# A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból

## Part 14

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-przemysli-repulo-regeny-a-nagy-haborubol-40561/index.md

Este a gondnok családjával voltak együtt és István csodálkozott, hogy a házigazda nem volt olyan jó hangulatban, mint máskor.

Este tízkor, mikor hazamentek, említette ezt anyjának, akinek szintén feltűnt a dolog.

– Azt hiszem, anyuskám, – szólt István, – a háború nyomja mindnyájunk kedélyét. Sok a nyomorúság és bánat a világon. Ma hallottam néhány tiszttől, aki a felség személyes szolgálatában áll, hogy királyunknak milyen nehezére esett, a trónörökös ellen elkövetett gaz merénylet után is, ennek a zsákmányra éhes, kalandor Szerbiának hadat üzenni. A német császár pedig még az utolsó pillanatig is azt remélte, hogy megmentheti a békét Európa népei számára. Nem hiszem, hogy valaha, mióta a világ áll, két ilyen nagy birodalom uralkodója olyan testvéri egyértelműséggel és ilyen hűségesen vállvetve állt volna helyt népei javáért, mint most a németek császárja és a mi királyunk. Mind a ketten a békét akarták. Ha akarják, mind a ketten régen hadat izenhettek volna szomszédaiknak. És mi is mind, ennek a kettős monarchiának népei, de a németek is, szívből kívántuk volna a mi sokat szenvedett uralkodónknak, hogy élte alkonyát zavartalan, békés nyugalomban tölthesse. Ez volt az ő törekvése is és ebben támogatta őt szövetségese, a német császár. És most minden másként jött. Anyám, nem is hinnéd, milyen kegyetlen képek tárulnak az ember elé odafenn, ahol egy új békekorszakért harcolunk ellenségeinkkel. Én csak igazán testestül-lelkestül katona vagyok és mégis hőn óhajtom, hogy a béke harangjai szólaljanak meg már és kergessék el tőlünk ezt a rettentő csapást.

– Igazad van, kedves István, sokszor vittem a napokban szeretetadományokat kórházainkba és mennyire megrendített, mikor a mi kedves, vitéz sebesültjeinket ott láttam feküdni, megtépett testtel, nyomorékká téve és mégis mosolygó tekintettel hálálva meg az adományt. Egyetlen kívánságuk pedig, hogy felgyógyuljanak és mielőbb újra a becsület mezejére menjenek, az ellenség elé.

– Isten áldd meg a királyt! – szólt Arnóti István halkan, – egyedül az ő keze vezethet bennünket ezekből a nehéz órákból a szebb jövőbe.

Mielőtt István most odahaza a csomagoláshoz látott volna, még egyszer odaült apjának képe elé és sokáig nézte. Kezébe is vette és megcsókolta ott, ahol az anyja csókja néhány órával ezelőtt gondolatban megújította a halottal frigyét. Most a fiú ajka lehelte oda forró üdvözletét. Anya és fiú újra feltalálták a férjet és az apát.

Arnóti István éjfélkor csupán szolgája kíséretében kiment a vasúthoz és a gyorsvonatnak számára fentartott fülkéjébe szállt. A vonat zsúfolva volt Németországba igyekvő utasokkal, akik a késő éjjeli órában is nagy érdeklődéssel próbáltak egy-egy pillantást vetni abba a külön fülkébe, amelyben, mint hallották, a király futárja utazik a német főhadiszállásra. De nem láttak semmit. Legfeljebb a szolgát, aki a kocsi folyosóján őrt állt a fülkének sűrűn beaggatott ablakai előtt.

Korán reggel a századosnak át kellett szállnia egy gépkocsiba, melyen gyorsabban folytathatta útját a főhadiszállás felé. Délfelé már a német-francia határon volt és ráakadt itt nyugaton is a háború első nyomaira. Itt is az a kép, mint Galiciában. Csakhogy ott nyomorultabb viskókat vetett szét a forgatag, mint emitt. Ott nem kellett az elpusztított épületekért sokat sopánkodni, sőt remélni lehetett, hogy mire a háború az ő mindent letaposó, szétmorzsoló lépteivel odébb áll, a jövendő szebb házakat fog állítani a régiek helyébe. Itt azonban a jólét pusztult el és nem a nyomorúság. A szétdűlt házak lakói már ismét hozzáfogtak tulajdonuk rendbeszedéséhez. A romokból már itt-ott új élet csirázott. A német katonák pedig szorgos kézzel segítettek mindenfelé. Kalapáltak, ácsoltak és a közös munkában összebarátkozott ellenségek érdekes képpé egyesültek.

