# Apró regények (1. kötet) ## Part 4 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/apro-regenyek-1-kotet-43746/index.md Egy nagy és boldog szerelem az egész város. Alig van egy-egy alak, a ki nem párjával tör előre a tömegben. A feleség úgy hozzásimul férjéhez, mintha szeretője volna és a szerető olyan bátran és bizalmasan kapaszkodik kedvese karjaiba, mintha a férje lenne. És a mellettem elrobogó kocsikban is párosával ülnek. Egy utcza-sarkon a gázláng fénye két fejet világít meg: cselédleány egészséges, boldogan mosolygó fejét és egy kis huszárcsákó alatt terpeszkedő, széles arczot. A jelentés ismétlődik a kapu alatt, homályban, mindenfelé elkisér, a merre csak megyek. A karba öltött karok, a vidámságtól elszélesedett fejek, a szerelmes és boldog város: mint egy oktalan és czéltalan tünemény, úgy fog körül. Általános csalás, hazug mámor az egész – de azért milyen jó nekik! Irigylem a mesterlegényektől idomtalan és komikus szeretőiket, cserélnék a kisütött hajú boltossegédekkel, a kik a kicsiny varróleányokat megcsókolják az utczán és meg is nagysádolják. És az új házasok és a leendő hitestársak tömegében keresem azt az egyet, a ki maga van és nem találom. De mégis van egy. Alig egy pár lépésnyire tőlem, szemben haladunk egymással és a ködön át még csak gyöngéd alakját tudom kivenni. Mintha most mind a ketten észrevettük volna egymást, lépteink meggyorsulnak egy pillanatra és szemben állunk egymással – egy pillanatra. És a mig ez tart, hirtelen összevonódik újra két tekintet. A régen megszokott áram, mely két szempáron át összekötötte két ember legbensőbb bensejét, újra föléledt. A nagy szürke szemek nem változtak mitsem; bennök van mindaz, a mi régen volt, és még több is: valami határozatlan, meleg fény és ez a néma panaszkodás: «milyen soká jöttél!» Egy másodpercznyi ölelkezése a lelkeknek és elhagyjuk egymást – egy lépéssel. Aztán lopva visszanézünk egymásra, aztán mellette vagyok. Csendesen jó estét kivántam, halkan, de elfogulatlanul köszönt vissza: – Jó estét, emlékszik még rám? – A kis gyászoló lányra – – A jó mama temetésén… – És a kocsin – – A mikor elmentünk a városból, óh, be rossz volt – – Ott hagyni a mama sirját? – Ott hagyni a mama sírját. Mentünk egymás mellett szépen, csendesen. És ezt oly természetesnek találtuk. És olyan természetesnek találtunk mindent. A lány holmit volt vásárolni a gyerekeknek, azokat elkértem és vittem én. Az aszfalt ólmos, csuszamlós volt, – hát karonfogva mentünk előre. – Milyen jó, hogy jött, elkéstem, és olyan rossz itt este egyedül! – mondá a lány és hozzám simult, mint egy hű szerelmes, mint szerelmes mátka, mint örökös mátkaságot érző feleség. Talán érezte is mindazt, a mit ezek, csak hogy nem mondta, és én is szerettem volna, hogy ezt érezze, csak hogy nem mondtam, nem kérdeztem: érzi-e, szeret-e? Olyan természetes volt, hogy így legyen. A város mosolygott ránk, a köd, a házak nevettek vidáman. A gyerekek is nevettek, a mikor a néni egy úrral jött, és az apa is mosolygott, a mikor kipirult arczczal, reszkető ajakkal mutatott neki a lánya. Világos, meleg otthon volt a kis hivatalnok szobája. Az asztal terítve, mindjárt oda ültünk. Ott ismertek már engem, valaki beszélt itt rólam sokszor, tudták, hol vagyok és mit teszek. Talán vártak is reám… * Este van, szigorú tél odakint. Milyen boldogság ilyenkor az otthon, az édes, meleg fészek, az, a mi az enyém. Ülök az asztalnál, egy könyv van előttem