# A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból

## Part 8

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-przemysli-repulo-regeny-a-nagy-haborubol-40561/index.md

Hoztak ezek a lapok tengerészeti ujdonságokat is. Így a Falkland szigetek mellett vívott ütközetről, ahol megsemmisült egy egész német hajóraj. És egy másik tengeri csatáról, mely Helgoland mellett folyt le. Miután Robertson arcának mindig haragos, dühös volt a kifejezése, senki sem csodálkozhatott rajta, hogy ezeknek a híreknek olvasása közben sem vágott barátságos ábrázatot.

Ekkor a bolgár hajónak néhány szabadságolt tisztje is bevetődött ugyanebbe a kávéházba. Ők is lapokat kértek a boruk mellé. Belenéztek a »Times«, a »Daily Mail«, a »Figaro« és a »Matin« hasábjaiba. Egyikük fenhangon felolvasta a cikkeket, a többi pedig, különösen a legrettenetesebb esetek leírásánál, hangosan felkacagott. Kezdett a dolog feltűnő lenni. Annyira, hogy az egyik tiszt, tekintettel a szomszédos asztalnál ülő magasabb rangú angol tengerészre, mérsékletre intette társait.

A bolgárok nyilván azt hitték, hogy sir Robertson nem érti meg őket. Ez azonban a tengeri szolgálat sok évének során sok nyelvet elsajátított és épen úgy tudott bolgárul, mint olaszul, franciául vagy angolul. Sőt, ha épen kellett, egynéhány néger nyelven, esetleg még japánul és kínaiul és meg tudta értetni magát, ő tehát megértette, mikor az egyik tiszt így szólt a többiekhez:

– No, pajtások, majd ha végeztetek az angol és francia hazugságok egész szemétdombjával, akkor felolvasom nektek az igazságot, úgy ahogy azokban a német lapokban áll, melyeket épen most vettem át a postán.

– Halljuk, halljuk, – kiáltott a többi – kezdd el mindjárt. De ne nagyon hangosan olvasd.

Az angol és francia lapok azonnal eltűntek, a bolgár tiszt felbontotta a mellette lévő székre helyezett vaskos csomagját és kivett belőle egy német újságot. Félhangon olvasta a háborús híreket. Háttal ült sir Robertson felé, aki olyan sűrűn fujta a pipájából a füstöt, hogy egész ködfelhőbe burkoltan ült helyén. Úgy látszott, mintha egy szót sem értene a felolvasásból, tényleg azonban megfeszített figyelemmel leste a szavakat. Végighallgatta, hogy mit jelent a német legfelsőbb hadvezetőség és az osztrák-magyar vezérkar a harcterekről.

Az ördögbe is… hiszen ez pont az ellenkezője volt mindannak, amit épen most a francia és az angol lapokban olvasott. Hiszen itt világosan hallotta, amint a német hadvezetőség közzéteszi, hogy Németország immár 500.000 orosz foglyot őriz és hogy a muszkákat épen a napokban érte Lodznál igen súlyos vereség. Mennyire elcsodálkoztak volna a bolgárok, ha történetesen megértik azt a magyar szót, melyet az angol tiszt az orosz vereség hallatára a fogai közt szétmorzsolt: Rajta!

Azután elővette a bolgár tiszt a hazai lapjait, melyeknek tudósítói ugyancsak megerősítették a német újságok jelentéseit.

– Pincér, – szólalt meg az angol, – hozzon nekem még bort.

Szolgálatkészen sietett a francia pincér eleget tenni az angol tengerész óhajának.

– Pajtások, – szólt a bolgár, – most még egy külön csemege. Egy bécsi bulevárdlap belekeveredett a csomagomba. Hallgassátok meg, van valami szenzációja.

– Halljuk, halljuk – hangzott karban.

– Terringettét, ha az ember ebben résztvehetne.

– Ez az átkozott semlegesség.

Az angol egyszerre nem fért meg a székén, vagy talán az ablak mellé akart kerülni, szóval olyan helyre ült, mely közelebb esett a bolgárok asztalához. Előtte állt a bor, a teletöltött poharat egy hajtásra kiürítette. Azután cigarettára gyújtott. Ez olyan fényűzés volt, melyet csak szárazföldön engedett meg magának. A fedélzeten mindig csak a közönséges, kurtaszárú shagpipát szorongatta a fogai közt, akár odalenn a gépházban az utolsó szénlapátoló.

