# Az uj földesur (3. kötet) ## Part 2 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/az-uj-foldesur-3-kotet-43779/index.md Erzsike ugyan azt az ó konservativ észrevételt tette, hogy ámbár a levélben foglalt titok az ő tulajdonuk, tán még is meg kellene várni, mig azt a papa alkotmányos uton maga át fogja nekik szolgáltatni; de Hermine azt veté ellen, hogy ő addig meghal nyugtalanságában, mig a papa megérkezik. Erzsike ugyan az ilyen neme ellen a terrorizálásnak ünnepélyesen óvást tett, hanem azért még is oda kölcsönözte himző ollóját a pecsét felmetszési államcsinyhoz. Furcsa levél! Egészen kék plajbászszal van irva; mintha azt akarná mutatni, hogy a telegrafos oly sietségben van, miszerint nem ér arra sem, hogy a tollát untalan a tintába mártogassa. Hermine reszkető kézzel tartá fel a sürgönyt s beletekinte. Hamar elolvashatta, csak ennyi volt benne. „Straff nem enged. Ujra követel. Pokoli ember. Nem tudok vele mit csinálni.“ Dr. Grisák. Erzsike átellenben ült testvérével a kis kerek asztalka mellett, s látta, hogy Hermine arcza egy pillanat alatt hogy válik halálra; mintha egy sötét, hideg kéz egyszerre letörülte volna arczáról az élet minden szinét. Hirtelen kikapta kezéből a sürgönyt s elhajitá. Késő volt: a méreg szivig hatott; csak annyi ideje volt még, hogy a székéről aléltan lehanyatlót karjaiba foghassa fel. A hazaérkező Ankerschmidtet, a mint lováról leugrott, azzal a hirrel fogadták, hogy leánya ismét nagyon beteg lett, még most sem birták eszméletre hozni. A postaállomáson megtudta már, hogy a sürgönyt elküldték. Sietett fel egyenesen leányai szobájába. A fáradt nyögés egy küzdő ajkairól már az ajtón keresztül hangzott elé. Erzsike apja lépteit hallva, eléje sietett. – Mi történt? – kérdé az apa remegő ajakkal. Erzsike eléje mutatta a felbontott sürgönyt, s csak ennyit szólt: – Ő olvasta ezt. Ankerschmidt egy pillanatot vetett az átvett levélbe, s azután összegyürve azt markában, csüggedten sohajta: – Akkor meg van ölve. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Straff ur a multkori scéna után csaknem összeverekedve doctor Grisákkal és Maxenpfutschschal, azt gondolta ki, hogy két napig nem ment haza a szállására. Csak a harmadik nap estéjén szólt be a házmesterhez, hogy hányszor kereste azóta doctor Grisák és Maxenpfutsch ur? A doctor ur kereste azóta nyolczszor, Maxenpfutsch ur pedig minden fél órában, még éjfélkor is. Ezt gondolni lehetett. Straff föltette magában, hogy még ma sem fog otthon hálni. Pedig már az elmult két éjszakát is egy sörkocsmában a padon hálva tölté, mert pénze nincs fogadóba szállni. Egész disponibilis cassája áll egy legujabb divatu negyedrész bankóból, melyből nem igen futja ki vacsorára egyéb egypár Kreuzerwirstlinél, obligat seres stiblivel együtt. A kalandor nevette magában a dolgot, a mint az utczán végig lőgérezett. „Nincs több egy felnégyelt bankó töredékemnél s azon gondolkozom, hogy két pár krajczárkolbászt hozassék-e és egy pohár sert, meg egy stinkadorest; vagy egy pár virslit, de két pohár sert és semmi stinkadorest?“ „Pedig csak ki kellene a kezemet nyujtanom, hogy rögtön negyvenezer forint legyen a markomban, s akkor beülhetnék az első hotelbe s olyan traktát csaphatnék, hogy hire menne.“ „Negyvenezer forint szép pénz.“ „De ha négyezeret ki kell belőle adni Grisáknak, ötezerötszázat Maxenpfutschnak, ezerötszázat aprócseprő hitelezőknek, harminczezer sem marad belőle.