# Az akarat szabadságáról

## Part 3

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/az-akarat-szabadsagarol-42242/index.md

A _kényszerüség_ jellegénél fogva az okság törvénye az _elégséges ok elvének_ egyik fogalmazásaként igazolja magát, amely elv összes megismerő tehetségünknek a legegyetemesebb formája, és ahogy a reális világban mint okság, a gondolati világban mint a megismerő elv logikai törvénye – és még az üres, de a priori szemlélt térben is, mint az összes részek kölcsönös, szigoruan kényszerü helyzeti függésének törvénye lép fel; a mely kényszerü függést szakszerüen és tüzetesen levezetni, a geometriának egyedüli témája. Épen ezért cserefogalmak – mint már eleinte utaltam rá – kényszerü lenni és adott elv következménye lenni.

Tehát minden _változás_, amely az objektiv, külső világtárgyain végbemegy, alá van vetve az _okság_ törvényének, tehát e változások akárhol és akármikor lépnek fel, mindig _kényszerüen_ és elmaradhatlanul lépnek fel. Ez alól kivétel nem lehet, minthogy a szabály a priori áll a tapasztalás minden lehetőségére. Mikor pedig a szabályt adott esetben _alkalmazni_ kell, csak az a kérdés, vajjon egy a külső tapasztalásban adott reális objektumnak _változásáról_ van-e szó; ha igen, akkor változásai alá vannak-e vetve az oktörvény alkalmazásának, vagyis egy okból kifolyólag, de ép azért _szükségképen_ kell végbemenniök.

Menjünk most már közelebb magához ehhez a tapasztaláshoz, a mi egyetemes, a priori bizonyos s azért minden lehetséges tapasztalásra kivétel nélkül érvényes szabályunkkal és tekintsük a benne adott reális objektumokat, amelyeknek esetleg föllépő változásaira vonatkozik szabályunk; akkor ezeken az objektumokon csakhamar fölfedezünk egyes mélyreható főkülönbségeket, amelyek szerint régen osztályozva is vannak: mert részben szervetlenek, azaz élettelenek, részben szervesek, azaz élők s ezek ismét részben növények, részben állatok. Az állatokat ismét – ha lényegükben egymáshoz hasonlók és fogalmuknak megfelelők is – a tökéletesedésnek rendkivül soknemü és finoman árnyalt fokozati sorában találjuk, elkezdve a növényekkel még közel rokon s tőlük alig megkülönböztethetőktől, a legfejlettebb, a állat fogalmának legtökéletesebben megfelelő lényekig: e sorozat csucsán pedig ott látjuk az embert, – minmagunkat.

Nézzük csak – anélkül, hogy a soknemüség félrevezetne – összességükben mindeme lényeket, csak mint a tapasztalásnak objektiv, reális tárgyait és aztán alkalmazzuk, a mi, minden tapasztalás lehetőségére a priori érvényes oktörvényünket, az ezen lényeknél esetleg beállható változásokra: akkor ugy fogjuk találni, hogy bár a tapasztalás mindenütt az a priori bizonyos törvény javára szól, hanem az okság, ama tapasztalati tárgyak emlitett nagy lényeges különbségének megfelelően, az ehhez mért fajbeli módositásokká gyakorolja rajtuk jogait. Azaz a szervetlen testek, növények és állatok hármas különbségének megfelelően, a minden változásukat vezérlő okság is három formában mutatkozik: mint _ok_, a szó legszorosabb értelmében; mint _inger_; mint _motivatio_, – anélkül, hogy e módosulás folytán a priori érvényessége és ezzel a következménynek általa föltételezett kényszerüsége a legkisebb csorbát is szenvedne.