A bolgár tiszt belekezdett az olvasásba.

»Arnóti István hadnagynak, a király repülőfutárjának, hőstette.«

És következett a részletes leírás, a 2000 méternyi magasságban lefolytatott küzdelem, a szerencsés megérkezés Przemyslbe. A tudósítás erősen hathatott a tengerésztisztre, mert csak úgy csurgott homlokáról a verejték.

– Hogy hívják azt a derék legényt? – kérdi valamelyik.

– Bizony hogy hívják, ezt a nevet meg kell jegyezni.

– Arnóti… Arnóti István!

– Mennyi idős?

– Itt van a képe is. Huszonkilenc éves. Nagyszerű ember. Gyerekek, fizetek egy üveg pezsgőt. Megisszuk ennek az Arnóti Istvánnak az egészségére.

Az angol tiszt vadul szívta cigarettáját. Majd eldobta és a borlap után nyúlt. A szomszéd asztalnál tényleg pezsgőt rendeltek. Mikor töltve voltak a poharak, a legidősebb újra megintette társait.

– Bajtársak, francia kikötőben vagyunk. Ne nagyon eresszük ki a hangunkat.

– De bizony, – kiáltott egy másik, – bolgár tisztek vagyunk. Talán jogunkban áll a véleményünket fennhangon nyilvánítani.

Magasra emelték a poharaikat és ugyanekkor, de mégis úgy, hogy a másik asztalon nem látták, ugyanezt cselekedte a vén tengeri véreb is… Az idősebb bajtárs figyelmeztetése mellett is hangosan, lelkesen hangzott a felköszöntő!

– Bajtársak… a hős magyar tiszttárs… Arnóti István repülőhadnagy… éljen!

– Éljen! – hangzott vissza és »ex« kiürültek a poharak.

A szomszéd asztalnál az angol is ivott; azután letette a poharat és kezével végigtörülte a szemeit. Titokzatos nedvességtől ragyogtak. Talán a szokatlan francia cigaretta füstje marta őket.

A bolgárok most képeslapokat, tintát, tollat kértek. Írni akartak Arnóti Istvánnak, hadd tudja meg, hogy még ellenséges földön is megemlékeztek róla.

– De itt nem dobjuk be a levelezőlapot – szólt az egyik.

– Nem, – felelt a másik, – itt lefoglalják. Hazavisszük Dedeagacsba. Onnan egyenesen eljut hozzá.

Még javában írtak, amikor egyszerre csak, mint egy sötét árnyék, asztaluk mellett állt az angol tiszt, udvariasan köszönt és valamennyinek, csodálkozására anyanyelvükön szólt hozzájuk:

– Uraim, bocsássák meg, ha zavarom önöket. Kérni akarom önöket, hogy egy bécsi lapot legyenek szivesek átengedni. Nagyon érdekeltek azok a hírek, melyeket önök most felolvastak.

Egy pillanatig ugyancsak elbámulva néztek reá és egyik sem tudta, mit feleljen neki. Végre megszólalt a legidősebb:

– Tisztelt bajtárs úr, ha önnek ez az újság örömére szolgál, én nem kevésbbé örülök, hogy szolgálhatok vele.

Ez tulajdonképen ugratás volt. Mert ugyan mért szolgálnának német-osztrák-magyar győzelmi hírek egy ángliusnak örömére. Talán inkább ellenkezőleg. De az angol így szólt:

– Engem különösen annak a repülőhadnagynak a hőstette érdekel. Azt a lapot kérném tehát.

– Tessék.

– Köszönöm szépen.

És most sir Robertson ott ült megint asztalánál, előtte a bécsi lap. Olvasta a cikket és azután nézegette a repülőhadnagy képét, mely fénykép után volt klisírozva. Hogy átalakította ez a kép az öreg »véreb«-et. Lágyak, kedvesek lettek az arcvonásai, szemeiből csupa mélységes jóság ragyogott, durva keze pedig becézve simogatta a képet. Bozontos, ősz szakálla alatt gügyögve, édesgetve ejtett különös szavakat.

