# Az Atlasz-család

## Part 3

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/az-atlasz-csalad-27685/index.md

Abban, a melyet most hajt eléje száguldozó képzelete, alig ismer a pelyhetlen állú nyurga legénykére, ki már eltűnt szeme elől. Most ez foglalta el helyét. Ha nem tudná bizonyosan, hogy mind a kettő ugyanaz, nem merné ráfogni. De bizonyosan tudja. Sok idő, sok munka, sok szenvedés, sok nyereség, sok változás van a kettő között, azért különböznek annyira egymástól. Nagy utat tett, hosszú állomásokat tartott a legény, míg a mármarosi hegyek közül ide jutott a Tisza partjára. És a mint éjszakról délnek haladt, úgy hagyogatta el régi ruháit, régi szokásait, és úgy igyekezett a többi emberhez hasonlítni, hogy vele is úgy bánjanak, mint a többi emberrel. Olyan ruhát visel, mint a többiek; haját úgy fésüli, bajuszát úgy pödri, mint a többiek, úgy él, úgy érez, úgy gondolkozik, úgy beszél, sőt olyan czifrán káromkodik, mint a többiek. És mégis marad valami láthatatlan vonal, mely elválasztja őt a többitől s nem engedi, hogy maguk közül valónak tartsák. Az Isten megáldotta fáradságát, nagy földbirtokot tart haszonbérben, pénze szaporodik, jóléte növekszik, és az a tisztelet, melyért lelke szomjúhozik, csak nem akar megjönni. Ha be is fogadják a társaságokba, ha illedelmesen is beszélnek vele azok, a kik pénzére szorultak, ha kalapot emelnek is előtte azok, a kiket fizet: érzi, hogy hiányzik valami, a mit nem pótol a pénz, és hogy nem veszik egész emberszámba. Bizonyosan nem elég gazdag még, gondolja magában; többet kell dolgozni, többet kell szerezni, és dolgozik, szerez, messze földön híre megy gazdagságának, mindegyre többen vannak, a kik rászorulnak, több kéz nyúl feléje, több arcz mosolyog rá: és mégis, nem tehet róla, a kézszorításban érzi a leereszkedést, a mosolyban észreveszi a gúnyt, és tudja, hogy a mit adnak, kegyelemből adják s nincs joga hozzá.

«Majd ha még több pénzem lesz, ha millióim lesznek, ha nem bérlő, hanem földesúr leszek», biztatja feleségét, a ki már harmadik gyermekét ápolja s nagyon meg volna elégedve sorsával, ha nem búsítaná férjének elégedetlensége. De így ő is érzi a kielégítetlen becsvágy gyötrelmeit s azzal vigasztalja férjét, hogy a mit ők nem érhettek el, majd élvezni fogják gyermekeik. Bizonyára úgy lesz; ők szegényen, egészen a legelején kezdték, semmiből emelkedtek föl és a régi szegénység szennye mindig hagy rajtuk valami nyomot; de a gyermekek már jólétben születtek, urilag nevelkednek, uri modort vesznek föl, nincs köztük és szomszédjaik közt semmi különbség, az ő sorsuk egészen más lesz. Ezentúl nem magukat fogják tekinteni, hanem a gyermekek jövőjét, s a család emelkedése lesz életük törekvése. Vendégük, a szomszéd város bölcs rabbija, mosolyogva hallgatja nagyratörő álmodozásaikat s megjegyzi, hogy ebben az országban mindig szidni fogják a zsidót; ha szegény, szembe, ha gazdag, a háta mögött.

A mezőn dolgozó munkások igazat adnak a bölcs rabbinak s ugyancsak szidják a zsidó mivoltát földesuruknak, a ki még mindig itt csatangol a mezőn s megakadályozza munkásait szokott délutáni pihenőjük élvezésében.

