# A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból ## Part 3 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-przemysli-repulo-regeny-a-nagy-haborubol-40561/index.md Miután a százados eleget tett szolgálati kötelességének, szótlanul hagyták el a hadügyminisztériumot, hogy a kapu előtt várakozó bérkocsin elhajtassanak az apa lakására. Az idegen, mielőtt a kocsiba szállt volna, egy gyanus mozdulatot tett, mintha el akarna ódalogni. De azonnal útját állta a rendőrtisztviselő, aki most már nem a családtag, az apa, hanem csakis a tisztviselő szerepében érezte magát. Anélkül hogy a két férfi csak egy szót is váltott volna, az idegen beszállt a kocsiba. Wartensberg százados már útközben remélt egy felvilágosító szót barátjának feleségétől. De csak amikor hazaértek, tudta meg azt, ami rosszabb volt mindennél, amit elgondolhatott. Az idegen dühös felkiáltással fogadta a századosnénak róla és férjéről tett leleplezését. Rövid birokra került a sor. Nem akarta engedni, hogy belső zsebét átkutassák. Azt hitte, hogy elbír Wartensberg századossal. Lebecsülte ennek erejét. Úgy lefogta ez, mintha csavarok közé szorította volna. Addig pedig a rendőrtisztviselő kiürítette az idegen zsebét. Wartensberg szemei természetellenesen kitágultak: – már mai látogatását is arra használta ez az ember, hogy az orosz akták mappájából két fontos iratot magához vett. Birkozás közben senki se vette észre, hogy Arnóthy százados elhagyta a szobát. Csak most… odalenn elindult egy kocsi és szédületes iramban robogott a városon keresztül… Arnóthy százados eltünt. És elő sem került többé soha. Egyetlenegy levél jött tőle külföldről. Azt írta benne, hogy öngyilkos lett és ne kutassanak utána. Ezzel azonban nem javította meg feleségének helyzetét. Neki most el kellett viselnie mindent. Végtelen tanukihallgatásokat a letartóztatott, veszedelmes orosz ügynök bűnperében. Nevét meghurcolták a nyilvánosság előtt. Ez volt az az időpont, amikor Istvánt a világra hozta. Eleinte úgy tekintette a fiú születését, mint valami borzasztó csapást. Egy év mulva, mikor a nyilvánosság már napirendre tért az eset felett, elment a királyhoz, gyermekének nevet és jövőt könyörögni. Apja, egyetlen támasza, a nagy izgalmakba belebetegedett. Megölte egy szívszélhüdés. Minden segédeszköz nélkül maradt, a gyermekről is gondoskodnia kellett és nem tanult volt semmit, amiből a házat kenyérrel elláthatná. Elment hát a királyhoz. Az ismerte történetét. És az asszony nem tudta, hogy ő uralkodójának szemében hősnő. Mert hiszen az ő közbelépése óvta meg a hazát egy veszedelmes árulástól. A király fölemelte az előtte térdre bocsátkozó, keservesen zokogó asszonyt és meleg, jóságos szavakkal vigasztalta. A szegény asszony szinte meg is feledkezett róla, hogy ez a kedves, jóságos ember: az uralkodója. Kapott a király magánpénztárából egy szerény nyugdíjat és mikor István fölserdült, a király költségén nevelkedett katonatisztnek. És most, ezen az éjszakán, szorosan egymás mellé került ez a három ember: a király, az anya és Arnóti István hadnagy. És csak épen ez az utóbbi, aki körül és akiért minden történt, nem tudott semmiről semmit. III. Arnóti István fölrezzent. Míg a komornyik odabenn volt, elnyomta a fáradtság. Kezét a kandalló szélére, fejét a tenyerébe támasztva, félálomba merült. A repülőgépén, szélben, viharban, veszedelemben nem fogott volna ki rajta semmi fáradtság. De ennek az üldögélésnek, ennek a tétlen