogy kiállitott őreim feltartóztatták. – Ah, tehát azok őrök lettek volna? Valóban egy a nevemet tudakolta és azt, hogy innen lakom-e vagy tul? – S csak azután bocsátotta fel a gátra, hogy megtudta ön kilétét. – Itt egészen táboriasan megy. – Kénytelenek vagyunk vele. Nem csupán az elemmel van dolgunk; hanem emberekkel is. Mind az innenső, mind a tulsó parton százezerek egész évi keresménye, háza, birtoka, mindene van koczkára téve. A veszélyt csak egy hosszu földsáncz választja csak el tőlünk. Ha ezt a földsánczot valamelyik oldalon áttörheti az ár, akkor a másik oldal Te Deumot énekelhet, mert ő megmenekült; hanem az elveszett oldalon aztán milliókra megy a pusztulás. A kétségbeesés pedig rosz tanácsadó. – Csak nem tart ön attól, hogy a tulsó partról átjőjjenek s gátjainkat elszakitsák? – Az is megtörténhetik, hanem az ellen őrök vannak kiállitva, mint rendes harcz idején. Nálam katonai rend van; éjjel minden száz lépésnyire őrtüz ég, s puskás őrök czirkálnak a gáton, a meddig felügyelésem terjed; hanem azt tudhatja ön, hogy nem azok a legveszélyesebb merényletek, miket fegyverrel lehet visszaverni. Majd egy gazdag ur jön elénk, ki fényes pénzösszegeket kinál, titokban, bizalmasan, s nem kiván érte egyéb szolgálatot, mint hogy itt vagy ott, a mi hibát a mérnök észrevett, azt ne lássa meg. Ha az árviz kitör, azt mondják, szerencsétlenség, ki bizonyithatja be, hogy azt a mérnök előre látta? ki vizsgálhatja a szivek és vesék titkait? Ha az ily csábitót elutasitjuk, jönnek szakértő tanácsadók, kik a járatlan mérnököt ugy elámitják, ugy tévutra vezetik, hogy egészen másutt erődit, mint a hol szükség van rá. Nem győzöm az ilyen embereket kergetni a tanyámról. Máskor jó emberek ezek, jó pajtások, de a veszély roszszá, ravaszszá teszi az embert, ha valami féltője van. Hála Istennek, nekem semmim sincs. Tán én sem volnék jobb a többinél. – De miért nem erősitik meg inkább a zsilipet, mint hogy uj töltést hánynak föl mögötte? kérdezé Ankerschmidt Aladártól. – Ezt már sokan kérdezték tőlem, még pedig hivatalosan. Ime itt feküsznek a partra kihuzott pilóták, a mik mindent megmagyaráznak helyettem. E szóval Aladár mintegy négy öt czölöphöz vezette Ankerschmidtet, miket puskás ember őrzött. – Tessék ide nézni. E czölöpöket az áradás mosta ki a zsilipgátból. Mindenikre fel van vésve a rendelt hosszuság: négy öl, három láb. Most vegyük az öl mértéket s mérjük utána: a tetejétől az aljáig tesz csak három öl négy lábat. Ebből az a tanuság, hogy a zsilip czövekei öt lábbal kevesebb mélységre vannak leverve, mint tervben határozva van; itt a vállalkozó takarékoskodott. E takarékosság következése most az, hogy az áradás alul töri keresztül a gátat, hiába volna minden erősités felülről, a pilotákat a mostani vizárral megerősiteni nem lehet. Ezért vagyok kénytelen egészen uj töltést huzatni azon a vonalon, a melyen e takaros munka tart; különben ott ázunk meg, a hol legjobban védve hisszük magunkat. Ankerschmidt boszusan sodorgatta bajuszát e tudomásra s több izben dörmögte magában: „ezt pedig annak a mennykő Grisáknak a védencze készitette.