– Én kis kölyköm… édes, édes fiacskám… Istenem… ha ezt _egyszer_ mondhatnám neked!… Te, mindenem, és te… nem is tudsz felőlem. Bátor lettél vitéz. Hős vagy. Az Arnóthyak büszke vére. És én Istenem, a nemességtől megfosztottak… drága, nemes fiam. Oh, nagy Isten, ha segíteni tudnék rajtad… És a király szolgálatában állsz. Így jó, fiam. A király… a király…

Nem jutott tovább. Szeme elhomályosult, mintha sóködből fátyolt font volna eléje az oceán. Mennyire égette valami. Hogyan rágódott a szivén. Megragadta a vihar, egy forgószél és elfulladt tőle a lélegzete. Hirtelen megelevenedett előtte életének szfinxje és feléje nyújtotta oroszlánkarmait, hogy megragadja és szétzúzza kőszivén.

A bolgár tisztek fizettek és menni készültek. Odanéztek az angolhoz, aki szorosan a szeme elé tartotta a lapot. Ne lássa senki mélységes lesujtottságot. Mint tehetetlen hajóroncs kavargott az örvényben. Körülötte sziklák, hullámok alatta, fölötte. A bolgárok ott hagyták az ujságot. Számukra értéktelen volt. Fogalmuk sem volt róla, hogy ő azon gondolkozik, miképen tarthatná meg azt a lapot. Azt a drága lapot, melyet Isten maga küldött neki. Azt a lapot, mely hírt hozott neki szíve véréről, aki az övé volt és akit még sem ismert és akit nem is fog ismerni sohasem.

Mikor odakint álltak a kávéház tükörablaka előtt, még egyszer kiváncsian visszatekintettek az öreg angol tengerésztisztre, aki háttal feléjük, mozdulatlanul ült az újság mögött.

– Hallod-e, – szólt az egyik tiszt, – ez az ánglius úgy megijedt az igazságtól, hogy úgy járt, mint Lót felesége.

Azután nevetve mentek tovább, hogy élvezzék a szép napot.

Sir Robertson még majdnem egy óra hosszat ült a kávéházban. Miután a bolgárok elmentek, összehajtogatta az újságot és mint valami kincset, úgy tette el legbelsőbb mellzsebébe. Azután tovább ment a városba. Mint egy kormányát vesztett hajó, ingadozott a tömegen keresztül. Mindenki óvakodott a szélesvállú, mogorvaképű emberrel érintkezésbe jutni. Ittasnak nézték, aki veszekedő kedvében van. Végigcsatangolt a kikötőn és egy külső móló felé vette irányát. Ott, szemmel a tenger felé, leült egy kőfalra. A tenger ma halk danával mosta a kikötő dacos falait és mit sem árult el a habjaiban szunnyadozó rettenetes erőből. Ez az olajsíma víztükör sehogyan sem illett a benne dúló hangulathoz. Mert őbenne megsemmisítő fenyegetéseket kavargatott az életnek vadul kitört viharja. Hirtelen arra fordult ültőhelyében, amerre az angol páncélhajó horgonyzott. Szélesen, dacosan állt az ott a kikötő előtt. Az angol hatalomnak, az angol tengeri uralomnak büszke képe. Hencegően, öntelten, mint aki senki másnak át nem adná helyét.

»Fft!« hegyeset köpött a hajóóriás felé. Neki ugyan nem imponált Anglia hatalma, ereje. Hiszen ő is egy része volt annak. Védve jó vastag páncéllemezek és jó öblös toronyágyúk által.

Goddam! Felkacagott. Ha ezek odaát tudnák, hogy az ő hajójuk fedélzetén ki tölti be az első tiszt hatáskörét. Feldiszítenék vele az árbocot. De, inkább tartották volna őlordságát németnek, inkább őt fosztották volna meg parancsnoki rangjától, minthogy valaki sir Robertson vérbeli angolságában kételkedett volna.

Behúnyta szemeit és végigtekintett régmult esztendőkön. Egy régi jelenet: Bécsben. Vágtató fiákeren egy menekülő katonatiszt… Egy kitaszított, aki mint őrült rohan világgá. Sokszor készül életének végét vetni. De egy megmagyarázhatatlan hatalom mindig visszatarja.

