# Apró regények (1. kötet) ## Part 6 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/apro-regenyek-1-kotet-43746/index.md – És akkor haragudni fogok magára, mert én – csaltam meg magam. De már későn lesz becsületes bosszut állni rajta. Azt a közönséges bosszut elkövetni – fuj, az ellen tiltakozik az izlésem. A szerelmi vallomástól eljutottak az izlésig. És ha csak az izlés határozna a szerelemben, úgy könnyen szerethették volna egymást. A lány középtermetü, majdnem telt idomú, bájosan érő, szürke szemü, fehér arczu, szőke. A férfi nagy, erős, szögletes, széles vállán kicsiny, barna fej. Egy kissé nőtt, de széles szakálla, egyenes irányban álló kedves sárgás szemei voltak. Tetszhettek és tetszettek is egymásnak. – Maga sohase volt még ilyen szép! – mondá a férfi. – Nekem pedig jól esik ez a hizelgés. Szokatlanul jól érzem magam, de ebben a pillanatban már arra gondoltam, mért esik jól a maga hizelgése – és nem érzem többé szavainak melegségét. Most pedig a mint magával beszélek, arra gondolok titkon: ime, ha nem tudnám, hogy sosem engednék meg szüleim a maga feleségévé lennem: ennélkül a tudat nélkül tán nem is beszélnék ily bizalmasan magával. Talán a lehetetlenség, a veszély, a pletyka az, a mi magához köt engem, de magát hozzám mi? – Talán szintén ez. Nem, van még több is, például az is, hogy tudom: a mely perczben maga az enyém, nem kell többé ezernyolczszáz forintos mérnöknek lennem vasúti irodában… Nagy vállalatok… Oh, mi mindent nem jelent maga nekem! Sokszor magát a szerelmet is. Néha azt hiszem, hogy örökre azzal a vágyakozással fogok érte égni, mint egyszer, a mikor hónapokig nem láttam úri lányt, kint a vidéken, a mikor nivelliroztunk. És volt már olyan pillanatom is, a mikor meg voltam győződve, hogy mi leszünk az egyetlen pár a világon, a kik sohasem fogunk egymásból kijózanodni. Mindenki, a ki csak mámorát érezte a szerelemnek, kijózanodik egyszer, csak mi nem, mi sohasem! A lány gyengén nevetett. – Az én gondolataim. Plágiumok. Milyen édes ugy-e ez a pillanatnyi ostobaság s milyen rossz, a mikor hátba üti az embert józansága, a fertelmes analysis, az előttünk kitárt élet józanságai, a könyvek tanulságai, a törvények, melyeket nagyon okos, de nagyon rossz emberek vontak le nekünk. Ugy hívják őket: korszakalkotó filozófusok. – Gazok! – mondá valaki véletlenül nagy szenvedélyességgel a nagy asztalnál. – Alkalomszerű kijelentés! – szólott a férfi. – Pointe, már most mehetek – mondá a leány s felállt. – Hová? – A jégre. Anyám, meg a hugom, Hanna, ott várnak. – Ki kiséri el? – Valamelyik asszony. A Helénnél van korcsolya, jönnie kell. – Hat óra van, sötét, talán nem is illik. – Az igaz, hogy ön velem akar jönni. Ez sem illik, hanem jó, talán épen azért mert nem illik. Jőjjön. Az anyámnak füllenteni fogok, hogy mással, valami akczeptábilis kisérővel jöttem. Jól esik ez a hazugság, árnyéka annak, a mi nincs közöttünk – a szerelemnek. Elmentek, együtt, egyedül. Nem botránkozott meg ezen itt senki, sőt mintha kellemes volt volna nekik ez a kis kaland s kedvesek ezek a szerelmesek, a kik úgy viselték magukat, a hogy a könyvekben szokás. Csak az egyik lány nézett úgy utánuk, mintha valamijét elvinnék, valami édest, drágát, a mi az övé… Kint