# Az igazi humoristák: Cikkek a magyar nép humoráról

## Part 3

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/az-igazi-humoristak-cikkek-a-magyar-nep-humorarol-42372/index.md

A tanuság ebből az, hogy népünk okul és nem siket, nem vak a tudomány és a társadalmi kérdések behatása iránt, de nem fogadja azokat be a száraz valóságukban, hanem fölereszti a saját észjárása levében, lemálni hagyva azok magasb jellegét.

Pars pro toto, kell még idéznem egy példát. A megcsömörlött embernek fárasztó foglalkozást és sok testmozgást ajánl némelykor az orvosi tudomány; a nép pedig azt javasolja: „kilencszer kilenc siron hempergesse meg magát, nem lesz semmi baja.“

Az eredmény bizonyára egy, de a száraz tanácsot csakis ugy fogadhatta el a nép, hogy előbb átöltöztette a saját népies izlése szerint.

Ez lebeghetett szemei előtt azon papnak is, ki Nagy-Igmádon következőleg prédikált a káromkodás ellen:

„Hiveim, keresztények! Aki lop, annak megvan a maga haszna, aki szerelmeteskedik, annak megvan a gyönyörüsége, de aki káromkodik, annak bizony se haszna, se gyönyörüsége.“

Ennek a szája ize szerinti logikának aztán meghódolt az egész falu.

A SIRIRATOK HUMORA.

Nem nekem jutott föladatul hála istennek, elsőnek állitani, hogy a nemzeteket egyes adomáik jobban jellemzik néha, mint egész értekezések. Minden nép nagy szorgalommal igyekszik azokat összegyüjteni s alig van irodalmi genre, melynek szélesebb és hálásabb közönsége lehetne, mint az adomának. Mindenütt szivesen látott jelenség, a kunyhóban, a salonban, az egyetemi tanár száraz előadásában épp ugy, mint a parlamenti beszédekben. A legnagyobb államférfiak nem restellik egy-egy ártatlan adomával erősiteni meg argumentumaikat, vagy megingatni ellenfeleiket, sokszor nem is minden siker nélkül. Jól alkalmazott adoma jobban hódit némelykor mint a mügonddal készitett szónoklati remek.

Mi magyarok nem panaszkodhatunk; egész könyvtárt tesznek ki az efféle gyüjtemények, ami nem is csoda a par excelence adomázó nemzetnél, melynek ugyszólván legrégibb őse, már Atilla humorral felel Róma könyörgő püspökének: „Ha te az isten szolgájának mondod magad, én akkor az isten ostora vagyok.“

A német és francia erősebb lehet élc dolgában, de adomákban s illetve a bennök nyilatkozó humorban bizvást vetekedhetünk az angollal. Nem merem állitani, hogy mindazon adosmák, mik gyüjteményeinkben foglaltatnak kizárólag magyarok; kétségtelen, hogy sokat kölcsönöztünk a szomszédoktól is; de azt bátran lehet állitani, hogy leszámitva az átidomitott és becsuszott adomákat, még mindig gazdagok maradunk a saját eredeti, minden más nemzetéitől élesen különböző adomáinkkal.

Az angol adoma nehézkes és elburkolt, a francia finom, könnyed, a magyaré meg, hogy ugy mondjam, paprikás és zsiros. A francia adomán mosolyogni lehet, az angolén nevetni, a mienken röhögni kell, mert nem is jó, ha a bunkója[4] olyat nem csattan, hogy szinte hátba üti az embert figyelmeztetőleg: „itt nevess!“

De nem célom a magyar adomáról mint ilyenről irni; sokan tették ezt már előttem teljes sikerrel, s különben is nem tulajdonitok az adomának oly közvetlenséget, hogy belőle tisztán lehuzhassam a népben nyilatkozó humort, mert bizony sok kézen megy az át, mig aztán ügyes toll valamely gyüjteménybe megfésülve, kicsinositva leteremti. Ember legyen, aki rájőjjön, honnan keze, honnan lába.

Érdekesebb, mert szokatlanabb téren kivánom bemutatni a magyar nép szellemét és humorát, – sirirataiban.