Olasz hajón, mint fedélközi utas érkezett Amerikába. Mint fedélközi utas, bár közel 9000 korona volt a zsebében. 9000 korona ördög pénze! Nem mert ehhez a pénzhez hozzányúlni. New-Yorkban első dolga volt ezt az összeget egy bankba vinní. Ott keresztelte el önmagát William Robertsonnak. Csak úgy találomra. Talán valahol olvasta ezt a nevet.

Azután ott állt az óriási városban néhány centtel a zsebében, lerongyolódott ruhában, munkát keresve. Semmi sem emlékeztetett rajta többé arra az előkelő megjelenésre, mely nemrég még annyira lénye volt.

Keserű harag fogta el minden fényűzés, minden hiúság, az életnek minden kényelme ellen. Rongyos külseje szinte jól esett neki. Uj, más embernek érezte magát így. Nem akart többé semmit sem tudni Arnóthy Ferenc gróf századosról, akit ő maga temetett el mindörökre. Az az ember meghalt és annak a másiknak, aki a helyét elfoglalta, semmi köze sem volt hozzá.

Egy büdös, piszkos osztrigahalász fedélzetén talált foglalkozást. Komiszabb élet, mint a nagyváros utcáján kóborló gazdátlan, rühes kutyáé. Az ilyen hajó a világ minden sarkából, a leggazabb, legzüllöttebb egyénekből szedi össze személyzetét. Néhány hónap keserves munkája után, az első megkeresett dollárokkal zsebében, egy cethalász fogadta fel. Az élet itt sem sokat különbözött attól, melyet az osztrigáshajón folytatott. Csak a szag volt más: most halzsírtól és fókavértől bűzlött. Egy teljes esztendeig viaskodott a hideggel, az éhséggel és a jégzajlással. Azután halzsírral, fókahájjal megrakodva visszatért a hajó és ő újabb amerikai dollárokhoz jutott. Túlságos sokhoz a rongyéletre, melyet folytatni akart. Több mint száz dollárt megint a bankba vitt és növelte vele Robertson kontóját.

A hajóügynökök, akik a legénységet szerzik, most már kemény, kipróbált embernek ismerték, Így most már egy Buenos-Ayresbe menő kereskedelmi gőzös fedélzetére került. Volt ott szép lány, tüzes ital és sárgaláz. Számára nem termett egyik sem. Ép bőrrel került vissza. És most tengerészélete más-más gőzösökön elsodorta Japánba, Kínába. Majd Amerikába visszatérve egy amerikai ágyúnaszád fedélzetére jutott. Ott hasznát vehették az ilyen gyakorlatilag alaposan kiképzett tengerésznek, nem kutatták családját, papírjait, hanem tudása szerint értékelték az embert.

Öt év mulva főkormányosi rangban hagyta el a szolgálatot. Megkapta bizonyítványát az amerikai tengernagyi hivataltól. Ezzel igazolhatta, hogy az ohiói születésű Robertson Vilmos, főkormányos az amerikai ágyúnaszád fedélzetén, szolgálatát legteljesebb megelégedésre ellátván, az amerikai haditengerészetnél bármikor ismét fölvételre találhat.

Akkor, évek óta először, kivett egypár száz dollárt megtartott pénzéből, tisztességes polgári ruhát vásárolt és a második kajütben utazva áthajózott Angliába, Southamptonba. Találomra, mint akinek az élet úgy se más egy kis sétánál. Southamptonban a változatosság kedvéért belépett az angol tengerészethez és bizonyítványa alapján mindjárt tiszt lett egy csatahajón.

Harcok Afrikában, vad napok Indiában és Kínában… És ő, aki nem ismert veszélyt és önmagát nem kímélte soha, olyan nagy becsben állott vitézsége miatt, hogy előléptették és mikor a »Bulwark« vízrebocsáttatott, kinevezték a nagy hadihajó másodtisztjének. Pár év mulva első tiszt lett és ha kora véget nem vet a számadásnak, nemsokára parancsnoka lehetett egy angol hadihajónak.