A szó legszorosabb értelmében _ok_ az, mely szerint a tapasztalati tárgyak összes mechanikai, fizikai és chemiai változásai lefolynak. Mindenütt két különös ismertetőjegye van: egyik, hogy nála nyer alkalmazást a harmadik newtoni alaptörvény: „hatás és visszahatás egymást kiegyenlitik,“ azaz, a megelőző állapot, melynek ok a neve, ugyanolyan változást szenved mint a következő, melynek okozat (hatás) a neve. Másodszor, Newton második törvénye értelmében, a hatás foka mindig pontosan az ok fokához van mérve, következőleg emennek erősbülése, amannak is ugyanolyan erősbülését idézi elő; ugyhogy, ha egyszer a hatás nemét ismerjük, az ok intenzitásának fokából a hatás fokát is – és vice versa – meg lehet tudni, meg lehet mérni és ki lehet számitani.

E második ismertető jegy empirikus alkalmazásánál azért nem szabad az igazi hatást látható megnyilvánulásával összetéveszteni. Például nem szabad azt várnunk, hogy egy test összenyomásánál térfogata mindig abban az arányban fogyjon, ahogy az összenyomó erő növekszik. Mert a tér, amelyben a testet összenyomjuk, egyre szűkül; tehát az ellenállás nő: és habár itt is az igazi hatás – a sürüsödés – csakugyan az ok arányában növekszik, mint Mariotte törvénye tanitja, azért ezalatt nem a látható megnyilvánulását kell értenünk. Vagy például a vizbe vezetett hő egy bizonyos fokig melegedést – de már e fokon felül csak gyors elpárolgást eszközöl: itt tehát megint ugyanaz a viszony áll be az ok és a hatás foka között és igy van ez nagyon sok esetben.

Ilyen _legszorosabb értelemben vett okok_ azok, melyek az összes _élettelen_, vagyis _szervetlen_ testek változásait eszközlik. Ilynemü okok ismerete és föltétele vezet mindama változások szemléletére, melyek a mechanikának, hydrodynamikának, fizikának és chemiának tárgyai. Egy szervetlen vagy élettelen testnek tehát igazi és lényeges ismertető jegye az, hogy csakis kizárólag ilynemü okok determinálják.

Az okoknak második neme az _inger_, vagyis az az ok, mely először nem szenved _semmi_, a saját hatásával arányos visszahatást, másodszor melynek intenzitása meg a hatás intenzitása közt egyáltalán semmi arány sincsen. Következőleg itt nem lehet a hatás fokát megmérni s előre kiszámitani az ok foka szerint: sőt az inger csekély növelése igen nagy hatást okozhat, vagy megforditva is, az előbbi hatást egészen megszüntetheti vagy épen ellenkezőt idézhet elő.

Például tudvalevő, hogy a növények növekedését rendkivüli mértékben lehet siettetni a meleg vagy a földbe kevert mész által, amennyiben ezen okok mint életerejüknek ingerei müködnek: ám ha itt az ingernek kiszámitott fokát csak egy kissé is áthágjuk, az eredmény – a fokozott és siettetett élet helyett – a növény halála lesz. Épen igy felcsigázhatjuk s jelentékenyen növelhetjük szellemi erőnket bor vagy opium által; de ha az inger helyes mértékét átlépjük, az eredmény épen az ellenkező lesz.

Az okoknak ez a neme, tehát _ingerek_ azok, melyek az organizmusoknak _mint ilyeneknek_ változásait meghatározzák. A növényeknek minden változása és fejlődése s az állati testeknek minden pusztán organikus és vegetativ változása vagy funkciója _ingerekre_ megy vissza. Ilyen módon hat rájok a fény, a hő, a levegő, a táplálék, minden gyógyszer, minden érintés, a megtermékenyités stb. Mig amellett az állati életnek még egy egészen más köre van, amelyről mindjárt beszélni fogok, a _növények_ egész élete kizárólag _ingerek_ szerint igazodik. Asszimilációjuk, növekedésük, csirázásuk, megtermékenyitésük s hogy koronájukkal a világosságot, gyökerükkel a jobb talajt keresik – mind csupa _ingerekre_ történő változás. Nehány, kevés fajtánál ezekhez még egy sajátságos gyors mozgás járul, amely szintén ingerekből ered, ennek folytán ezeket érző növényeknek hivják. Ilyenek főképen az ismeretes Mimosa pudica, Hedysarum gyrans és Dionaea muscipula. A növények jellege az, hogy kizárólag és kivétel nékül _ingerek_ determinálják őket. Viszont _növény_ minden test, amelynek saját, természetéhez mért mozgásai és változásai mindig és kizárólag _ingerekre_ történnek.

