# Apró regények és esetek ## Part 1 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/apro-regenyek-es-esetek-40627/index.md SZEMERE GYÖRGY APRÓ REGÉNYEK ÉS ESETEK (25 NOVELLA) BUDAPEST ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA 1915 7710. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája. A KIS ZÁSZLÓTARTÓ. I. A Ráskayék lovas kerülője eszeveszett iramban vágtatott be a faluba. A kovácsműhely előtt elordította magát: – Gyünnek! Majszter uram földhöz vágta a patagyalut, amivel éppen egy jámbor kanca patáját faragta, legénye félrevágta kalapját s csípőbe szegte izmos karját, a szurtos inasok kiszaladtak a műhelyből. A munka szünetelt. A községházánál ismét elhujjantotta magát Kócs Andris, a kerülő: – Gyünnek! Bíró uram éppen tanácsot tartott a hitesekkel. Felfüggesztette az ülést s a magisztrátus élén kivonult a ház elé. Az utca népesedni kezdett. Vihar szárnyán suhanó tűzveszedelem gyorsaságával harapódzott el a hír: Gyünnek! II. Ráskay Balázs V-ik gimnáziumi tanuló Virgiliuszt magolt. Fujta az Aeneiszt teli tüdővel, hősiesen skandálva: Arma virumque cano, Trojae qui primus ab oris… Kedves agara, Cicka, a dívánon nyújtózkodott s bele-belevakkantott a dühös deklamációba. Nyilván sértette a fülét. Egyszerre csak abbahagyta Balázs a magolást. Nem a Cicka miatt. A nyitott ablakon át zürzavaros hangok csapódtak a szobába. Odafigyelt. Még soha sem hallott eféle hangversenyt. Mintha a levegőből búgott volna alá, vagy a föld méhéből tört volna elő ezernyi hangszerszám összezüremlő muzsikája. Balázs diák egy ideig bontogatni próbálta a kaotikus zenekar összebomlott hangelemeit, de hogy nem boldogult velük, az ablakhoz szaladt. Cicka követte példáját. A párkányra ágaskodott. A szeme már megsejttette Balázszsal, amit fülével nem tudott meghatározni. A zümmögő, búgó hangzavar a falu kitörő lelkének volt a zenéje: ezernyi ember szíve húrján született melódia. A kúria ablakából végig lehetett látni a falu főutcáján. Ám egy magasba gomolygó porfelhő ezúttal elnyelte a kilátást: Balázs csak annyit konstatálhatott, hogy megmozdult a falu… Vajjon mi történik a porfelhő mögött? Egy száguldó lovas átlovagolt rajta s a kastély elé érve, megrántotta a kantárszárat, hogy majd összetört a lova gerince. – Gyünnek! – ordította Kócs Andris harmadszor is. Aztán tovább száguldott. Most már mindent tudott Balázs. Beszaladt az apja szobájába. – Édesapám! – Mi az, fiam? – Gyünnek! A daliás nemes nem kérdezett többet. Tisztában volt vele ő is, hogy kik gyünnek. Letette a pipát s kiment az udvarra a bejelentett, várva-várt _verbunkosok_ elé. III. Legelől jött a cigány, a prímás hatodmagával, azután a strázsamester, négy bakancsos vitéz élén, majd egy körülbelül száz főből álló szűrős, gubás atyafi nemzetiszínű kokárdás katonasipkában. Végül egy kellékes szekér ballagott. A cigány szilajon húzta, napkeleti lélekkel, hogy égnek meredt mind a hajaszála. Rákóczi óta ilyen emésztő tűzzel nem muzsikált cigány. Katona uraimék méltósággal lépegettek, kihúzakodva, mint a drót. Ők százan, a szomszéd falvakból összeverbuvált bundások, ugrálva, táncolva lejtettek végig az utcán, összepengetve sarkantyúikat a zene ütemeire. Azaz nem mindnyájan táncoltak. Voltak köztük öregek is. Hatvan évesek, hetven évesek. Akiknek úgy fénylett a fehér hajuk, mint dicsfény a szentek fején. Ezek komolyak voltak, majdnem szomorúak. És nőtt a menet. Megnyúlt, vastagodott. Mire a falu határához