Mindezek a képek mint egy kalandos, fantasztikus regény fejezetei vonultak végig lelki szemei előtt. Kereste a halált és ez gúnyos kacagással kímélte életét. Néha, mikor másoktól észrevétlenül, megragadta a honvágy és felmerült előtte szép, fiatal feleségének a képe… azé az asszonyé, akit olyan boldogtalanná tett, akkor legszívesebben sajátkezűleg megfojtotta volna magát. Olyankor semmit sem akart látni, semmiről sem akart hallani. De még mindig megszólalt benne az a belső hang, amelynek különös hatalma volt fölötte… és visszatartotta. És most… megtapogatta a kabátját, ott van-e még az az újság, ez a legbecsesebb kincs, mely számára teremhetett. Újra elővette. Itt kinn, az elhagyatott mólón letehette az álarcot. Mereven nézte fia képét. Azután hangosan felordított, úgy hogy a sirályok ijedten felrebbentek a vízről. Olyan volt a kiáltása, mint akit halálra sebeztek. És addig verte ökleivel a gránitfalakat, amíg tagadhatatlanul omlani kezdtek könyei.

Órákon át marcangolta a fájdalom. Gondolkozott, mi jót tehetne fiáért, akinek apja nem lehet soha. Akit még csak nem is láthat. Hiszen haza nem mehet soha, de… szemei rászegeződtek a szürke angol páncélhajóra és fürkésző tekintettel nyugodtak rajta.

Hirtelen megragadta egy gondolat. Egy gigászi tett gondolata. Felugrott, a lapot visszatette zsebébe és ment a város felé.

Mikor estebédre megjelent a »Bulwark« tiszti étkezőjében, a régi, változatlan volt és semmi el nem árulta rajta az átélt rettenetes órákat.

Csak a middik, a kadétok, akik máskor úgy féltek tőle, mint az ördögtől, ma nagyon csodálkoztak első tisztükön. Ma egészen különös, szokatlan, valósággal szelíd módon szórakozott azokkal a fiatal angolokkal, akik itt a páncélos fedélzetén készültek tiszteknek. Nem tudták a dolgot mire vélni. Bizalmasan megveregette a vállukat, megsimogatta a legfiatalabbnak síma, szőke haját és elnézett minden, a fedélzeten szigorúan tilos csínytevést. A fiúk tisztában voltak vele, hogy sir Robertsonnal valami különös dolognak kellett történni.

Este bezárkózott kajütjébe és két hosszú levelet írt. Mielőtt lezárta őket, mindenféle okiratokat mellékelt az íráshoz. Aztán mind a két levelet betette egy nagy borítékba, melyet a bécsi amerikai nagykövetséghez címezett.

Másnap délelőtt megint partrament és fölkereste az ottani amerikai konzult. Ennek átadta a levelet és a konzul becsületszavára megfogadta, hogy semleges országokon keresztül a legrövidebb úton eljuttatja azt Bécsbe.

És ezzel sir Robertson elérte, amit akart.

IX.

Arnóti István az ablakhoz lépett és óvatosan kitekintett. Neki persze az volt a nézete, hogy kozákok vannak ott az ajtó előtt. Azok dörömbölnek karddal, csizmasarokkal, hogy a gyermekek felsikítanak tőle, az asszony imádkozik, a paraszt pedig tanácstalanul néz a vendégére. Ez mindenesetre készen tartotta a browningot. Arról volt szó, hogy lehetőleg drágán adja az életét. Valamit súgott a parasztnak, aki erre az ajtóhoz ment és kikiáltott:

– Ne csapjatok olyan lármát. Csak felöltözöm.

És erre – Arnóti István szíve feldobogott az örömtől – németül válaszolt odakinn egy parancsoló hang:

– De csak sebesen. Semmi kedvem itt gyökeret verni. Csak felvilágosítást kérünk. Nyisd ki szaporán.

Ekkor Arnóti István maga rántotta félre a reteszt. A holdfényben szürke egyenruhás katonákat látott. Lándzsáikon fekete-fehér zászlócskákat lengetett a szél. A háttérben lóháton volt látható még egy csapat, ez őrizte azoknak a lovát is, akik leszálltak.

Egy tiszt állt Arnóti István előtt. Egymásra néztek és a tiszt nem tudta, minek nézze a paraszt mellett álló különös alakot.

De Arnóti István felkiáltott:

– Isten hozta, német bajtárs. Önöket az ég küldte ide.