és nézem a feleségemet, a mint szoptatja a mí kicsiny fiúnkat. Csendesen szólok hozzá: – Miért sütöd le a pillád, hadd látom a szemedet! Az asszonyka int a kezével: – Csendesen, ne szólj, mindjárt elalszik. Hanem a gyerek még csak gőgicsél, behunyja a szemeit, meg-meg kinyitja. Édes mulatság ez és olyan öröm az asszonynak. Felém fordított szemeiből az öröm és boldogság ragyog reám és szinte megolvaszt tiszta tüzével. Le kellett hajtani fejemet az asztalra, hogy meg ne lássa a szemembe tóduló könnyeket. Olyan jó így behunyott szemmel gondolkozni, a bennem és körülöttem eláradó boldogságról. Csak érzem a világosságot, de karjaimba temetett fejemmel nem látok semmit. Elképzelek egy-egy jelenetet, a tegnapból, a mából és magam elé akarom idézni a feleség szépséges szemeit, a mint most mellettem alvó gyermekét nézi. De nem tudom, csak nem tudom, hiába kényszerítem magam. A régi tekintet villog előttem. A mit világosan látok: az két nagy szürke leányszem méla és különös tekintete, rejtelmes, megigéző nézés, mely még mindegyikre hív, von, bűvöl maga után. LIZZIE BARTON. Huh, be hideg van! Szicziliába megyek, egy félórára legalább. Csak addig a mig a villamos vasut az akadémiától a szerkesztőségbe visz. Összegubbaszkodom a helyemen és várom az ismeretlen asszonyt, a téli bundás meleg asszonyt, a ki leül mellém; csak jönne már, ha öreg is! Aztán behunyom a szememet. És mig egy sovány kisasszony félt, hogy elaludva, megfagyok: Szicziliában járok azalatt. A fogaim vaczognak, a hitvány testem, az fázik: de belül át meg át jár a szicziliai nap. Körülöttem oly szürke, oly levert minden, a jégvirágos ablakon ki se látni; hol vagyunk, merre járunk; vonatvezető, nem tévedünk-e el?! Fölugrálnak, megrémülnek, összeszorulnak és többé mozdulni se lehet. A kihalt, a megfagyott éjszakában a sötét és vigasztalan tömeget viszi a villam. Én meg Szicziliába megyek egy félórára legalább. Napot akarok, meleget akarok, szomjazok tarka, rikító, eleven szinekre. Milyen jó volt tavaly – ilyenkor éppen – fürödhettem a fényben, a szinben, pálmák, narancsfák kék árnyékában, a nagyszerü tengerhomokon. De én voltam-e az? Én, én! Hisz most is, csak behunyom a szememet és akarom: hát ott vagyok a hajón. Palermó látszik a messzeségben, amott az a monte Pellegrinó, ég, de már kopasz egészen. A város közeledik felénk, fehér, gömbölyü karjait elébünk kinyujtja… – Kapitány ur, ki az a gyönyörű, szép angol asszony, ott a fedélzeten, a korláton kihajolva, nem nézi a várost csak a tengert? – Az a magas, a lesimitott szőke haju? – Az, a kinek szeme mélyebb kék, mint alant a tenger! – És a homloka, arcza fehérebb, mint a napfény apró képei a vizen. – Az, most lehajol, leesik, a hullámmal csókolódzik szinte! – Az, az! Lizzie Barton. * Huh, be hideg van! Hol lehetünk most? Mindegy akárhol, majd csak megérkezünk valahova. Oly szép volt az angol asszony, és oly fiatal és oly szomoru. Hajh, nemcsak egy skót balladának rejtelmes alakja-e, csakugyan láttam-e valaha? De ott állott a hajón, a korlátra hajolva, egyedül, nem köszöntötte a kevély Palermót, nem is látta. Pedig most már egész ragyogó keblét kitárta előttünk a város. Lázzal, lármával, mohósággal mindannyian rajta feledkeztünk. – Signore kapitano, hát Lizzie Barton nem köt ki velünk? – Nem. – Hogyan? – Visszajön a hajóba, Napoliba holnap. – És mit csinál a hajón? – A korláthoz támaszkodik és nézi a tengert, igy él, jár s kél egy esztendeje legalább. – Egy