“ – Én is ugy gondolom, hogy még másoknak is fő e miatt a fejük; mint a kik közvetlen vannak benne érdekelve. Olyan emberektől is kelle kisérteteket kiállanom, a kiknek tulajdonképen semmi közük a vizépitéshez. Többek között valami Mikucsek ur járt itt már egy párszor. – Ah! Ismerem. S mit akart az? – Semmit egyebet, mint hogy hagyjam abba ezt a munkát s más fenyegetett pontokat menjek védelmezni. – S hogy szabadult ön meg tőle? – Igen egyszerüen; nem feleltem semmit szavára s ugy tettem, mintha nem hallanám, mit beszél. Én parancsokat osztottam, ő is; aztán mikor látta, hogy minden ember az én rendeleteimet teljesiti, megharagudott és elment. – Nem igérte, hogy visszajön? – De nagyon fenyegetőzött. – Hát csak hadd jőjjön, majd én is itt leszek. – Nagyon köszönöm e segitséget, de tudatnom kell méltóságoddal, hogy szállásom, melyen éjszakára elfogadhatom, egy csomó rőzsekévéből áll, melyből ott, a hol elesteledünk, kunyhót hevenyészünk. – Az pompás tanya. Hadjáratban sokszor megfizetné az ember az ilyen hotelt, ha kapna; mindenesetre itt akarok maradni. Van jó köpönyegünk, könnyen eltöltjük az éjszakát. A hadastyán könnyü léptekkel követte a mérnököt a lekötözött fashinákon keresztül rözsekunyhójáig, ott egy keresztbevetett füzvessző kévére mindketten letelepedtek. Egész este volt már, vadludak falkái tértek haza a vetésekről nádasaikba s a távol falvakból méla estharangszó tévedezett a Tiszáig; a töltés mentében bükkfakéreg-tülök messzehangzó szava adott jelt mértföldről mértföldre, hogy a nappali munkának vége van; a kik reggeltől napestig dolgoztak, mehetnek pihenni, s következik az éjjeli munka; mert a fáradságos küzdelem éjszaka sem szün meg: pihent kezek veszik át a letett ásót, kapát, s a töltés munkája halad tovább, elébb hold, aztán fáklyafénynél. – Mi sem hittük volna, hogy valaha egy sátor alatt fogunk bivouacozni. Szólt Ankerschmidt Aladárhoz, a fanyársra szurt szalonna zsirját csepegtetve a ropogó tüz mellett piritott kenyerére. – Közös az ellenség, felelt rá Aladár. – És közös a félteni való. – Nem minden értelemben. Nekem az, a mit védek, csak hazám; de nem birtokom. – Ez vágás akar lenni ellenem: hogy nekem meg csak birtokom, de nem hazám. Lássa ön fiatal ember; önnek nincsen igaza. – Akkor annál jobb. Különben most csakugyan kevés előnyünk van egymás fölött; ha igy árad a viz, holnap mind a kettőnk birtoka egy helyen lesz; a tenger fenekén. – De ez a tengerfenék is egy helyen lesz: – sziveinkben; mondá rá Ankerschmidt, s Aladárnak meg kelle ismernie a hangon, melyen e szavak mondva voltak, hogy az nem légre bizott phrasis. Bizony az nem lehetetlen! Ha Newton bebizonyitotta azt, hogy a földnek vonzereje okozza a pondus specificumot, miért ne lehetne a „magyar földnek“ oly specificus vonzereje, mely oka a szivek „pondus specificumának?“ A két férfi abban egyezett meg, hogy az éljel felváltva fognak őrködni. Aladár, mint a fáradtabb rész, előbb dül le pihenni; a mint a hold lemegy, felkölti őt Ankerschmidt, s azután reggelig ismét az virraszt. Aladár köszönettel fogadta az ajánlatot s köpenyébe burkolózva lefeküdt a puszta földre, fejét a rőzse-kötegre nyugtatva, s alig kivánt jó éjszakát társának, már elaludt. Ankerschmidt a rőzseköteg másik végén ült, s fát rakott a tüzre, hogy folyvást lángja legyen; hogy folyvást világitson, hogy ő folyvást láthassa az alvó arczát. Nagy tanulmány egy alvó ember arcza; minden vonás megtér akkor a maga eredeti kifejezésébe; az alvó arcz nem tud tettetést. Néha a szél lekapta a köpenyt az ifju melléről; Ankerschmidt mindannyiszor gondosan betakarta ujra s zavarta a tüzben az üszköket. A félhold éjfél táján alunni