“ „Hanem az mégis szép pénz.“ „Még azzal is meg nagyságosuraznak akárhol.“ „De hátha még várunk s engedjük nőni a füvet.“ „Az az archimedesi csavar szép találmány.“ „Igen jó az, mikor az embert olyan nagyon utálják, mint engemet Ankerschmidt.“ „Oh elég gazdag ember, marad neki még egy milliója, ha azt a hatvanezer forintot kidobta is.“ „A leányát pedig nagyon szereti.“ „Ha már valaki két harmadát megtette az utnak, valószinübb, hogy a harmadikát is előre teszi még, mint hogy a két elsővel hátramenjen.“ „És hát legroszabb esetben is a negyvenezer forint már itt van; azért csak az üres tárczát kell kinyitni, hogy belerepüljön.“ „Tehát csak az a kérdés még; valjon még ma Kreuzerwirstli-e és hatvanezer forint, vagy pedig negyvenezer és pompás vacsora?“… No ha erre a kérdésre nehéz volt határozatot hozni; tehát a sors kegyeskedett segitségére jönni egy nemtő alakjában; a kit mi Maxenpfutsch név alatt ismerünk. – Megkaptam önt valahára! kiálta egyszer valaki félöröm, féldüh hangján az őgyelgőre, s midőn a galléron kapott férfiu hátratekintett, Vendelin barátját látta maga előtt. – No csakhogy ráakadtam! Kerestem önt mindenütt! minden kocsmában, minden kávéházban, a hova járni szokott; lesbe álltam a szállása előtt. Hol volt ön? hol rejtőzött? No már most nem szabadul tőlem, a mig dr. Grisákkal ki nem egyezik. S menten alá is dugta a kezét Straff ur karjának, ekként bizonyitva be, hogy e barátságos érintkezésből tényleg nem lehet menekülni. – De uram! pattogott Straff, mit erőszakoskodik ön velem? Ön nekem nem gyámapám, hogy odavigyen, a hova nem akarok menni. – No no no; csak semmi tüzeskedés! Majd mindjárt meg fogja ön tudni, hogy mije vagyok én önnek? – Hát hitelezőm no! Ugyan nagy érdem. Én nem félek ettől a nemétől a fenevadaknak. Pereljen ön be. – Csak legyen szépen nyugodt. Nem vagyok önnek hitelezője. Nézze, itt van a levél a zsebemben, ebben küldöm mind a tiz váltót Ankerschmidtnek. Ő majd kifizeti azokat nekem. Tanácsot is adok neki, hogy mit csináljon velük? Ne pörölje be egyszerre, hanem mindig csak egyet egyet; ön soha sem fog fizetni, hanem becsukatja magát. A hitelezőnek joga van önt egy évig saját költségén csukva tartani. Egy év mulva beperli önt a másik váltóval, akkor önt megint becsukják, és igy tovább. Tiz évig van ön biztositva koszt és kvártély felől; ha addig meg nem unja. Mégis csak vagyok én önnek valamije, ugyebár? Straff egészen képesnek hitte Vendelin barátját e fenyegetés kivitelére, a hogy a szemei forogtak. – Akkor aztán nincs szüksége Ankerschmidtnek önnel egyezkedni. Lehet ön felől nyugodtan, mert az adósok börtönébe nem parancsolják a feleséget a férje oldalához. Hát jön-e doktor Grisákhoz kedvesem? hee? – Majd meglátom. – De nézzen utána, hogy rögtön meglássa, mert én miss Natalie férje vagyok, s az engem megöl, ha vagy a pénzt nem viszem haza, vagy önön boszut nem állok. Ez csakugyan erős indok volt. A kit otthon oly veszedelem vár, az nem gyakorolhat az utczán irgalmat. – No – hát, az ördög nevében – menjünk! – Végtére! Hanem én nem tágitok ám öntől. – Nem bánom, menjünk karon fogva. Hol van szállva dr. Grisák? – Az arany-báránynál. – Odáig gyalog nem mehetünk; bérkocsit kell fogadnunk. – Nagyon jó, legalább annál kevésbbé szökhetik ön el tőlem. – Van önnél pénz? – Oh igen. Ámbár ez az ön kiadása volna igazság szerint. – Valóban? – No de nem bánom, ha megfelezzük. – Hahaha! megfelezzük? Alig hiszem hogy