# A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból ## Part 2 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-przemysli-repulo-regeny-a-nagy-haborubol-40561/index.md Ő nem tudta, hogy polgári nevét a vér kötelékei fűzik egybe a hasonló hangzású magyar nemesi családnévvel. Arnóthy Ferenc százados családja számára meghalt. Feleségéről nem tudták, hová lett. A gazdag mágnáscsaládban senkinek fogalma sem volt róla, hogy Bécsben él egy egyszerű, igénytelen polgárasszony, Arnóti századosné, akinek szerény nyugdíjat juttatott a királyi kegy és aki fiának az uralkodó jósága lehetővé tette, hogy katonai pályára léphessen. Az asszony maga pedig egy teremtett lélek előtt egyetlen szót sem ejtett arról a szerencsétlen titokról, mely most már 29 esztendő óta rejtve maradt, mintha mély sírba földelték volna el. A férje halott volt… Számára… fia számára… mindenki számára, aki tudni akarta, vagy akinek tudnia kellett. Akkoriban, az első években, amikor még rajta látszottak a bánat sujtó kezének nyomai, elég sokszor faggatták a fiatal századosnét hirtelen eltűnt urának holléte felől. Mindenkinek ugyanazt felelte: Az uram kilépett a szolgálatból, de kalandos természete belekergette egy-balkáni fölkelésbe és ott elesett. Jóformán maga is elhitte már. Annál is inkább, mert hiszen ő sem tudta, hogy egykor hőn szeretett férjének maradványait a világ melyik sarkában lelhetné fel. Ez az asszony sohase hitte volna, hogy a mult valaha még kézzelfoghatóan közel, visszatérhessen hozzá. De ma, mikor ott a lépcsőn fia szájából hallotta, hogy ez a király személyes szolgálatára rendeltetett, a kebléből majd kiugrott a szíve. Egymást kergették, ütötték, egymást elnyelték azok a képek, azok a rémes jelenetek, melyekről azt hitte, hogy régen túltette rajtuk magát. Látta önmagát azon a nehéz, nehéz úton, mely odavezette a nagy palotába, a király elé, hogy az emberi jóságtól új alapot nyerjen egy új élet számára… A király intett. A komornyik a szoba félhomályából az asztal mellé lépett, urához, aki így szólt: – Kérem, hívja be a kinn várakozó Arnóti István hadnagyot. A komornyik meghajtotta magát és hangtalanul kiment a szobából. II. Ugyanebben az órában, éjfél körül, ott ült a századosné öreg bidermeier-íróasztala előtt, melyet még apjától örökölt. Kinyitotta a titkos fiókokat és a simára csiszolt asztallapon maga elé teregette képeit, leveleit. Órák óta azzal foglalkozott, hogy újra átkutatta a kezdetben annyira boldog, később annyira súlyossá vált multat. Azon kezdte, hogy előszedte a fiókból István apjának arcképeit, föléjük hajolt és könybeborult tekintettel belenézett az ott ábrázolt javakorbeli katonatiszt nevető szemeibe. Ezek a nevető szemek… ez a büszke, parancsoló száj!… hogyan szerette mindezt valamikor és hogyan tartotta magát akkor a legboldogabb asszonynak. Igaz, a férfi családja nem szívesen vette, hogy magyar főnemes létére elvett egy polgárí származású szegény leányt, egyszerű bécsi hivatalnok szép gyermekét. Jobbnak találta volna, ha a fiatal Arnóthy gróf, akire az ifjabb mágnásfiúk cifra nyomorúsága várt, kissé könnyelműbben és egyúttal kissé számítóbban gondolkozik. Kedélybetegnek mondták, amikor közölte velük komoly szándékát, hogy meglehetős sok adóssága és veleszületett előkelő kedvtelései mellett is pénz nélkül házasodik. De nevető szemei veszedelmesen föllángoltak, ha legkevésbé is kétségbe vonták ennek a szándékának komolyságát. Hamar készen volt azt, akinek