A mozgató okok harmadik neme az, mely az _állatok_ jellegét adja meg: ez a _motivatio_, vagyis a _megismerés_ által keletkező okság. A természeti lények sorában ama ponton lép fel, ahol a komplikáltabb s azért sokféle szükséglettel biró lény ezeket nem elégithette ki pusztán az inger ösztönzésére, amelyet be kell várnia; hanem olyan állapotban kellett lennie, hogy a kielégités eszközeit megválassza, megragadja, sőt fölkeresse. Azért lép ilynemü lényeknél az _ingerekre_ való puszta fogékonyság s az ezekre történő mozgás helyébe, a _motivumok_ iránti fogékonyság, vagyis képzetalkotó tehetség, intellectus, a tökéletesség számtalan fokozatában, materiális alakjában mint idegrendszer és agyvelő – és velük együtt az öntudat.

Hogy az állati életnek a növényi élet szolgál alapjául, mely mint ilyen csakis _ingerek_ után indul, ismeretes. Hanem mindazok a mozgások melyeket az állat mint állat végez s melyek épen ezért attól függnek, amit a fiziologia _állati funkcióknak_ nevez, egy megismert tárgy következményekép – tehát _motivumokra_ – törénnek. Eszerint _állat_ minden test, amelynek saját, természetéhez mért, külső mozgásai és változásai mindig _motivumokra_, azaz bizonyos, az ő itt már föltételezett öntudatában meglevő _képzetekre_ következnek be. Bármily végtelen fokozatokat mutasson is az állatok sorában a képzetalkotó erő s ezzel együtt az öntudat, annyi mindjéről áll, hogy a motivum jelentkezik náluk és irányitja mozgásukat: miért is a most már meglevő öntudatnak a belső mozgató erő, melynek egyes nyilvánulását a motivum eszközölte, mint olyan jelen meg, amit mi az _akarat_ szóval jelölünk.

Hogy most már egy adott test _ingerekre_ avagy _motivumokra_ mozog, arról nem lehet kétségben még a külső megfigyelés sem, mely itt a mi álláspontunk: olyan szembeötlően különbözik az inger hatásmódja a motivumétól. Mert az inger mindig közvetlen érintés (vagy még intussusceptio) által működik és ahol nem is látható – mint ahol a levegő, a fény, a hő az inger – mégis elárulja magát azzal, hogy a hatás félreismerhetetlen viszonyban áll az inger tartamával és intenzitásával, habár ez a viszony az ingernek nem minden fokán marad ugyanaz. Ahol ellenben _motivum_ okozza a mozgást, minden ilyen különbség egészen elesik. Mert itt a hatás igazi és legközelebbi médiuma nem az atmoszféra, hanem egyedül _az ismeret_.

A motivum gyanánt működő objectumnak egyáltalán nincs szüksége egyébre, mint hogy _észrevegyék_, _megismerjék_; amellett tökéletesen mindegy, milyen rég, milyen közel vagy távol és milyen világosan jutott az apperceptióba. Minde különbségek a hatás fokát itt épenséggel nem másitják meg; ha egyszer már észlelték, ugyanugy működik is, föltéve, hogy egyáltalán valami meghatározó elve legyen az itt fölkeltendő akaratnak. Mert a fizikai és kémiai okok is, valamint az ingerek csakis annyiban hatnak, amennyiben a célba vett test rájuk nézve _fogékony_. Imént azt mondtam: „az itt fölkeltendő akaratnak“, mert, amint már szó volt róla, amit az _akarat_ szó jelez, itt azt adja tudtul a lénynek magának, belsőleg és közvetlenül, ami tulajdonképen erőt kölcsönöz a motivumnak a működésre, ami titkos rugója az általa eszközölt mozgásnak.