Atlasz úr lelke előtt új emlékek, más képek vonulnak el. A haszonbérlőből földesúr lett, beköltözött a kastélyba, délczeg paripák vonják hintóját, libériás cselédsereg veszi körül. Minden úgy megy nála, mint az igazi uraknál; minden, azzal az egy kivétellel, azzal a láthatatlan vonallal, melynek másik feléről az utolsó paraszt is, saját cselédje is lenézéssel tekint át reá. Most már nem fáj úgy lelkének; hozzá törődött, bele öregedett; becsvágya helyet változtatott, gyermekeiben központosul, az ő fényes jövőjükre törekszik. Ne érezzék soha azt, a mit ő szenvedett, s érjék el mindazt, a mit ő soha sem tudott elnyerni. A család emelkedése életének czélja, s akármit mondott a bölcs rabbi--a kit már rég eltemettek--jó úton van feléje. A kastély kitűnő nevelőkkel van tele, franczia és angol kisasszonyokkal, zongoramesterekkel, tánczmesterekkel, mindennel, a mit pénzen meg lehet szerezni. A gyermekek nevelése fényesen sikerül, modoruk előkelő, ízlésük finom, s úgy tudnak költeni, mint apjuk szerezni. Nincs bennük semmi, a mit megvetőleg zsidósnak szoktak nevezni s a mivel őt annyiszor letorkolták életében. Leánya és nagyobbik fia egy telet már a fővárosban töltöttek, egy előkelő nemes családnál, hol tenger pénzt fizetett érettük; részt vettek minden bálban, a színházban páholyba jártak, korcsolyáztak, mulattak, szerepeltek, és senki sem tartotta őket zsidóknak. Kisebbik fia még itthon maradt, még tanul; de ebből úgy látszik, falusi úr lesz, afféle gentry; nagyon szereti a gazdaságot, mindig a mezőn jár, megkergeti a parasztlyányokat, pompásan tud lovagolni, hajtani, sőt gyerek létére puskát is mer a kezébe venni s lelövi a verebeket és varjúkat, és olyan erős, hogy a legerősebb parasztfiút is földhöz vágja. Valóban nagy öröme van gyermekeiben s teljesülve látja bennük álmait.

Fia és leánya diadal koszorúkkal és ragyogó emlékekkel terhelten tértek vissza a fővárosból. De a nyarat is vigalomban töltik, a kastély selyembútoros szobái uri vendégektől hemzsegnek, a kik leánya kedvéért még Atlasz úrral is kezet fognak s az öreg asszonyság egészsége után kérdezősködnek. Atlasz úr tudja, hogy csak leányának köszönheti e kitüntetést; de nem haragszik, ellenkezőleg, büszke rá és el van ragadtatva. Evelinere fényes jövő vár, s általa fogja a család a legnagyobb ugrást tenni a dicsőség útján. Az öreg asszonyság szigorú korholást kap, ha néha feledékenységből Évának szólítja leányát, mint a régi időkben. Atlasz úrnak nagy tervei vannak leányával. Még eddig senkinek sem szólt, de gyakran mosolyog és elégedetten dörzsöli kezeit. A szomszéd vasúti állomáshoz nemrég egy fiatal hivatalnokot neveztek ki hatszáz forint évi fizetéssel. Ez a fiatal hivatalnok gróf, még pedig szegény gróf, különben nem állt volna be vasúti tisztviselőnek. Atlasz úr mindent tud róla. Már a nagyapja tönkrejutott és kénytelen volt átengedni hitelezőinek minden birtokát; apja még a régi grófi emlékekből élt, hol a rokonok, hol a jó barátok, hol az ország költségén, itt-ott egy s más hivatalban, valami ideiglenes foglalkozásban, s végül mint kataszteri felügyelő halt meg; de a fiát már nem tudta tovább segítni grófi neve, mint erre a kis vasúti állomásra. Atlasz úr azt is tudja, hogy az ősi birtok, oda fönn a Mátra alján, már a harmadik kézben van s most Berger Márk bankár tulajdona, ki háromszázezer forintért szívesen túladna rajta.