esztendeje, signore kapitano! Egy esztendeje, hogy a szép asszony csak a hullámok udvarlását fogadja! Egy esztendeje épp? – Egy esztendeje éppen, épp az nap lett asszony Lizzie Barton. Szerelmes urával hajóra szállt Nápoly alatt. A fedélzet korlátján kihajolva nézték a tengert a szerelmesek. Oly boldogok, oly vidámak, oly bátrak valának, mig alattuk a tenger: oly bősz, oly rossz, oly alattomos. Lizzie Barton mellől egy óriási hullám lekapta a férjét. «Utána!» «Nincs csónak, a mely most el ne merülne; nincs tengerész, a ki merne vizre szállni mostan!» «Hát elveszett.» «Ha csak egy másik jó hullám – annyiszor megesett már – vissza nem dobja a hajóra a férfit!» – És nem jött a jó hullám? – Lizzie Barton egyedül maradt. – És várta a hullámot, megmerevedve várja még ma is, nézi a tengert, a hullámokkal beszélget szegény. – Megszoktuk mi már. Oly szelid, oly szótlan, virág a mellén, virágos ruha rajta, mint akkor… A mikor nászra várta falai közé Palermó. Csupa kéj, csupa illat, csupa pálma ez a város. Ragyogó, puha, forró mellét előttünk kitárta. * Huh be hideg van! Hova lett a villamos kocsiból a nép? El-kiszálltak mellőlem valamennyien. Éppen csak velem szemben ül a régi helyén egy szép fiatal pár. Nyulánk fekete, gyönyörü asszony, erős, hatalmas, szép szőke férfi. Egy pár hónapos házasok lehetnek, esküdni merek rá. És egymás iránt oly hidegek már, mint két jégcsap az ablakon, elől. _Külön_ gondolkoznak, _külön_ fáznak, egymásra se néznek! Milyen másképp lehetett egy pár hónappal ezelőtt. Azon a napon, a mikor siettek a nász elé! Hova lett az a nap, az az érzés? A magyar fekete asszony mit kutat oly mereven a semmiségben? Mire vár, mit kutat; valami jó hullám jöhetne-e még? Szegény szép Lizzie Barton! Harmadnapon már mentek volna Palermóból Maltába tovább. Ha addig várt volna a hullám? Mért sietett, ki küldte? * Jövök uraim, Szicziliából, ott voltam egy félóráig legalább. AZ ADÓTISZTNÉ ALBUMA. Micsoda összefüggésben van egy adótiszt házassága a nagy egyetemessel? Egyáltalán: mily hasznokat merit az emberi társaság abból, ha egy vidéki adótiszt házasságban él? Hogy a suszterek nem halnak éhen, – ez a momentum legnyilvánvalóbb az egész problemában. Négy-öt esztendei adótiszti házasság után évenként legalább hat, sőt tiz uj czipőre vagy csizmára van szükség. Leginkább csizmára, rövidszáru borjubőr csizmára, a mely elszakithatatlannak látszik, annak is kéne lennie, mégis elszakad. Mily gyorsan, mily nyomoruságosan és mennyire kimegy a formájából. A gyerekek verés nélkül már föl se akarják venni, sirnak, hogy fáj benne a lábuk, a belső reparálások feldörzsölik a kis bütykőjüket, a szög kikezdi a talpukat, az egész lábuk merő seb. És magának a csizmának oly komikusan hunczfut arcza van, a torkán folyton enni kér, erőltetve görbén áll, összeesik, a fülei kétfelé állanak, mint egy rosszul szoktatott, vásott gyerekéi. Iszonyu ilyen négy pár csizma az ajtó előtt, egysorjában, hajnalban. Az egyetlen cseléd dühösen, álmosan vágja le, ki se fényesitvén becsületesen, mert hisz nem vehet suvikszot a maga pénzéből. Megtörli, megkeféli, megkeni egy kissé halzsirral és az valamit még javít is rajtuk. De némelykor azon sárosan állanak ott napokig, sőt hetekig, a mig nincs cseléd, vagy a mig az adótisztné szoknyát kap magára, kilopódzkodik, megtisztitja, megkeféli őket a konyhában és kevesebb vagy több pietással lelöki az ajtó elé. Brr! olyan hideg van ilyenkor a