A kizárólag ingerre mozgó testeknél (növények) azt a tartós, belső föltételt életerőnek nevezzük; a csupán szorosabb értelemben vett okokra mozgó testeknél természeti erőnek (qualitas) nevezzük: a magyarázat ezt mindig megmagyarázhatlannak tételezi fel, mert itt a lényekben nincs öntudat, a melyhez közvetlenül volna sorozható. De hogy vajjon ezekben az ismeret – sőt életnélküli lényekben ama belső föltétel, hogy külső okokra reagáljanak, – ha _általában_ csak a _tüneményből_ indulva ki, az után kutatnánk, amit Kant magánvalónak (Ding an sich) nevez, – lényökhöz mérten, körülbelül azonos-e azzal, amit magunkban _akaratnak_ nevezünk: ezt a kérdést nem bolygatom, de nem is akarok rá tagadólag válaszolni.

Viszont nem szabad érintetlenül hagynom azt a különbséget, melyet a motivatiónál az emberi öntudatnak minden állati fölött kimagasló volta hoz magával. E különbség, amit tulajdonképen az _ész_ (Vernunft) szó jelez, abban áll, hogy az ember a külső világnak nem csak _szemlélő_ felfogására képes, mint az állat, hanem ebből általános fogalmakat (notiones universales) képes elvonni, amelyeket – hogy érzéki öntudatában fixirozhasson és megtarthasson – szavakkal jelez és igy számtalan kombinációba olvaszt, amelyek ugyan mindig – mint a fogalmak is, amelyekből állanak – a szemléletileg ismert világra vonatkoznak, mégis voltakép azt eredményezik, amit _gondolkozásnak_ nevezünk és amiből az emberi nemnek minden egyéb fölött ama nagy előnyei származnak, minők a nyelv, eszélyesség, visszapillantás a multra, gondoskodás a jövőről, céltudatosság, megfontolás, többeknek tervszerü, együttes cselekvése, állam, tudományok, művészetek stb.

Minden azon az egyedüli képességen alapszik, hogy vannak nem szemlélhető, elvont, egyetemes képzeteink, amelyeket _fogalmaknak_ (azaz a dolgok tartalmának) nevezünk, mert mindegyikük sok egyest foglal magában. Ezt a képességet még a legokosabb állatok is nélkülözik: nekik tehát nincs egyebük, csak _szemlélhető_ képzeteik s eszerint csak azt ismerik meg, ami épen jelen van és csak a jelenben élnek. A motivumoknak tehát, melyek akaratukat mozgatják, mindig szemlélhetőknek és jelenvalóknak kell lenni. Ebből pedig az következik, hogy számukra nagyon kevés _választás_ lehetséges, még pedig csupán a között, ami az ő korlátolt látókörük és felfogó képességük előtt mint szemlélhető és igy időben és térben van jelen s amelyik az erősebb, az mindjárt motivumként is dönt akaratukra, miáltal itt a motivum okszerüsége nagyon szembeötlő lesz. _Látszólagos_ kivételt alkot az _idomitás_, mely a megszokás médiuma által működő félelem; többé-kevésbbé _valódi_ az ösztön, amennyiben ennek folytán az állatot, cselekvésmódja _egészében_, tulajdonképen nem motivum, hanem belső hajlam és inditó ok hozza mozgásba, de olyan, amelyet az _egyes_ cselekvések részleteiben és minden egyes pillanatban, mégis motivumok harároznak meg közelebbről, – tehát csak a szabály érvényesül itt is.

Az embernek ellenben, a _nem szemlélhető_ képzetekre való képességénél fogva, amelyek közvetitésével _gondolkozik_ és _elmélkedik_, végtelenül tágasabb a látóköre, mely a jelen nem levőt, az elmultat, a jövendőt felfogja: ennélfogva a motivumok sokkal nagyobb körben hatnak rá s igy választása is nagyobb körre terjed, mint a jelen korlátai közé szoritott állaté. Nem az érzéki szemléletben szereplő, nem a térben és időben jelenlevő az, ami, rendszerint, az ő cselekvését meghatározza: hanem csupa _gondolatok_ azok, amelyeket fejében mindenütt magával hordoz és amelyek őt a jelentől függetlenitik: ha ezt elmulasztják, az ember cselekvését oktalannak nevezzük, viszont mint _okosat_ dicsérjük akkor, ha az kizárólag érett megfontolás után és igy a szemlélhető jelen benyomásától teljesen függetlenül hajtatik végre.