Atlasz úrnak nem nagy fáradságába kerül megismerkedni az ifjú Szádváry gróffal. Búzát ad föl a vasútra s beszélgetést kezd a gróf úrral, ki a szállítólevelet kiállítja számára. Igaz, hogy a gróf úr csak úgy félvállról felelget, de azért Atlasz úr mégis meghívja másnapra ebédre. A gróf úr végig méri a szürke kabátot, a föltűrt szürke nadrágot, a sáros csizmát, melyből nem néz ki valami jó ebéd; de megtudja az állomásfőnöktől, hogy e szürke ruhás zsidó a vidék leggazdagabb földesura és leereszkedő pártfogással megígéri, hogy elmegy az ebédre. Soha ilyen ebédet nem ettek még a kastélyban. Az öreg asszonyságnak szigorúan meg volt tiltva, hogy belebeszéljen a társalgásba, még kínálnia sem volt szabad, arra való a libériás inas, hogy körülhordja a tálat. Atlasz úr is föltette magában, hogy lehető keveset fog beszélni, nehogy véletlenül elárulja magát, s csak arra szorítkozott, hogy elmondta, hány hold föld a birtok, s figyelmeztette a grófot az asztal közepén álló nagy arany csemegetartóra és megmondta az árát. A fiatal gróf egészen úgy érezhette magát, mint a maga született körében. Eveline oly művelten csevegett, kaczagott és magázta őt, Manó úgy dicsekedett fővárosi összeköttetéseivel és lovagias ügyeivel, Sándor úgy beszélt paripákról és vadászatokról, hogy a fiatal gróf egészen grófi társaságba képzelhette magát. Ebéd után befogattak a hintóba s körülkocsizták a birtokot, megnézték a tanyákat, a nyájakat, a szérűket s Atlasz úr pontosan megmondta értékét mindennek. Késő este maga vitte haza, állomására, a fiatal grófot, s útközben ajánlatot tett neki, hogy vegye nőül leányát s ő viszont meg fogja venni számára háromszázezer forintért ősi jószágát. A fiatal gróf először meglepetve nézett rá, azután nagyot kaczagott s végre hosszasan elgondolkozott. Atlasz úr reszketve, aggódva várta válaszát, egész addig, míg az állomásra értek. A gróf úr ekkor kiugrott a hintóból; azt mondta, hogy ez oly fontos dolog, melyről előbb ki kell kérnie rokonai és barátjai véleményét s majd azután fog felelni; barátságosan megveregette Atlasz úr vállát, aztán meggondolta magát, kezet nyújtott neki, valósággal kezet nyújtott és hangos fütyüléssel szobájába sietett.

A multból visszaszállingoló képek egyre szaporodnak, egyre fényesebbek lesznek és gazdagabb színekben játszanak. Amott jön a vasúti szolga egy kis czédulával a gróf úrtól, melyben az állomásra hívja Atlasz urat, egy héttel a nevezetes ebéd után. Ott látja Atlasz úr önmagát a fiatal gróf szobájában, kezében forgatva kalapját, lihegő mellel, örömtől kipirult orczával, mialatt a fiatal főúr leereszkedő nyájassággal tudtára adja, hogy rokonai, némi ellenvetések után, belenyugodtak a házasságba s így ő kész elfogadni ajánlatát. Szinte hallja a hangos örömrivalgást, az elragadtatás kitöréseit, melyekkel családja a nagy hírt fogadja: az öreg asszonyságon olyan reszketés vesz erőt, hogy egész estig nem tér magához és le kell fektetni; Manó rögtön lóra ül és az állomásra vágtat a grófi sógorhoz, hogy megölelje és tegezze, és Eveline pirulva megvallja, hogy a csinos fiatal gróf kezdettől fogva megnyerte tetszését. Mindenki örül a kötendő frigynek, még a plébános úr is, a ki eddig nagyon restelte, hogy parochiájának zsidó patrónusa van és még az nap látogatást tesz a kastélyban, hogy a keresztelési szertartásról értekezzék. Azt tanácsolja, hogy necsak a kisasszony, hanem az egész család keresztelkedjék ki, mert csak így lehet a grófi rokonságot későbbi megszégyenítésektől megkímélni. Atlasz úrnak nincs kifogása, hogy mind a három gyermeke keresztyén legyen, mert úgy sincs már bennük semmi zsidó vonás és csak ily módon számíthatnak az életben fényes jövőre; de ő és felesége már öregebbek és szeretnének megmaradni régi hitükben. A főtisztelendő úr előveszi minden ékesszólását; de Atlasz úr rendületlen marad; inkább megígéri, hogy a jószágot Sándor nevére íratja, úgy is neki szánta, s ő lesz ezentúl a plébánia patrónusa. A plébános úr végre belenyugszik, a mit annál könnyebb lélekkel tehet, mert mindig pontosan megkapja illetékét, melyet a hajdani igazhitű földesúrtól rendesen pör útján kellett behajtania.