– No, nem épen, – nevetett a porosz tiszt, – talán inkább Hindenburg. Összekötő őrjárat volnánk. Igyekszünk érintkezést találni a szövetségesekkel. Vannak-e kozákok erre?

– Voltak… odaát, két mérföldnyire. Meg is kergettek ott, amikor baj érte a repülőgépem motorját. Pont köztük kellett leszállnom. Engedje meg, bajtárs uram, hogy bemutatkozzam: Arnóti István főhadnagy, a császári és királyi osztrák-magyar közöshadsereg repülőosztagától, a király Őfelségének személyes szolgálatában.

A német tisztelgett és ugyancsak bemutatkozott:

– Hohenfels Kurt kapitány, a kilences dzsidásoktól.

Azután odaszólt a parasztnak:

– Tud-e az embereimnek valami meleget főzni? Kávét vagy teát? Huszonnégy óra óta vagyunk nyeregben és egy falatot sem ettünk.

A paraszt a feleségéhez sietett, hogy teljesítsék az óhajt. A kapitány kiadta altisztjének a szükséges biztonsági rendelkezéseket. Ez leszállást vezényelt és kiállította az őrszemeket.

– Teringettét, milyen rossz itt a levegő, – szólt a kapitány, mikor Arnóti oldalán belépett a szobába, – inkább azt ajánlanám, hogy a főhadnagy úr öltözködjék fel melegen és üljünk le odakinn a ház előtt.

– Amint parancsolja, kapitány úr.

A kapitány csak most vette észre, hogy Arnótinak, aki még nem ért rá kabátot felvenni, megsebesült a balkarja. Sajnálkozását fejezte ki ezen és mint jó bajtárs, segítségére volt az öltözködésnél. A szigetről magával hozott egyenruháját vette fel. Azután kinn álltak együtt a holdfényben. Arnóti István elbeszélte a szövetséges bajtársnak balszerencséjét és azt, hogy neki minden áron vissza kell jutnia az osztrák-magyar frontra.

– Ezt akarjuk mi is és pedig még ma éjjel – felelt a kapitány. – Nézetem szerint az oroszok odaát egészen a tópartig állnak és frontjuk követi a part ívét. A tó a hátuk mögött van és mi itt a tó mögött, mintha üres térben állnánk, teljesen fedve vagyunk. Ez az oka annak is, hogy ez a parasztviskó még mindig sértetlenül áll. Félreesik az orosz arcvonaltól. Balfelé odaát és a tónak egész szemközti partján az oroszok tanyáznak. Az ő frontjuk azonban mindjárt a tó mögött jobbfelé, amerre mi igyekszünk, félkörben elkanyarodik északnak. Most csak azt remélem, hogy teljes vágtatásban sikerül keresztültörnünk az orosz vonalakon. Akkor elértük, amit akartunk. Az orosz urak pedig tudni fogják, hogy jó lesz egykettőre megint egy csomó kilométert hátrálni, mert holnap reggel itt már a hátukba kap egynéhány német zászlóalj. Ha ön jó lovas, főhadnagy úr, hát odakinn áll két elesett emberem felnyergelt lova. Az egyik rendelkezésére áll. Hanem tudnia kell lovagolni.

– Tudok, kapitány úr.

– No jó. Hiszen, ami azt illeti, ebben a pillanatban alkalmasabb lenne az ön külön fegyverneme. És egy kicsit biztosabb. Amit mi tervezünk, ahhoz jobb repülni tudni, mint lovagolni.

A kávé elkészült és a kapitány meghagyta az altisztnek, hogy a legénységet lássa el. Mindegyik elővette a nyereg zsebéből az ivósajkáját, aztán sorba elvonultak az üst mellett, melyből a parasztasszony kávét töltött mindegyiknek.

– Igyatok, fiúk, – szólt a kapitány, – hogy átmelegedjetek. Hideg az éjszaka. De csak lenne még hidegebb. Legjobb volna, ha csonttá fagyna a föld, hogy ezek a muzsikok ne tudják magukat belapátolni a földturásaikba. Akkor aztán majd ellátjuk őket. Utálatos harcmodor ez. Az ember nem jut tovább. No, és még hozzá ebben az időben, ezek az utak. Hogy néznek ki a szegény lovak. Isten legyen nekik irgalmas. Fülig piszokba, sárba vannak burkolva.