Nagyon természetesnek látszik előttem, hogy nem azon siriratokról lehet itt szó, miket nagy emberek márvány emlékeire nagy költők készitettek; nem az olyan siriratokról szólok, minő például a Hugó tábornoké, kit „huszonötévi háboru megkimélt s két évi béke ölt meg.“ Az emlékkő szavai szerint, sem az olyan siriratokról, minő a Pákh Alberté, vagy a Tóth Józsefé, ki az „álmot játsza“ a kerepesi köztemetőben. Még kevésbbé kivánom összehalmozni azon együgyü ostobaságokat, helyesirási és rosz kadencziákat, miktől a világ minden temetője hemzseg, s mik legföljebb azt bizonyitják, hogy a helyesiráshoz és a verscsináláshoz nem mindenki ért.

De még azokhoz a siriratokhoz sincs semmi közöm, mik adoma-gyüjteményekben vagy közszájon keringnek, de miknek mesterkéltsége azon gyanura ad okot, hogy csak alkalmi megnevettetésre szánt pasquilleok, s az adomák országába tartoznak, minő pl. Nagy János uram sirirata, ki „született Debrecenben, meghalt hasrágásban.“ Vagy a hires miskolczi csizmadiáé Kiss Jánosé, hol a mesterségesen összekeresett rimekben van a nevetni való.

Ha az előbbieket akarnám összegyüjteni, tenném azt a „temetők költészete“ cimén s kétségkivül érdekes cikk lehetne; az utóbbiaknak azonban alig adhatnék találóbb gyüjtőnevet, mint „a halál papirkosarából.“

De kizárólag a siriratok humoráról kivánván szólani, csak annak egyszerü elsorolására szoritkozom, ami tárgyunkkal legszorosabb kapcsolatban kiván lenni.

A sirkövek architekturája a vallások általánosságánál fogva az egész világon majdnem egyforma, kivévén a törököknél, hol a kő vizszintesen van a sirüregre fektetve s szegletein egy-egy mélyedés hagyatik, hogy az abban összegyült viz a temető éneklő madarainak italul szolgáljon; továbbá a kövön egy nyilás, amin az Ur angyala ki és be járhasson a boldogultakhoz. A katholikusoknál kereszt jő az emlék fölé. A többi felekezet, ami még a mult században is nagy mérvben folyó vallási villongások utónyoma, nem csak nem használja a keresztet, hanem meg sem tűri.[5]

Keleti természeténél fogva a magyar is szereti a képeket és illusztrátiókat. A falusi temetők egyszerü fakeresztjei tele vannak ragasztva szent képekkel s magukról az izlésesebb márványkövekről sem maradhat el némi szokásos cifraság, szomorufüz, siró angyal, letört rózsa, mit az illető müvésznek ugy oda kell vésnie nagyobb világosság okáért, hogy az angyal szemeiből akkora könnyek potyognak, mint a lencseszem, a letört rózsa pedig mintegy félarasznyira tőjétől leesőben,… utközben örökittetik meg.

Sok nép angyalnak hiszi a halált, mely pallosával vagdossa le az emberiséget; mások ismét sárkánynak tartják; néhol szétszórt haju hölgynek látjuk lefestve, sötét palástban, csontos kezekkel, valami seprőféle eszközt tartva kezében. No, nekünk magyaroknak nincsenek semmi exaltalt fogalmaink Halál ő kigyelméről. Egyszerüen sovány öreg embernek tartjuk, kinek a nép-fantázia egy igazi spanyol-pengéjü kaszát nyom markába, hogy azzal vegye ki közülünk a maga „adó“-ját. A meghalt hajadont a „Halál menyasszonyának“ nevezzük, miből szintén az tünik ki, hogy a halál sem nem vészangyal, sem nem hölgy, hanem himnemü, öreg fickó, kinek egy régi népmese szerint a már emlitett kaszán kivül még egy előtte ugrándozó és farkcsóváló kutya (a betegség) is szolgálatára áll. Talán innen az a közmondás a köhögő emberről, hogy „a halál kutyája ugat belőle.“

Azon majdnem tréfás enyelgő modort, melyet a mindent fölemésztő legnagyobb hatalommal szemben használunk, kiválón jellemzi ama népmeséinkben sűrűn előforduló, de különben is szokásos megszólitás: „halál koma!“ A komaságban és sógorságban élő nemzet még a halált is komájának fogadja. Szó a mi szó, de van is valami benne, atyafiság velünk!