konyhában, a hol tegnap dél óta tüz nem égett, hideg az ajtó előtt és hideg az ajtón túl a szobában is, hiába fekszenek annyian együtt. Reszketve keresi meg a gyufát, fogvaczogva gyujt tüzet és lelki fázással fog a napi munkához, önti le ujra a tegnap leforrázott kávét, melegiti meg a platnin a krajczáros száraz zsemlyéket. Négy zsemlye a négy pár kis csizmához. Négyszer annyi is elkelne. Veszekedés van ezen minden reggel. Csereberélik, csalják egymástól. Minden reggel kikap ezért egy vagy kettő, néha mind, de leginkább az utolsóelőtti fiu. Verekednie kell velök az adótisztnek, ha egy kis rendet akar! De mikor a gyermekek, ah, oly kedvesek! – Nem akarok többet! – mondá Tardonnainé, dühösen nézve végig az adótisztet. Az vállat vont: – Hát én akarok?! Megegyeztek abban, hogy nem fognak kinlódni azért, hogy a suszter megélhessen. Elég négy pár csizma egyszerre. Sőt sok; de ha már megvan, megvan. Kilencz esztendei házasság után éppen elég. Ha Jánoska meg Izéke – biztos neve nem volt még – meg nem halnak, több kellene még. Hanem most már egyetlen párral sem lehet több. Kezet adtak egymásnak. – Végre nekünk is kell élni! – mondá az asszony. I. Tökéletesen igaza volt abban, hogy eddig nem éltek, hogy eddig nem élt magának. Az első esztendőben mindjárt gyereke született, aztán megint; egy meghalt, született másik. Már a lakás falai is telitve voltak a gyereksirás hangjaival. Ki nem jött a szoptatásból, már kezdeni kellett az etetést. A mellét odaadta a legfiatalabbnak és azalatt ételt rágott az utolsóelőttinek. Roppant mód étkes volt valamennyi, mint a fiók vércsék, folyton tátogatták a piros csőreiket. Elszitták, kifárasztották, csaknem megbolondították. Másfél font húst főzött ebédre, azt úgy szétosztogatta, hogy ő neki magának csak egy kis szopogatni való csont maradt. – Mama! – mondá az adótiszt – én nem tudom, te miből élsz? – Én magam sem tudom! Néha sütött magának egy kis iróstésztát, de a gyerekek elkérencsélték tőle. Idegen helyeken uzsonnakor lakott jól. Mindazonáltal jól nézett ki, elég erős volt, sőt csinos is, ha nem nevetett. Ilyenkor meglátszott, hogy két szemfoga kétoldalt hiányzik és a nagy, ép fogai elől sincsenek valami nagy rendben tartva. Ilyenkor a patikárus küldött neki fogpépet ajándékba, de a gyerekek rendesen elsikkasztották a skatulája miatt. Elhatározta, hogy nem engedi többé. Elhatározta, hogy élni akar. Sőt elhatározta azt is, hogy gyüjt pénzt és mihelyest az amerikai fogorvos megérkezik Pestről, betéteti a hiányzó két fogát. Elment sétálni, lapot olvasott, ha hozzáfért, és egy a házban lakó borbélynéval együtt előfizetett valami olcsó regénycsarnokra. Az adótiszt hivatalban volt és a gyerekek, a kik az evésen kivül leginkább a vasut iránt érdeklődtek, felforgatták az egész szobát és vasuti szerencsétlenséget játszottak. Tardonnainé beült a másik, a vizitszobába, a mely állandóan oly hűvös volt, mint a pincze. A falai nedvesek voltak és a padló között állandóan apró növények csiráztak ki. A buza, az árpa; valószinüleg az egerek hozták be. Az egerek, a melyek itt egy nagyobbszabású telepet tartottak fenn. Tele volt velük minden lyuk, minden bútor. Különösen a garnitura, a sárga kerületű foltokkal teli zöld ripszdiván, a horgolt kézimunkákkal leteritett karosszékek. Templomi eredetű igen szegény egerek lehettek, mindig czinczogtak. Sőt az öregebbek sans géne sétáltak föl s alá az egyetlen szőnyeg téglaszinű rózsáin. Tardonnainé némi