ért, megháromszorozódott. Visongó gyermekhad volt a fullajtárja, élén Ferkó Ferivel, a vajda fiával, aki a nagy cécó örömére végigcigánykerekezte az egész falut. Oldalt asszonyok ballagtak szapora karattyolással, hátul a férfiak, ki elgondolkozva, hallgatagon, ki elszántan, rengeteg fenyegetéseket mennydörögve a németre. A Ráskay-kúria előtt elkiáltotta magát a menet vezére, a drótbajúszos strázsamester: – Haptááák – Halt! A menet megállott az utcán. Az őrmester belépett az udvarra és szalutált a földesúrnak. Azután elkezdett szavalni szörnyen kiropogtatva az _r_ betűt: Verbunkos őrmester Barta tekintetes uramnak jelentem alásan, kapitány úr Bertóthy azt parancsolta: addig szóba ne álljak a faluban senkivel, míg tekintetes uram fel nem csapott nekünk. Ráskay Gáspár bólintott s kezet nyújtott az őrmesternek: – Itt a kezem. Balázs fiú ott állott az apja mellett s hol az őrmestert bámulta, hol a nemzőjét. Még nem volt tisztában a helyzettel. A strázsamester tarsolyába nyúlt s húsz pengő forintot olvasott le a földesúr markába. – Ez a dukancia… Közvitéz tekintetes ráskai Ráskay Gáspár úr a Haza szent nevében köszöntöm kigyelmedet a zászlónk alatt. Most már tisztában volt Balázs fiú a helyzettel. Szeme kigyúlt, mikor apjára nézett, gyermekarcán vérpiros lélekrózsák fakadtak… Strázsamester Barta félreállott a házigazdával s halkan tárgyalt vele. Aztán visszatért a tömeghez. – Hol a bíró? – Itt. – Kigyelmednél a pecsét? – Nincs, de hozom. – Siessen kigyelmed. Aztán a tömeghez fordult. – Ünnep lészen ma ittend a kastélyudvaron. A kőccséget Kossuth Lajos fizeti, a haza nevében. Mennydörgő riadalom. – Éljen Kossuth Lajos! Éljen a haza! Barta folytatta: – Aki magyar, velünk tart, aki fél, bujjék a kemencébe, annak nincs keresni valója itt. Aztán bevezényelte katonáit, összetoborzott századát a kastélyudvarra. A többi nép utánahömpölyödött… Megjött a bíró a pecséttel a nótárius és két hites kíséretében. A kastélyból mázsás tölgyfaasztalt emelt ki négy bundás s elhelyezte az udvar közepén a nagy eperfa alá. Egyéb bundások székeket hoztak, pennát, kalamárist. Strázsamester uram s a falu főnökei helyet foglaltak. Következett a zászlóbontás. Pipe káplár hozta a zászlót, két közvitéz veres sapkákat hordott a szekérről s telirakta velük az asztal felét. Kocsislegények s kisbéresek boroshordókat gurigattak az urasági pincéből. A földesúr belemarkolt a veres sapkákba, s az egyiket büszke fejére vágta. – Emberek, együtt éltünk, együtt halunk, csapjatok fel katonának, veszedelemben az édes haza. Újból rágyújtott a cigány a viharos nótára. Az emberek sorjában az asztal elé járultak, bemondván a nevüket, kezet fogtak a strázsamesterrel, átvették tőle a salláriumot, s egy-egy veres sapkát nyomtak a fejükbe. A nótárius és egy írástudó közvitéz szorgalmasan körmölte a lajstromot. Egy öreg anyó keservesen zokogott s egyben nagyokat püffentett az unokája hátába, mert tizennégy éves kölyök létére az ő engedelme nélkül fölcsapott. A még mindig nyalka Sáriné hatvanéves urát _piszkolta_, azzal fenyegetvén emberét, hogy mindennap megcsalja, amíg odalesz. Nevettek rajta, csak Sáry volt komoly. – Eleget megcsaltál, de most meg fogod magadat becsülni, mert jól tudod, hogy megver az Isten, ha honvéd urad ellen vétkezel. A nyelves menyecske zokogásba tört ki, úgy búgott, mint egy szerelmes galamb. Két óra mulva zászló alatt állott a falu aprajanagyja, a tizenöt éves gyermektől a hatvanéves emberig. És szólt a zene, rengett a tánc. Reszketett a levegő a harci kedv riadalmától. Balázs fiú az udvar egy rejtett zugában csendesen sirdogált. Csak egy évvel lenne öregebb, hogy ő is elmehetne a többiekkel, atyjával, hősi útra hont védeni!