voltak az utczán, mely a száraz, tiszta, de különösen hideg időben tele volt siető emberekkel. A főváros estéjének ácsorgó alakjai, azok a kedves páros alakok, a kik akkor kelnek fel, mikor a nap lemegy: nem voltak most sehol. Egy kapuban megpillantottak végre egy kicsiny vén arczú cselédet, a ki egy köztűzérrel beszélt. A katona fázott, topogott, a lány meg szerelmesen nézte csákójának fekete forgóját. Kiértek az utcza sarkára s ott már láthattak valamit a főváros estjéből. A gesztenyesütő előtt egy úr s egy fiatal hölgy állott; a férfi gesztenyét vett az asszonynak. – Vegyen nekem is! – mondá a lány. Gesztenyét vettek. Mohón, mint valami iskolás leány, úgy csúsztatta zsebébe: – Milyen forró, milyen illatos! és nekem tán egy esztendeje nem jutott eszembe – enni ilyesmit! – szólt a lány mosolyogva. De hirtelen rossz kedvű lett: – De nem lehet belőle ennem, itt az utczán! – Jerünk kicsiny, nem elegáns utczákba, ott nem látja senki, a kire ad valamit. Kis közökbe tértek, a lány előtt félig ismeretlen vidéken jártak. – Oh milyen kedves dolog ez, egészen más emberek, új nekem, milyen jó – úgy érzem, szeretem magát igazán, igazán! – szólt a lány s belékapaszkodott a férfi karjába. Az pedig megszorította a kezét és a szemébe akart nézni, de a lány félre fordítá fejét: – Megszoríthatja, nem haragszom, de ne nézzen úgy rám, zavar, éget, egy kissé rossz – de mégis jó inkább. Szeret? – Nagyon. Nem igaz, a mit mondtam, szeretem. Nincs más vágyam, csakhogy az enyém legyen. Szeretnék érte dolgozni, kétségbeejt az a gondolat, hogy most mindjárt nem vihetem el magammal messzire, messzire. Mennyit tudnék még mondani, de félek, hogy azt mondja rá, plágium, ez: Tibbij Dunbar, az irója Burns, skót volt és meghalt 18… – Nem tudom mikor, mondja el a verset! – Maga kell, maga és senki semmi más a világon – ez az egész. – Szép, édes, ha mondja! Ostobaság, a mit fent összebeszéltünk… – A mit én mondtam, azok csak hazugságok; félek öntől, rettegek attól, hogy kinevet, és fázom, ha szeméből fagyos csilláma ragyog rám valami különös fénynek, mely olyan, mint a jégvirágé… Ujra kezdődtek a szerelmi vallomások. Az egyik igyekezett hevesebbet, arczpirítóbbat, édesebbet mondani, mint a másik. És bár érezték, hogy mindannak, a mit mondanak, fele hazugság, önámitás, csalás; olyan jól esett versenyt haladniok, ámítani, csalni magukat és egymást. Olyan jól, hogy szinte hittek is benne már és a heves szavakra a szerelem édes borzalma futott át rajtuk. – Eh, – szólt a férfi – el fog velem jönni, most mindjárt. El se megyünk, egymáséi leszünk. Az önéi úgy sem akarnák soha, és nekem nincs semmi kedvem könyörögni, ha javamra is válna. Ön kell egyedül. – Szeretem. – El fog velem jönni? – El. A lány nem reszketett, még jobban belekapaszkodott a férfi karjába s nem tiltakozott, a mint meglátta, hogy a vasút felé mennek. S kölcsönösen folytatták a vallomásokat, vegyest igazat, elképzelttel, hazudottal. Aztán terveket szőttek. Megállapították jövendő boldogságuk rendszerét. Különösen a lányt fogta el valami sajátságos láz, félt és örült, reszketett, majd szinte türhetetlen forróság lepte meg. Egy pillanatban, azt forgatá eszében: ebben a sötét közben a férfi meg is csókolhatná… Majd félt