A mezei munkások dühösen dolgoznak és úgy káromkodnak, mint a jégeső. Alig akarnak szünetelni egy kissé, már megint fölbukkan a földesúr alakja, a mint össze-vissza csatangol a sáros dűlőutakon. Most pillantja meg a legszebb képet. Csupa sugár, csupa mosoly, a mit lát. A hetedhét országra szóló menyegző, az aranyos süvegű prépost, a ki a főúri párt összeesketi és a kastélyba van szállva, a ragyogó vendégsereg, a hintók végtelen sora, a harsogó zene, az elmés felköszöntések, a gróf, az ő veje, a grófné, az ő leánya, a mátraalji ősi kastély, a grófi unokák, a kik őt nagyapának szólítják s minden látogatáskor pénzt kérnek tőle; Manó fényes pályája, kit a grófi sógorság a minisztériumba juttatott s kinek levelei tele vannak sikereivel és hódításaival, mindez ragyogó, gazdag színekben emelkedik föl szeme előtt, s fényes nappá, az Atlasz-család emelkedő napjává egyesül. És most egyszerre sötét felhő emelkedik a mélységből, fekete szárnyai mindig tovább és tovább nyúlnak, elérik a napot, eltakarják, homály foglalja el a fény helyét, elenyésznek a mosolygó viziók, a kalandozó lélek visszatér a rideg jelenbe, szeme újra meglátja a sarat, melyet lába tapos. Atlasz úr úgy érzi, mintha fáznék, szorosan összegombolja kabátját, nagyot sóhajt s lassan visszaindul a kastély felé.

--Mehetsz már atta zsidaja,--dörmögnek a munkások,--mikor már úgyis végére jár a nap. Majd fölveti a pénze, s mégis ide jő a szegény ember után leskelődni, hogy lehúzhasson valamit a béréből.

Atlasz úrnak menet közben eszébe jut valami, meggyorsítja lépteit, nemsokára eléri a kastélyt, szobájába siet és íróasztalához ül. Három levelet ír, nagy gondolkozással, verejtékező fáradsággal. Nehezen megy az írás, de elkészül vele. Az egyik levél Manó fiának szól, a másik vejének, Szádváry Arthur grófnak. Mindkettőt tudósítja a családját fenyegető veszélyről, s kéri őket, jöjjenek azonnal családi tanácskozásra. A harmadik levelet fővárosi ügyvivőjének küldi, a ki igen szemfüles ember és minden ember zsebét és lelkét ismeri. Kimerítő és részletes tudósítást kér tőle Boglár Kálmánról, multjáról, jelenéről, családi és minden egyéb viszonyairól. Lovas legénynyel rögtön a legközelebbi postára küldi a leveleket, s csak midőn kezében tartja a nyomtatott vevényeket, akkor csillapul le egy kissé izgatottsága.

III.

(Boglár Kálmán és leánya.)

Atlasz úr rövidebb úton is nyerhetett volna részletes fölvilágosítást Boglár Kálmán viszonyairól, ha a plébánoshoz fordul, a ki bizonyára jól ismeri, mert ő hozta ide, mindennap találkozik vele, sőt nem lehetetlen, hogy rokona is. Épen azért nem akart Atlasz úr hozzá fordulni, mert részrehajlástól félhetett, s neki teljesen elfogulatlan, sőt a mennyire lehetséges, kedvezőtlen felvilágosításra volt szüksége. Csak így remélhette, hogy megakadályozza ezt a házasságot, melytől érzelme, gondolkodása, becsvágya, egész lénye idegenkedve fordult el.