… IV. Másnap útnak indult a falu összetoborzott legénysége Szolnoknak, hogy ott magára vegye a felszerelést. Balázs fiú sehogysem akart az apja nyakáról leszakadni. – Vigyen magával, édesapám! Elbírom a puskát és a kardot, dicsőség kell nekem. Az apa egy ideig eszébe beszélt a fiának, de hogy ez folyvást csak rimánkodott, belevágott a levegőbe: – Hát gyere fiam! V. Az ellenséges előörs meglepte az alvó harmadik századot a hajnali szürkületben. Egy rengeteg német a zűrzavarban kicsikarta a magyar zászlót a zászlótartó kezéből s elszaladt vele. – Utána, fiúk! – riadt fel Bélyi hadnagy, az elővéd parancsnoka a súlyos, szégyenletes pillanat első döbbenetében. Senki se mozdult. Minek a biztos halál torkába rohanni a siker minden reménye nélkül? Vért ontani haszontalanul! A hadnagy úr maga is belátta fölbuzdulása hiábavalóságát: a helyzet úgy diktálta, hogy visszavezényelje félszázadát a zászlóalj zöméhez. Ekkor kilépett a glédából Balázs fiú. – Hadnagy uram, én visszahozom a zászlót. A fiatal tiszt, maga is félig-meddig gyermek, meghatottan nézett le a hős fiúra. – Glédába, öcsém, a zászló elveszett. – Nem veszett el! S parancs ellenére nekivág a Ráskay-gyerek az ellenséges harcvonalnak. Ott a balszárnyon egy öreg hadnagy atyai szívében meghűl a vér, de nem rendeli vissza fiát, csak összeteszi kezét és imádkozik – Ráskay Gáspár… Surrognak, süvöltenek az ellenséges golyók köröskörül. A hadnagy int a kardjával. Az elővéd hasravágja magát. Úgy nézi, lesi mindenki, mikor esik el az ő hős kis pajtásuk, a ki ostoba gyermekésszel a biztos halálba rohant. Nem esett el. A magyarok Istene ráküldte védőangyalát. A kis hősnek sikerült a nagy német katonát lelőnie… Szaladt a zászlóval vissza az övéihez. Fennen lobogtatta a trikolórt s váltig szavalt. »Arma virumque cano, Trojae qui primus ab oris.« Húsz fegyverből hullott, süvített körülötte a golyó, de egy sem találta el. A szent zászló fennen lobogott a kezében, nyilván az szítta magába a gyermeknek szánt halált. Bár az is igaz, hogy nem sokáig tartott a halálos zápor… Tisztán lehetett hallani a német előörs parancsnokának vezényszavát: – Feuer einstellen! Auf Kinder schiessen wir nicht! (Gyermekre nem lövünk!) Ráskay Balázs elfulva érkezett meg a zászlóval övéihez. Egyenesen apjához szaladt. Fogyó lélekzetével alig bírta kinyögni a lelkesedéstől: – Úgy-e, édesapám! Komoly és büszke volt, mint egy ötvenéves férfi. – Az ám, fiam – motyogta az apa s boldogságában hangosan zokogott, mint egy tizennégy éves gyermek. VI. Bélyi hadnagy kivette a zászlót a hős fiú kezéből s háromszor meghajtotta az ellenség előtt, amely gyermekre lőni nem akart. Aztán visszaadta annak, akit legjobban megilletett: – Tied a zászló, Ráskay Balázs, tartsad! KÁNTOR KATICA. I. A fiatal Sándor grófnak eszébe jutott, hogy bebarangolja a falut, kis diákkori emlékei tanyáját, amelybe idestova tíz esztendeje, hogy be nem tette a lábát. Megnézi a haranglábat, amely alatt annak idején birkózó-versenyt rendezett a parasztfiúkkal, sorjába két vállra fektetvén az ifjú nemzedék valamennyi kitünőségét, Sőter Gyurkát kivéve, mert Gyurka őt vágta a földhöz… Egyszeribe megelevenedett képzeletében régi vetélytársa szinte feledésbe veszett egyénisége. Mert