viselkedése sértette, a zöld gyepre hívni. Hajnalban 4 és 5 óra közt, pisztolyra vagy kardra. Neki mindegy volt. Így hát visszavonultak tőle. Kevéssel lakodalma után észrevette, hogy nem tekintik többé szalonképesnek régi köreiben. Ekkor ki akarta dacolni jogát magának és asszonyának. Hiába. Néhány nagyon kínos nyilvános botrány következett. Ezek miatt áthelyezték egy vidéki ezredhez. És fölszállt benne a keserű gyűlölet, mely épen a kis csehországi helység magányában talált a legtáplálóbb talajra. Ameddig még az előkelő bécsi ezrednél állt, hitelezői türelmesek maradtak. De amikor Jungbunzlau hepehupás kövezetén kezdett csörtetni kardja, egyszerre csak ott termettek ők is. Hajszolták. Megfenyegették, hogy elszedik tőle az utolsót is, amije még volt, a három tiszti csillagját. Ekkor ő, aki addig ellenszenvvel viseltetett a szesz iránt, elkezdett esténkint a piactéri vendéglőbe járni, hogy leöblögesse búbánatát. Ezt a korcsmát, a kis város legelőkelőbb helyiségét, nemcsak tisztek, hanem mindenféle átutazó egyének is látogatták. Ott ismerkedett meg egy emberrel, aki ezután a százados életének, halálának ura lett. Nem igen tudták, kicsoda. Csak többhónapos időközökben jött Jungbunzlauba, azt mondta: üzleti dolga van ott. Tarokkozott a századossal. Így ismerkedtek meg. Másnap már a lakására is ellátogatott. Ez az idegen, aki éles, oroszos kiejtéssel beszélt, a vidéki városban meglehetős feltünést keltett. Választékos ruházata, jó modora, drága bundája, gyémántjai miatt vagyonos embernek tarthatták. Megjelenése szerint katonatiszt lehetett valamikor, mert bár ötven körül járt, peckesen tartotta magát. Mozdulatai kimértebbek, keményebbek voltak, mint polgári egyéneknél lenni szokott. Arcának ellenben visszataszító brutális kifejezése volt, mely az angol John Bull karrikaturájára emlékeztetett. Buldogszerű képén széles nevetés ült, mely feltolta húsos ajkait és felfedte erős, sárgás fogsorát. Férjének képe mellett ennek az embernek a képe is fölmerült a századosné előtt. Látta őt, amint először átlépte szerény lakásuk küszöbét és kifogástalan meghajlással udvariasan kezet csókolva neki, keményen fölnevetett, mondván: – Nagyságos asszonyom, bocsássa meg nevetésemet, de komikus dolog ilyen szép asszonyt ilyen gyönyörű férfi oldalán egy ilyen, bocsánat őszinteségemért, orosz-lengyel szálláson találni. Ezek a szavak juttatták az asszonynak legelőször eszébe otthonuk szegényességét. Eddig ügyet sem vetett rá. Az ő világa nem fényűzésből, nem elegáns bútorokból, szőnyegekből állt. Az ő világa – a férje volt. Hiszen nem lett volna igazi asszony, ha nem kívánt volna magának egy tiszta, rendes otthont. De hiszen ez az otthon is tiszta és rendes volt. Szobáinak padlója olyan fehérre volt surolva, hogy enni lehetett volna róla. Hogy nem álltak benne bársonyszékek, puha pamlagok, hogy a bútorzat csak olcsó nyírfaszékekből állt, melyeknek egy kis axminster-szőnyeg adott alapot, arra eddig semmi súlyt nem helyezett. Beérte azzal, hogy apró ablakai előtt hófehér függönyök díszlettek és hogy egypár tarka virág festette barátságosra a rideg tisztilak levegőjét. Illatuk minden drága divatszagosítónál kellemesebben töltötte be a kis szobát. Az idegen ebédre maradt. Férje kívánságára néhány drága szezónételt kellett sovány konyhapénzének terhére feltálalnia. Ezután, amikor már a szivarra, likőrre, kávéra került a sor, férje, házasságuk óta legelőször, kérte, hogy a vendéggel, akivel fontos megbeszélni