ment már, az ezüst csónak a széles folyamárban látszott libegni, mig a habok egész az innenső partig elhozták hosszura nyult fény-barázdáját; Ankerschmidt azzal a szándékkal volt, hogy hold lementével sem fogja felkölteni a fáradt ifjut, hanem virasztani fog helyette, mig magától föl nem ébred, s akkor azt fogja neki mondani, hogy épen most ment le a hold. Az ezüst csónak már meg is merült a vizben, már csak fele állt ki, mint egy égő promontor csucsa; majd az is lejebb, lejebb sülyedt; utoljára csak egy szikra volt már, a félhold hegye, azután az is elmerült a habon tul. Abban a perczben talpra állt az alvó ifju s jó reggelt kivánt Ankerschmidtnek. – Ah, ön fölébredt! – Most ment le a hold, szólt Aladár a még fénylő égre mutatva, melynek gloriája jelölé a sirt, melybe az égi vándor egy percz előtt temetkezék. – S ön megérzette, hogy mikor megy le a hold? kérdé Ankerschmidt bámulva. – Gonosz alvó volna az, felelt Aladár, a ki meg nem érezné álmában a perczet, melyre kötelezve van fölébredni. A hold lementével száz meg száz fáklyafény gyuladt a töltés mentében, a munka folyt, mint nappal; a taligák nyikorogtak, a kallóverést igazgató vezényszó vontatott hangja elvette az éjszaka némaságát. – Ha az ember behunyja szemét, azt képzeli, hogy nappal van a munkazaj miatt: monda Ankerschmidt Aladár elhagyott fekhelyére leheveredve; tudott ön aludni a kallózuhogástól? – Oh igen jól. Az ugy hangzik, mintha az ember a nagy édesanya, a föld szivét hallaná dobogni. – Épen csak a déli harangszó hiányzik, mely a munkásokat ebédre hivja. – Valóban nekem ugy tetszik, mintha harangszót hallanék a távolból. – Csak a füle cseng önnek; ennyi taliga rivás közül ki ismerné fel a távoli harangszót? Aladár azonban nem nyugodott, hanem nehány lépésnyire eltávozva, a hol az éjjeli őrtüz világa nem kápráztatta szemét, figyelmesen látszott valamit vizsgálni a Tisza távoli tükrén. – Ugy tetszik, mintha valami csónakot látnék közeledni. – Jó szeme lehet önnek, ha lát valamit, én csak a vizet látom. – Amott, a part mentében, a hol a lebotolt füzfák kiállnak a vizből. Most mindjárt eléri a füzfákat. – Valami tuskó lehet. – De én látom az evező nyomát a vizen, az valami csónak. Az őrök bizonyosan alusznak, hogy még eddig rá nem lőttek. Nehány percz mulva már Ankerschmidt is hinni kezdé, hogy csakugyan csónak jő feléjük; s azzal mind a két férfi hirtelen felkapta puskáit, s a töltésen a közeledő csónak elé mentek. A Tisza sebesen hullámzott, a csónak gőzerővel látszott közeledni. Kevés idő mulva már ki lehetett venni, hogy egy ember ül benne s két evezővel hajtja a ladikot, mely egy darab fából vájt lélekvesztő volt. – Hahó! Ki vagy? Hová? Kiálta rá Aladár, fegyverét lövésre emelve. A csónakos visszakiáltott. – Ne legyen az urnak baja azzal, hogy én ki vagyok? hanem gondoskodjék szegény életéről, mig van ideje; átszakitották odafenn D-nál a töltést. – Átszakitották? kiálta fel Aladár a düh és kétségbeesés hangján. – Ugysegéljen át azt. Láttam, ki volt az. Tudom a nevét. – Ki volt? – Nem mondom meg. Ha megmondanám, az urak becsukatnák börtönbe. Jó dolga lenne; ha kiszabadulna, még dicsekedésre venné, hogy ő is ott volt, a hol annyin mások; de ha én tudom, hogy ki volt? abból halál lesz. Jó reggelt ifju ur! – Megállj! kiálta rá Aladár; fordulj ide: köss ki a parton. Ha tovább mégy, lelőlek. – Csak tessék. Monda a csónakos s azzal