vetélytársak voltak minden tekintetben. Nem lehet megállapítani, melyiküknek volt nagyobb a tekintélye a mezítlábas gyermektársadalom előtt. Gyurkától talán jobban féltek az apró süvölvények (mert ő mindjárt ütött, ha nem tetszett neki valami); benne ellenben alighanem csak a földi hatalom egyik közelfekvő exponensét tisztelték a kurtagatyás gyerekek: a méltóságos úrficskát, a lakkos topánkában járót, a ponnytulajdonost. Ő volt a konzul, Gyurka a tribunus plebis, aki a kisebb akaratú konzul nyakára nőtt. Azután egy leányt szerettek Sándor és Gyurka: Kántor Katicát. A szerelmi versenyben már határozottan a konzul úrfi volt felül, mert jobban győzte nyalánksággal a néptribun úrfinál. Tortával s Kugler-bonbonnal traktálta ideálját, holott Gyurkának csak medvecukorra tellett… Ugyan mi lett Gyurkából? Mi a kis nyalafántos Katicából, akinek a szeme olyan kék volt, mint a májusi ég? Megházasodott-e Gyurka? Férjhez ment-e Katica?… Megtudja. Mindenekelőtt meglátogatja az öreg Timkót, régi, nyugalmazott kerülőjüket, aki negyvennyolcban a Rózsa Sándor századában ólomgömbös karikásostorral lyukasztgatta a hazaáruló rácok koponyáját, de egészen bevált becsületes embernek is, atyjának sohasem volt nála hűségesebb, megvesztegethetetlenebb cselédje. Timkó mindent tud, ami a faluban negyvennyolc óta történt: a százados ember majd elmeséli neki apróra az utolsó évtized krónikáját. Sándor gróf nyakába vette finommívű angol vadászfegyverét, átszelte a parkot toronyirányban s úttalan utakon, árkon-bokron átszökdösve behatolt a falu szívébe, a piacra, ahol a keresztény katolikusok büszke temploma állott, szemben az evangélikus reformátusok szerény imaházával s a hozzátartozó törpe haranglábbal. Sándor emlékezett rá, hogy atyja, a hitbizományos úr, ezen a tájon vett házat ötven éven át hűséges szolgájának, a rettenetes erejű Timkónak. Kérdezősködnie se kellett, hamarosan ráakadt a keresett portára emlékezet után. A kilencven éves aggastyán ott ült a háza elé lebuktatott fatörzsön és békésen pipált. Sándor elérzékenyedett a még tíz évvel ezelőtt is szálfenyő tartású s most szinte múmiaszerűen összezsugorodott öregember láttán. – Öreg Timkó, emlékszik-e még reám? A rácok hajdani réme lassan eszmélt. Feje megmozdult az üde emberi hangra, üres, alvadó szeme keresgélt, ébredezett… Egyszerre megelevenedett susinka arca, barázdái között derengeni kezdett ős paraszti lelke régi fényessége: mosolygott. Ülve maradt, de a pipát ösztönszerűleg kivette szájából, kalapját is le a fejéről. Motyogott valamit, aminek nem volt értelme. A fiatal úr szelíden vállára tette kezét. – Látom, hogy megismert, Timkó bácsi; örülök, hogy jó egészségben láthatom viszont. Az aggastyánnak megjött a szava, erőszakosan pihentetett, berozsdált agyának teljes eszmélete. – Én még jobban örülök az úrficska látogatásának, – mondta egyszerűen, – mert ha két nappal később jön, már nem talál az élők között. – Ugyan, ugyan, hogy beszélhet így! Elél még Timkó bácsi tíz évig is. Az öreg belebabrált a levegőbe. – Azt én már jobban tudom; tegnap értem jött a Halál, még megbirkóztam vele, de igen erős volt, nem hagyott bennem csak két napra való szuszt, holnap estére meg fogok halni. Már szóltam is a papnak, – magyarázta hamiskásan mosolyogva, – elgyűjjön holnap délre az utolsó kenettel, mert nem szeretném a lelkemet az ördögre bízni. A kis gróf helyet foglalt a régi cseléd mellett a fatörzsön. Nem hitt az előérzetben. Kilencvenéves