Épen az ötlik tüstént szemünkbe, hogy az embert a képzeteknek sajátos osztálya (abstrakt fogalmak, gondolatok), amivel az állat nem rendelkezik, inditja cselekvésre: merthogy ez minden, még legjelentéktelenebb cselekvésére is, sőt minden mozgására és lépésére rányomja az _előre megfontoltság_ és a _szándékosság_ bélyegét, miáltal viselkedése az állatétól oly világosan megkülönbözik, hogy mintegy látjuk, milyen finom, láthatatlan szálak (a puszta gondolatokból álló motivumok) irányitják mozgásait, mig az állatéit a szemlélhető jelenvalónak durva, látható fonalai vezetik. De tovább nem megy a különbség.

_Motivum_ lesz a gondolat, mint a szemlélet is _motivum_ lesz, mihelyt képes hatni a szóban levő akaratra. De minden motivum – ok és minden okság kényszerüséggel jár. Igy az ember, gondolkodótehetségének segélyével, tetszés szerinti sorrendben, felváltva és ismételve állithatja maga elé a motivumokat, melyeknek akaratára való hatását nyomozza, hogy akaratának tükrei legyenek: ezt hivják _megfontolásnak_. Az ember határozatképes és e képességénél fogva, sokkal messzebbre megy a _választása_, mint az állaté. Ezzel ő mindenesetre _relative szabad_, még pedig szabad a _szemlélhetőleg jelenvalónak_, az akaratára motivumként ható objektumoknak közvetlen kényszerétől, amelynek az állat egyenesen alá van vetve: az ember ellenben a jelenlevő objektumoktól függetlenül határozza el magát, gondolatok után, ezek _az ő_ motivumai.

Ez a _relativ_ szabadság alapjában az, amit művelt, de nem mélyen gondolkodó emberek értenek akaratszabadság alatt, amely nyilván az ember előnye az állat fölött. Csakhogy ez merőben _relativ_; a szemlélhető jelenvalókhoz viszonyitva, és merőben _fokozati_: az állattal összehasonlitva. Ez egyedül a motivatio _nemét_ másitja meg, ám a motivumok hatásának _kényszerüségét_ legkevésbbé sem szünteti meg, sőt nem is csökkenti.

Az _abstrakt_, puszta _gondolatból_ álló motivum az akaratot meghatározó külső ok, csak ugy, mint a szemlélhető, reális, jelenlevő objektumból álló motivum: tehát olyan ok ez is, mint bármi más és hozzá mindig reális, anyagi, mint a mások, merthogy végelemzésben mindig egy valamikor és valahol szerzett _külső_ benyomáson alapszik. Csak a vezető sodrony hosszuságát tételezi fel; amivel azt akarom jelezni, hogy nincs – mint a pusztán _szemlélhető_ motivumok – térben és időben bizonyos _közelséghez_ kötve; hanem képes hatni a legnagyobb távolságon, a leghosszabb időn és a közvetitő fogalmak és gondolatok hosszu láncolatán keresztül; amit annak a szervnek alkata és kiváló fogékonysága magyaráz, amely hatását első sorban érzi meg és fogja fel: és ez a szerv az emberi agyvelő, vagy az _ész_.