Mint született lovasok, nehogy derogáljon: a halál utáni egyetlen utunkat sem teszszük másként, mint lóháton: a „Szent Mihály-lován“ s a falusi rektornak, ki nótárius és tanitói minőségben eddig is „eszünk köszörüse“ vala, hogy utoljára még kedvünk szerint kibeszélhessük magunkat, kötelessége bennünket megszólaltatva, mindennemü érdemes ismerősünktől szivreható versekben elbucsuztatni.

Ha még ezután is kimaradna valami, azt majd az utódok szépen kivésetik az emlékkőre – összes titulusainkkal egyetemben.

A régibb siriratok latin nyelven lévén szerkesztve, nem a nép esze szerint készültek s e korból csak a „Cras mihi hodie tibi“ maradt reánk és a városligeti sirkő cinikus föliratával „Fuit.“

Ma azonban már egy sereg magyar humoros sirirattal találkozhatunk, melyekből a jellemzőbbeket válogatjuk ki.

Tornyos Ferenc váci lakos Pestre jövén bevásárolni, itt a lóvonatu vaspálya által elgázoltatott s a kerepes-uti temetőben adták át az anya-földnek. Fejfájára következő fölirat került:

Itt nyugszik Tornyos Ferenc váci lakos, meghalt Pesten. Kár volt Pestre jönni!

A férji gyöngédség különös nyilatkozása egy másik majdnem közvetlen mellette fekvő márványkő irata:

Itt pihen nőm H. Terézia Meghalt 24 éves korában Ne busuljunk Tercsim! Hiszen találkozunk!

(A Tercsi nem is busul már. A férj pedig valószinüleg szintén nem tartja sürgősnek a – találkozást.)

Mennyivel poetikusabb a r.-szombati utazóügynök sirverse:

Itt pihen Kutlik Pál az én kedves férjem Honnan foglak várni ezentul mindennap?

A házastársi bubánat egyébiránt sok különböző alakban fordul meg gyüjteményünkben, melyből azonban elégnek tartunk kettőt közölni. Az ebeckei temetőben…

Itt nyugszik az urban Rigócz Katalin feleségem, ki szegény nyomorék volt s a magam költségén temettettem el itt helyben. Egyik szemére megvakult a bajmóci tüznél. Tegnapelőtt megest behunyta a másikat is. Fényeskedjék neki az örök világosság!

A másik a pribeli kántor versezete, melylyel néhai hitvese emlékkövét megszólaltatá:

Mondjátok föltámad, De bizony nem támad, Neki az árkangyal Bizvást trombitálhat.

(Tudniillik, siket volt a megboldogult nemzetes asszony.)

Dicséretünkre szolgál, hogy nálunk sehol sem akadhatni hasonló frivolitásokra, minő a németeknél a „trombitás sirirata“ s a Hans Frankfurteré, E helyett azonban jellemző a naiv együgyüség:

„Nyugodjék békével öreg Tomasek Gergely Meghalt az idén.“

A debreceni Klió is elszólta magát:

„Itt fekszik Nagy Pál négy élő gyermekével.“

A következő is együgyüség, ha ugyan nem maliczia, a b.-jenői erdőben rablók által agyonvert három utas fejfáján:

„E sirban két ember szendereg, meg egy tót.“

(Az agyonvert utasok egyike ugyanis üveges tót volt.)

De e naivságok néha csak látszólagosak, mint azt a tarcsai temetőben látjuk:

Itt nyugszik Halina Márton Ki azért hólt el itt minálunk Mivelhogy Lestén született. Akkor ragadta el a nyavolya, Mikor az otthonvalókat.