korában – vélte – kedvenc szórakozása az embernek az elmúlás gondolatával való foglalatoskodás, Timkó is emez aggkori szenvedelemnek tesz eleget, midőn halálát jóformán órára megjósolja. Elejtette a szomorú témát, belevágott az élet közepébe. – Szépen gyarapodott ez a mi falunk, mióta nem láttam – jegyezte meg jókedvűen. A százados aggastyánnak nem volt kedvére való a megjegyzése. – A házak – mondotta – szebbek lettek a nagy tűz óta, de az emberek eladták a lelküket az ördögnek. – Hogy-hogy, öregem? – Hát csak úgy, – vélte a halálra megérett ember, – hogy pénzen árulják a pógárok azt a dicsőséget, amit Kossuth apánk a magyarnak szerzett, tíz pengő forinton eladogatják a voksukat az első hacuka halandónak, a császár emberének. Ime, minálunk a haldokló ember is politizál… A hatvanhetes alapon álló Sándor grófnak belefájt a szívébe Kossuth régi katonájának keserű beszédje. Nem keresett, de nem is talált volna rá ellenvetést. Úgy volt csakugyan még ezelőtt tíz-tizenöt évvel is: a kuruc hagyományos büszke faluban nem akadt ember, ebsoron sem olyan, aki engedett volna a meggyőződéséből, az ilyen meg sem teremhetett Bárcaházán, mert a börtönviselt polgártársának megbocsátott a bárcaházi ember, de a »császár inasának« – így jelezték ott a kormánypárti szavazót – soha. A falu hitbizományos ura kénytelen volt meggyőződése ellenére is népével tartani, talán napszámost sem kapott volna különben, a méltóságának kidukáló tiszteletadót bizonyára megtagadták volna tőle uradalma régi jobbágyainak kevély ivadékai. – Biz az szomorú, – jegyezte meg Sándor gróf csendeskén, – hogy az emberek pénzért teljesítik polgári kötelességüket. Vén Timkó erre végkép beledült a keserűségbe. Szinte lüktetett a beszédje, akár a szíve, ami ajkára kergette a panaszt. – Megveri ezeket a népeket az Isten, – folytatta, – amiért megtagadták, akik a temetőben pihennek: apjukat, anyjukat, testvérüket. Mán német bugyogóban éktelenkedik itt a pásztorember is; a nyőstényje kávét iszik reggelire, ha esik az eső, paraplit tart a feje fölé. Legénykoromban még piros csizma, virágos bársony pruszli, száznegyvennégy pitykés lajbi volt itt a módi – ma, dájcsot húz a cigány is a tánchelyen, ha odarendelik, mert inkább a rézbanda kell a mai fattyas népnek, verje meg őket a magyarok Istene… A fiatal úr fájó szívvel mondott búcsút az öreg parasztnak. Az imént jött haza az oxfordi egyetemről, sok szépet, súlyos nemzetboldogító elméletet szítt ott fel a lelke, ám az öreg kerülő keserű beszédje mindent összezavart benne, amit a nép haladásáról, erőképző új intézményekről tanult… Hátha az az igaz, amit az agg pásztor eredendő őselméje tart annak: Tisztelni kell, akik a temetőben pihennek: az apák, anyák és testvérek ősi szokásait!?… A kék égen dicső fénnyel ragyogott Isten napja. Az ákácvirág telelehelte a levegőt édes kábító illatával. A rügyeztető tavasz ereje hozzáférkőzött a szívekhez, érzésbimbókat fakasztván fel bennük: boldogító gerjedelmeket a termékeny ifjúság kebelében s békítő harmóniát a sokat szenvedett öregekében. Sándor gróf mélázva ballagott az utca porában. Egy-egy mérges kurta kutya kigurult eléje az őrizetére bízott porta kapujából, iszonytató lármát csapva, ám rájuk se hederített a természetükkel ismerős fiatal úr. Ritmusos lépésben, délcegen hátraszegett fejjel haladt előre, kalapot emelt az őt köszöntőknek, de szóba nem ereszkedett senkivel. Legények, leányok utána néztek: Be csinos az úrfi, be