nálam kifussa. – Hát mennyi pénze van? – Egy firtli… – Egy firtli! Semmi több? És nem akar negyvenezer forintot elfogadni? No ön csakugyan ördöngös egy ficzkó! Az utolsó garasig hagyja menni a játékot. – Itt jön egy bérkocsi. Aztán csak arra az egyre kérem, hogy ne jőjjön be velem ezuttal Grisákhoz; ön mindig rontja a maga spieszburgeres mohóságával az én üzletemet. Mikor az ember alkuszik, ugy kell tennie, mintha nem volna szüksége arra, a mit követel. Ön képes volna kivakkantani, hogy az utolsó filléremnél vagyok, s még lealkudtatna az eddig meg ajánlott öszszegből. – No jó. Be nem megyek önnel. De az ajtóig elkisérem, a mig belép; mert én már mindent felteszek önről. – Hanem már most kináljon meg egy szivarral, mert nekem nincs. Nehány percz mulva az arany-bárány fogadó előtt szállt ki a bérkocsiból Orestes és Pylades. A kapus, Vendelin ur örömére, mondá, hogy a doctor itthon van: épen most kapott egy telegrammot. Fel is kisérte Straffot mindjárt a mondott numeróig, s csak akkor nyugodott meg, midőn látta őt belépni az ajtón. Azután lement a bérkocsishoz, s elszánta magát a bérkocsiban ülve várni meg barátját, mig kijön. Straff ur doctor Grisákot az ablak felé fordulva találta, ki ugy látszik nagyon érdekes tanulmányt talált abban, hogy este az utczai lámpásokat nézegesse. – Szép jó estét doctor! köszönt az érkező. Grisák a vállán keresztül nézett s azt mondta rá, hogy: – Servus! (– Üm, be nagyra tartja magát.) Straff ur nagy bizalmassággal veté le magát a pamlagra s discursust kezdett. – Nos doctor? Hát mit csinál az archimedesi csavar? – Széna-e vagy szalma? – Negyven-e vagy hatvan? Erre hirtelen megfordult a sarkán a doktor, s üregeikből kikelt szemekkel meredve a kérdezőre; förmedt rá: – Elmehet már ön zabot hegyezni Siléziába! Nem kell már önnek sem archimedesi csavar, sem negyvenezer forint, sem negyven réz krajczár. Ma éjjel meghalt önnek a felesége. Azzal odaveté eléje a telegrammot, „Hermine éjfél után 2 órakor meghalt.“ Straffnak legelőször is az jutott eszébe: nem lehet-e ez mesterfogás a doktortól, az ő megijesztésére; hátha ő maga táviratoztatott igy magának megrendelésre? Ennélfogva mosolyogva kérdezé: – Nem lehet ez tréfa, doctor ur? De már ez aztán kihozta türelméből a jámbor Treboniánt! – Takarodjék ön innen; ön ostoba, marha, gazember! Az ön veszett őrültsége tizennégyezerötszáz forintot lopott ki a zsebemből, a mi már benne volt. Ön szemtelen, akasztófáravaló, sat. sat. sat.! Hallott ugyan már Straff ur hasonló hizelkedéseket másutt is; de oly compact tömegben, mint ez uttal, még soha. Végül a düh, mely oroszlánokat szül, annyira potentiázta doctor Grisák tetterejét, hogy midőn a phrasisokból kifogyott volna: nehogy azokat elől kelljen kezdenie: megragadá Straff barátját nyakánál fogva, s ugy kilökte az ajtón, hogy az kettőt ugrott bele. Straff ur, e barátságtalan expeditió után, a mint a lökés közben félszemére csuszott kalapja alól előre tekintett, a mint két keze ujjhegyeit mellénye zsebébe dugta: elmosolyodva mondá magában: „E szerint mégis csak a Kreuzerwirstlinél kell maradni!