várakozásnak, ennek a síri csendnek, mely körülvette, senki sem lett volna képes ellentállni. A komornyik hangja ijesztette fel: – Őfelsége beszélni kíván önnel. Föl… egy ugrás… elröppen minden fáradtság… ez a szó: a király… gyorsabban megkergette a vérét, mint a légcsavarok üvöltő, zúgó zöngéje. Követte a komornyikot és teljesült katonaéletének legforróbb vágya: szemben állt szeretett királyával. Csak homályosan látta. Mint valami szétfoszló árnyékát az íróasztal letakart lámpájának. Megállt a nagy szárnyasajtó előtt feszesen, mintha ércből lenne öntve. A komornyik bejelentette és ő látta, amint a király intett a fejével, föltekintett hozzá és kellemesen csengő hangján, lassan, világosan ejtve a szavakat, így szólt hozzá: – Lépjen közelebb, Arnóti István hadnagy úr! Ruganyos léptekkel lépett a legfelső hadúr elé és az előírás szerint kétlépésnyi távolságban ismét »vigyázz«-állásba vágta magát. A király intett a komornyiknak: – Hívja fel telefonon a szikratávíróállomást és kérdezze meg, van-e új hír Przemyslből. A komornyik kiment és Arnóti István egyes-egyedül volt hőn szeretett uralkodójával. A király végignézett rajta és örült derék külsejének. Jótette nem veszett kárba, meg lehetett elégedve. – Kérem, legyen szíves a villamos lámpát felcsavarni. Szeretném önt egyszer teljes világításban szemügyre venni. Egyszerű, csekély szolgálat volt csak, amit a király tőle kívánt, de Arnóti Istvánt ideges szívdobogás fogta el, mikor súrolnia kellett az uralkodó térdét, hogy az íróasztalon, a kis dolgozólámpa mellett álló nagy villamos lámpát meggyújthassa. A világosság ráesett. Úgy állt ott, mint egy fényszóró sugarában. – Köszönöm, – szólt a király, – megint lecsavarhatja. Beérem a gyengébb fénnyel. Csak azt akartam látni, hogy az ön ifjú arca mit mond nekem. Szeretek az emberek szemében olvasni és ebből megalkotni véleményemet. Egyet-kettőt szippantott szivarján, kissé követte a füst útját, majd folytatta: – Önt egy nekem nagyon kedves, de, sajnos, elesett tiszt helyébe állították. Ön tudni fogja, hogy amit megbízásomból teljesítenie kell, annak a legnagyobb fontossága van. Írásainak soha ellenség kezére jutniok nem szabad. Parancsolom, hogy szerencsétlenség esetében az önre bízott papirokat, ha csak lehetséges, semmisítse meg. Élnek még szülei? – Parancsára, felséges uram, anyám él. Rövid szünet. A király ki akarta kutatni, vajjon a fiú tud-e valamit apja súlyos eltévelyedéséről. Ismét szippantott néhányat, mielőtt tovább kérdezett: – Itt, Bécsben? – Parancsára, felséges uram. – És apja? Különösen rövidnek, szigorúnak hangzott a kérdés. – Parancsára, felséges uram, apám, Arnóti Ferenc százados, aki azelőtt a hadsereg szolgálatában állt, részt vett egy szerb-montenegrói fölkelésben és ott elesett. – Mikor? – Parancsára, felség, nem sokat tudok róla, mert ez még akkor történt, amikor én születtem. – Sohasem kutatott utána? – Parancsára, felség, nem kutattam. – És miért nem? – Parancsára, felség, anyám teljesen kilátástalannak mondta, mert ő maga már megtett minden lehetőt. Nem hallotta, amint a király, aki előtt megelevenedett anyjának képe, halkan rámondta: – Derék asszony. – Ön katonai nevelésben részesült? – Parancsára, felség. – Ennek örülök. Anyja gond nélkül él? – Parancsára, felség, jövedelmével szerényen beéri. – És ön nála él? – Parancsára, felség. – Van talán már jegyese? – Parancsára, felség, van. Bechner Márton, székesegyházi gondnok, egyetlen leánya, Hedvig. – Igen, igen?