# Az arany szalamandra

## Part 5

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/az-arany-szalamandra-18365/index.md

Ez azonban erőszakosan tépte ki magát karja közül és felkiáltott:

--Megfogadtuk, hogy nem szólunk róla, míg a siker nem biztos. Siker pedig nincs!

A tudós is szörnyen restelte ezt az inkább laikushoz, mint higgadt, komoly búvárhoz illő elhamarkodott kitörést, kivált midőn látta, hogy a csalhatatlan jelek dacára se ragyog elő az edényből a bíborszínű kő.

Ajkait csaknem véresre harapva, döntötte az edény tartalmát az asztalra.

--A jelek dacára, semmi! Olvadt salak, egyéb semmi! mormogá dühösen.

--Nem, mester! kiáltá most égő arccal, lángoló szemekkel José. Nézze meg jobban! A titok ösvényén járunk! Az anyagok keveréke felbonthatlan elemmé változott, rajta van a resurrectió: a feltámadás jele, a fehér hattyú feje, végre pedig az arany égi harmatcseppje!

--Mutasd!

--Valóban, Paracelsus Basilius sikert jósló jelei! Végre, végre mégis közeledünk!... Mit csináltál te szerencsétlen--riadt rá egyszerre a harag és elszörnyedés hangján, midőn José a megömledt anyagot egy kalapáccsal kettétörte.

--Itt ragyog az ősanyag egy atomusa! Az arany lelke! Az ércek nemesítője! kiáltotta vissza José és a törés helyére mutatott.

Valóban, az anyag közepébe rejtve, szabad szemmel alig látható pirosas, kis kristályszilánkocska ragyogott.

Bornemissza Lénárd az áhitat és borzadály leírhatatlan tekintetével nézett oda.

--Mester, a te kezeid végezzék a próbát! figyelmezteté José, és egy ólomgolyót dobott az olvasztókanálba.

Bornemissza reszkető kézzel hullatá a parányi kristályszilánkot a megolvadt ólom közé.

A másik pillanatban már harsány diadalordítás röppent el mindkettőjük ajakáról, mert az ólomgolyó ugyanabban a pillanatban tiszta színarannyá változott.

Bornemissza Lénárd a határtalan örömtől mámorosan járkált fel és alá a setét toronyhelyiségben. Szíve hevesen dobogott. Felment a bibliothecás terembe.

A nagy asztal szélén egy levél feküdt. Megismerte Julián páter írását. Becsengette Ivánt.

--Hogy jött ide ez a levél? riadt rá komoran.

--Egy futár hozta! A futár délután visszajő...

Feltépte a pecsétet és vonásai a levél olvasása alatt elsetétültek.

--Igy van ez a világon! A legnagyobb öröm mellé a sors mindig készentartja az ürmöt is! mormogá komoran és lement a toronyba.

--Páter Julián megint egy stafétát küldött. Itt van, olvasd.

--Nos? Mit szólsz hozzá? kérdezte, midőn José visszaadta a levelet.

--Egy alattomos, de nagyeszű embernek a levele, ki szintén mindent kész elkövetni, hogy birtokába jusson a nagy titoknak, felelé közönyösen.

--Azt elhiszem! E titokkal a rend hatalmasabb s gazdagabb lenne a föld összes császárainál és királyainál! A világuralmat szerezné meg magának! felelé Bornemissza keserűen. A rend korán felismerte Julián dicsvágyó és cselszövő tulajdonait és mindent elkövetett, hogy a császár gyóntatóatyául válassza. A tudományszomjas és az alchymia rejtélyeibe merült császárnak, az első látásra, mindjárt annyira megtetszett, hogy attól a naptól fogva páter Juliánus lett legbensőbb bizalmasa és ezáltal a rend hatalma és befolyása is napról-napra növekedett. A hradsini udvarban mindenki csak az ő kedvét kereste, mert páter Julián ért hozzá, mint kell pozicióját megtartani, s hatalmát, befolyását öregbíteni.

Csak befolyását és érdemeit növelte azzal is a császár előtt, midőn engem a hradsini udvarhoz hívott. Ő felségének legbizalmasabb emberei mind jelen voltak, midőn a nephritikus fehérkőből előhívtam a kis magisteriumot, mely a rezet ezüstté változtatja.