(Hát biz az ugy esett, hogy H. Márton cséplő 1873-ban kolerában halt meg Tarcsán, hol a járvány különben nem is mutatkozott; másnap ujra két ott dolgozó lestei egyén került ravatalra. Ez annál is inkább föltünt, mert julius 25-ike és 28-ika közt, midőn e három haláleset történt, a szomszéd községekben dolgozó lestei munkásokban szintén kegyetlenül pusztitott a rémes betegség. Némi utánjárással kisült, hogy Lestén e fönti napokon dühöngött a kolera, miből azon következtetést vonta le a nemes tanács, hogy a veszélyes miasmát, a halál magvát még télen szivja magába az ember, mikor a nyáron világba széledő lestei tót mind együtt van falujában, – s e tapasztalatának kivánt kifejezést adni a H. Márton fejfáján.)

Van nehány sirirat, melyben eredeti fölfogással egészen helyesen gondolkozik népünk a mulandóságról és a halál hatalmát keresztényi jámborsággal beösmeri:

Itt fekszik Telekes Imre mészáros ki az erős Toldit földhöz vágta Egerben a vásárkor, de a halál erősebb vala nálánál.

Jellemzőbb még pedig egyéb tekintetben is a következő:

Kukla kántor mester itt nyugszik az úrban Nem vala ő német, sem pediglen Hurbán Mindétig biróval volt tusakodásban Mostan szépen megfér az koporsójában. Emeltetett ezen kövecske az restanciában levő párbérből, mert adassék meg a rektornak ami a rektoré.

A magasabb filozófia és okoskodás nyomaira csupán egyetlen kövön akadunk a marcali temetőben:

Ráth Ferencz fekszik itt. Jó kőfaragó vólt Hogy miért fekszik itt? Csak azért mert meghólt. Ezt a követ is még ő maga faragta Miért? Mert nem tudta, hogy ő lesz alatta.

Sok humor van az alábbiban:

Itt porlad Pál Vincze Császári királyi Őrmester és mégsem Tudott reterálni A halál előtt. Vala ő később a Falu kis birója Ha meg nem hal, holtig Az lehetett vóna Béke poraira!

Ott hol a humor a fönségesbe megy át, legjobban hat a lélekre. A kerepesi temetőben a 15 éves L. Sarolta pompás márvány obeliszkjén e meginditó sorok olvashatók:

„Mamácska sietni fog utánad.“

Leglakonikusabb azonban mégis a Bürök Marci hires cigány primás a mohoráni compossessorok által emelt veres márvány emlékének ezen egyetlen szóból álló fölirata:

„Ácsi!“

Csinos ez is a várkonyi sirkertben:

Vándor állj meg itt! Akárhova indultál – ide érsz.

Az sem utolsó dolog egyébiránt, hogy a varbóki nemes ember még holta után sem enged a privilegiumaiból, mert hát dukált volna, hogy mint előkelő persona, ne aláztassék le oda egy sorba a közönséges parasztokkal. Halljuk magát az epitaphiumot:

Itt vagyon eltemetve, Nemes, Nemzetes és Vitézlő alsó-idai Kagylósy István.

Ki protestál az ellen, hogy a pap nem engedte a kereszt elé temettetni, hol hitványabb emberek is vagynak nálánál.

Élt egy hiján ötven esztendőket.

S ezzel be is fejezhetjük e gyüjteményt azzal az ismert sirirattal:

Itt nyugszom én, olvasod te, Olvasnám én, nyugodnál te.

Ami variálva arra az igazságra vezet le, hogy könnyü nekünk most ezeket a kész dolgokat összeszedni, elolvasni és kinevetni, de bezzeg nehéz volt az illetőknek meghalni s még nehezebb a megmaradottaknak mindezt összekomponálni.

A MEGCSUFOLT FALVAK.

De már most aztán magam is azt mondom, messze mentem kissé s még a maradékom maradéka is érezni fogja azt a gyülöletet, amit könnyelmüen elvetettem magam ellen nagy Magyarországon azzal, hogy nyomtatásban beszélem ki mindazt, amit eddig a legvakmerőbb ember is csak mikor már jól közibe vágott a lovainak, mert kiszalasztani a száján, azt is csak a falu végén.

Mert a magyar ember természete be nem veszi a gunyt, sem a kisebbitést, s kivált az olyan megcsufolt faluban mindig oda van támasztva a vasvilla a kapuajtóhoz.