… Nagyon tekintélyes ember… olyan család, melynek minden jót kívánok. A komornyik belépett. – Nos? – Felség, a szikratávíróállomás, legnagyobb sajnálatára, szakadatlanul folytatott kísérletei ellenére, sem képes az éjjel Przemysl-lel összeköttetést kapni. Azt hiszik, hogy az ottani szikratávíróállomáson valami zavar állhatott be. – Köszönöm. A komornyik visszalépett és a király ismét a repülőhadnagyhoz fordult: – Akkor nem marad más hátra, mint hogy ön azonnal Przemyslbe repül és ezt a mappát, mely óhajaimat és parancsaimat tartalmazza, átadja a vár parancsnokának. – Parancsára, felség. A király átnyújtott neki egy vaskos bőrtáskát és fölkelt székéből. Még egyszer a szeme közé nézett az előtte állónak, azután kezet nyújtott neki és így szólt: – Induljon hát, Isten nevében. El volt bocsátva. A komornyik elkísérte az ajtóig, kinyitotta előtte, becsukta utána. Arnóti István gyors léptekkel végighaladt a burg folyosóján és lépcsőin. Az őrszemek némán üdvözölték. Odalenn az udvaron pedig a két magyar baka látta, amint a királyi szoba ablakai most már elsötétedtek. A király most már aludni térhetett. Fiatal, új futárja belevetette magát az órák óta várakozó katonai gépkocsiba, rákiáltott az alvó vezetőre, aki rögtön a harmadik sebességet állította be. A kocsi zúgva, zakatolva kiszáguldott az udvarból a viharos időbe. Az őrtiszt nem tartóztatta fel, mert tudta, hogy a bennülő a király repülőfutárja. Egyrészt irígyelte ennek a bajtársának vakmerő hősiességét, mely becsületet és rangot szerző teljesítményekre képesítette, másrészt azonban, bár épen nem volt gyáva, sőt a mellén viselte a harctéren szerzett katonai érdemkeresztet, megvallotta önmagának, hogy ebben az őrült időben nem merészkednék a levegőbe felszállni. Sötét éjszaka borult a repülőtérre és csak a hetes számú hangáron világító villamos lámpa jelezte, hogy ott még ezen az éjjelen történendő lesz valami. Ott állt Arnóti István kétfedelű repülőgépe indulásra készen. A villamos világítás rideg fényében úgy festett, mint valami fantasztikus, esetlen, őskori szörnyeteg. A hangár félig nyitott ajtajában egy kis ládika mellett ültek Arnóti István munkásai: két szerelő és egy gépész. Olajtól zsíros bőrruháik fölé kurta, vékony kék vászonblúzokat öltöttek. Kávét ittak. A gépész fölkelt, még egypár lámpát gyújtott. – Jön. Nyissátok szét a tolóajtókat. A szerelők nem akarták hinni. Azt hitték, hogy a gépész csalódott. Ez azonban szitkozódni kezdett. – Tudjátok, hogy minden perc drága. Az ördög elvisz mindnyájunkat, ha nem úgy megy minden, mint a karikacsapás. Megérkezni, a nyeregbe pattanni, a gépet kitolni, csavarját elindítani és aztán… start! Most mégis hozzáláttak. A nyitott kapun egész fényzuhatag áramlott ki a szabad térre. És a viharon, esőn keresztül, mezőkön át, toronyirányt jött a gépkocsi. Megállt a hangár mellett. Egy ugrással ott állt Arnóti a gépnél. Mindent még egyszer végigvizsgált. Olajozót, gáztartót, a csavarokat, a feszítődrótokat, aztán a fölszerelési tárgyakat. Végül kinyitotta a vezetőnyereg alatt lévő szekrényszerű mélyedést és oda helyezte a király mappáját. Ekkor a gépésze, aki némileg bizalmas viszonyban volt vele, oldalba lökte és kifelé mutatott a repülőtérre: – Ott is jön még valaki, hadnagy úr. Arnóti István fürkészve nézett ki a sötétségbe és hallgatódzott. Tényleg egy gépkocsi közeledett. Hozzá igyekezett-e? Most már igazán nem volt több ideje. A