“ Azzal fütyörészve haladt le a lépcsőn. A mint Vendelin ur megpillantá, ugrott ki a kocsiból s sietett eléje. – Na? Na! Megvan? Midőn e kétségbeeséssel és reménynyel torzitott arczot megpillantá Straff ur, meg nem állhatta, hogy hangosan fel ne kaczagjon. Megfogta a két vállát a bámuló férfiunak, ugy kaczagott a szeme közé: – Hahahaha, hahahaha! ön ugyan mulatságosan járt, kedves barátom. Az éjjel meghalt a feleségem. Agyiö negyvenezer forint. Már most fiakkereztessen, a hova akar. XIII. Az a hant, mely ide köt. És ha az élők elakarnák hagyni ezt a hazát, a halottak visszatartanák őket! – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Ankerschmidt akkor tudta csak meg, mennyire szerette leányát, mikor az a ravatalon feküdt már. Olyan könnyü azt kimondani: „elüzlek, kitagadlak, elfeledlek!“ hanem aztán mikor ott van fehéren, némán, halottan, s zárt ajka szól: „feledj hát!“ akkor nehéz azt elviselni. Mint a kétszerkettő négy, olyan világosan bebizonyitja azt az ész, hogy hibázott, vétkezett, méltó volt a bünhödésre: nem volt más megoldása az életnek; jót tett vele az Isten, hogy magához vette, – de csak nehezen fekszik az emlék a sziven örökké, s évek mulva is visszahozzák az álmok az eltűnt alakot, s bizonyságot tesznek róla, hogy nem olyan könnyü elmulni, mint meghalni. Szemébe mondja az álmodó az álomképnek; „te már nem élsz, meghaltál, láttalak eltemetni;“ nem ügyel az arra; ujra eljön, tesz-vesz, mint szokta élve, ébren, s beleavatkozik az élet dolgaiba. Ankerschmidt nagy hivatalt vállalt, midőn leánya meghalt. Éjjelét nappalát ez foglalta el. Tudós doktorokat hozatott, kik a holttestet bebalzsamozzák; művészeket, kik sirboltot épitsenek neki; mig az el nem készül, addig nem lesz temetés. Maga jegyezte fel egy könyvbe mindazoknak a neveit, kik a halottat meglátogatták, s albumot készitett a levelekből, mik gyászjelentésére válaszul érkeztek. Első helyen állt azok közt az öreg Garanvölgyié, másodikon Aladáré. Mikor a sirbolt tervet elkészité az épitész, ő maga indult ki annak alkalmas helyiséget keresni. Patak mellett, a zúgó ér mellett választotta ki leánya örök fekhelyét, a hol a fűzfák ugy szerettek egymással susogni. A szomoru füzek nagyon fognak ottan nőni. A patak mindig fogja dudolni az örök álomdalt az aluvónak. A mely nap a sirbolt alapját elkezdék ásni, meglátogatta Ankerschmidt urat Garanvölgyiék kasznárja. Elmondta a kegyes férfi, a mit Isten rábizott, hogy a szomorkodókat vigasztalja vele, s azután áttért arra, a miért urasága küldé. – Nagyságos uram, a tekintetes Aladár urfi köszöntésével jövök. – Köszönöm. – Tetszik tudni, hogy az Aladár urfi indzsellér… – Tudom. – Ő ezt az egész határt össze-vissza mérte egy időben, csak ugy mulatságból, ugy hogy azt is tudja, melyik ház esik magasabban, melyik alacsonyabban egész falu hoszant. – Ugy? – Az ám… Csodálatos, hogy ő azt is tudja, hogy a nagyságos ur kastélyának az erkélye épen egyenlő magas vonalban esik az öreg ur pádimentumával. – Szép. – De nem locskálkodni jöttem én ide nagyságos uramhoz ilyen szomoru alkalmatossággal, hanem azért, hogy megtudtuk, miképen a nagyságos ur kriptát méltóztatik épittetni az Istenben boldogult Hermine tensasszony számára; s tudtára esett Aladár urfinak, hogy a patak mentében tetszik épitkezni; ő tehát azért küldött engemet ide, hogy erről beszélném le a nagyságos urat, mert azt a helyet, mikor a Tisza kiönt, kétölnyi magasan ellepi a viz, s a drága hamvakat el fogná seperni. Ankerschmidt csak akkor kezdett rá figyelni. – Mikor a Tisza kiönt? – Igenis. Minden ötödik-hatodik évben el szokta venni azt a részt. – De hiszen most uj védgátaink vannak. – Nem érnek azok semmit. Nem mi csináltattuk… Elég az hozzá; az ér mellékét a föld árja felveszi, az nem sirboltnak