valója van, hagyja egyedül. Fontos…! Néhány hónappal később átkozta önmagát, amiért olyan ostoba volt, hogy férje óhajának eleget tett. Halálra büntette volna magát érte, ha nem hordta volna magában a súlyos felelősséget egy második életért. Ha legalább hallgatódzott volna, amint kíváncsiságában sok más asszony szokta, ha valami érdekes dolgot lehet megtudni. De nem. Nyugodtan, minden balsejtelem nélkül hagyta el a szobát és kinézett az ablakon Bogislaw herceg öreg várának durcás falai felé. Észre sem vette, hogy órákig ült ott. Csak akkor kelt fel, amikor besötétedett. Kiment a konyhába, hogy világításról gondoskodjék. Beküldte a cselédlányt a lámpával, megkérdeztette, van-e az uraknak a vacsorára vonatkozólag valami különös óhajuk. A cseléd visszajött a válasszal. Hogy menjen át a szállodába és hozzon egypár üveg pezsgőt. Az Istenért! Alaposan megrémült az asszony. Az ő kasszájából asztali borra is alig telt. Adósságból pedig elég volt. Ezt megígérte az ura. A hitelezőkkel való izgalmaknak egyszer már véget kell vetni. Míg így tépelődött, a cseléd felkötötte a kendőjét és fogta a kosarát. – Hát van pénze? – Hogyne, nagyságos asszony. Adott a százados úr 50 forintot. – Ötven forint! – Ennyi pénzt a fiatal asszony régóta látott egy rakáson. Az ura pedig javíthatatlan könyelműségében pezsgőre költötte… A lány visszajött. Bevitte a pezsgőt a szobába… jeget is kellett hoznia. Várta, hogy most csak behívják őt is. Nem hívták. Tanácstalanul ült szobájában. Nem gyújtott lámpát. Sötétségbe burkolta magát és gondolatait. Végre elaludt. Csak éjfél után ébredt fel. Kopogó lépteket hallott és gyertyafény lobogott a szemébe. Előtte állt a férje. Szájában cigaretta, nevetve dadogta: – Még fenn vagy, Rézikém? Vagy elaludtál? Ejnye, te vártál. Az ördögbe is, add csak azt a széket… de nehéz a csizmám… mégis csak sok volt. Hiszen… az em–bernek… már… egészen… szokatlan… a pezsgő. Fölkelt, elvette tőle a gyertyát, széket tolt neki, gyorsan, mert tántorgott. Ilyen állapotban még nem is látta az urát soha. Részeg!… Lefektette. A legényt nem akarta híni, sem a cselédleányt. Holtra szégyelte volna magát. A százados zajosan kacagva, értelmetlenül fecsegve, végre az ágyba került és rögtön elaludt. Ő pedig összeszedte a földre szórt egyenruhadarabokat. Amint máskor a százados maga szokta. Szép tisztán, rendesen a ruhafogasra aggatva valamennyit. A kabát belső zsebéből kezébe hullt egy vastag bankjegycsomag… – Szent Isten! – Eleresztette, mintha lángba kapott volna. Rábámult, mint valami kísértetre. Azután alvó férjére nézett, mintha tőle várná a rejtély megoldását. Honnan jutott a pénzhez? Percek multak, amíg föl merte szedni, meg merte olvasni. Elállt a lélegzete, mikor a végére ért: – Tízezer forint. Csöndesen ült most, kezében a pénz, fejét törve, miként juthatott a férje ehhez? Holott épen aznap reggel, mikor konyhapénzt kért tőle, nevetve mondta: – Édesem, minthogy becsületszóra megfogadtam neked, hogy többé adósságot nem csinálok, tehát, sajnos, csak üres századosi zsebekkel szolgálhatok. Isten tudja, hogyan jövünk ki elsejéig. Magadnak kell rá módot találnod. Erre aztán délelőtt levelet írt apjának egy kis pénzért. Ha nem is volt neki sok, számukra szerény fizetéséből is mindig le tudott csípni valamicskét. És most… Honnan került ez a pénz? A bádogtartóban utolsót lobogott a gyertyaláng. A sötétség, a fekete éjszaka, mely szemeire borult, megsugta a választ. A százados nem tudta, hogy