szeles időben úgyis időveszteséggel kellett számolnia; már pedig szeretett urának üzenetét a lehető leggyorsabban akarta elvinni a várba. – Halló! – kiáltozta már messziről egy hang, átharsogva a viharon. – Még ne induljon! – Miért… miért? – Arnóti a hangárja elé lépett. Az autó megérkezett. Katonai gépkocsi. Olyan mint az övé. Két fiatal tiszt ugrott ki belőle. Tisztelegtek és bemutatkoztak. Alig értette meg a neveket. De bajtársak voltak, tehát szeretreméltóan viszonozta üdvözlésüket. – Bajtárs úr, – szólt az idősebbik, – a hadügyminisztériumból jövünk, Jenő főhercegtől kell fontos rendelkezéseket vinnünk Przemysl vár parancsnokának. Parancsom volt a palotába sietni és reméltem, hogy még ott találom és csatlakozhatom önhöz. El kell vállalnia, hogy elvisz magával mint kísérőt a várba. Hiszen ebben a rémidőben talán jobb is kettesben repülni. A gépének pedig mit sem tesz a súlyom. Könnyűterhű vagyok: 72 kiló. Arnótiban egymást kergették a gondolatok két bajtársának váratlan, hirtelen föllépése felől. Katonai pályafutása alatt talán most történt először, hogy nem tudta, mit kell csinálnia. Új teendőire vonatkozólag utasításokat senkitől sem kapott. A király pedig csak azt kötötte a lelkére, hogy valami szerencsétlenség esetén a rábízott aktatáskát tartalmával együtt semmisítse meg. – Kihez van szerencsém? – Kérdezte még egyszer attól a bajtársától, aki útitársául ajánlkozott. Ez nevetett és horvátországi származásra emlékeztető kiejtéssel szólt: – Trachendorf György kapitány, huszár vagyok. Bemutassam megbízásomat? – Bocsánat, nem szükséges. Nem kételkedem. – Hát, akkor rajta! Arnóti a gépéhez lépett, kijelölte kísérője számára a pilótanyereg mögött lévő, utasnak szánt helyet, fölvette a bundáját, fejére kötötte a jól bélelt bőrsapkát, felhúzta a pamutkeztyűt, baslikot kötött a nyakára és amikor észrevette, hogy útitársa egyáltalában nincs ilyen útra fölszerelve, beküldte az egyik szerelőt, hogy kerítsen hasonló bundát és egyéb ruhaneműt a kapitány részére. Most aztán készen voltak. Arnóti, már a nyeregben ülve, még egyszer végiggondolta, nem feledkezett-e meg valamiről. Ekkor a gépésze fölmászott hozzá és odaadta neki, amit csakugyan elfelejtett, a browningját. Ezt bedugta a bunda szertáskájába, balról, úgy, hogy jól kézhez álljon. Azután még egy utolsó: – Szerencsés utat, hadnagy úr – a motor már búgott, kattogása elnyelte a viszonzásul mondott – szervusz-t. Kitolták a gépet. Egy utolsó vezényszó: – rajta! A csavarok üvöltve felujjonganak. Arnóti a legmagasabb forgásszámra állítja be a motort. A legmodernebb hadigép még egynéhány métert ugrik a földön. Azután mint egy óriásmadár, egy ugrással elhagyja a talajt és zúgva, berregve útra kél a levegőben. A gépész és a két szerelő ott álltak és utánanéztek a gépnek, ameddig csak hallhatták csavarjának búgását. Azután visszafordultak, hogy lefeküdjenek a hangárban felállított tábori ágyakra. – Már el is ment. No bizony, hagyhatott volna nekünk egy virgóniát – szídta az egyik szerelő azt a tisztet, aki Arnóti útitársát idekísérte, de azóta már eltávozott. Bezáródtak mögöttük az ajtók és csakhamar a hetes hangár előtt is kialudt az utolsó lámpa, mely életet jelzett a repülőtéren. Az a szürke automobil, mely a repülőtérről visszahozta a tisztet, a belvárosban, a Kärntnerstrasse egyik háza előtt állt meg. A tiszt kiszállt. Jó borravalót adott a soffőrnek, aki hálás köszönetet rebegett. Azután ment a kapu