való. Ankerschmidt kedvetlenül hallgatá az ellenvetéseket, neki olyan kedvencz eszméje volt az. A lombos füzfák a hüvös parton. – Azért a tekintetes ur azt az ajánlatot teszi, hogy ha nagyságod sirboltot akar emeltetni, tessék elfoglalni a nyirdomb napkeleti felét, melynek napnyugati oldalába a Garanvölgyi család sirboltja van épitve. Az egészen száraz, vizmentes hely, s olyan szép ott a szomoru nyirfák alatt. Ankerschmidt megköszönte az ajánlatot, s elfogadta. Tehát a szomoru nyirfák alatt! A domb egyik fele a régieké; a másik fele az uj földesuré. Ugyanazon fehér levelü fák susognak az ő halottja fölött, a mik a régen alvók szellemeivel már ismerősek. Egy hét alatt készen kellett lenni az épületnek. A holtak sietsége nagy. Egy hét mulva ment végbe a temetés Párosult abban a pompa és a gyász. Papok, énekesek messze földről; virágok a föld minden rónáiról; arany és selyem a koporsón, fáklyák és lobogó czimerek; csak a köny telt ki hazulról. Ankerschmidt katona ember volt; katonának sirni emberek előtt nem szabad. Az ő szaván nem volt szabad megérzeni annak, hogy e hang most temetésre vezényel. Mikor a gyászmenet a sirbolt elé ért, mikor a koporsót leereszték az üregbe, mikor a nagy kőfedelet rábocsáták az üreg nyilására, mikor az utolsó Amen elhangzott fölötte, akkor Ankerschmidt vette fel az első göröngyöt, hogy a sirdombra hajitsa. És ez a hant az, mely nem ereszt bennünket odább. Ez a göröngy tart bennünket idekötve, mely halottunkat takarja; ez a göröngy avatja fel a földet, melyet eddig csak tapodtunk, hazánkká, melyet térdelésünk szentel. Ez a göröngy magyaráz meg mindent, a ki még ezt nem értette. E naptól fogva Ankerschmidt lovag bár hová távozott volna is a föld kerekén, visszavonta őt egy hon, egy táj, egy domb, egy hant, a mit megholt leánya sirjára hajitott. XIV. A közös baj. Az életben maradt leány öröklé testvére részét – nemcsak vagyonban, de atyja szeretetében is. Ankerschmidt a temetés után ott marasztalá doktor Grisákot, ki, ha nem csalódunk, a legőszintébb könyeket sirta a halott felett; s a felett tanácskozott vele, hogy Erzsikét fiusitsa. Ha nőül megy, akkor is viselje nevét, s utódai az apai név mellett az anyait is. Két nap foglalkoztak e tervvel; másnap délben, épen fekete kávé után ellátogatott Kampós uram. A hőkeblü férfiu élénk piros arcza szokottnál hevültebb, üstöke a rendesnél borzoltabb és csapzottabb volt; valami nagy sietségben jöhetett. – Fogadj Isten! jó barátom. Mi jót hozott? Köszönté Ankerschmidt. – Hogy van inspector ur? Kérdezte doktor Grisák. – Köszönöm. Csak kasznár vagyok. Felelt, két oldalra meghajtva magát Kampós uram s sietve huzott elő egy levelet victoriája zsebéből. Engedelmet, méltóságos ur, Aladár urfitól kaptunk most egy levelet, mely igen sürgetős; az ifju teins ur azt irja, hogy e levél tartalmát tudassuk méltóságoddal is; a mit különben is megtettünk volna, mert ez ügy méltóságodat jobban érdekli, mint minket. – Mi lehessen az? kérdi doktor Grisák kiváncsian orrára csiptetve lorgnonját. – Engedelmével fel fogom az egész levelet olvasni. Tehát: „Kedves bátyám. A Tisza árja gyorsan emelkedik. Tokajból vett tudósitások szerint még mindig növekedő áradástól tarthatunk. Ha még két lábnyira nő, a füzesi töltést épen a zsilipnél át fogja hágni, ha ugyan a zsilip addig kiállja, miután már eddig is inognak a levert czölöpök. A mi vidékünkre ez beláthatlan baj lenne, mert a Nagy-Kunság felől a