A nagyteremben ünnepélyes csend uralkodott és maga a császár is visszafojtott lélekzettel figyelt, midőn a lángtengerben úszó, hatalmas márványkandalló előtt hozzákezdtem a műveletekhez. Midőn a beledobott rézmonéta izzó vegyülékemben színezüstté változott, maga a császár is a legnagyobb bámulattal és elragadtatással ugrott fel karosszékéből.

Az olasz származású Balbiglió herceg, az alchymia egyik leglelkesebb híve, nagyítóüvegen át megvizsgálva, kinyilatkoztatá, hogy a productum a legtisztább ezüst, mire Rudolf császár a háta mögött álló Scaraglia hercegnőnek ajándékozá, ki egy gyűrüt csináltatott belőle a bámulatos experimentum emlékére.

Ettől kezdve a császár engem is bizalmával és kegyével ajándékozott meg, de akkor meg különös kedveltjévé lettem, midőn az én titkos eljárásom szerint tíz napi izzítással, a Caput corvit létrehoztam. Az udvar alchymistái ezt különösen nagy phenomenonnak deklarálták és az én dicsőségemből páter Juliánnak is nagy rész jutott, mert ő hozott engem az udvarhoz.

És én botor, feltártam előtte titkaimat, kísérleteimet. Midőn azonban minden tervembe, reményeimbe beavattam, csak azután jutott eszembe, hogy próbára is tegyem hűségét! Leveléből meggyőződtem csalárdságáról!

Ez villámcsapás vala rám nézve. Barátságot, szeretetet hazudott és én elhittem neki! Levele fegyver a kezemben! Amint ő engem, én ép úgy el tudom őt és rendjét veszteni vele! Csak egyenesen Mátyás főhercegnek kell megmutatnom!

--De hátha eltagadja? kérdé José élénken.

--Ha tagadja, bemutatom a főhercegnek az egész eljárást, miként nyertem róla hű másolatot lyukacsos, és praeparált papirom, valamint sympathicus tentám segélyével.

--Most, hogy tudsz mindent, mit tanácsolsz nekem?

José egy ideig gondolkozott.

--Irja meg neki mester, hogy most készülődünk a nagy próbához és invitálja meg mához hatvan napra! Akkorra kezünkben lesz a nagy titok, a nagy hatalom. A vörös kő egyúttal a bölcsek köve is és titokteljes erejével elárulja az ellenség gondolatait, de egyúttal hatalmat és erőt is ad a győzelemre... Sujtsa le kegyelmed, mesterem, a földig! Hányja szemére árulását, ezt mondván neki: >>Ime, a tudomány győzött. Kezemben van az Oriens minden kincse, a hatalom és bölcsesség összessége, az alchymia nagy titka, de néked nem lesz részed benne, hűtelen, áruló barát.<<

Bornemissza szikrázó szemekkel bólintgatott:

--Igen, én is így gondoltam!

--Annál inkább, mert ő meg mitse árthat kegyelmednek! Az a bíborpiros kő talizmán lesz, megvédi minden cseltől és veszedelemtől--felelte biztatólag José.

Az ősz tudós soká, különös tekintettel nézett fiatalabb társára:

--Te tehát egészen biztosnak hiszed ezúttal a sikert? Felelj igaz lelkiisméreted szerint!

--Egészen! Életemet merem rátenni! viszonzá José.

--Oh, fiam, egyedül benned szeretem a világot. Te kibékítesz az emberekkel és szép jövőt igérsz nékem, a kedvét vesztett aggnak! Bennem kihalt, de bennetek feltámad az a boldogság, mit én oly korán elvesztettem! mondá ellágyulva.

José érezte is ezt, de nem tudott mit felelni rá, mert szívét egyszerre valami fagyos, aggodalmas előérzet szorította össze, midőn a boldog jövőre gondolt.

A NAGY PRÓBA

A legnagyobb körültekintéssel fogtak a nagy próba előkészületeihez. Az athenorát megnagyobbították, terjedelmesebb és tűzállóbb olvasztó-tégelyeket szereztek be az elébbieknél, szóval minden munkát maguk végeztek.