Nem egyszer látta Arnóti István, amint egy a francia hadseregben szolgáló ember felesége, gyermekei körülültek egypár német népfelkelőt, akik megosztották velük az ebédjüket. Ez a béke volt, mely a háború vastalpú, vértől csepegő szörnyetegét nyomon követte, mint Isten angyala, puhán, enyhén, szelíd kezekkel megvigasztalván az embereket, megsimogatván a földet és bekötözvén a sebeket, melyeket az az irgalmatlan ütött.

XVI.

Bechner gondnok felesége, urának távollétében átvett egy levelet, melyet félő tisztelettel helyezett férje íróasztalára, hiába találgatván, hogy mi lehet benne. A király levele volt.

Ugyanebben az órában özvegy Arnóti századosné ugyancsak kapott egy hasonló levelet.

Felbontotta és elolvasta a kabinetiroda közlését, mely másnap délelőtt 11 órára audienciára rendelte őt a burgba, a király elé.

És még mások is kaptak, nagy meglepetésükre, hasonló királyi meghívást.

És pedig Kohut dzsidáshadnagy, azután a mi öreg professzorunk és annak az ezrednek épen Bécsben időző parancsnoka, melyben annak idején Arnóthy Ferenc gróf szolgált és amelyhez a repülőosztaghoz való áthelyeztetése előtt Arnóti István is tartozott.

És ez mind annak a beadványnak a következménye volt, melyet a professzor intézett a királyhoz.

A gondnok a legnagyobb izgalomban szaladt a századosnéhoz, újságolni a váratlan meghívást.

Az asszony megmutatta neki a hozzá érkezett levelet és most a gondnok tisztában volt vele, hogy ez mind Arnóti Istvánnal függ össze.

A professzor azonban, aki az egész ügyet a gondnok javára titokban akarta elintézni, nem hallatott magáról, hanem azt remélte, hogy másnap feltálalhatja majd barátjának, mint kedves meglepetést, a kedvező eredményt.

Ő persze nem tudta, hogy a király, mint egy hadjáratra, úgy mozgósította mindazokat, akiknek védence, Arnóti István százados, komoly ügyével valami dolguk volt.

A király elhatározta, hogy saját szavával hozza meg ebben az ügyben a döntést.

Mennyire meglepődött a derék professzor, mikor másnap délelőtt, a király előszobájában várakozva, belépni látta a gondnokot, akinek karjára Arnóti századosné támaszkodott. De még nagyobb zavarba jött Kohut hadnagy, amikor meglátta a gondnokot és a tanárt. Mintha hirtelen elsülyedt volna talpa alatt a fényesre kefélt padozat.

Mit jelenthetett az, hogy a gondnok és a professzor épen ma ugyancsak audienciára jöttek?

Ott látta az általánosan ismert ezredparancsnokot is, aki valamelyik magasabbrangú szolgálattevő tiszttel beszélgetett.

Vajjon ki lehetett az a hölgy a gondnok karján?

Nem sokáig kellett találgatnia. A szolgálattevő hadsegéd megjelent és halkan nevükön szolította a felség szobájába rendelt személyeket.

Kohut hadnagy egyre kényelmetlenebbül érezte magát, amikor sorra hallotta beszólítani az ezredest, a professzort, a gondnokot, azután, ez már úgy hatott, mint egy ostorcsapás, özvegy Arnóti századosnét és végül ő maga következett.

Hát mindezeket közös audienciára rendelték?

Utolsónak ő lépett a király szobájába. Már csak úgy látott, mintha hályog lenne a szemén. Nagynehezen tudta magát annyira összeszedni, hogy az előírt tartásból ki ne essék.

A király állt. Könnyedén nekitámaszkodott az íróasztala előtt álló széknek. A századosnénak, aki mély meghajlással üdvözölte, kezet nyújtott és így szólt hozzá:

– Végtelenül örülök, hogy viszontláthatom. Remélem, hogy a mai időkhöz képest jól van.

Hogy az asszony mit felelt, azt sem a körülállók, de talán a király sem értette meg, mert a nagy izgatottságban hangja felmondta a szolgálatot.

Az ezredparancsnok előírás szerint jelentkezett. Csak véletlenül időzött Bécsben. Karján megsebesült, három hetet valahol egy kórházban töltött és most tiltakozása ellenére rádiktáltak néhány napi üdülési szabadságot.