végig feküdt csónakában. A kis lélekvesztőt nyilsebesen ragadta el az ár az utána bámulók szemei elől. Hasztalan lett volna minden rálövöldözés. Aladár neszelve fogá meg Ankersmidt kezét. – Uram, most már jól hallom a harangszót. Ez vészharang. Az az ember aligha valót nem mondott. Most nincs önre nézve egy percz elveszteni való idő sem; ha D-nál keresztül vágták a gátat, ugy az árviz hamarabb lehet ön kastélya kapujánál, mint jó paripái. – Hát ön? – Én itt maradok, mig valami tenni való lesz; ámbár itt nem segit többé senki, a viz megkerül bennünket. A munkások szét fognak szaladni, mihelyt e hirt megtudják, és igazuk lesz: mert mindegyiknek családja, gazdasága van otthon. Siessen uram; ez nem tanakodni való idő. – S hát ön hogyan fog később menekülni? – Van itt több ladik is, valamelyikre fölkapok s megyek torony irányában. Isten önnel. Azzal megszoritá a lovag kezét s puskáját szijjra vetve, abban az irányban, merről a rejtélyes csónakos jött, sebes léptekkel kezde haladni. Ankerschmidt sokáig ott maradt állva és utána nézett mindaddig, mig egyszer Aladár visszatekintett s kezével ujra inte a lovag felé. Akkor azután ő is iparkodott kocsijához eljutni. Mikor Ankerschmidt a szekérderékban alvó kocsisát felköltötte, még a töltésen dolgozó nép között semmi nesze sem volt a vészlármának; a sulyok zuhogott, a fáklyák és szurokszövétnekek lobogtak a part mentében. Ankerschmidt sietve fölszerszámoztatá lovait, s maga vette kezébe a gyeplőt, hogy a part tekervényes utain kitaláljon kocsijával. Egyetlen leánya tölté most be lelkét, ki most egyedül van a vész fenyegette háznál. Az országut és a töltés közötti rét süppedékes volt, a kerekek mélyen levágtak a kaucsukként ruganyos tőzegben: a hajnalcsillag is feljött már az égre, mire Ankerschmidt az országutra ki tudott vergődni. Itt azután kiereszté ostora sudarát, s rohamban engedé fogatát a kavicson haza felé rohanni. Egy egy kapaszkodónál, mikor a paripák tüszkölve haladtak lépést, időt vett magának széjjel tekinteni, s látta, hogy semmi szekér sem jön utána. Kezdé azt hinni, hogy vaklárma elől futott meg. A hajnalhasadásnál egy érmentéhez érve, nehány pillanatra megállitá fogatát, s a hidat elkerülve, lebocsátá lovait a patakba, hogy a mig azok nehány perczig szürcsölnek, a hidról széjjel tekintsen a vidékre. Még minden zöld volt. A rétek sárga és lilaszin virágszőnyeggel bevonva; a szántóföldek mindenféle szin árnyalatu zöld táblákra hasogatva, a lapályokon elszórt fehér és fekete nyájak legelésztek, fehér tehenek és fekete bivalyok. S a felkelő nap sugarával millió gyémánt ragyogott a füszálakon, s mint az ember árnyéka messze elnyult, körülötte fénylő nimbusz támadt a harmatos füben. Milyen boldog vidék! Ki békülne ki azon gondolattal, hogy mind ez egy nap, fél nap alatt elmuljon, semmivé legyen, hogy a mi most boldogság és poezis, az egy álomidő alatt ne legyen más, mint sár és kétségbeesés. Pedig az igy volt már megirva. Alig haladt Ankerschmidt vágtató fogata a hidon tul negyedórányira, midőn ismét egy hidhoz értek, mely valami ér fölé volt épitve; a mint a hidon léptetve mentek, kocsisa visszafordult és figyelmezteté a patakra. – Nézze csak, méltóságos uram, ez a patak most vissza felé folyik. Ankerschmidt kihajolt a hintóból, s valóban ugy tetszett neki is, mintha a patakocska medre nagyon meg volna telve zavaros vizzel, és fordult