José eközben a szalamandra szavaira gondolva, a tűzhelyen táplált tüzet átrakta az athenorába. Ez még a múlt izzítás tüzéből maradt.

--Mit csinálsz? Még nem állítottuk be a tégelyt! csudálkozott Bornemissza.

--A madár is melegített fészekbe rakja tojását! válaszolá és beleilleszté a nagy tégelyt is.

--Lehet benne valami! Ártani meg nem árt! A megnagyobbított athenora erre hatalmas dohogással kezdé ontani a szikraesőt és egész lángtengerrel ölelte körül az edényt.

Erre Bornemissza megint elővette a titokteljes aranyszelencét, melyben az átváltozás titkos összetételű vegyülékét őrizte.

Ebben a pillanatban José újra kacagni hallotta a lángok között a szalamandrát.

--José, vigyázz! A kezdet adja a tűznek kiválasztó erejét, az anyagnak a lelket. Társad olvasta, de nem érti a tudósok iratait! Azt képzeli, negyvenegy napra van szüksége, hogy a bíbor főnix kifeszíthesse szárnyait! Ő csak a holt szavakat olvasta, mert a betük megkötötték elméjét! Nem is sejti, hogy e szavakban a kabbalisztikus szám rejtélynyitó kulcsa van elrejtve. A mellette levő kör a földet jelenti, a számok pedig a négy évszakot, azaz azt az időt, amely a kő múlhatlan megérleléséhez szükséges.

--Mi fölött töprenkedel? kérdezte már másodszor is a mester.

--Nem hallott kegyelmed semmit? kérdé remegve.

--Mit hallanék! A tűz bömböl az athenorában!--felelé kedvetlenül.

José hallgatott, de keze remegett, míg a fedelet lezáró agyagot gyúrta.

--Min tünődöl? Ki vele! Mi az?

--No, hát megmondom! Egyszerre, mintha benső sugallat ihletne, jutott eszembe, hogy eme kör a földet, a négy tizes szám pedig az évszakokat jelenti! Mi nagyon is korán vettük le az olvasztó-edény födelét.

Bornemissza szemei a kézirat jelzett helyére tapadtak.

--Mondasz valamit. A négy évszak, a négy tizes! Különös, hogy nekem nem jutott eszembe! De hát mit jelent akkor az egyes?

--A négy évszak összességét, az egészet.

Az aranyszelence bágyadtan ragyogott a tűz és a gyertyák fényében és midőn a tégelybe akarták a vegyüléket szórni, a szalamandra megint kacagott.

--A mester sokat tud--de nem tud mindent! Pedig ez a könyvekben is benne van. A tudósok vörös felhő alakjában rajzolják!... Hiába fáradtok, ha a robbanó naphtát meg nem szerzitek--hallotta José a lángok közül.

--A durranó olaj ez? akarta kérdezni, de a szalamandra, mintha e gondolatát előre kitalálta volna, megelőzte.

--A gránit a föld őskérge. E kő született legelőször meg a világegyetem tüzében... Tudod, hogy a gránit belsejében hatalmas, rejtélyes erejű folyadék van?

José már olvasott e rettenetes folyadékról a régi alchymista mesterek könyveiben.

--Hogyan szerezhetném meg? akarta mondani.

--José! José! Te életet ölsz, halált osztasz! hallotta a szalamandra hangját, az athenora pedig, mintha egy hatalmas áramlat szítaná, bőgni kezdett.

--Oh, oh, mi leli athenoránkat? kérdé tünődéseiből felriadva a tudós... De mi lelt téged? Arcod halvány és dúlt? folytatá tanítványára pillantva.

--Mester! Az a vörös felhőforma ábra a robbanó naphtát jelenti! Enélkül nem érünk célt! kiáltott fel tompán.

--Gondolod? kérdé összerezzenve! Olvastam e szörnyű elemről, melynek ereje minden földi anyagot megemészt s nincs tégely, mely iszonyú feszítő erejét kiállná! De megvallom, csupán az alchymisták ámító találmányának hittem, hogy a laikusokat elrettentsék attól, hogy tisztátlan vágyakkal fogjanak e szent művelethez.

Felállt és a boltozatos terem végén lévő falbarótt fülkének az ajtaját kinyitva, egy erős pántokkal lezárt vasszekrénykével tért vissza.