Minek is hozta ide a balsors ezt a Boglár Kálmánt? Útjaik különben annyira eltértek egymástól, oly különböző tájakon vonultak végig, oly ellentétes czélok felé vezettek, hogy rendes körülmények közt soha sem találkoztak volna egymással. Minden bajnak oka az egyházi patrónusság, melyre különben olyan büszke volt. Annak köszönheti ezt a zűrzavart, hogy nagyon is összebarátkozott a papsággal, s nemcsak jótevője volt, hanem tanácsára is hallgatott. Most itt van ni, szép kátyúba vitte a papi barátság. Ha még élne a bölcs rabbi, milyen kárörömmel hajtogatná a fejét, és mondaná: úgy kell neked, vén Sámuel!

A dolog így történt: a faluban, Atlasz Samu uradalmának székhelyén és központján, a templom meglehetős rozzant állapotban volt és a plébános fölszólította Atlasz Sándort, mint a kegyuraság tulajdonosát, hogy a templomot kötelességéhez képest állíttassa helyre. Az uradalomnak az a része, melyhez a kegyuraság tartozott, mint Atlasz úr a keresztelés alkalmával megígérte, Sándor nevére volt írva, és a plébános állhatatos következetességgel figyelmen kívül hagyta, hogy az egész uradalmat még mindig az öreg Atlasz úr vezeti s tulajdonképen ő adja a pénzt neki is, templomának is. Fölterjesztését tehát Sándorhoz intézte, Sándor oda adta apjának és mivel Atlasz úr rendkívül büszke volt arra, hogy egy egész pap az ő pénzéből él és egy egész egyházat az ő pénze tart fönn: kijelenté fiának, hogy csak építtessen, javíttasson, festessen mindent, a mi szemének-szájának tetszik, hadd lássa ez a pap, hogy igazi úr az ő patrónusa. Hozzá fogtak hát a munkához s csaknem egészen újra építették a templomot.

A plébános hajdan főúri házaknál nevelősködött, s az előkelő modort és nagyvilági szokásokat, melyeket ott eltanult, a falusi életbe is elhozta magával. Szeretett a divat szerint öltözködni, gyakran tett nagyobb kirándulásokat a fővárosba, otthon lovakat tartott és ügyesen tudott hajtani, s részt vett a vadászatokban, melyeket a vidék urai rendeztek. De Atlasz úrral szemben szigorúan föntartotta álláspontját, s miután nem tudta megtéríteni, óvatosan került minden hivatalos érintkezést, mely kegyuri jogainak s így némileg egyházi méltóságának elismerése lett volna. Házát azonban gyakran meglátogatta, eljárt Sándorral vadászni és akárhányszor ebédelt a kastélyban, kivált mikor Atlasz úr vendégei előtt dicsekedni akart, hogy neki is van papja, a ki mintegy udvarához tartozik. A plébános ezt nem tudta s leereszkedő, pártfogó nyájassággal viselte magát Atlasz úr iránt, kitől hivatalos minőségében mereven visszahúzódott s pénzét csak úgy fogadta el, ha Sándor kezén keresztül jutott hozzá.

Ezt meg Atlasz úr nem vette észre, s mindkettő azt hitte magáról, hogy a másikat pártfogolja s leereszkedik hozzá, s e kölcsönös pártfogolás és leereszkedés mellett szépen megfértek egymással s mindenki megkapta azt, a mit akart.

A templom szépen fölépült, új tetőt kapott, tornya magasabb lett, Atlasz úr nem győzött dicsekedni ismerősei előtt s minden vendégét elvitte a faluba és megmutatta neki a hatalmas épületet, részletesen fölszámítva a költséget, melybe került. De falakkal, tetővel, toronynyal a plébános még nem volt megelégedve, s kijelenté Sándornak, hogy mielőtt a templomot fölszentelnék, szükséges lesz egy egészen új képet festetni a főoltárra s a régi apróbb képek is javításra szorulnak.

--Beszéljen az öreggel,--mondá Sándor,--bizonyosan szívesen megadja erre is a költséget.

--Semmi közöm hozzá hivatalos minőségemben,--felelt a plébános.--E költségek a kegyurat illetik s ezt csak önben ismerem el.

--Jól van, majd beszélek hát én vele,--mondá Sándor, s gyorsan czélba vett és le is lőtt egy hatalmas nyulat, mely épen akkor futott át a barázdákon, mert e hivatalos értekezés egy reggeli vadászat alkalmával történt.