irányban haladna. Most már figyelmesebb kezdett lenni, s látta, hogy az ut mellett levő árkok mind tele vannak vizzel, a mik hogy nem rég telhettek meg, látni való volt a nem vizben élő virágokról, mik az árkok fenekét megtölték; az apróbbak már mélyen elmerülve, mig a szálas kórók, mig magasan kiálltak a vizből, bámulva tekintének le a lábaikat mosó elemre, mely gyökereiket fogja ölni, s más vegetatiót honosit meg helyükben. Egy ujabb negyedórányira az árkok már az ut melletti réteket is elönték, a sekély viz itt ott csillámlott a zöld vetés között. Odább haladva már itt amott az uton is átért a viz, s ott némi lefolyás látszott, s a lapály csillámlott a távoli kiöntéstől. – Siessünk: jobban siessünk! nógatá kocsisát a lovag; s folyvást aggódva nézte szekeréből, hogy huzódnak az égen egész falkái a vadkácsáknak és liléknek, mintha nagy sietségük volna minél előbb megtelepülni ezen a tájon. Az volt a legaggasztóbb, hogy egy lélekkel sem találkozott szemközt. Sem szekeres, sem gyalogos nem látszott az ut hosszában sehol; mintha valahol elfogdosnák őket. Egy helyütt már egész tó állta utját, mely fodrokat verve a szellőben, terült egyik berektől a másikig, s tudomást sem látszott venni a töltésről, mely közbe esik. – Vágj neki! parancsolá Ankerschmidt; a kocsis belehajtott a vizbe, a lovaknak csaknem hasig ért az, s a szekér derekán keresztül csapott; eltartott kétszáz lépésnyire, mig ismét szárazra lehetett érni. De szerencsésen átgázoltak rajta. Most dombos hely következett, melyet még nem vett fel a viz, ott egy kis erdő feküdt az ut két oldalán; az erdő zengett csalogány-daltól, rigófüttytől, a jegenyék akkor hányták virággyapjaikat; az ákáczok illatától át volt fülve a meleg lég; emberi ideg nem sejtheté azt, hogy mi van az erdőn tul? Alig értek ki a sürüből, hol a dombos hely lejtőre vált, midőn egy uj táj nyilt meg a szem előtt. Az már a vész panorámája volt. Távol és közel, száz meg száz helyen, mint elszórt tükördarabokban csillámlott a napfény a kiöntött árban, s az ut jobb oldala hosszu vonalban tengerpart volt már, széles vizártól ostromolva; az erdőn tul alig ezer lépésnyire mintegy harmincz ölnyi szakadás volt az uttöltésen keresztül, melyen zuhogva omlott át a tulnan jövő özön. E szakadáson tul az egész ut el volt lepve keresztbe hosszába forgatott szekerekkel, azokon kezeiket tördelő, jajveszéklő asszonyok, gyermekek, kiabáló férfi sereg; magával jól tehetetlen nép. A mint Ankerschmidt a szakadáshoz ért, megérté, hogy miért nem találkozhatott eddig szemközt senkivel? Az elöntött falvak menekülő népe nem tudott az akadályon keresztül jönni. Egy pár összetört szekér maradványa, mely az árok szélibe volt kivetve, tanusitá, hogy akadtak merész próbálkozók, kik át akartak hajtatni a keresztül omló zuhatagon; hanem az nem engedett magával megalkudni; minden irgalom nélkül elsodorta a vele kikötni merészkedőt, s azután mindig odábbszakgatta a töltést. – Nem lehet-e itt átmenni? kérdezé Ankerschmidt a tulnan révedezőktől. – Örüljön az ur, hogy oda át lehet! kiálta át valaki mogorván; – (nagy veszélyben az emberek nem udvariasak.) Köszönje, hogy jó dolga van! Egy kaputos ember azonban rá ismert Ankerschmidtre, s tisztességesebben kezde beszélni. – Veszedelem van a hátunk mögött uram; megkerült bennünket az árviz; menekednénk, ha volna hova? – Mit tudnak B*falváról? tudakozódék aggodalomteljesen