--Dacára, hogy mesének tartottam e rémerejű elementumot, mindig a kellő vigyázattal bántam vele. E szekrénykében két phiola van, három és hét csepp robbanó naphtát tartalmaz. Ha akarod, a három cseppet az olvasztó-tégelybe zárjuk.

--De a rettenetes feszítőerő!

--Ne félj tőle! Üvegestől helyezzük bele! Levegő nélkül nem robban. Hogy pedig tégelyünket szét ne rombolja, pár szemer caput mortuummal kell lekötnünk! E lekötő szert rajtam kívül csupán még a borússiai Adalbertus Simiger ismeri!

Pont éjfélkor aztán lezárták az olvasztóedény födelét és Bornemissza kimerülve nyugalomra tért, José ellenben kezébe hajtva sápadt homlokát, fáradtan bámult a lángokra.

Kietlen, szorongó érzés bántotta, majd hő, majd borzongás szaladozott rajta végig... Az éj visszhangos csendje rejtélyes zsongással zsibongott füleiben.

Olvasni kezdett, de nem tudott; felkelt tehát és amennyi csak belefért, úgy teletömte szénnel az athenora öblét, hogy pár órát aludhassék.

De bármilyen fáradt volt is, minden reccsenésre, minden pattanásra felriadt. Ha lehunyta szemét, hideg szellő simította arcát végig, mintha ellebbent volna előtte valami és jajgatást hallott.

Ha felnyitotta, csak a tűz sírt és sistergett és a gyertyák lángjai lobogtak, fantasztikus árnyakat rajzolva a komor falakra.

Az athenora belseje izzó tűztengerré változott és a lángok fehéren izzó méhében először csak határozatlan körvonalakban, azután egészen kibontakozva, megjelent a koronás szalamandra, Cynthia arcával, és kedvtelve úszkált, lebegett a lángok tengerében...

--Cynthia! Cynthia! Sikerül-e most munkánk? susogá halkan, mintha saját hangjától is félne.

--Aludj, José! Aludj! A négy évszak hosszú! Nem leend elég erőd! Majd én őrködöm... helyetted! és körül-körül kerengve, átölelte az olvasztó-edényt és aranyesőt hullatott reá.

--Nem akarok aludni! Ha belehalok is, látnom kell a kiválás rejtélyét... lihegé lázasan.

--Aludj, José, aludj! Különben nem kímélhetlek! Ekkor a szalamandra egészen az athenora nyílásáig lebegve, kitárta karjait. Szemeiből tüzes szikrák pattogtak, kebléből lángnyelvek lövelltek elő, karjaiból pedig zsarátnok zuhatag omlott mindenfelé, mintha lángba akarná borítani az egész világot. A toronyszoba is egészen elváltozott. A levegőben tűznyelvek szállongtak, a falakról vérpiros tűzpatakok kígyóztak alá, az athenora pedig végtelen nagynak látszott.

José úgy érezte, mintha őt is fel-alá rengetnék a tűzhullámok, oroszlánok, sárkányok, koronás kígyók, tűztornyok, csontvázak és tűzmadarak rajzottak körül, a végtelenségben pedig tűzfelhők villámlottak, melyek mennydörgő ropogással ütköztek össze.

José elájult.

Csak arra a rettentő csattanásra ébredt fel, mely alapjáig megrázta a tornyot, hogy ablakjai recsegtek.

Zavart kiáltással ugrott fel, a csattanást is álma folytatásának vélve, pedig hát künn erős zivatar dühöngött és zápor zuhogott alá a fellegekből.

Az órára nézett. Reggeli öt óra volt. Bágyadtan, mintha tagjai ólomból lennének, emelte fel a széntartót és tele zúdította az athenorát... azután megint fáradtan ledőlt a kerevetre.

--Mi hát az álom, mi hát a valóság? Vagy pedig én vagyok annyira megzavarodva, hogy nem tudok különbséget tenni a kettő között? mormogá gépiesen, de annyira bágyadt volt, hogy még gondolkodni se igen tudott. Láz borzongatta.

A szokott időben lejött a tudós.

--Mi bajod? Szemeid alatt setét karikák, és sápadt vagy, mintha koporsóból keltél volna ki?