kevély! A kántorék háza előtt mégis megtorpant a csinos, kevély úrfi. Egy szőke leány virágot öntözött a kántorlak előkertjében. Lenszínű hajára rátűzött a nap s sugarából fénykoszorút font a serény hajadon fehér homlokára. Sándor sok képet látott a British Museumban, a Palazzo Pittiben, de ilyen szépre nem emlékezett. Nem akarta magát észrevétetni, hogy tovább tartson az élvezete: megbújt egy vastag ákácfa törzse mögé. Onnan nézte a leányt. Ringó járását, babos kartonruhája rejtelmes lebbenését, párducdereka hajlongását, szelíd ívben előrehajló karcsú telt nyakát. Vajjon ki lehet?… A kántorék kertjében buzgólkodik, de nem Kántor Katica. Katica tömzsi gyermek volt, ez meg olyan előkelően nyúlánk, mint Albion akármelyik vérbeli mágnásleánya, Talán rokona a kántornak? Vagy az új kisdedóvó kisasszony?… Megtudja. Egyszerűen meglátogatja kántorékat. A fiatal gróf átrugtatott az utcán, egyenesen nekiment a kántorporta kapujának. – Jóreggelt, kisasszony! Itthon találom a kántor urat? A hattyúszerű leány majd elejtette meglepetésében az öntözőkannát. De csak látszólagos volt az elfogódottsága, inkább csak aféle megrebbenés, idegjáték, de nem lélekzavar. Belenézett az őt megszólító férfi szemébe hosszasan, bátran. – Most nincs itthon az apám, – válaszolt mosolyogva, – de azért csak tessék belépni; régen nem láttam a gróf urat. S a vendég elé szökött a kapuba, hopkázva és negédesen, mint a párjának behódoló őzünőcske. – Ah, be megváltozott a méltóságos úr! – jegyezte meg, összecsattantva finomszabású kis kezét. Sándor gróf majd hová lett bámulatában. Honnan ismeri őt ez a szép leány?… Apjának mondotta a kántort! Mégis a Katica lenne? Hisz azt is meg lehetne tudni hamarosan. Bemutatkozott: – Hadady Sándor gróf vagyok. A leány elkacagta magát. – Hiszen tudom. Nem olyan hálátlan Kántor Katinka, hogy megfeledkezzék az ő gyermekkori udvarlójáról, aki annyi sok édességet hozott neki… – Katica, maga az? – Oh, – negédeskedett a leány, – maga meg képes volt engem elfelejteni! – Igen, igen megváltozott – mentegetődzött a fiatal úr, le nem véve a leányról őszinte elragadtatását kifejező szemét. Katicának hízelgett a tekintete. Apróka kacagás gyöngyözött gilicetorkából s égszín szemével kacéran rákacsintott a fiatalemberre. – S hogy találja: előnyömre változtam, vagy megcsunyultam? A fiatal gróf agyán hirtelenében átcikázott valamennyi szerelmi emléke. Eszébe jutott lady Leighton, aki a legilledelmesebb társalgás közben minden bevezetés nélkül nyakába fonta remekmívű rózsaszín karját s szenvedélyes haraggal ellökte magától, mert szűzies elfogódottságában késett a csókkal, amit a híres oxfordi özvegy éhes ajka tőle ölelése fejében várt… Azután a kis Maud Burns, az ugrifüles, örökké kacagó, évődő miss, professzora leánya, akivel piciny, édes csókokat váltott egy lépésnyire az apjától annak háta mögött… Stefanie von Söllingen, az ostendei Sphynx, aki az asszonyi kacérság minden trükkjét eljátszotta vele, hogy hálójába kerítse… És a színes forró emlékek, amelyek valahányszor csak felrajzottak képzelete idézésére, mindig arcába szöktették pezsgő, fiatal vérét, most csudálatosképen hidegen hagyták szívét. Úgy érezte, hogy a lady, a miss, a gnädiges Fräulein ölelései, csókjai, valamennyi kegy, amelyben nőtől valaha részesült, összevéve sem érne fel a falusi Kántor Katica egyszerű szívének legkisebb szerelmi bimbajával. Ha például önfeledten keblére ejtené a leány bóbitás fejét… Amilyen naiv volt