Nem is szólnék tehát a kerek világért, hahogy nem éppen azt akarnám bizonyitani, hogy a magyar népnek még a gunyolódásában is objectiv humor nyilatkozik: szeretetreméltó játszi és roszakarat nélküli még itt is.

Aranyból van itt a rög is, melylyel meghajitjuk egymást.

A nép gunyolódásában, ugyszólván, soha sincs semmi sértő; valami veleszületett ösztön megóvja a személyeskedéstől, egyéneket ritkán csufol ki, a szegényeket és a testi fogyatkozásuakat hagyományos tartózkodással kiméli; tréfái legföljebb az egyes népfajok ellen fordulnak, de itt is oly alakban, mely naivságánál fogva elveszi azok élét. Az olyan enyelgések, hogy a német megforditva huzta föl a magyar nadrágot, hogy a tót nem ember, s hogy a cseh bundadarabnak nézte az oldal-szalonnát stb. bizony ártatlan dolgok azokhoz képest, miket már ők fogtak reánk imitt-amott.

Legjellemzőbb e nemben egy népmese, mely a Krisztus holttestére vigyázó, különféle nemzetiségü őrökről szól, kik arról tanakodván, miként kellene a zsidók kezeiből kiszabaditani a szent testet, a szerb ezt tanácsolja:

„Használjunk cselt.“

A német igy szólt:

„Nyujtsunk be egy alázatos folyamodványt a felsőséghez, hátha id’adják.“

Az orosz ekkép vélekedett:

„Lopjuk el, atyafiak!“

A magyar közbevágott:

„Vegyük el tőlük karddal.“

„Lassan, cimborák, – szólott az angol, – én azt mondom, vegyük meg a hullát pénzért; hátha még drágábban eladhatjuk.“

Hasonló izmos jellemzés nem nyilvánul ugyan a nép egyéb csufolódásaiban, mint a föntebbi ötletben, mely talán nem is egészen a néptől származik, de gazdag humorából mindenüvé szivárog annyi, hogy a legegyügyübb gondolatát is bearanyozza.

Különös előszeretettel fordul népünk játszi kedélye némely helységek ellen s azokban előfordult skandalumok vagy elkövetett baklövések adják az anyagot a guny gyuró deszkájára.

Szegény Rátót, Göcsej és Kóka!

Ezeknek jutott az a szomoru dicsőség, hogy csövestül történjenek bennök és általuk a leghallatlanabb ostobaságok, miknek emléke nemzedékről-nemzedékre száll s olyan terhes a benszülötteknek, mint a kutgém hátulján a bunkó, mely folyton aláhuzza.

Itt esett meg a „lencse história“, itt huzták föl csigán a község bikáját, hogy a templom tetejéről lelegelje a füvet; rátóti emberek rendelték meg – kimeritőbb utasitás hiányában – a városi vésnöknél elevenen kimetszeni a Krisztust a helység pecsétjére, mert ha netalán nem jó lenne is igy, a költség kárba ne menjen; öreg biró uraimék könnyen agyonüthetik otthon, mig ellenben, ha halva pingáltatnék le, biz’ azt nem tudná többé föltámasztani még talán maga a pap sem.

E három község egyikében épitették turóból a templomot, mig a másikban borsón tolták el egyszer alkalmasabb helyre. Itt harangoztattak a vasuti vonat elé, valamint itt akarták azt megállitani kötéllel; nemkülönben itt lett kirendelve nagy köd idejében a nép, hogy keresse a templom tornyát, amely immár sehol sem látható, minélfogva nyilván átcsalták a kelériek a maguk tornyatlan templomára.

S ki tudná hosszát, végét annak, ami Rátóton, Göcsejen és Kókán megesett.

Ami együgyüséget magyar ember tesz, mond, vagy éppen kigondol, azt rendesen rátóti, göcseji vagy kókai ember cselekedte. Igaz vagy nem igaz, az semmit sem lendit a dolgon, az azért őket terheli és blamirozza a világ előtt. Sőt még a németek turpissága is sokszor lyukad ki ő rájuk; a csuszpajznak megfőzött kávé, a nyultojásnak nézett dinnye és a háromlábu kakas esete, mind csak ugy át van csempészve gonosz nyelvü emberek által az ő auctoritásuk csorbitására.