– Igenis, kapitány úr – szólt az altiszt. – Ezeket a lovakat már meg sem lehet tisztítani. Kapitány úrnak szemet kell húnynia miattuk. Hiszen az emberek nem tehetnek róla. Alig van idejük az állatokat megetetni, megitatni. Majd ha otthon leszünk, megint minden másként lesz és megszűnik ez a disznó gazdálkodás.

A kapitány nevetett:

– Igaza van. Majd ha otthon leszünk. No még egy kis időbe beletelik. Ezek a muszkák… ha az ember tizet agyonver, huszat elfog, rögtön előtoppan másik hatvan. Olyan szaporák ezek, mint a nyulak. Hanem azért majd csak elsózzuk a levesüket. Készen vagytok, fiúk?

– Parancsára igenis, kapitány úr.

– Hát akkor fel a tevékre! A főhadnagy úrnak adjátok oda azt a pejkancát, a Walhallát. És alaposan szedjétek össze a csontjaitokat, mert keresztül vágtatunk a muszkák lövészárkain. Üssetek és lőjjetek le a bitangokból amennyit csak tudtok. De valahogy ott ne marasztaltassátok magatokat, mert lefagy az orrotok Szibériában. No, rajta!

Arnóti István még pénzt adott a parasztnak, azután ő is nyeregbe pattant.

A lovak egymás nyomában jártak. Lehetőleg közvetlenül a tó partján, mert odébb az idelátszó országút nyüzsgött az orosz kocsioszlopoktól és gyalogsági tömegektől, melyek lassacskán nyomultak előre.

A kapitány volt az élen. Utána Arnóti István lovagolt. A fenyveserdő védelmében a kapitány elővette a látcsövét és figyelte az oroszok összekötő útját. Zavarosan idehangzott onnan a kocsik és katonák zaja. Túldübörögte a legfeljebb két mérföldnyire levő arcvonalon álló ágyúk gigantikus dobpergése.

Mikor a fenyveserdőn áthaladtak, jobbfelől látták az orosz ágyúk vörös felvillanását, míg mellettük lecsaptak az osztrák-magyar tüzérség gránátjai és srapneljei, feltúrva a szántást.

Vakmerő vállalkozás volt az, amire ez az őrjárat készült. De Arnóti István tudta, hogy a Hindenburg-hadseregnél nem volt semmi, amit ne tudtak volna megcsinálni, hogyha akarták.

Néhány pillanatig megálltak, még a dzsidások az erdő szélén, az éjsötét lombok védelméből látták maguk előtt a lángvörös mennyboltozatot. Itt-ott rakéták szálltak fel, ragyogó, ezüstös csillagesőt hullattak a földre, míg valamelyik osztrák-magyar fényszóró szélesen világító kísértetkarja szét nem oszlatta az egész tüzijátékot.

Ez a maga fénykévéjével belemarkolt az orosz hadállásokba és az orosz ütegek megkettőzött dühhel válaszoltak megjelenésére.

A kapitány látcsövével alaposan átkutatta az előtte fekvő területet és azután még egyszer szólt az embereihez:

– Nem szabad egyhamar megijednetek. Egészen lassan odalovagolunk a lövészárkokhoz és semmiféle kiáltásra nem válaszolunk. Hadd higyjék az oroszok, hogy hozzájuk tartozunk. Gyors felfedezéstől nem kell tartanunk. Nem sejtenek itt ellenséget. Ha pedig észreveszik, hogy hányadán vannak, hát ott látjátok a fényszórót, abba az irányba tartunk. Aki pedig élénkbe áll: csak a fejét! Most pedig Isten nevében, fiúk, rajta!

Az emberek beszélgetése elnémult. A cigaretták, pipák eltűntek. Csak a halk lódobogás, a kardhüvelyek csendülése és egy-egy lónak prüszkölése hallatszott.

A kapitány nem csalódott. Mikor megkerültek egy dombot, melyről egy orosz üteg szakadatlanul tüzet okádott az osztrák-magyar arcvonalra, néhány kozákszotnyával találták szemben magukat. Ott táboroztak ezek és egyáltalában nem törődtek az árnyakként előttük elsurranó dzsidásokkal.