felé, mely előtt a kocsit megállította. Itt várnia kellett, hogy a házmester kinyissa a kaput. A soffőr minden további érdeklődés nélkül elhajtott. Nem vetett ügyet rá, hogy a tiszt lopva figyelte őt és hogy, amint a gépkocsi eltűnt, gyors léptekkel továbbment az utcán. Befordult egy sötét kis melléksikátorba és megállt egy ház előtt, melynek elsőemelete még meg volt világítva. Egy halk fütty… fenn kinyilt és rögtön megint bezárult egy ablak. Néhány másodperc telt el. A tiszt a ház árnyékában várt. Azután kinyilt a kapu. Gyorsan besurrant rajta. Gyorsan bezárták utána a kaput. Mindez olyan zajtalanul történt, hogy aki épen arra ment, az is alig vette volna észre. Most fenn volt. Ott egy gázláng világított, melynek fényét vörös selyemfátyol tompította. Szemben vele az, aki ajtót nyitott. Egy karcsú, fiatal asszony. Arca határozottan szláv jellegű. – Elment, Sasa… becsaptuk a kis hülyét. Sikerült. – Reszkettem mindkettőtökért. Még az utolsó pillanatban is közbejöhetett volna valami előre nem látható dolog. – Itt ki volt zárva. De most segíts, hogy minél előbb kibujjak ebből az egyenruhából. Aztán a legelső reggeli vonattal elutazunk Bécsből. Prágában biztosabbak vagyunk. Reggel felé bementek a házmesterhez, aki fiatal házasoknak tartotta őket, beadták hozzá a lakás kulcsát és azt mondták, hogy egy hétre Budapestre utaznak. Rábízták a lakást, vigyázzon rá. Ez volt az utolsó, amit a házmester a fejedelmi borravalókat osztogató elsőemeleti lakókról ebben az életben hallott. Arnóti István azonban útban volt már néhány óra óta és örült, amikor a fölkelő nap szikrázó, vörös színekkel megfestette a ködtengert, mely fölött 2000 méternyi magasságban lebegett. Ez a csodás látvány, a napfölkeltének ez a földönjáró emberek előtt ismeretlen képe volt számára minden repülés alkalmával a napnak legfelemelőbb, legmagasztosabb pillanata. Ilyenkor még az alatta dühöngő háborúról is meg tudott feledkezni és az az érzése volt, mintha el nem múló, csodálatos vágyakba burkolná az örökkévalóság. Abban a magasságban, melyben most repült, a délkeleti szél már nem volt annyira érezhető. Csak most, a fölkelő nap első hősugarai okoztak a levegőben erős, váratlan és ellenőrizhetetlen hullámokat, melyek oldalt fenyegették készülékét és amelyekkel minden lélekjelenlétét, minden erejét szembe kellett helyeznie. A csavarok dörgő zúgása elfojtott minden hangot. A mögötte ülő százados tehát egy cédulát nyújtott oda neki. Ez állt rajta: »Mit gondol, mikor leszünk a várban?« Laikus kérdése. Arnótinak nevetnie kellett rajta. Kivette bundájának zsebéből jegyzőblokkját. Amint kivette, keze a browningot érte. Fölírta papírra: »Lehetetlen válaszolni. Ha jó utunk lesz, délben.« Most egy kissé lejjebb bocsátkozott a géppel, hogy könnyebben tájékozódjék. Ezer méternyi magasságban megállapodott. A levegő tisztult. A szél szétrongyolta a felhőket és a ködöt. Tisztán, mint valami játékszerskatulyából kirakva, terült el alatta a tájék. Délelőtt 10 óra volt. Ekkor úgy vélte, hogy a csavar danáját áttöri egy másik hang. Olyan hang, melyet utolsó repülései alatt elég gyakran hallott. Ágyúdörgés… Olyan közel lenne már Przemysl? Megint belenyúlt a nagy zsebbe, hogy kivegye látcsövét. A browning hideg vasa megint keze ügyébe került. Szeméhez emelte az üveget és előre nézett. Tényleg – ott kellett lenni Przemyslnek. Ott, ahol a láthatáron vastag, fekete füsttömegek emelkedtek égnek. Nem látta, amint mögötte a