utálattal, de valamelyest ünnepélyesen ült itt, a karosszékben, maga alá húzva lábait; olvasott. Egyszer-egyszer el is felejtette, hogy nem leány többé. Mintha csak tegnap adtak volna neki éjjeli zenét a káptalani tisztek. Künt zajongtak a gyerekek, valamelyiknek kificzamodott a karja. Tardonnainé kábultan nézett szét a dohos szagú szobában. Szomorú, szomorú volt itt minden! Az ablakban muskátlik, elszáradófélben. Egy befőttes-üvegben leander-ág, a mely már egy féléve kinlódott, hogy gyökeret ereszszen a szivárványos vizben. Ágy is volt a vizitszobában; a sárga-paplanos vendég-ágy. – Ezt ki kellene innen dobni! gondolta magában Tardonnainé. Aztán a politurozott kerek asztalra nézett. Egy vizitkártya-tartó és egy könyv volt rajta mindösszesen. A tartóban egy pár elsárgult báli meghivó, banket-jegy, házassági jelentés. A könyv: Mindszenti Gedeon költeményéi. – Egy album kéne ide! gondolta magában az adótisztné. Egy olyan album, a milyen nekik volt otthon. Piros plüs, a közepén egy megezüstözött réz szerelmes párral. Forró vágyakozása támadt egy ilyen album, egy ilyen szép tárgy iránt. Ugy érezte, hogy ez mindent rendbehozna itten. Ha valakitől kapna ajándékba! De kitől? A férjétől? Az tőle kunyorál krajczárokat, a konyhapénzből koldul, hogy szivart vehessen! Meg aztán az nem is érne semmit. Valami idegennek kellene azt venni. De kinek? Nem volt ilyen idegenje senki. A házban lakott egy telekkönyv irnok, Búl Emil nevű, ez laposakat pillantott rá, különösen akkor, ha vállfűzőben, felöltözködve látta, de erről az igen közönséges emberről – a ki folyton pipaszárakat tisztított az udvaron – szó sem lehetett. II. Elment a boltba, nem minden szégyenkezés nélkül. A boltos csak nemrég utasitotta vissza két gyermekét, a kik kalapot akartak venni, de pénz tekintetében atyjuk hitelképességére utaltak. Szégyenkezve jöttek haza, különösen az egyik, a ki – barátjai és ellenségei állandó gunykaczajára, – már egy félesztendeje fezt hordott a fején. Ugy hivták: a «török», s gyakran megverték, mert a régi városban még élénken élt a muzulmánok emléke. Tardonnainé kiválasztott egy igen diszes albumot. Olyant, amelynek eladható voltáról a kereskedő már rég letett. Szivesen adták neki hitelbe és rátukmáltak még egy divatból kiment keztyüt és egy aranypettyes kalapfátyolt. Boldog volt; fölmelegedett. Az album csaknem tökéletes; Faust és Margit volt a födelén kiöntve nickelből. Gyönyörüen festett a szalon asztalán, daczára, hogy az ágy benn maradt, nem lehetett hová tenni. Ő jött hát be feküdni az albumhoz. Nem hiányzott többé semmi, csak a fényképek az albumból. Valamennyi fotografiája volt, azt mind elpusztitották a gyerekek; pedig két igen fess ember, – rokonai, honvédtisztek – is megajándékozta egykor névjegy-alaku arczmásával. Férje irásai között nagynehezen rátalált a király, a királyné és a trónörökös arczképeire. Azokat helyezte el az albumban és estenden jóleső szomorusággal el-el nézte a szerencsétlen sorsú királyfit. «Mily szép férfi, mily magas homloka volt!» mondá magában. Egyelőre lelke nem kivánt semmit; betelt. Az jól esett volna neki, ha férje meglátja az albumot és számon kéri tőle, hogy honnan szerezte. El is készitette, hallotta is magában a párbeszédet: – Honnan vetted? – Vettem, kaptam. – Kitől? – Azt nem mondom meg. Ha én férfi volnék, tudnám, nem kérdeném? Ő nevet, a férfi elhalványodik. – Jól van, keresni fogom! Nem, nem kereste. Pedig meglátta az