a Katica bókhajhászó kérdése, olyan egyszerű és őszinte volt az ifjú felelete: – Oh, maga nagyon szép, Katica, szebb nem is lehetne talán. Fülig pirultak mindketten, de nem bánták a vérük árulkodását, nem szégyenlették szemérmetességüket. Összevillant a szemük, ölelkezett a tekintetük. Mosolyogtak, majd hangosan nevettek, mintha megcsiklandozta volna őket valaki. A leány bátrabb volt: először ő váltotta szóra gondolatait. – Én igen sokat gondoltam magára. Mindenféle bohókás kérdés vetődött fel az elmémben… – Például? – kérdezte a kis gróf, áhitattal lesve a leány feleletét. – Például: ha folytatnánk a gyermekkori cimboráskodást, vajjon mit adna most nekem az én régi kis vitézem, a Xandri, cukor és torta helyett, ami ugyebár csak gyermeknek való? – Igen, – helyeselte Sándor gróf a leány felfogását a tortáról s egyben felelt a leánynak, – bár zavarba jött kérdése fönségesen együgyű merészségétől, – lényegben is: – Most egyébbel kedveskednék én magának, Katica, hogy megtartson a kegyeiben. – Mivel? – Azzal, a mire a leányszív vágyik. – S mire vágyik a leányszív? – Arra, amire az ifjú szíve. Szűzösztöne megsúgta Katicának, hogy nem szabad a kérdést tovább feszegetnie. Úgyis kitalálta az ő délceg ifjúvá serdült gyermekkori pajtása gondolatát. Lesütötte bátor, kacér leányszemét. – A virágra gondolt, úgy-e? – kérdezte ábrándosan. – Igen, virágra, – füllentette a szintén észbekapott grófocska. – Ha megengedi, küldök magának egy csokrot, vagy… hozok. Hogy akarja, – kérdezte, – küldjek vagy hozzak? – Ahogy alkalmatosabb… Talán hozzon. Elváltak. Egyszerű kézfogással, mosolyogva és mégis szomorúan. Negyednap találkoztak újra az öreg Timkó temetésén. Az aggastyánnak ugyanis nem csalt az előérzete, másnap estére meghalt, ahogy megjósolta volt. Nem is vala többé mit keresnie itt a Földön, az ő számára kihűlt a Föld… Az igért csokrot nem adhatta át Sándor Kántor Katicának a temetési szertartás szomorú hangulatában, de megigérte, hogy másnap elviszi neki. Elvitte. Ez alkalommal elmesélték egymásnak a nagyúri fiú s a kis polgárleány, amióta nem látták egymást, életük történetét. A fiatalember elhallgatta szerelmi kalandjait. A leánynak nem volt mit elhallgatnia. Fehér hattyú volt, aki negédes gondtalanságban, tiszta mezben úszkált az Élettó tükörén… Sándor gróf megtudta, hogy az ő régi vetélytársa, Sőter Gyurka megkérte a Katica kezét. De a leánynak nem kellett a parasztnábob fia. A földi gazdagságnak nem volt rá ingere, egyéb kincsekre vágyott. Meghatározatlan ambíciók sarjadoztak szűz lelkében: művelődési vágyak, öntudattalan esengés a szép, az előkelő motívumok után. Rusztikus apja kimondotta rá a szentenciát, hogy félbolond. A leány csak nevette és – tanult. Megtanult németül, franciául, zongorázni. Ismeretterjesztő füzeteket olvasott a művészetekről, csillagászatról, az emberi fejlődés titkáról. Kiművelte magát, mint egy grófkisasszony. Olyat is mutatott keményített perkálszoknyája ellenére is. Szinte érthetetlen, de való, hogy a fiatal grófot inkább lehangolta a falusi Hamupipőke csodálatraméltó műveltsége. Semmiesetre sem örült neki. Választóvonalnak érezte a kultúrát, amit a szép leánynak szomjú lelke felszítt, nem lelki kapocsnak. Azért nem változtak az érzései. Elárasztotta a leányt virággal, meleg szívbekapó szavakkal, minden érzéskincsét kirakta lábai elé. Eleinte csak minden harmad-negyednap látogatta meg, ám hovatovább rendes mindennapi vendége lett a kántorlaknak.