A király néhány barátságos szót intézett őhozzá is:

– Ezredes úr, az ön dicsőséges ezrede az ön vezetése alatt már sok fényes eredményt vívott ki ebben a háborúban is. Sajnos, a hősi küzdelmek sok derék harcos életébe kerültek. De a győzelem tovább is az ezred büszke zászlajához fog szegődni és a dicsőséges béke, melyet hőstetteik kivívnak, biztosítani fogja a boldog jövőt.

Azután a professzorhoz fordult. Megkérdezte tőle, van-e még hallgatója az egyetemnek, mert nagyon sokan bevonultak vagy a zászlók alá, vagy legalább is az egészségügyi szolgálatba. A tanár némi gúnnyal felelt:

– Ami hallgatónk még megmaradt, az jóformán mind semleges államokból való. Néhány román, egy görög, két svájci és egy pár olasz.

A király mosolyogva fogadta a híres tanár nemzetközi hallgatóságáról adott beszámolót és azután a gondnokhoz fordult:

– Kedves gondnok, sokszor hallottam már, az ön csöndes, de annyira áldásos tevékenységéről. Örülök, hogy személyesen láthatom.

Ezzel azután el is tűnt a király arcáról a jóságos mosoly és az a katonás vonás, melyet a feljebbvaló szokott szolgálatban az alárendelttel szemben felvenni, különös szigorúságban lépett elő.

– Kohut hadnagy úr?

Ez összeütötte a bokáit, halkan csendül a kard, kurtán hangzik a válasz:

– Parancsára, felség.

A király, ismét a századosnéra nézett, azután a tiszteletteljesen várakozó főhadsegédhez fordulva mondta:

– Kéretem őexellenciáját, a kabinetiroda főnökét.

Ez rögtön belépett, meghajtotta magát és maga elé tartott egy aktatáskát.

– Kérem az aktákat, nagyméltóságod.

A titkos tanácsos kinyitotta a táskát, kivett belőle egy iratcsomót és átnyújtotta a királynak. A felség felütötte, még egyszer szemügyre vette az előtte állókat és odaadta az írást a föhadsegédnek.

– Kérem, legyen szíves felolvasni.

A főhadsegéd a király mellé állt és olvasta:

»Császári és királyi kabinetiroda

Bécs, 1914 december 18.

Legfelső elhatározás. Őfelsége a király kegyesen méltóztatott özvegy Arnóti Ferencnének, született Lenken Máriának, továbbá fiának Arnóti István József századosnak, aki Őfelsége személyes szolgálatában áll, megengedni, hogy az 1886. évi november 10-én kelt legfelső parancscsal családjuktól megvont magyar nemességet és grófi címet a mai naptól fogva ismét felvegyék, azt, valamint az Arnóthy nevet maguk viselhessék és egyenes leszármazottjaikra is átörökíthessék.

A császári és királyi udvari iroda utasíttatik, hogy az erről szóló okiratokat a nevezetteknek kézbesítse ki.

Őfelsége megbízásából a császári és királyi kabinetiroda főnöke.«

Hosszas szünet állt be, melyet nagy erőfeszítéssel félig elfojtott zokogás szakított meg. A századosné volt. Térdre esett. Igy akart a királynak hálát rebegni. A főhadsegéd felemelte. A király kezét nyújtotta neki és érezte, amint az asszony forró könnyei ráhullottak. Azután így szólt a király:

– Asszonyom, én önnek annak idején kilátásba helyeztem, hogy fia, a jelenlegi Arnóthy István gróf százados, majdan visszanyerheti nemességét. Viselkedése arra jogosítja, hogy ezt a célt elérhesse. De, ha én már ma azzal tüntetem ki önöket, hogy visszaadom családjuk régi nevét és rangját, akkor ehhez ugyan Arnóthy István gróf százados úr is megtette a magáét, de azért ez az ő érdeméből csak a háború végeztével következett volna be. Hogy ez a kitüntetés már most érte önöket, az néhai Arnóthy Ferenc gróf századosnak az érdeme. Ezeket a szavakat nemcsak önhöz intézem, asszonyom, hanem az összes jelenlévő urakhoz. Elsősorban önhöz, ezredes úr, akinek ezredénél Arnóthy Ferenc gróf százados csaknem harminc évvel ezelőtt szolgált. Hadseregem e tisztjének emléke nincs előnyösen feljegyezve az ezred történetében. Ma azonban, 30 év után, ebben a háborúban egykori századosom, Arnóthy Ferenc gróf olyan tettet vitt véghez, amelyet a legnagyobb haditettek közé számítok és amely őt az én szememben ennek a háborúnak egyik legnagyobb hősévé avatja. Arnóthy Ferenc gróf százados értünk és szövetségesünkért harcolva esett el a becsület mezején. Amit cselekedett, azt értünk és szövetségesünkért tette és lemosta vele azt a foltot, mely valamikor címerére esett. Én, a legfelső hadúr, megadom a halottnak a legnagyobb tiszteletet és becsülést. Kijelentem, hogy hadseregem büszke lehet egykori tisztjére. Kohut hadnagy úr!