albumot, a gyerekek figyelmeztették rá, a kik epekedtek utána és különösen szerették volna bevonni vasúti természetü játékaikba. A férj éppen csak megnézte és csupán annyit mondott: – Hol vetted, neked pénzed van a bőröd alatt is. És nekem agyon kell kunyorálni magamat, a mig egy pár krajczárt kapok tőled! Egy kissé haragudott; az asszony viszonozta haragját és nem szóltak egymáshoz egy egész napon át. Másnap este azonban kibékültek. Kint vacsoráltak az eperfa alatt: kenyeret májusi vajjal és snidlinggel; Tardonnai tartlin nyert a délután – bár egy krajczár nélkül ült le játszani – és hozatott egy liter sört. Megkinálta a feleségét, adott a gyermekeknek, igen enyhe, családias, sőt idillikus hangulat uralkodott közöttük. A vacsora minéműsége, avagy a snidling, az eperfa, a holdfény ellágyitotta valamennyiüket. Az adótisztné férje vállára hajtotta a fejét és a gyerekek örömére népdalokat dudorászott. Később – rendbe hozván pipáit – odajött beszélgetni hozzájuk Búl Emil is. – Emil! – mondá az adótisztné – ez szép név! Magát az irnokot se tartotta most csunyának. A hold sütött és az irnok nadrágját hamarosan átváltoztatta ezüst-trikóvá. Arcza is egészen kellemetesre vált; sárgás, ritka bajusza az eperfa árnyékában tömött és fekete. Férfias alak, kár hogy folyton pipázik. De most ezt is megbocsátotta neki, oly szelid hatást tett az irnok arcza, így a pipaszár csutorájával a szájában. Emil nem beszélt; rendesen igen keveset szólt, tisztes, uri, elit asszonyokkal úgyszólván soha. Az adótiszt mesélte a feleségének, – annak idejében jót is kaczagtak rajta – hogy az irnoknak, saját vallomása szerint, soha még nem volt szerelmi kalandja. Harmincznégy éves lett és ekkoráig csak azokat a szerelmi kalandokat ismerte, amelyek fölött a türelmes policzia őrködik. «Mert becsületes ember!» gondolta most magában az adótisztné. Sajnálta; fájdalmas, sőt epekedő vonást vett észre az arczán. «Igy szemben, en face, egy derék, megállapodott férfi!» jegyezte meg magának, amig a «kék nefelejts» dallamára valami helyi szöveget dudolt. És nem jutott eszébe, hogy mily közönséges az irnok alakja, amikor hivatalba megy. Pipával az utczán! A czipője mindig csikorog, úgy megy a padlón. Sokszor mosolygott rajta, amikor utána nézett. A fülei – a melyekkel rossz időben nem hall egészen tisztán – hátulról nézve oly nagyok és téglaveres a szinük. A kabátja szétválik és láttatni engedi kiült furulya-nadrágját. «Rendkivül rosszul öltözködik, de mindegy, az arcza határozottan érdekes!» folytatta tovább néma megjegyzéseit az adótisztné. Majd megszólalt: – Nem vétette le kegyed magát soha? – kérdé Tardonnainé, amig egy kissé reszelős kezeivel simogatta férje nyakát. Arra gondolt, hogy jó volna az irnok arczképét betenni az albumba. De csak egyszer volt levéve, akkor is együttesen, több iskolatársával. Azonban készült arra, hogy levétesse magát. Szakítottak a témával; csendesen élvezték az éjjelt. A gyerekek már lefeküdtek, részben aludtak is, részben az ágyban való jobb helyekért verekedtek. – Oly szép a természet! – mondá Búl Emil. Az asszony édesdeden sóhajtott: – Egész éjjel is elülnék itt kint! Az udvar csakugyan igen kedves és szines volt ezuttal. Az eperfa lombosodott, két kései almafa virágzott; a kis baraczkfákon már mutatkozott a gyümölcs. A fákhoz kötött szárító-köteleken fehér alsó-ruhák és az udvarbeli cselédek piros, kék és halványzöld kartonruhái lógtak. Azonkivül a melegviz – a