--Rosszat álmodtam!

--Nem álmodtál, hanem beteg vagy! kiáltá aggályosan a tudós és ha karjaival fel nem fogja, hát estében fejét zúzta volna be a kiálló oszloptalapzaton.

Midőn magához tért, karja be volt kötve és a könyvtárterembe vetett ágyon feküdt.

--Mi történt velem? kérdé a mellette ülő tudóstól.

--Beteg voltál fiam! Erős lázban feküdtél! felelte ez gyengéden...

--Mit, hát olyan gyenge vagyok én, hogy egy kis láz is lever lábamról? Mióta fekszem itt? kérdé felpattanva.

--Két hete, kedveltem! Eret is kellett vágni karodon, mint a kötés mutatja.

--És az izzítás?

--Rendben van minden!

--Kegyelmed hamar visszafizette az én csekély szolgálatomat! szólott José és alig várta, hogy bekövetkezzék az éjtszaka ... és mint sejtette, ma is megjelent Cynthia a koronás szalamandra alakjában és körülkeringve az edényt, aranyesőt hullatott reá.

--Mondtam úgy-e, hogy nem kímélhetlek! Aludj, José, aludj, ne kockáztasd a sikert.

E fenyegetéstől jobban megijedt, mint akárminő idegrázó jelenéstől és álomra hunyta szemeit.

--A siker! A siker! mormogá. Ezért, ha kell, álomban élek akár a négy évszakon keresztül... és aludt, míg csak a hajnalpír rózsaszínű fénye keresztül nem szürődött a vastag üvegkarikákon.

A VÉGNEK VÉGE...

Bornemissza Lénárd éppen kertjébe akart indulni, hogy megnézze, vajjon különös gonddal tenyésztett Borametzfa palántái nem szenvedtek-e a hirtelen jött jégesőtől, midőn csatlós kocogott be udvarába.

--Ki vagy? Honnan jöttél?

--Pethőné nagyasszonyom sellővári udvarából jöttem! felelte a jövevény.

--Úgy? Nincs baja leányomnak? Hoztál valamit? Ide vele, parancsolá kurtán.

A csatlós nyergéről egy széles, de lapos iszákot oldozott le és a levéllel együtt átadta Ivánnak.

--Kegyelmed az öreg Iván, a kulcsár? Akkor kegyelmed számára is lenne ám valami átadni valóm a vendég leányasszonyka részéről, suttogá, tarsolyforma tarisznyáját oldozgatva.

--Fogd be a szádat, bolond! Majd, ha lejövök!

Az öreg megvárta, míg gazdája a levéllel szobájába tér vissza, akkor fordult a csatlóshoz:

--Nem megmondta a kisasszony, hogy csak akkor beszélj, ha senki se látja? No hát mit hoztál?

A csatlós elővakarászta tarsolya fenekéről a kis vászonzacskóba varrt levélkét.

--Küldje el kegyelmed annak, akinek szól! Igy parancsolta a lányasszonyka! suttogá a legény titkos szemhunyorintással...

--Jól van! Még ma útnak indul vele István úrfi lovásza a táborba. Ezt mondd, ha hazaérsz!

--Értem!

Iván megmutatta a csatlósnak a konyhát, ő maga a pincekulcsot akarta elhozni, de alig ért a folyosóra, midőn a fordulónál José toppant eléje.

--Öreg, mit küldött kisasszonyod attól az embertől? kérdezte szúró pillantással.

--Levelet és egy csomagot. Fenn vannak már a nagyúrnál! felelte.

--De neked mit adtak át? Vén róka, ne hazudj, ne tagadd, láttam mindent! Ide azzal a levéllel! Nyomában vagyok a praktikádnak, vén képmutató! és úgy nézett rá, hogy az öreg minden ízében remegni kezdett, de azért tovább is konokul tagadott mindent.

José alig bírta tartóztatni magát, hogy rá ne rohanjon.

--Nincs nálad semmi? Hát ez a levél itt mi? sziszegé lángoló pillantással és sovány ujjával mellbebökte az öreget, éppen ott, hol a levél volt.

E pillanatban a tudós lépett ki a szobából, az öreg Iván pedig elsietett onnan.