A megszólított összerezzent.

– Parancsára, felség.

– Jelentették nekem, hogy ön olyan mendemondák alapján, melyek a jelenlegi Arnóthy István gróf százados apja felől füleihez jutottak, feljogosítottnak érezte magát arra a hitre, hogy ilyen emberrel közösen nem viselheti kardbojtomat. Hallotta, amit mondtam. Ehhez tartsa magát. Köszönöm, asszonyom. Köszönöm, uraim. Menjenek Isten áldásával.

Az ezredes ismét megpengette sarkantyúját, elköszönve a királytól. Azután Kohut hadnagy. Úgy érezte magát, mintha megkövesült volna minden tagja. Az urak mélyen meghajtották magukat. A századosnétól még egy kézszorítással búcsúzott a király. Az asszony megcsókolta a jóságos kezet, azután a két úr támogatásával elhagyta a szobát.

Odakinn az ezredes maga elé állította Kohut hadnagyot. A professzor örömét lelte a csoportban. El tudta képzelni, hogy az ezredparancsnok mi mondani valót talált a hadnagyhoz. Ez rákvörös arccal állt feljebbvalója előtt. Délután pedig tisztelgett a gondnoknál is, a tanárnál is és kötelességszerűen kimentette magát a helyzet hamis megítéléséből fakadt tévedéséért. Örült, amikor másnap ezredéhez, a harcvonalba rendelte vissza egy parancs.

A professzor este a gondnokékkal és a századosnéval, most már Arnóthy grófnéval, együtt ünnepelte – saját szavai szerint – azt a győzelmet, melyet a front mögötti harcban együttesen vívtak ki. Akinek pedig ezt a győzelmet köszönhették, az szilánkokra rongyolva, a véghetetlen víztömeg ölében talált örök nyugalomra. És a fia, miután királyának fontos leveleit átszolgáltatta Vilmos császárnak, egy német császári gépkocsiban robogott visszafelé, hogy idehaza ismét tovább szolgálja a hazát, ha kell, akár életével is.

Ez akkor volt, amikor egész családja együtt ült a professzorral, aki magasra emelve poharát, lelkesen harsogta a felköszöntőt:

– Isten áldd meg a királyt!

Huszonnégy órával később István hazaérkezett, de édesanyját nem találta otthon. A szolgáló azt mondta:

– A grófné őméltósága elment.

István ránézett a lányra, nem ment-e el az esze. Évek óta volt a családnál. Ismerte józanságát, derekasságát.

– Mit beszél, Berta? Mért nevezi anyámat grófnénak?

– Igaz is, édes Istenkém, – szólt a lány, – bocsánatot kérek a százados úrtól, hiszen a százados úr még nem is tudhatja. Tegnap reggeltől estig folyton nyikorgott az ajtó, annyian jöttek a századosnét üdvözölni. Bizony kérem, tegnap óta, hiszen százszor is hallottam, grófok lettünk. Már az ajtóról is le kellett vennem a régi táblát.

– No de, Berta, – szólt a százados ismét nagykétkedve, – jöjjön ide. Mit ivott? Bort, sört? Mi jut az eszébe?

– Százados úr, hiszen tetszik tudni, hogy én csak kávét iszom…

– Eh, hagyjon a fecsegésével. – Boszúsan bement a szobájába, a szolga segítségével levetkőzött és lemosta az út porát. Még el se készült, mikor a szépen kifényesített csizmával bejött a legény és azzal a bizalmassággal, melyet megengedhetett magának, így szólt:

– A Berta kinn ül a konyhában és úgy bőg, mintha elesett volna a babája. Pedig az a nehéz tüzérségnél szolgál, a harminc és feles mozsaraknál. Nem egykönnyen lehet baja. Amit pedig a Berta mond, az stimmel ám. Nem volt elég cipőkenőcsöm, lementem hozni és akkor azt mondta nekem a házmester, hogy:

– Na, gróf úr, most jól megy nektek! És én szívből örülök neki! Mert a százados úr meg is érdemelte!