Atlasz úr nagyon megörült a nyúlpecsenyének, melyet nagyon szeretett, és semmi kifogása sem volt az ellen, ha a plébános annyi képet festet templomába, a mennyi csak belefér. De szeretné kikötni, hogy a festő ügyesen vinné be Sándor arczképét az angyalok vagy szentek közé. Sándor azt felelte, hogy erre a dicsőségre épen nem vágyik; Atlasz úr hát nem ragaszkodott eszméjéhez, hanem azt mégis kikötötte, hogy a fő szentet atlasz ruhában fessék a képre, a mi finom czélzás lenne arra, hogy az Atlasz-család pénzén készült. Ezt végezze el a festővel,--mondá Sándor,--ő tudja legjobban, szoktak-e a szentek atlasz ruhában járni; a főkérdés most az, megadja-e a pénzt, melybe a képek kerülnek?

--Akármennyit,--felelt Atlasz úr büszkén.--Rendeljétek meg mindjárt a festőt.

A plébánosnak már volt embere erre a czélra. Nem hivatásszerű festő, mint mondá; inkább csak dilettánsnak lehet nevezni, de már számtalan oltárképet festett és nagyon jól eltalálja a vallásos hangulatot, a mi a templomban többet ér minden művészetnél. Aztán abban a helyzetben van, hogy hosszabb időre ide jöhet s helyben végezheti munkáját, a mi sokkal többet ér, mintha a kész képet küldené ide, annál inkább, mert a régi képeket is ki kell javítania; egy szóval, ő legjobbnak tartja, hogy Boglár Kálmánt bízzák meg e munkával.

--Boglár Kálmán?--kérdé Atlasz úr, minden nagyobb felindulás nélkül ejtve ki először e nevet, mely később oly végzetessé vált reá nézve.--A főtisztelendő úr meg Boglár Mihály. A festő úr talán testvére főtisztelendő uraságodnak?

--Magán kíváncsiságból kérdi ezt, vagy kegyurasági szempontból?--viszonzá a plébános.

--Kíváncsiságból, vagy szempontból!--mondá Atlasz úr csodálkozva s nem értve e jogi megkülönböztetést.--Kérdezem, mert nem tudom. Nagyszerű!

--Boglár nevű ember igen sok van a világon,--mondá a plébános Sándorhoz fordulva s ily módon biztosságba helyezve álláspontját,--a nélkül, hogy rokonoknak kellene lenniök. Boglár Kálmán csak névrokonom, semmi egyéb. De régi jó ismerősöm. Mikor Dengeleghy grófnál nevelősködtem, mindennapos vendég volt a grófi kastélyban.

--Ha mindennapos vendég volt a grófi kastélyban, az még többet ér, mintha volna a főtisztelendő uraságnak rokona,--mondá Atlasz úr mély meggyőződéssel.--Elfogadjuk Boglár Kálmánt templomi festőnek.

Így került Boglár Kálmán Tisza-Végre, Atlasz úr székhelyére.

Nem jött egyedül. Magával hozta leányát is. Atlasz úr nagylelkűleg lakást ajánlott számukra a kastélyban; hadd lássák--mint a plébánosnak mondá--hogy az Atlasz kastélyban is csak úgy pártolják a művészetet, mint a Dengeleghy grófnál; csak írja meg neki a főtisztelendő uraság, hogy egyenesen szálljon a kastélyba; ne féljen, jó szobát, jó élelmet fog kapni és senki sem lesz büszke hozzá. És ha a leányát magával hozza, azt is szívesen látják és külön szobát adnak neki, az apja mellett, a kastély felső emeletén, hol a vendégszobák vannak.

Néhány nap mulva sürgöny érkezett Atlasz úrhoz Boglár Kálmán aláírással, hogy küldje ki hintóját az állomásra, a holnap déli vonathoz, melyen Boglár Kálmán meg fog jönni leányával,

--A hintómat? Hm!--dörmögött Atlasz úr fejét csóválva, mikor elolvasta a sürgönyt.--Úgy látszik, a Dengeleghy grófok nagyon elkényeztették a festő urat. Jól van! Az Atlasz Samu sem kisebb gavallér, mint a Dengeleghy gróf. Kiküldöm eléje a hintómat.