Ankerschmidt. – Szomszédjában lakunk, hajnal óta halljuk a harangszót, de oly hirtelen jött a viz, hogy arra felé lehetetlen volna menni. – Nekem pedig okvetlen oda kell jutnom. – Kocsin ugyan bajosan; hanem ha jót akar uraságod, forduljon vissza, mig szinte ide nem reked, s valamelyik tiszamelléki állomásról jőjjön vissza dereglyével, s adjon hirt, hogy itt nagy a veszedelem, ha addig el nem söpör innen az Isten haragja. Ankerschmidt átlátta, hogy ezt a tanácsot meg kell fogadni; az átszakitott töltésen egyre sebesebben omlott a tóduló árviz; sebesen terülve szét a tulsó oldalon; itt nem volt mit időzni tovább. Megigérte a szorongatott embereknek, hogy nem sokára csónakokkal fog értük visszajönni s azzal parancsot adott kocsisának, hogy forduljon vissza és hajtson ujra a tiszai gáthoz, oda bizonyosan legkésőbben fog eljutni az árviz. Tehát vissza ugyanazon az uton, a melyen jött. Most már a virágos kórók az ut mellett, a nagy királydárdák sárga virágaikkal, mik elébb kiemelkedtek az árból, az iszap alá voltak gyürve; most már a kocsiderékig érő pocsóta az uton felvett lovat és szekeret, uszva kellett belőle kimenekülni; most már a gazdag árpavetésnek csak a kalásza ingott ki a vizből, s a hol fél nap előtt sárga és lilaszin virág öntötte el a kövér mezőket, ott most vizszintől visszatükrözve látszott meg az ég, mindenütt az ég! Nem legelésztek már a fehér és fekete nyájak a lapályon; hanem bömbölve futottak mind az ut felé s a dülő utaknál porfelleget vert a szekerek szakadatlan sora, mik a közelebb falvakból menekvőket hozták s hordták minden irányban tova. A rendetlen futamodásból ki lehete venni, hogy senki sem tudja, honnan jön a veszedelem? merre kell előle menekülnie? A körülfekvő falvakból egyre hangzott a vészharangszó, az égből az ezernyi vizi szárnyas rekedt zajgó hangja, s a földről az a megnevezhetlen aggasztó hangzür, mikor ezernyi ezer ember kiált segitség után. Egy egy fehér ház a mezők közepén, valami magányos tanya, körül volt már véve vizzel, a háztetőn valami asszonyok ültek, s ugy lobogtattak fehér kendőkkel a menedéktelen távolba. És Ankerschmidt arra gondolt, hogy talán most az ő egyetlen gyermeke is igy áll a a vészkörnyezte ház ablakában, és kiált segitség után, és lobogtat fehér kendőt; és nincs a ki megmentésére tudjon menni. Pedig mind ezt megmondta neki az a bölcs ember, a kit azért, mert olyan becsületes képe van, a finom urak szeretnek ostobának hinni, és ő nem hitt neki; a helyett, hogy rögtön éjjel nappal sietett volna házát körülsánczolni, elhagyta azt, hogy tudomást szerezzen arról, a mit el kellett volna hinnie. Pedig az a keményfejü ember, a kasznár még azt is mondta, hogy az egész uri kastély roszul van épülve; ha egy árviz neki jön, Isten legyen irgalmas, kegyelmes a benne levőknek. És ő akkor ezt sem hitte neki, midőn védhette volna házát, midőn segithetett volna a bajon; most aztán az a büntetése, hogy mindent hisz és maga előtt lát, midőn nem fordithat el semmit! Mire Ankerschmidt a zsilipgáthoz visszajutott, már akkor nem volt ott egyéb, mint Aladár és mérnöki segédmunkásai, s a készen tartott dereglyék legénysége. A többi menekült, a merre látott. Aladár nagy munkában volt; alig ért rá a visszaérkezett urat észrevenni, épen akkor kötöztette le a töltés karóihoz azokat a pilotákat, miket a viz eddig abból a bizonyos zsilipgátból kiemelgetett.