vélt bajtárs ugyancsak látcsövén át fürkészte a tájt, majd eltette az üveget és helyette egy revolvert vett elő. Egy ökölben elrejthető, mellényzsebben elférő kis browningot, mely mégis elég ahhoz, hogy ilyen közvetlen közelből egy emberéletet kioltson. Ekkor – egy szélroham! – Szent Isten! – A gép meginog. Arnóti nagynehezen lesz ura az oldalkormánynak. Már balfelé lejt az egész készülék. Még egy-két foknyi elhajlás és – a nagy zuhanás következik. Átok állt a fiatal pilóta ajkán. Csak később látta be, hogy inkább imát kellett volna rebegnie. Hálaimát – megmentett életéért. Mert mögötte ült: a halál. Abban a pillanatban, amelyben félrelibbent a gép, egy éles csattanás, süvítés. Az útitársát majd kivetette üléséből a szélroham. Csak a feszítődrótokba kapaszkodva tudott helyére visszacsúszni. Golyója, az előtte ülő fejének szánva, célt tévesztett. Arnóti hallotta a lövést és közvetlen maga mögött látta az idegen fegyveres kezét. Egy pillanatig elfogta a rémület. De rögtön megint hatalmában volt a gép. Jobbkezét rátette a magassági kormányra. Ha végveszedelembe kerül, siklórepüléssel leszáll. Balkézzel előrántotta a browningot. A csavar zúgásán keresztül is meghallotta azt az orosz káromkodást, melyet az idegen a félreröppent golyó után küldött. Látta, amint az a kéz ismét erősebben megragadja a zökkenésben majdnem elejtett fegyvert. Hidegvérrel, a jó repülő legbecsesebb tulajdonságával, fölemelte balkezével a browningot. Egy lövés: az idegen fenyegető keze lehanyatlott, a kis pisztoly kiesett belőle a pilóta nyergére. Most egy vasmarok megragadta nyakát. Hatalmas erővel húzta hátra, fojtogatta. Még egy orosz káromkodás, közvetlenül maga fölött egy gyűlöletet villámló tekintet, egy meglazult, lehulló, álszakáll és még egy nyugodt célzású lövés, balkézzel, a feje fölé. A két szikrázó szem közé. Vér és agyvelő fröccsent Arnóti István arcába. Egy utolsó természetfeletti kiáltás. Az acélujjak szétváltak, leváltak a megtámadott nyakáról. Arnóti mélyen fellélegzett, ölébe ejtette a browningot, balkezével ismét megragadta a kormányt – és tudta, hogy most már örökké csendes utassal folytatja repülését. Csak most dobogott a szíve. Most látta tisztán azt a veszedelmet, melyből kimenekült. Egyúttal azonban keserves szemrehányásokat tett önmagának, hogy ő, aki a király kitüntető szolgálatában állt, ilyen könnyelmű volt és így rá hagyta szedni magát. Az ostromlott vár körül álló pokoli zenebona mind közelebb került. Szabad szemmel is világosan meg tudta különböztetni a szétrobbanó srapnelek fehér felhőcskéit. Azután megérkezett a gép Przemysl fölé; egy emberek csinálta pokol kavarodásába. Hogy fütyült és zengett, hogy ropogott és durrant, hogy üvöltött és sivított, őrjöngött és zajongott, mintha százezer ördög rémületes zenekara húzná a nótáját. Az oroszok felfedezték. Remélték, hogy mihelyt 1000 méternél alább száll, elérik és leszedik vaszáporukkal. Most cselekedni kellett. Minden ideg, minden izom a végsőig megfeszült. Itt csak az ő híres meredek siklórepülése segíthetett, melynél bajtársai gyakran hitték, hogy gépével együtt apróra zúzva éri a földet. Elhallgattatta a motort. Egy pillanatig majdnem mozdulatlanul állt a gép a vár fölött. Élesen nézett maga alá. Leszállásra alkalmas helyet keresett. Most felfedezte, a város közepén. – Rajta! – adta ki a vezényszót önmagának. A büszke kétfedelű szinte kelletlenül kezdett sülyedni, hogy aztán a motor súlyától