Ez azonban a motivum _okságát_ és az ezzel járó _kényszerüséget_ legtávolabbról sem szünteti meg. Azért csak nagyon felületes itélet tarthatja azt a relativ és fokozati szabadságot abszolut szabadságnak (liberum arbitrium indifferentiae). A belőle származó határozatképesség valójában nem eredményez mást, mint a _motivumoknak_ akárhányszor kinos _összeütközését_, amelyet a határozatlanság előz meg és amelynek csatatere igy az ember egész érzelmi és gondolat világa. Az ember ugyanis próbára teszi akaratán a motivumok erejét egymással szemben, miáltal az akarat abba a helyzetbe jut, mint az a test, amelyre különböző erők hatnak ellentétes irányban: mig végre a tényleg legerősebb motivum a többit legyőzi és az akaratot határozni készteti. Ezt a kifejletet hivják elhatározásnak, amely, mint a küzdelem eredménye, teljes _kényszerüséggel_ lép fel.

Tekintsük át most még egyszer az okság formáinak egész sorozatát, melyben a szó szoros értelmében vett _okok_, majd _ingerek_ és végül _motivumok_ – amelyek megint szemlélhetőkre és elvontakra oszlanak – különülnek el világosan egymástól. Akkor azt látjuk, hogy mig a lények során e szempontból alulról fölfelé végigmegyünk, az ok és hatása egyre jobban kilépnek egymásból, világosan elkülönülnek és heterogénebbek lesznek, viszont az ok mindig kevésbbé lesz materiális és kézzelfogható s ezért az ok mindig kisebbnek, a hatás mindig nagyobbnak fog látszani; és mindezt összevéve, az ok és hatás közti összefüggés veszt közvetlen érthetőségében és felfoghatóságában.

Az elmondottak legkevésbbé illenek a _mechanikai_ okság esetére, amely is a _legfelfoghatóbb_ mindegyik között: ebből eredt a XVIII. században s a XIX. század első felében az a téves törekvés, hogy minden mást erre vezessenek vissza és mechanikai okokból magyarázzanak minden fizikai és kémiai tüneményt, ezekből pedig magát az életfolyamatot.

A taszitó test megmozditja a nyugvót és amennyi mozgást közöl, annyit veszit is el: itt mindjárt láthatjuk, hogy megy át az ok a hatásba; mind a kettő egészen homogén, pontosan összemérhető s amellett kézzelfogható. És voltaképen igy van ez minden tisztán mechanikai hatásnál. De azt fogjuk találni, hogy ez az eset mindegyre ritkább lesz, ellenben a fönt mondottak ismétlődnek, minél magasabbra megyünk, ha mindegyik fokon megnézzük a viszonyt ok és hatás között, például a hő mint ok és különféle hatásai között, minők kiterjedés, izzás, olvadás, elpárolgás, elégés, hőelektromosság stb. vagy lepárolás mint ok és megfagyás vagy kristályosodás mint hatások között; vagy az üveg dörzsölése mint ok és szabad elektromosság (meg ennek ritka tüneményei) mint hatás között; vagy a fémlemezek lassu oxidációja mint ok és és galvanizmus (meg ennek elektromos, vegyi, delejes tüneményei) mint hatás között.

Tehát ok és hatás egyre jobban _elkülönülnek_, _heterogénebbek_ lesznek, összefüggésük _érthetetlenebbé_ válik, ugy látszik, mintha az okozat többet tartalmazna, mint amennyit az ok adhatna, neki; minthogy ez egyre kevésbbé mutatkozik materiálisnak és kézzelfoghatónak.

Mindez még világosabban tünik ki, ha átmegyünk a _szerves_ testekhez, ahol az okok puszta _ingerek_, részint külsők, mint a fényé, a hőé, a levegőé, a talajé, a táplálkozásé, részint belsők, a nedveké és a részeké egymásközt és hatásuk mint az élet jelentkezik, végtelen komplikációival és számtalan fajbeli módosulatával, a növényi és állati életnek soknemü alakzataival.

De ez az ok és okozat viszonyában egyre jobban beálló heterogénség, összemérhetetlenség és érthetetlenség levont-e csak valamit is a tőlük feltételezett _kényszerüségből_? Egyáltalán nem, legkevésbbé sem. Amilyen szükségképen mozgásba hozza a guruló golyó a nyugvó golyót, épen ugy el kell sülnie a leideni palacknak, hogyha hozzá nyulnak, – meg kell ölnie az arzenikumnak minden élőt, – ki kell csiráznia, növekednie és növénnyé fejlődnie a buzaszemnek, amely, szárazon tartva, évezredeken át semmi változást sem mutatott, mihelyt alkalmas talajba hozzák és kiteszik a levegő, a fény, a hőség, a nedvesség befolyásának. Az ok komplikáltabb, az okozat heterogénebb, ám a kényszerüség, amelylyel fellép, egy hajszállal sem csekélyebb.