Ha van valami vigasztaló e rendszeres üldözés mellett, az semmi sem inkább mint azon tudat, hogy másutt sem ették ám kalánnal a bölcsességet.

Bogdasán például furulyának nézték a puskát. Az egyik atyafi fujta, a másik billegtette. Meg is szólalt az aztán, de csak egyikök tehetett tanuságot a hangjáról.

Az iványiakkal meg az történt, hogy egy jókora szél kerekedtével a buzavetésük szaladni kezdett. Csákánynyal, fejszével utána iramodva valahogy szerencsésen mégis csak megállitották.

Még rutabbul jártak a toponáriak. Szórakozottságból ugy épitették meg a templomot, hogy elfeledtek rajta ablakot hagyni. Hát biz’ ezen most már nem lehetett segiteni másként, mint ugy, hogy a biró vasárnap kirendelte a falut világosságot fogni zsákokba, melyeket a napfény felé terjesztvén, a nyilásnál villámhirtelen be kellett fogni s bent a templomban kirázni. Hogy aztán lőn-e világosság benn, nem tudni.

Sokkal többet érnek azon ügyes ráfogások, melyek egyes vidékek mostohább természeti fekvését gunyolják.

… Korponán télen fontszámra mérik a bort (s ez nem is áll valami nagyon meszsze az igazságtól, mert ott csakugyan olyan sajnálatraméltó természete van a bornak, hogy télen megfagy s a borkereskedő bizvást árulhatja jégdarabokra törve is.)

… Kemencén kánikulában fagyott meg a birka. A hontmegyeiek szégyenlik is nagyban ha a szemükre lobbantják.

Igazi satyra a fokiakra,[6] hogy amikor egy elhullatott szőlőszemet találtak az uton, az egész község összeszaladt a csodájára, mi legyen ez a különös tárgy: végre is kisütötték, hogy az krokodilus s cséplőkkel verték agyon.

De mi ez még mind az igaliak szégyenéhez képest, kik a fölvidéken utaztukban tizen a pohánkakása virágos vetését folyóviznek vélték, s neki feküdve hasmánt emberül meguszták. A vetés tulsó oldalán amint összeolvasták egymást, kisült, hogy kilenc főnyire olvadtak, miből nyilvánvaló, hogy egy igali ember be is fult.

Rengeteg ügyefogyottságot fognak rá a csiki székelyekre is.

Itt verték agyon a földes uraság magával hozott szerecsenjét azon indokolással, hogy „jó lesz a patikába.“

Az uton talált zsebórának is ilyen sorsa lett; kimondták rá a góbék a bölcs sententiát, hogy az „a ketyegő fene; agyon kell ütni, punktum.“

Az is nekik számitandó be, hogy mikor a megdagadt folyam elvitte a gyalog-hidjukat, csáklyás emberek a viz mentében fölfelé indultak keresésére. Maig is sopánkodnak rajta, amiért meg nem találhatták.

Ez utóbbi esetet ugyan a történelem a pöntendiek számára is vindikálja; a dolog mindenesetre vitás, de nem tarthatom nagyon lelkiismeretbe vágó, mert a pöttendiekről ugy is eleget jegyeztek fel az annalék az ilyenekből.

Elég legyen a sokból csak azt emliteni, hogy a létrát keresztbe vitték át az erdőn, s negyven ember irtotta előle husz napig az akadályokat. Nagy fáradtságukba, költségükbe került, de keresztül vitték becsületesen.

EPILOG.

Végét értem annak, amit akartam, igazabban annak, amit tudtam. Szebben is, jobban is megirhatta volna más, de senki sem oly szivesen, mint én.

Ugy érzem magam mielőtt a tollat letenném, mintha valami balzsamos illatu mezőn jártam volna, mintha hallanám még hogy suhan el a gyik a buja fü között, mintha a távolban kaszáját fenné valaki… s a harmadik határról jó nyelvü kálvinista harang szavát kapkodná ide a Szitnya szele.

Majd csendes lesz minden… a falu népe hazatart, „dicsértessék“-kel mennek el egymás mellett az igazi humoristák, kasza gereblye a vállukon. Ugy tetszik, mintha egy egész hetet velük töltöttem volna egy huzamban s mindazt, ami itt meg van irva, azalatt éltem volna át közöttük.