--Jó, hogy itt vagy, éppen érted akartam küldeni, kedveltem! Jer csak be hozzám! A te számodra van itt valami.

José fogcsikorgatva követte.

Amint a szobába lépett, mérgét, boszuját, mindent feledve, legyökeredzve állott meg.

A falról Klára élethíven talált arcképe nézett le rá, méla mosolygással.

--Úgy-e, a megszólalásig híven van találva? Él, beszél és mosolyog! kiáltá Bornemissza, José zavarában gyönyörködve.

--Valóban! csak ennyit tudott hebegni.

--Klára leányom azt írja, hogy egy vándorló olasz művész vetődött a sellővári kastélyba és addig kérte, könyörgött neki, hogy engedje magát lefestetni, míg Pethőné rokonunk unszolására, végre beleegyezett és nekem kedveskedik véle... Levelében rólad is megemlékszik, kedveltem. Kér, hogy néked is megmutassam, hogy jól van-e találva! És én nemcsak megmutatom, hanem néked is ajándékozom mindaddig, míg tiéd nem lesz maga az eredeti.

José halvány, lesoványodott arca kigyúlt az örömtől.

--Lásd, kedveltem, így van az! folytatá, elkomolyodva... Klára engedelmes lány! Tudtam én azt, hogy kiverjük a fejéből azt a haszontalan fickót, mihelyt elválasztjuk őket egymástól. Szokás, nem egyéb, mint szokás. Látod, már nem is kívánkozik haza!... Oh, Klára az én vérem, az én leányom! Lásd, már rád is gondol! Nekem meg arcképét küldte.

Ez utóbbi szavak megint mérget öntöttek a José szívébe:

--Az ám, de miért? Hogy elküldhesse azt a levelet, ami annál a vén képmutatónál van; gondolá keserű mosolygással és magában rögtön hozzátette: De meg kell kapnom, meg kell szereznem azt a levelet minden áron! és kisietett a szobából.

Tűvé tette az egész házat, de az öreget sehol sem találta. Végre a konyhában megtudta, hogy kevéssel ezelőtt eltávozott hazulról. Azt mondotta, hogy urának a talárját viszi a szabóhoz.

--A talár csak ürügy, most már nem kapom meg többé! gondola a spanyol és lement a toronyba. Oly hévvel fogott a tüzeléshez, hogy az athenora öble valóságos tűzhányó kráterként búgott, a szomszédok pedig éjjelenként félelmes borzongással néztek a kéményre, mely szünet nélkül okádta a fekete füstöt. A napok, hetek így mentek, rohantak egymásután... A kabbalisztikus négy számnak fele már lejárt és a koronás szalamandra, mint rendesen, minden éjjel megjelent Cynthia alakjában a lángtengerben és körülkeringve a titokteljes edényt, aranyesőt hullatott.

--Aludj, José! Aludj!

És José aludt, aludt, csakhogy úgy érezte, mintha minden nappal valami fokozódó, benső tűz forralná az ő vérét is... és mintha vér helyett az athenora lángja, tüze csergedeznék ereiben.

Egyik éjjel síráshoz hasonló sziszegés hallatszott az edény mélyéből és midőn a lángok között megjelent a koronás szalamandra, három dörrenés rengeté meg a torony falait.

--A három csepp robbanó naphta!... Sárkányunk legyőzte az oroszlánt. Örülj, José, örülj! A gyümölcs érik, munkánk vége felé közeledik...

--Már?!

--A naphta nélkül ki kellett volna várnotok a négy kabbalisztikus számot és az egy oszthatatlant. így azonban sokkal elébb megkapjátok az egészség, hosszú élet és a mérhetetlen gazdagság talizmánját!

José szíve szilajan vert örömében...

--Cynthia! mondd meg nekem, mi emészt engemet? Majd elégek! Vér helyett tűz nyargal ereimben? Felelj! A tűz-sírás közül a szalamandra kacaja hallatszott:

--A tűz teszi azt, José, a tűz! Ez az őselem! Ebből született a többi három: a lég, a víz, a föld! Ebből születtetek ti is halandó emberek!... Aludj! José! aludj! Én majd őrködöm! és a szalamandra felemelt karjaiból aranyeső omlott az edényre oly vakítón, oly káprázatos ragyogással, hogy Josénak le kellett hunyni szemeit és kábultan hanyatlott vissza fekhelyére.