elragadva, meredek görbében csússzék lefelé. Azok a tisztek és katonák, akik a várból figyelték az érkező gépet, azt hitték, lezuhant. Megállt a szívverésük, amint figyelték a soha nem látott vakmerő lesiklást. Ezeket a katonákat, akiket az orosz gránátok zápora sem tudott megfélemlíteni, dermesztő rémületbe ejtette ez a zuhanó leszállás. Nem ismerték Arnóti István acélizmait, csodás lélekjelenlétét, mesteri tudását. Ez a fiatal ember, mintha maga lett volna a gép, annyira minden idegével, minden inával kezelte, vezényelte a kormány emelőrúdjait. Meredek siklórepülésében is mindig tartott a készülék repülőfelületei alatt annyi levegőt, hogy bármikor ismét rendes helyzetbe egyensúlyozhassa magát. A lehetetlennek látszó vállalkozás sikerrel járt. Keményen, de biztosan földet ért a gép a tér kellő közepén… Dörgő éljenzés, hurrázás fogadta mindenfelől. Tisztek, katonák odaszaladtak minden oldalról. Lelkendezve futottak a géphez és ott – az üdvözlés torkukon akadt – látták, amint Arnóti István rámutatott a háta mögött heverő halottra… Aki merev, kitárt szemekkel feküdt és beszédes tanuságot tett egy átélt veszedelmes drámáról. A repülőhadnagy fölemelkedett üléséből: – Adjon Isten, bajtársak, és most mindenekelőtt ezt a muszkát szedjétek le innen. Meg akart gyilkolni. Kétezer méter magasságban. Feloldódott a dermedtség… hozzáláttak és a halott nemsokára ott feküdt a gép mellett. Arnóti s a többi tiszt átkutatta: belső zsebében megtalálták igazoló papírjait. Pitrokowski Ivanovnak, az orosz császári kémszolgálathoz beosztott őrnagynak az orosz főhadiszállás kiállította meghatalmazásait és egy jelentékeny pénzösszeget. Arnóti István elindult a várparancsnokhoz. Tiszttársai elkísérték. Útközben mondta el nekik veszedelmes légi kalandjának részleteit. Amint megérkezett, azonnal a parancsnok elé került. Aznap délután Arnótinak egy pilóta kollégája kirepült a várból, hogy egyfedelű gépén továbbítsa a körülzárt vár személyzetének postáját. Este érkezett Krakóba, ahol a lapok tudósítói természetesen megostromolták a legújabb hírekért. Elmondta nekik a király repülőfutárjának esetét az orosz kémmel. Így került a hír még aznap éjjel hosszú táviratok útján az összes lapokba. Másnap reggel hatalmas betűk, hangzatos címek hirdették a rémesen érdekes eseményt. Egy órával bajtársa után Arnóti is felszállt, hogy visszarepüljön Bécsbe. Magával vitte a parancsnoknak a vár helyzetéről szóló jelentését és egy csomó helyőrségi tiszt levelét családjukhoz. Mikor Arnóti István túl került az orosz srapnelek lőtávolán, nem tudott a kísértésnek ellentállni: hosszú nyolcast írt le gépével az orosz ostromló csapatok hadállásai felett. Nagy érdeklődéssel szemlélődött és büszkén látta ott állni az osztrák-magyar monarchia dacos védőbástyáját, Przemyslt, melyet most másodszor körülözönlött a muszka. A vitéz vár be volt burkolva ezer haláltokádó ágyú gőzébe és füstjébe. Milyen érdekes volt ez a látvány! Mindenhonnan, a legkisebb sáncokból és a legnagyobb védőművekből egyaránt ki-kiugrottak a piros tűznyelvek, mintha egy ott rejtőzködő hatalmas kígyó egyszer-másszor kipattantaná rejtekéből lángokat lehelő fejét. Túlnan pedig, az oroszok oldalán, sötét, esővel fenyegető fellegek keretében, mintha annak a látványnak tükörképe tárult volna eléje. Nevetett, amikor az oroszokat, kiket a gépe megijesztett, úgy látta nyüzsögni, ide-oda futkosni lövészárkaikban, mint a megzavart hangyaboly fürge lakóit.