tulparton erős védgátak vannak emelve, s igy a Tisza arra nem önthetvén ki, olyan helyeket fog árjával meglátogatni, a mik még soha sem láttak árvizet: mint ezt már több helyen bámulva tapasztalják. Ha pedig e gáton áttör a viz, bátyám szérüs kertjéig meg nem áll; még egy láb emelkedéssel a juhaklokat is felveszi, s két lábnyi áradással a szobákban van. Azért jó lesz elővigyázati rendszabályokhoz nyulni. Szerencsére a szérüs kert erős fecskerakással van keritve, s a ház előtti kőkerités is kiállja a próbát, három láb magas trágyarakás köröskörül visszatartja az árvizet. E felől rögtön intézkedni tanácsos, mert ez a mi védgátunk nagyon roszul biztat. A kapukat trágyatöltéssel eltorlaszolni akkor is elég idő lesz, a mikor már hire fut a gátszakadásnak. Kérem e felől a szomszéd urat is rögtön tudósitani; mert az ő kastélya épen hetedfél lábbal fekszik mélyebben, mint bátyám laka s neki sokkal több oka van az önvédelemre.“ Doctor Grisák azt válaszolta erre a levélre, hogy az lehetetlen. – De ide van irva, kérem alássan; bizonyitá a kasznár, végig simitva tenyerével a levelet. Itt van. – Elhiszem, hogy ott van; de azért lehet nem igaz. – Micsoda? Hogy Aladár urfi ne mondana igazat? Szörnyedt fel Kampós uram. Ah tekintetes ur, akkor nem tetszik őt ismerni. – Én nem mondom, hogy készakarva ir valótlanságokat, de csalódhatik, mint minden ember. Hiszen hol van ide a Tisza? – Hat mértföldnyire. Igen, de a tenger meg száz mértföldnyire van, azért még is megmondja Aladár urfi hány lábbal fekszik a mi tornyunk gombja magasabban a tenger szinénél. Aladár urfi kitanult mérnök, kérem alássan. Első hónapban ezernyolczszáz forint fizetést kináltak neki a Tiszaszabályozásnál; ha ő azt mondja, hogy árviz lesz a falunkban, hát akkor az lesz; mert Aladár urfi azt érti. Doctor Grisák egyszerre mérnökké lett rosz kedvében. – Én is értem. Én is tudom, mi az a nivellálás? Nálunk Csehországban is vannak árvizek. Kampós uram rettenetesen sértve érezte erre a szóra nemzeti büszkeségét. – Csehországban árvizek? Micsoda árvizek? Egy kis patak megdagad, ha nagy zápor esett s elhordja a kis hidacskákat; másnap megint helyére megy. Mi az egy magyarországi árvizhez képest. Azt tessék megnézni, mikor minálunk árviz van! Tenger az, a min gályázni lehet. Aztán akkor tessék beszélni Csehországi árvizekről. – Oh, édes tisszttartó ur, világért sem akarom elvitatni ezt a dicsőséget Magyarországtól, hanem csak azt akarom mondani, hogy állhat egy folyó vize hat lábbal a tér, felett, melyet átszel, ha a gátak erősek, semmi veszély sem támadhat. – Igen, de épen az a baj, hogy az uj gát nem erős, a pilóták már is ingadoznak. Itt Ankerschmidt is közbe szólt dr. Grisákhoz fordulva. – Azon védműveket pedig az ön védencze készitette. Dr. Grisák nagyon kellemetlenül érezte magát e figyelmeztetés által érintve. – Azok bizonyosan elég jók is. Sietett bizonyitani a doctor juris azon jeles jog maxima szerint: „si fecisti, nega.