Másnap reggel a tudós, a régi jó időkből maradt ezüst-tányérkán néhány szőlőfürtöt hozott kedveltjének. José egyik szem szőlőn néhány parányi aranyszemecskét fedezett fel.

--Ecce! Az aranyat termő szőlő, amelyet Becharus Metallurgiájában leír! kiáltá ámulatteljes csudálkozással...

--Valóban az! Jó alkalom e sokat emlegetett phenomenon megvizsgálására; felelte rá társa.

--Várj! Várj! Ahol ez az egy volt, kell lenni többnek is! Végigböngészem az egész lugast. E növényi aranyat meg fogjuk chemice vizsgálni mercuriummal és ércvizekkel! Kiállja-e a próbát?... Te készíts elő mindent, a próba-követ és a lapis lydiust! kiáltá lelkendezve és a kertbe rohant.

Délben azonban nagyon kedvetlenül ült az ebédhez, derekát fájlalta a sok hajladozástól és még se talált egy szemet se többet.

--Délután folytatom! mormogá csökönyösen és már javában kereste, midőn az öreg Iván halálsápadtan rohant a kertbe. Könnyei omlottak és némán mutogatott az utána jövő tábori hírnökre, ki egy nagy pecsétes levelet adott át neki.

--Mi lelt? Mi történt? Beszélj hát! riadt rá, de alig hogy beletekintett a felszakított levélbe, ő is elhalványult és büszke fejét megindulva csüggeszté mellére, aztán kemény léptekkel hagyá el a kertet.

Az öreg Iván pedig ősz fejét egy hársfa derekára hajtva sírt keservesen.

José a mester sietősen döngő lépteiből azt hitte, legalább is egy kosárra való aranyhéjú szőlőt talált, de mennyire meg volt lepetve, midőn halavány, megilletődött arccal látta belépni.

--Mi történt? kérdezte.

--Szörnyű hír! Az a szerencsétlen fiú, unokaöcsém, Véglyessy István elesett a harcmezőn!

José szíve nagyot dobbant.

--Ki hozta a hírt?

--Olvasd! Jó barátom, a fővezér küldte egy futárral. Ott fenn van törött kardja, széthasgatott, véres mentéje és forgós kalpagja.

--Kedveltem, mondta neki másnap komolyan, jól megfontolva a dolgot, elhatároztam, hogy magam viszem meg e szomorú hírt leányomnak. Most már nincs okunk távoltartani, sőt szüksége vagyon a szeretetteljes gondozásra és vígasztalásra. Azért haza fogom hozni.

Egy hétnél tovább húzódott, halasztódott a dolog, míg Bornemissza Lénárd végre rászánta magát az indulásra.

A hosszú út unalmait elűzendő, annyira telerakatta az ócska hintó belsejét mindenféle kutyabőrös foliánsokkal, hogy magának alig jutott hely benne.

Igy felkészülve, Joséhoz ment búcsúzni:

--Indulok, kedveltem! De még egyet mondok. Én Klárát előkészítem mindenre... Bízd egészen rám a dolgot. Igérem, hogy megérkezésünkkor Klárát menyasszonyodként üdvözölheted!

--Bízvást teheti kegyelmed, mert, ha sejtelmeim nem csalnak, e drága igéretnek akkorra megszületik a díja is!...

--Ily hamar? Nem tévedsz? Nem csalatkozol? Egyebet nem tudott szólni nagy felindulásában.

A különben is csendes ház a gazda távoztával egészen kihaltnak látszott, úgy, hogy még a rideg természetű Josét is kellemetlen, idegenkedő érzés fogta el arra a tudatra, hogy most egyedül van és ő a gazda e nagy, roskatag épületben.

--Mindez nemsokára máskép lesz! gondolá... A gazdagság, az arany hatalmával, olasz kőfaragó-mesterek, velencei kárpitosok és díszítők tündérlakká fogják varázsolni az üres termeket. Tarka vendég-sereg, sürgő-forgó szolgaszemélyzet, életet és vidámságot teremt e rideg, templomi csendű falak közé.