a felesége ezen az éjszakán csak reggeli szürkületkor feküdt le, akkor is csak azért, hogy a cselédlánynak ne legyen a szokatlan virrasztásáról semmi pletykázni valója. Pont hétkor jött a legény gazdáját fölébreszteni. Fölkelt. Mielőtt még jóreggelt mondott volna a feleségének, tekintete az éjjeli szekrényre esett, melynek horgolt takaróján ott feküdt a bankjegycsomó. Egypár pillanatig rábámult, aztán felkapta a pénzt és lapozgatta, forgatta ujjai közt. Majd ránézett a feleségére, találkozott ennek kérdő tekintetével. Ránevetett: – Csodálkozol, úgy-e? No de, ne aggódj, szerelmem, nem kölcsön. Mit is akartam mondani, ne nagyon törd a fejecskédet rajta, holnap Bécsbe utazom és kifizetem kínzóim falkáját. De persze nem teljes összegben. Jó kereskedő leszek. Igyekszem egyezkedni. Hadd maradjon belőle valami. Kár, hogy nem maradhat meg az egész áldás. De ez persze magunk közt marad. Hallod? Szigorúan magunk közt. Gépiesen ismételte az asszony: – Teljesen magunk közt. – De aztán bátorságot vett magának: – Miért kaptad ezt a pénzt? – Hiszen mondtam már, se nem kölcsön, se nem ajándék. Dolgoznom kell érte. Úgyszólván előleg. Katonai tudományos munka. – Attól az idegentől, aki tegnap vendéged volt? A férfi elfordította fejét, mintha nem bírná az asszony nézését elviselni. Azután felelt: – Természetesen. Az az ember katonai szakkönyveket ad ki. Valószínűleg jó üzletet csinál velük. Krakóban székel. No hát, – megint feléje fordult, – most már mindent tudsz. Remélem ád az öreg három nap szabadságot, hogy Bécsbe utazzak. Erre föltétlen szükségem van. Nehéz lesz elválnunk egymástól, úgy-e? Először történik. De nem kell azért sírni. Hiszen nem megyek háborúba. Épen egészségesen kerülök vissza. És az a három nap nem a világ. Délfelé visszajött az ura a szolgálatból. Közölte vele, hogy a szabadságot megkapta. Ebédre meghívta barátját, Micislaw urat, akivel délután még sok megbeszélni valója van. Az asszony egész délelőtt megmagyarázhatatlan izgalomban volt. És annyira idegessé lett, hogy végül olyan volt, mint a lázbeteg. Valami belső hang dübörgött benne. Retteneteset mondott neki: Urad hazudik… Le akarta küzdeni ezt az érzést. Nem akarta hallani ezt a hangot. Menekült előle. De mindig utána hangzott: …Hazudik… Körmeit belevéste tenyerébe, föllázadt a rettenetes szó ellen. Végre azonban kénytelen volt megnyugodni annak túlerejében és kutatni kezdte, hogyan jusson a hazugság nyomára. Mikor most férje bejelentette, hogy az idegen ismét vendége lesz, ráakadt a módra. Közel lesz megint hozzá. Ahhoz, aki nézete szerint férjét az első hazugságba kergette. Mennyire gyűlölte azt az embert! Milyen szívesen megölte volna ezért a borzasztó gonosztettért, amely szétzúzta minden időkre legszentebb bizalmát! Nem ismert önmagára. Minden női művészettel azon volt, hogy az ebédhez lehetőleg kicsinosítsa magát. Megnyerő szeretetreméltósággal mulattatta az idegent az asztal mellett. Szinte túlzott szeretetreméltósággal. Úgy hogy a százados többször élesen fürkészte tekintetével, a vendég pedig nem volt tisztában vele, vajjon az a sok kedvesség, csak a személyének szól-e, vagy talán a férj szegte-e meg adott becsületszavát és mégis eljárt a szája annak a kis gazdagságnak a forrása felől, mely a nőt annyira megörvendeztette. Mikor feltálalták a kávét, az asszony fölkelt, kezet nyújtott a vendégnek és így szólt: – Most magukra hagyom az urakat és pihenni megyek. Talán lesznek oly kedvesek, hogy engem