Nem tudom a tollat letenni, nem tudom őket elhagyni: édes vágy csalogat utánuk a faluba, melynek piros bádogos karcsu tornya nyájasan nézi a vidéket.

A szerény, szalma-födeles házak vidáman füstölögnek; kivülről az alkonyodó nap vonja be őket aranyos zománccal, belülről a lakóik jókedve.

Az elhagyott grófi kastély komoran, sötéten fehérlik az elpusztult park közepén. A nagy jegenyefák busan integetnek, s hivogatón mégis.

A kovácsmühelyből hatalmasan hangzanak ki a pöröly-ütések…

Nem állom ki tovább…

Ellenállhatlanul visz magával lelkem a szük utcákon keresztül sorba az ismerősökhöz. Ezekhez a derék eredeti emberekhez, kik nélkül a mi falunk talán nem is volna olyan nagyon, nagyon szép.

A MI FALUNK.

I. A Rékiék Borcsája.

Piros hajnal hasadt, mosolygott a menybolt, nevettek a virágok, mikor a Rékiék Borcsája született. Hajnal hasadása, menybolt mosolygása, virágok bűbája mind, mind oda volt festve annak a picike orcáin, csöpp ajakán s igéző szemecskéiben.

A szegényes festett bölcső, amelyben ringatták, kicsiny tündérkének lett szivárványos kagylója. A csecsemő szépsége megaranyozott, költőivé varázsolt mindent: a bölcsőt, a szobát, a butorokat, amik olyan nyomorultan, szegényesen néztek ki nélküle, mint az üres sziv…

Ha szép volt mint parányi rügy, még szebb lett mint feslő bimbó…

Mintha a teremtés s ennek szolgái az idő és természet is gyönyörködött volna kis kedvencében, minden év szebbé, kedvesebbé tette.

Mikor olyan futkározó, pajkos gyerekké cseperedett, egy kóbor festő járt falunkban, kit a régi oltárkép kiigazitásával bizott meg az egyházfi uram, mivel hogy a falu szentje, a derék Mikulás, nagyon bevala immár kormozva.

A festő meglátta Borcsát, amint a haranglábánál játszott a porban, és oda festette azon módon a szent lábaihoz, mosolygó angyalkának.

Ott ül alul kis ingecskéjében, meztelen kacsóit a szakálas Mikulás felé nyujtva, gyönyörü lábai alatt aranyos diók és almák sokasága.

A falubeliek csak nem birtak eleinte ráfanyarodni, hogy most ennek a pirinyó paraszt porontynak imádkozzanak az oltárképen – csak nagysokára törődtek bele, mert hát olyan szép, imádságos szája van az istenadtának és olyan szelid szemei, mintha a két legkékebb pontocska lenne odalopva a menyboltról – szebb tájékra.

Hát még aztán milyen volt Boriska nyiló rózsa korában?

Hét határ tájáról szállt a „Kata bogár“ arra falunk felé… Szófogadó féreg… szerelmes legények üzenetvivője.

Nagy hatalom a szépség, szárnyakat ad kölcsön, amikkel messze röpülhet az, akit le nem huz a nyomor a porba.

Borcsa zsellér-leány volt, apja anyja elhalt, szolgálatba volt kénytelen lépni. Elhagyta falunkat s soha sem tért többé vissza.

Egész a harmadik vármegyébe ment, madár sem jár arra.

A Kata-bogarak nem röpültek többé a határunk felé…

Hogy mi lett belőle azóta, senki sem tudja, talán senkit sem érdekel…

Évek jönnek, mennek. Az emberek emlékezőtehetségéből kiszija az idő a régi benyomásokat mint a napsugár a szövetből a régi szint. Réki Boriskára alig emlékszik valaki…

S ha szóba kerül is, sorsa már nem nyitott könyv, melyet végtől végig megolvasnak, tépett falragasz csak, melyből imitt-amott bukkan ki egy betü, ha a szél a fölkavart porból fölveti.

Ki törődne egy olyan szegény teremtés sorsával?…