István megint káromkodni akart. Hát itt minden tótágast állt? Hiszen tisztára hülyeség, amit ezek összevissza fecsegnek. Felhúzta a csizmát, kiment az első szobába, hogy telefonon beszéljen a menyasszonyával. Bizonyára ott lesz édesanyja is. Felemelte a kagylót, bemondta a számot és csakhamar Hedvigjének hangja csengett felé. Ujjongó kiáltás:

– Vissza vagy, drága kincsem?

– Igen, Hédikém. Anya nálatok van?

– Már uzsonna óta. Hiszen te is jössz mindjárt?

– Hogyne. Hiszen annyi a mesélni valóm. Beszéltem a német trónörökössel. Nagyszerű volt, Hédikém.

– Nekünk is van ám sok mesélni valónk.

– Úúúgy? Na micsoda?

Hallotta, amint a lány valamit megbeszél a mellette lévőkkel, azután megint beleszólt a készülékbe:

– Hallod-e, mindenségem.

– No, édes kis Hédikém?

– Mond meg igazán, István, nagyon szeretsz?

– Gyerek, hiszen te tudod legjobban.

– Akkor is szeretnél, ha generális lennél?

– Még akkor is, ha altábornagy lennék.

– Nagy megtiszteltetés, kedves uram. De hát ha gróf lennél?

István meghökkent. Hát ez mi! Idegesen rágta bajuszát és nem felelt mindjárt. Ezüstösen csengett a lány kacagása és pajkosan mondta:

– No lám, akkor már gondolkozol rajta. Szép szerelem, mondhatom. Mint altábornagy még hajlandó az úr, de mint gróf már fontolgatja.

– No persze, drágám, altábornagy utóvégre lehetek még, ha elég okos és szerencsés és elég öreg leszek hozzá. Hanem gróf? Abból már alig lesz valami?

Megint ezüstösen pereg a lányajkról a kacaj.

– Hátha máris gróf vagy, csak épen nem tudsz róla?

– Szent Habakuk, te is kezded. Micsoda ugratás ez. Itt a Berta azzal fogad, hogy anyám, a grófné őméltósága elment hazulról. És most te jösz és folytatod?

– István?

– Itt vagyok.

– István, ne haragudj.

– Nem… nem…

– De István, hátha csakugyan gróf vagy? Akkor is szeretsz-e még?

Erre már dühös lett.

– Elég! – kiáltott a telefonba – mindjárt hozzátok jövök.

De azért még egy kicsit a fülénél tartotta a kagylót és újra hallotta az ezüstös nevetést és menyasszonya hangját, amint a körülállóknak mondta:

– Előkészítve van, de hinni nem hiszi.

Ezzel az összeköttetés megszakadt.

Ő pedig az íróasztalhoz ment. Apja képét akarta megnézni. Felcsavarta a villamoslámpát. Friss virág volt a kép körül. Csak akkor vette észre, hogy egyáltalában majdnem kábító virágillat tölti be a szobát. Minden tele volt rakva virággal. Még így sohasem látta az anyai házat.

Hirtelen nagy nyugtalanság fogta el. Torkáig érezte verni a szívét. Mi történhetett?

A színeikben pompázó virágok titokzatosan mosolyogtak rá. Homlokát dörzsölte. Vajjon ébren van-e és ez-e régi otthonuk? Csoszogó léptekkel ment a sok virág terhét szinte nyögő mahagóni asztalkához. Az egyik virágkosárkában egy névjegy. Visszahökkent. Talán tévedett. Újra olvasta. Ez nem csalódás. Világos, a névjegy a régi ezredesétől jött. A név felett kézírás:

»Özvegy gróf Arnóthy Ferencné századosnét szívélyesen üdvözlöm legkegyelmesebb urunknak, hőn szeretett uralkodónknak csodás kegyéhez.«

Most már hideg verejték szállt István homlokára. Fuldokolva lélegzett. Gépiesen fölemelt egy ibolyacsokrot. Rózsaszín levélke volt benne.