Mikor másnap délben a hintó visszaérkezett a vasúti állomástól, Atlasz úr épen az udvaron volt. A kíváncsiság tartotta itt, tudván, hogy a kocsinak nemsokára vissza kell jönnie; meg aztán mellesleg és hamarjában egy kis dolga is akadt abból a fajtából, melyet fia tudta nélkül és tilalma ellenére, titokban saját külön mulatságára és szórakozására szokott gyakorolni, holmi Cserepes Andrásokkal és birkabőrökkel. Nagyon belemélyedt az alkudozásba, úgy hogy észre sem vette, mikor a hintó behajtatott az udvarba; de Cserepes András figyelmesebb volt, oldalba lökte földesurát és félbe szakította az alkudozásokat.

--Menjen no, látja, hogy vendégei gyüttek a hintón. A bőröket megkaphatja, darabját huszonöt garasával.

--Nem adok többet húsz garasnál,--kiáltott vissza Atlasz úr, a hintóhoz szaladva, melyből épen akkor lépett ki egy előkelő öreges úr, kezét nyújtva egy fiatal leánynak, hogy kisegítse maga után a hintóból.

Atlasz úr rendes szürke ruhájába volt öltözve s föllépése nem tett szemkápráztató vagy megdöbbentő benyomást. Sőt vendégei eleinte észre sem vették. Az előkelő öreges úr előbb a kocsisra nézett, a ki lovait kezdte kifogni; aztán az inast látszott a bakon vagy az udvaron keresni, s miután sehol sem látott ilyenféle alakot, végre a szürke ruhás öreg emberre esett tekintete, ki a hintó közelében állt s épen akkor ugrott félre, hogy a kifogott lovak neki ne menjenek.

--Ugyan, édes barátom,--mondá az előkelő, öreges úr, a szürke ruhás ember vállára ütve,--nem vinné fel szobánkba málháinkat?

Atlasz urat eleinte zavarba hozta e fölhívás; de azután meggondolta magát s összeszedve minden méltóságát, oda kiáltott a nem messze álló Cserepes Andrásnak.

--Mit tátja itt kend a száját? Nem látja, hogy a vendég uraságoknak inasra van szükségük? Miért nem hívja már azt a Jánost, az inasomat? Szaladjon fel a kastélyomba és kiáltson a Jánosra, hogy a nagyságos úr hivatja. Hallja!

--Hallom, hallom, ha nem is kiabál úgy,--felelt vissza félvállról Cserepes András.--Ott jön már a János, la!

Az előkelő öreges úr egy kissé meglepettnek látszott, mikor a szürke ruhás ember, kivel málháját föl akarta vitetni, inasáról és kastélyáról beszélt; csodálkozva nézett leányára s a leány hangosan elnevette magát.

--Valóban nem tudom, hogyan kérjek bocsánatot szerencsétlen tévedésemért,--kiáltott a vendég, Atlasz úrhoz fordulva.

--Nem tesz semmit,--felelt Atlasz úr.--Azért én mégis Atlasz Samu vagyok és ez a kastély az enyém és a zsebem pénzzel van tele, ha inasnak néznek is,--tevé hozzá zsebére ütve.

--A mi sokkal többet ér, mintha az embert úrnak nézik és a zsebe üres,--mondá az előkelő öreges úr, a maga zsebére ütve.--Különben van szerencsém magamat bemutatni, én Boglár Kálmán vagyok, s ez itt a leányom, ki szíves engedelmével szintén a kastély vendége lesz.

--Szívesen megengedem,--felelt Atlasz úr, pártfogó hangon. Egészen visszanyerte méltóságát és önérzetét, mióta vendége czélzást tett a saját üres zsebére s ezzel elismerte felsőségét. Még csak azon törte a fejét, kezet nyújtson-e a festőnek s nem lesz ez részéről túlságos leereszkedés, midőn Boglár úr megragadta mindkét kezét, erősen megrázta, s azután átölelve vállát és barátságosan rá támaszkodva, megindult vele a kastély felé, hová János már felvitte a málnákat. A leány hallgatva ment atyja mellett.