nem hanyagolnak el megint annyira, mint tegnap. Az idegen kézcsókkal udvariaskodott. – Boldog leszek, ha mielőtt ismét szerencsém lesz a nagyságos asszony társaságához. Még megcsókolta a férjét és ment. Besurrant a hálószobába, levetette a cipőjét, papucsot vett fel és zajtalan léptekkel a konyhába ment. Mindent átgondolt előre, A cselédlányt elküldte a szénkereskedőhöz, aki messze kinn lakott a város előtt, a legényt pedig a kaszárnyába menesztette, hogy hozza rendbe a százados úr lovát, ha netalán ki akarna lovagolni. Megkönnyebbülten föllélegzett. Biztos volt benne, hogy senki meg nem lepheti. Egyedül volt a konyhában. Még egy pillanatig várt, amíg a kapu becsukódott a távozók mögött. Azután zajtalanul, mint az árnyék, végig lopódzott a folyosón, férje dolgozószobájának ajtajáig. Odabenn ugyan halkan beszéltek, de ő világosan hallott és megértett minden szót. Forróság öntötte el, azután a hideg rázta. Tántorogva, nagynehezen visszavánszorgott hálószobájába. De megtört az ereje. Még be tudott menekülni az ágyba. Arcára vonta a dunnát, beletemetkezett a párnákba, hogy senki meg ne hallja görcsös, elcsukló zokogását. Úgy feküdt ott, mint egy halálra sebzett vad. Eddig derűs égboltjára örök éjszaka borult. Egy nagy, szép világ elveszett számára. Azt hitte, hogy belehal. Kívánta a halált. De megsemmisítő fájdalmából felkorbácsolta az a tudat, hogy nem áll jogában önkezével véget vetni életének. Szíve alatt új élet sarjadzott. Az hatalmasabb volt, elnémította az ő óhajait, nyugalomra kényszerítette. Így sikerült annyira magához térnie, hogy amikor férje kijött és behívta, mit sem fedezett fel arcán abból a rémes viharból, mely lelkében tombolt. Ekkor hallotta, hogy az idegen még ma éjjel utazik férjével együtt Bécsbe. Elsápadt. Ura azt hitte, hogy az elválás gondolata miatt. Megölelte, hogy csókjaival megnyugtassa. Ő pedig legszívesebben eltaszította volna magától. Azt a férfit, akit röviddel azelőtt még mint legkedvesebbet, legjobbat szeretett minden emberek felett. De uralkodott magán és mosolyogva hallgatta az idegent: – Nagyságos asszonyom, becsületszavamra, épen, egészségesen hozom haza az urát. Szerencsés véletlen folytán nekem is Bécsben van üzleti dolgom. Úgy tűnik fel neki ez az ember, mint a testet öltött sátán. Csöppet sem terhelte volna a lelkiismeretét, ha ezt, aki mindent szétrombolt benne, mint egy veszett kutyát, lepuffanthatja. Szeretetreméltó mosolyának álarcában kikísérte az urakat az éjjeli vonathoz és aztán megállt a védetlen, széles pályatesten, utána nézett a vonatnak, melyet mint valami gonosz kísértetet, mely szárnyaira emeli a gaztettet, elnyelt az éjszaka. Üresen csillogtak előtte a vassínek. Az állomásfőnökhöz ment: – Mikor indul a következő vonat Bécsbe? – Reggel 4 óra 30-kor, nagyságos asszonyom. Most 11 óra volt. Hazament. Egy kézitáskába becsomagolta a legszükségesebbeket. Aztán éjjel 3 órakor kigyalogolt a pályaudvarra. Csúnya idő. Méltó a gondolataihoz. Vihar és eső. Egyedül ő szállt fel a vonatra. Fagyos, mozdulatlan arccal ült a második osztályú szakaszban. Mereven kibámult az ablak előtt elvonuló sötét képekre, amíg a hajnal derengett. Mikor más utasok jöttek a szakaszába, lehunyta szemeit és ki se nyitotta őket Bécsig. Ott meg volt ijedve, hogy amire rászánta magát, azt most meg is kell cselekednie. Becstelenné lett férjéből talán még az utolsó pillanatban becsületes embert csinálni, legalább a világ előtt. A világ előtt igen… Ő