»Hőn szeretett anyámnak küldöm ezt az illatos kis üdvözletet, szeretetem és tiszteletem jelét

Bechner Hedvig.«

Elgondolkozott. Hogy jut eszébe Hedvignek hogy anyját üdvözölje és virágot küldjön neki, mikor se születésnapja, se nevenapja, sem újév, sem karácsony?

Reszkető kézzel még egy névjegy után nyúlt, A professzor. Kezeírása:

»Özvegy gróf Arnóthy Ferencnét és fiát szeretettel üdvözli…«

Alatta pedig:

»Isten áldd meg a királyt!«

Elugrott az asztaltól, mintha varázslat várna ott rá. Kiáltott a legény után. Ez berontott a szobába. Ijedten. Azt hitte, hogy gazdáját valami baj érte.

– Hallod-e, – szólt a százados, – látod ott azokat a virágokat?

– Parancsára, százados úr, igenis látom.

– Jól van. Hozzál egy pohár vizet.

Míg a legény kinn járt, István az ablak felé fordult és íme ott egy virágokból készült, nagy, kétfedelű repülőgép állt előtte. A csavarok babérlevelekből, a szárnyak zöld fenyveslombból, a szélek és a nyereg rózsákkal bekerítve.

Hosszú, nemzetiszínű szalagja földig ért. Felemelte és elolvasta, amit az aranybetűk mondtak:

»Kedves, hős bajtársának, Arnóthy István gróf századosnak, szívélyes üdvözleteit küldi a császári és királyi közös hadsereg repülőosztaga.«

Megtapogatta a kétfedelűt. Még mindig hitetlen volt. A rózsák fölé hajolt, vajjon érzi-e az illatot. A feje lázban égett. Visszament az íróasztalhoz. Apjának arcába bámult.

Végre a legény elhozta a vizet. Egy hajtásra kiitta. Jól esett a hideg ital. Kiküldte a szolgát. Fel akart kelni. Tekintete az íróasztalra esett. Ott, apjának képe mellett feküdt egy nagy, pecsétes írás. Fel volt bontva. Elolvasta a tartalmát. A királyi elhatározást, mely anyjának és neki visszaadja a régi nevet, a régi rangot. Sötét fátyol borult a szemére. Ő, aki sok ezer méternyi magasságban is meg szokta tartani tiszta látását, nyugodt fejét, most szédült, minden táncra perdült előtte, azt hitte, össze fog esni.

Nagynehezen úrrá lett az izgalom gyengesége felett. Kiment a szobából. A legény rásegítette a kabátját. Aztán, mikor indult, így szólt a fiú:

– Parancsol a méltóságos gróf úr még valamit éjszakára?

Nem felelt, hanem elhagyta a házat. A gondnokéknál csodálkoztak, hogy olyan sokáig elmarad. Csak amikor megérkezett és Hedvig örömkiáltással a nyakába borult, érezte, hogy milyen fáradt és mennyire el van csigázva. Még mindig álomban járt. És ez az álom sem volt földies. Nem függött össze a megfogható dolgokkal.

És azután az anyja…

– István… édes, édes fiam…

– Anyám, én mindezekből nem értek semmit. Amit otthon felfedeztem, a sok virág, a királyi elhatározás… álom az vagy való?

– Való, fiam, – szólt a gondnok, – és mivel anyád nem elég erős neked mindent, amit tudnod kell, elmondani, tehát Hedvigre bíztuk ezt a feladatot. Menjetek, hallgasd meg őt.

Más szobába mentek. Egymás mellé ültek. Szorosan egymás mellé. És a lány halk hangon, ahogyan alkonyatkor mesét mondanak a gyermekeknek, elbeszélte neki életének kegyetlen, de boldogságra fordult meséjét, mely íme valóra vált. A férfi a leány vállára támasztotta fejét. Előtte állt, fényben úszva, apjának alakja és anélkül, hogy észrevette volna, folytak könyei. A lány végzett. Még csak ennyit mondott:

– Isten áldd meg a királyt.

És ő susogva rámondta:

– Isten áldd meg…

Vége.

* * * * * *

Transcriber's note:

Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

15 rajta…. Utoljára rajta… Utoljára

32 Fontos..! Fontos…!

95 lehetnek az idegei!.. lehetnek az idegei!…

129 fáradhatalanul előrerohanva fáradhatatlanul előrerohanva

145 közönyt tanusíani közönyt tanusítani

149 fog tar-tartani fog tartani

247 következőket mondta következőket mondta:

256 XIV. XIII.]