Igaz, hogy a növényi életben s az állat vegetativ életében az inger végtelenül különbözik az általa fölkeltett organikus funkcióktól és mindkettő világosan elkülönül, ám azért tulajdonképen még nincsenek _elválva_; hanem kell közöttük akármilyen finom és láthatatlan érintkezésnek lenni. A teljes elválás csak az animális életben lép fel, amelynek müködéseit motivumok idézik elő, miáltal tehát az ok – mely eddig még mindig materialiter összefüggött az okozottal – most már teljesen el van szakitva ettől: egészen más természetü, immateriális, puszta képzet.

A _motivumban_ tehát, mely az állat mozgását előidézi, a legmagasabb fokát érte el az a heterogénség ok és okozat között, a kettőnek elkülönülése egymástól, összemérhetetlenségük, az ok anyagiatlansága s innen látszólagos kis tartalma az okozattal szemben; és a kettő viszonyát abszolute meg nem lehetne érteni, ha mi ezt is – mint a többi okviszonyt – csupán _kivülről_ ismernők: csakhogy ezt a külső ismeretet kiegésziti itt egy egészen más természetü – egy _belső_ ismeret és ilyen intim módon ismerjük annak menetét, hogyan lesz az okból okozat: ezt jelöljük egy ad hoc terminussal és hivjuk _akaratnak_.

Mihelyt _oki viszonyát_ felismerjük és ezen, értelmünkre lényeges formában gondolkozunk, kimondjuk, hogy itt nem veszt az oki viszony _kényszerüség_ dolgában, csak ugy nem, mint föntebb az ingernél. Igy hát az oki viszony két más, imént magyarázott alakjával, a motivatiót teljesen analognak találjuk, mint csak a legfelső fokot, ahová lassu átmenetben fölemelkednek.

Az állati élet legalsó fokain a _motivum_ közel rokon az _ingerrel_: a zoophyták, a radiariák általában, a molluscák között az akephalok, csak gyönge, homályos öntudattal birnak, csak épen annyival, amennyi szükséges, hogy táplálékukat vagy zsákmányukat észrevegyék és ha kinálkozik, megragadják, és mindenesetre, hogy helyüket kedvezőbbel cseréljék fel: azért, ezen az alsó fokon, a motivum hatását még olyan világosan, közvetlenül határozottan és érthetően láthatjuk akár az ingerét. Apró rovarokat a gyertyafény egészen a lánghoz csal; legyek gyanutlanul szállnak a gyik fejére, mely imént szemük láttára nyelte le társukat. Ki fog itt szabadságról álmodni?

A felsőbbrendü, intelligensebb állatoknál a motivum hatása mindig közvetettebb lesz. A motivum ugyanis világosabban elválik a cselekedettől, amelyet előidéz, ugyhogy a motivum és cselekedet távolságának ezt a különféleségét az állatok intelligenciájának mértékéül használhatnók.

Az embernél ez megmérhetetlen. Ellenben még a legokosabb állatoknál is, a képzetnek, amely tetteiknek motivuma lesz, még mindig _szemlélhetőnek_ kell lenni: még ahol választás lehetséges is, az csak láthatólag jelenlevő dolgok közt jöhet szóba. A kutya tétovázva áll, ha gazdája szólitja és ugyanakkor látja nőstényét; az erősebb motivum fogja mozgását irányitani, hanem akkor szükségképen be is következik az, ugy, mint egy mechanikai hatás. Itt is egy egyensulyából kimozditott testet látunk, amely egy ideig felváltva hol az egyik, hol a másik oldalra leng, mignem arra fordul, amerre sulypontja vonja.