tőle, s szeretett volna elfutni előle, messze, messze lenni. Nem lehetett többé. Az indulóház facadeja, mint valami nagy diadalív, előttük állott, talán elejükbe jött? Nappali világosság volt itt, és lázas, nagy, hangos forgalom. Kocsi robogott, lóvasút fütyült, bent az udvarban az indulásra készen álló gépek mozogtak. Megálltak: – Hová megyünk? – kérdé a férfi. Egy hangos kaczaj volt rá a felelet. A lány nevetett először, aztán a férfi: – Oh, hogy bolondítjuk mi egymást és magunkat! szólt halkan, megszégyenülve és alig vette észre, a mint a lány kivonta karjából karját. – Akarjuk, nem tudjuk, hiába, nem nekünk találták fel! szólt a leány némi vígsággal, majd hirtelen a pályaudvar órájára tekintett: Fél hét! hamar egy bérkocsit, mit fognak gondolni! mondá aggodalommal. A férfi beültette egy bérkocsiba. Elváltak, de előbb erősen megszorították egymás kezét. – A jégre! szólt a férfi a kocsisnak s az lovai közé csapva elvágtatott. Ő még ott maradt állva egy pillanatig, aztán hirtelen bérkocsiba ült s a lány után vágtatott. Miért? maga se tudta. Kiért a ligetbe, hanem nem ment le a korcsolyázók közé. A pavillon ablakából nézte a korcsolyázókat, a temérdek hölgy-alak között kereste a leányt. Nem találta, pedig a villamos fényben úgy ragyogott az egész pálya, mint mikor a lehunyó nap a hegyoldalba tűz. Meg sem is érezte hol van, a mint azt boldog, igazi szerelmesek szokták. A szeme is kifáradt végre a keresgélésben, egy nagy parázszsá vált előtte az egész jég közönségestől együtt. Le kellett róla venni szemeit, s már csak az ablak üvegére nézhetett. A nagy, fényes, drága üvegre, melyen – talán leheletétől is – lassan jégvirágok képződtek. Egy darabig ezeket nézte, milyen szépek, aztán még egyszer kitekintett a pályára, melynek feléje eső részén bájos, de lassú tempóval, pirosra fázott arczczal, de közönyös tekintettel, egyedül korcsolyázott a lány. TARTALOM. 1. A bölény 5 2. Tanulmányfejek 31 3. A halott 47 4. A boldog szerelemről 71 5. Lizzie Barton 87 6. Az adótisztné albuma 95 7. Vérnyomok 109 8. A méh 123 9. Jégvirágok 133 [Transcriber's Note: Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: 5 |A BÖLENY. |A BÖLÉNY. 10 |tetőtől-lalpig |tetőtől-talpig 13 |hárhoztatta azt |kárhoztatta azt 15 |Tessék! |– Tessék! 18 |bebujt udujába |bebujt odujába 19 |tőlem, mi |tőlem, mi? 20 |vem volt semmi |nem volt semmi 24 |ott látotl |ott látott 28 |Abrám folytatá |Ábrám folytatá 28 |Ne féij |Ne félj 29 |Abrám gróf |Ábrám gróf 29 |góf meztelen |gróf meztelen 58 |Ottt volt |Ott volt 59 |hol nem vol |hol nem volt 62 |asztalán találtotott |asztalán találtatott 62 |boldog». |boldog.» 63 |hogy azzonnal |hogy azonnal 64 |támádt föl |támadt föl 69 |itt seki |itt senki 79 |szerint, halom |szerint, halnom 83 |szerelmns mátka |szerelmes mátka 84 |rólam soszor |rólam sokszor 90 |tenderhomokon. De |tengerhomokon. De 95 |AZ ADÓTISZTNE |AZ ADÓTISZTNÉ 111 |olvasott újsagot |olvasott újságot 129 |óriási lom-ból |óriási lomból 138 |felkeltek, megvátoztatták |felkeltek, megváltoztatták 140 |Pedig sznretném |Pedig szeretném 141 |Maga sohase |– Maga sohase 146 |reszketett, majd-szinte |reszketett, majd szinte] End of Project Gutenberg's Apró regények (1. kötet), by Sándor Bródy