előtte soha. Mert abból, amit hallott, jól tudta most már, hogy mit akart a férje Bécsben. Hogy az idegen, pénzének csábító hatalmával, mit parancsolt rá. És hogy a magyar és osztrák hadsereg tisztje, házasságáig folytatott könnyelmű életmódjának rabja, hitelezőinek áldozata, mit akart elkövetni. Hazaárulás! Töprengett férje könnyelműségén. Az indító okon, azon a kövön, mely a borzalmas lavinát meggörgette. Nem volt ő könnyelmű abban az értelemben, hogy túlsokat áldozott volna szépségnek, játéknak, italnak. Nem… másokon segített… A mások adósságát fizette ki olyan adósságokkal, melyeket ő csinált. Remélte persze, hogy bátyja, a hitbizomány örököse, vagy valamelyik dúsgazdag rokona az utolsó pillanatban segítségére lesz. Az a pár ezres, mely számára egy vagyon volt, nekik csak egy kis kocsipénz- vagy szivarpénzszámba ment. De azok úgy gondolkoztak: minek született valaki Arnóthy grófnak, ha ezzel se tudja megcsinálni a szerencséjét? Azután jött a szerelmi házassága, melyet az egész család hadüzenetnek tekintett. Mikor az asszony ott ült a Bécs felé robogó vonatban, szemrehányásokkal illette önmagát, hogy mindjárt kezdetben mért is nem utasította vissza a fiatal tiszt udvarlását. Megtört szíveiket túlélték volna mind a ketten és a férfinak legalább meg lett volna mentve a pályafutása. Megérkezett, kocsiba ült és behajtatott a városba. A pályaudvarról kijövet ott állt előtte a Tegetthoff-szobor. Itt ismerkedtek meg. Alig egy éve. Ma is, mint akkor, ragyogó napfény. De számára már nincsen ragyogása. Hazaérkezett az apjához, aki tisztviselő volt a rendőrség bünügyi osztályán és elmondta neki, hogy mi kergette őt Bécsbe. Az öreg azt hitte, hogy lázas és félrebeszél. Nem akart hinni a leleplezés horderejében. De mikor lassanként megértette gyermekének rettentő helyzetét, fölébredt benne a hivatása. Fagyos önuralommal fogta a kalapját, botját és röviden így szólt: – Gyere! Végighajszolták valamennyi szállodát… Órák hosszat. Valahol csak megszállt az a két ember. Apjának tisztviselői segítségükre voltak. Mindhiába. Délután már-már bátortalanul feladták a további kutatást. Nem maradt más hátra, mint elmenni a hadügyminisztériumba és férjének ott alkalmazott barátjánál, Wartensberg századosnál, talán az utolsó percben meggátolni a legrosszabbat. Ezt kellett Arnóthynak fölkeresnie és az idegennel összehoznia. Ezért kapta a 10,000 forintot. Warstenberg százados nagy bizalom letéteményese volt. Ő volt a titkos mozgósítási tervek és térképek őre. Ott kellett volna az idegen akarata szerint valaminek történnie. A hadügyminisztériumba megérkezve, hallották, hogy Arnóthy százados egy idegen úrral már több óra óta benn van Wartensberg százados szobájában és a szolga nem tudja, szabad-e a megérkezetteket bejelentenie. Az asszony azonban nem sokat teketóriázott. Lenyomta a kilincset és belépett a nagy szobába, melyet betöltött a sűrű dohányfüst és amelynek falait nehéz vasszekrények, a titkok letéteményesei borították. Érdekes beszélgetés közepén toppant be. Wartensberg százados örült barátja látogatásának és nem gyanított semmit. Hiszen bajtársával, tiszttársával állt szemben, aki még személyes jóbarátja is volt. Ezért teljesen közömbösnek tartotta, hogy a különböző osztályfőnökök titkárai ilyenkor hozták vissza a napközben kivett aktákat és megőrzés végett visszatették őket a százados asztalára. Ennek minden egyes darabnál meg kellett győződnie róla, hogy visszajött minden, amit kiadott