“ Tudja, édes kasznár ur, a mérnök urak mind olyanok, egyik a másik munkáját mindig ócsárolja. Még soha sem találtam olyan indzsellért, a ki az előtte ottjártnak a munkáját elvetendőnek ne nyilatkoztatta volna. De már ezt nem állhatta tovább Kampós uram. Mélyen megsértve hajtogatá össze a levelet s eldugta zsebébe. – Engedelmet kérek, nem akarok a fiskális urral disputálni. Én csak méltóságodnak akartam átadni ez izenetet, kötelességemhez képest. Ha méltóztatik-e azt figyelembe venni, vagy nem, az méltóságodnak a dolga. Mi részünkről már megtettünk minden intézkedést. Most sietnem kell még a tanyákról felhajtatni a birkákat a majorsági udvarra. – De csak nem oly sürgetős tán a baj? Kérdé Ankerschmidt, ki maga is nagy mértékben hihetetlennek találta, hogy ez a sok szép zöld mező, a mi most is virágosan, tarkabarkán terül, a merre a szem lát, pár nap alatt tengerszinné válhasson. Kampós uram vállat vonitott. – Egyébiránt, biztatá Ankerschmidtet Grisák ur, egy ilyen kastélynak, mint méltóságodé, még az árviz sem ártana meg. Egészen más olyan ős paloták sorsa, miket vályogból meg polyvás sárból épitettek; azok persze mind rendre omlanak; de ezt egy bécsi épitész emelte; ezt nem ingatja meg minden kis tréfa. Kampós uram türelmének ez volt a kegyelemdöfés. – Már hiszen fiscális ur, a mi házunkat, az igaz, hogy csak idevaló pallér épitette, nincs is azon semmi czifra kivül; de azt mondhatom, mert ott voltam, hogy olyan téglából épült, mint a porczellán, csak ugy pengett; a vasat sem kiméltük annál, s a javát válogattuk hozzá a fenyőfának. Azt is láttam, mikor az a hires bécsi architectus ezt a kastélyt emelte; láttam micsoda téglákat égettek hozzá; láttam hogyan rakták meg az oszlopok közeit törmelékkel; láttam milyen keveset ügyeltek arra, hogy a fundamentumot mélyebbre ássák, mert alatta homok van; s azt mondom, hogy árviz napján nem laknám egy óráig ebben a kastélyban, ha ingyen nekem adnák. Engedelmet kérek méltóságodtól, hogy igy kimondom az igazat. – De ispán ur! pattant fel dühösen doktor Grisák. – Megyek már, mert ha soká maradok, még kulcsárnak szólit; monda felczihelődve Kampós uram, s még egyszer bocsánatot kért Ankerschmidtől; ki szépen megköszöné a hozott tudósitást, s azt mondta, hogy majd személyesen fog meggyőződést szerezni a veszély mekkoraságáról, s még ma ki fog kocsizni a Tiszára. Grisák urnak erre a hirre rögtön nagy mehetnékje támadt. Eszébe jutott, hogy holnap sürgetős megjelenési határideje van Pesten. Ankerschmidt nem is marasztotta nagyon, hiszen Erzsike maradhat még egy ideig leánynak, nem oly sürgetős az a fiuvá létel. A doctor juris lázas sietséggel iparkodott kocsira jutni, még Ankerschmidt tréfált vele, hogy tán attól tart, hogy már itt reked? Ő azonban csak dél felé szánta rá magát, hogy lekocsikázzék a Tiszára; a mi jó négyes fogatával öt óra alatt megtörtént. Midőn az országutról lekanyarodva, a töltés felé vette irányát, messziről láthatá, hogy száz meg száz ember jön, megy, talyigát tolva, rőzsecsomagokat czepelve, több helyeken karóütő bakok működnek ütenyre hangzó kiáltozás mellett, s a réteken agyaggal terhelt szekerek hordják a töltéshez valót egymásután. A mint a töltés elejéhez ért, egy gubás ember megállitatá hintaját s becsülettudó szóval tudakolá tőle. – Mit tetszik itt akarni? Ankerschmidt nem haragudott meg ez interpellatióért; hanem felelt rá illően. – A munkát akarom megnézni. – Szabad kérdeznem, hová való urasága? Tiszán innen, vagy tul? – Innen. – Akkor jól van. Nem mondaná meg becsületes nevét, ha szépen kérném? – Szivesen. Én vagyok Ankerschmidt. – Ugy? Az az ur, a ki Garanvölgyi ur szomszédja. Akkor leszállhat, a kocsi itt marad: annak nem szabad a töltésre jönni. – Kinek a parancsa ez? – Az ifju Garanvölgyi uré, az itt a mérnök: most annak fogadunk szót. Mert most nagy ur ám a Tisza? S ha megharagszik, annak a generális se parancsol, hanem az inzsellér.