város természetes mosó-bassinje – közel esett ide. Onnan békaszó és az asszonyok sulyokjának ritmikus hangjai hallatszottak át. Tardonnainénak nem akaródzott bemenni. – Oly nehéz a bucsu innen! – szólt, és amig elálmosodott férje vállaira nehezkedett, erősen megszorította az irnok kezét. Az ajtóban – az adótiszt már a czipőit vetette le – még egyszer megállt, még egy pillanatig gyönyörködött a természetben, még egyszer kezet adott Búl Emilnek és csendesen mondá: – Vétesse le magát, kérem, én kérem: vétesse le magát! VÉRNYOMOK. Reggel nem olvasott újságot. Szóval délutánig nem tudott róla semmit. Délután egy ismerős familiába, rendes szokása szerint, kurizálni ment és azok otthon is voltak számára, nem is. A cselédek azt mondták, hogy nincs itthon senki, de az egyik gyerek elárulta, hogy benn vannak és búsulnak a vörös szobában. «Családi szerencsétlenség!» gondolta magában, jerünk valami vidámabb családba. Ezeket otthon találta, kivéve a kisasszonyt. De a mint belépett, itt is valami változást vett észre, mindannyian elpirúltak, a mint belépett. És alig ültek le, az asszony megszólította: – Mit szándékozik tenni? A fiatal hivatalnok hebegett, most egészen váratlanul jött ez a kérdés, melyre természetesen, nem lehetett másféleképpen felelnie, csak ugy, a mint felelt: – Kérem… egy kis türelmet… négy hónap mulva megkapom a kinevezésem, rendes miniszteri számtiszt leszek és akkor lesz szerencsém… Ránéztek úgy, mintha mondanák: «bolond ez?» Leánykérésről beszél most, mikor az újságok tele vannak, hogy az apja, egy vidéki telekkönyvvezető, meggyilkolt egy törvényszéki elnököt. A háziúr végre sem tudta eltürni szó nélkül, kitört: – Talán végre is legczélszerübb volna, ha nem mutatná most magát sehol! Végre is mindent megértett. Egy hirlap megmagyarázott neki mindent. Egy pillanat alatt világos lett előtte minden és azután; sötét… sötét… I. Mit tegyen? Az első pillanatban arra gondolt, hogy legelső kötelessége: megölni az apját. De azt védte vele szemben a törvény. Aztán az az elhatározás fogamzott meg benne, hogy az apját nem ölhetvén meg, magát kell megölnie. Csak vérnyomok vezethetik ki ebből az iszonyu labirintusból. Más kijárója nincs, csak egy halál – egy új halál. Reggel azonban egész mást határozott. Elhatározta, hogy úgy fog élni, mint előbb, eljár a rendes kávéházába, sőt felmegy a hivatalába is. Legelsőbb persze a miniszterhez és igy szól hozzá: – Kegyelmes uram! Én Dim Ferencz vagyok és nem Dim István. Igaz, Dim István, a ki gyilkolt, az én apám. De anyám sohasem szerette és én nem hasonlitok rá egy csöppet sem. Bizonyithatom ezt a kegyelmes urnak az arczképeinkkel, de bizonyitja egész hivatali müködésem. Ki tud én rólam valami rosszat, ha csak a legcsekélyeb hibát is. Hátrálékom nincs. Össze nem tüztem soha senkivel. Szabadságot nem kértem eddig. Kérem kegyelmes uramat, védjen meg engemet! «Ne féljen, Dim Ferencz, ne féljen semmitől, gondom lesz önre!» – ezt fogja felelni a miniszter, bizonyosan ezt. De a hivatalnok nem ment fel hozzá. Bujkált egy hétig. Kis külvárosi korcsmákban, egész napon át. Látta, hogy bizonyos emberek figyelmesek kezdenek lenni rá, hallotta egyszer, amint egy előtte teljesen ismeretlen ember azt mondta egy társának: ez Dim Ferencz, a Dim István fia… Hazament, egész napját az ágyban töltötte. Álmából egy úr költötte fel, egy német újság munkatársa, a ki egy jó arczképet kért tőle, az apjának egy jó arczképét… II. Mit tegyen?