és hogy az illető csomóból nem hiányzik egy irat sem. Az a titkár, aki visszahozott egy aktacsomót, egészen bizonyos lehetett benne, hogy Wartensberg százados, mielőtt elismeri a visszaszolgáltatást, előbb minden egyes darabot átnéz. És ez csak természetes volt, mert hiszen sokszor a legkisebb lapnak is megbecsülhetetlen értéke lehetett az ellenség részére. Most hát itt állt az asszony a százados előtt, akit váratlan belépése ugyancsak megijesztett. A zöld ernyővel borított asztali lámpa fénye még sápadtabbnak mutatta arcát és természetfölötti módon megnagyobbítani látszott úgyis tágra nyilt szemeit. Wartensberg százados fölugrott ültőhelyéből. Csak akkor ismert az asszonyra, mikor már közvetlenül előtte állt: – Nagyságos asszonyom… És a férje, reszketve, mintha valami rémképet látna, székében megfogódzott: – Hogyan kerülsz te ide? És végül az idegen, aki egyszerre megfeledkezett rendes brutális nevetéséről és idegesen harapdálta ajkát. – Bocsásson meg, százados úr, – szólt az asszony, – de az urammal kell egypár nagyon fontos szót váltanom. Arnóthy százados kurtán fölnevetett: – És ezért utánam utaztál? – Igen, ezért és azért az úrért ott. – Sajnálom, nagyságos asszonyom, – szólt Wartensberg százados, – hogy a férjével való megbeszélés céljára még önnek sem engedhetem át szobámat. Más helyiség pedig nem áll rendelkezésemre. – Tudom, százados úr – felelt, azután, keményen szeme közé nézve az idegennek, éles hangsúlyozással hozzátette: – Ez a szoba, mely az ön gondjára és óvatosságára van bízva, ellenségeink számára nagyon értékes titkokat foglal magában. Épen ezért kérem az urakat, szíveskedjenek engem apám lakására követni. – Megengedik, uraim, hogy most szállodámba menjek – szólt most az idegen – és hogy holnap folytassam a megbeszéléseket arról a katonai műről, melyet önök ketten közösen fognak megalkotni. Erre az asszony metsző gúnnyal fölkacagott. – Nem, nem uram. Épen az ön jelenlétét kívánom akkor, amikor urammal beszélgetni fogok. Ön igen fontos, becses tanu. Tekintetük összetalálkozott, mintha két éles penge keresztezte volna egymást. Wartensberg százados kezdte észrevenni, hogy itt valami veszedelmes dolog akar lejátszódni. Még nem volt biztos benne, van-e abban neki is szerepe. Könnyed meghajlással mondta: – Nagyságos asszonyom izgatott. Nem óhajt helyet parancsolni? – Köszönöm, százados úr, talán szabad kérnem az elintézendők tartamára szíves védelmét. – Megbolondultál? – tört ki a férj. – Csak féltem, hogy meg fogok bolondulni – válaszolt hidegen. – De hát mi az, nagyságos asszonyom? – kérdezte most Wartensberg idegesen. – Én természetesen, óhaja szerint, szívesen állok rendelkezésére. Az idegen azonban majdnem a szavába vágott. Dühösen kiáltotta: – Nevetséges! Igazán nem tudom, mit keresnék én Arnóthy úr és neje intim megbeszélésénél. Megengedik uraim, hogy távozzam… Viszontlátásra holnap öt órakor. – Ön nem fog távozni, – szólt az asszony, – különben is láthatja, hogy az ajtó meg van szállva. Az az úr, aki ott áll, rendőrtisztviselő és azonkívül az apám. Néhány pillanatra mindenki mintha megbénult volna. Szünet állt be. Arnóthy százados hallhatóan csikorgatta a fogait és a széktámla recsegett görcsösen belekapaszkodó ujjai között. Az idegen tehetetlenül ráncigálta kezére a keztyűjét. Wartensberg százados pedig, akinek kínos kezdett lenni a jelenet, becsöngette ordonáncját és behívatta azt a tiszttársát, akivel közösen szokta lezárni a titkos fiókokat.