# A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból

## Part 12

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-przemysli-repulo-regeny-a-nagy-haborubol-40561/index.md

– Néhány százezer, uraim. A többi orosz, aki még nincs elfogva, valahol Lodz és Varsó körül fekszik. És tovább nem is fognak jutni. Ami pedig a franciákat illeti, hát Joffre tábornok ugyan ég a vágytól, hogy kiüzze a németeket az általuk megszállt francia tartományokból, de hát nincsenek meg a hozzávaló katonái. Az igazság az, hogy francia is már egypár százezer ül Németországban mint fogoly. Belgiumról, uraim, mely mint német tartomány már német közigazgatás alatt áll, talán szólanom sem kell. Az a mi expediciós seregünk, melyet Belgium segítségére küldtünk, ezidőszerint felénél is kisebbre összeolvadva fekszik az Yser-csatorna előtt és nagy kérdés, nem lenne-e okosabb, ha hazajönne Angliába. Mert nekünk idehaza nemsokára nagyobb szükségünk lehet katonákra, mint Franciaországban.

A kereskedők rémüldöztek. Hisz ez még sokkal rosszabb volt, mint ahogy akárki elgondolta volna.

– Hát ön azt hiszi, hogy a németek átkelnek Angliába?

Sir. Robertson vállait vonogatta:

– Uraim, háborúban mindenre készen kell állni. Hiszen önök épen most olvasták, hogy a németek, noha hajóhadunk, melyet immár húsz év óta van szerencsém szolgálni, a világ leghatalmasabb flottája, ma reggel mégis eredményesen bombáztak néhány angol kikötővárost.

– Hát ez az ön nézete szerint csakugyan megtörtént?

– Egészen bizonyosan.

– Akkor nem értem flottánkat. Bocsásson meg, uram. Hát minek van annyi hajónk?

– Erre már engedje el a választ – szólt Robertson. – Mi megtesszük a kötelességünket és ez önnek legyen elég.

– Hallatlan – kiáltott a kereskedő. Anélkül hogy sir Robertsonnal törődött volna, megvitatta barátaival, hogy milyen rosszul vezetik az angol flottát. Sir Robertson felkelt és elment.

Megundorodott ettől a környezettől. Ettől a nagyzoló kalmárszellemtől, mely aranyaival, amelyeken páncélos hajókat építtet és tart fenn, az egész világon uralkodni akar. Fenntartja pedig olyan legénységgel, melyet a földkerekség minden országából szed össze. Úgy mint annak idején a kalózok, akik ugyancsak így verődtek össze, hogy a tengerek rémei legyenek.

Sir Robertson visszament a kikötőhöz, beült egy csónakba és kieveztetett a »Bulwark«-hoz. A kis ladik megállt a hajó falánál, úgy álltak egymás mellett, mint egy kis dióhéj egy ősvilági szörnyeteg mellett. Vastag páncélbőr fedte ezt a szörnyeteget, tengerek rémét, mellyel senki sem bírhat.

És mégis!… Egy magános ember állt ott a fedélzeten… első parancsnoka a páncélos óriásnak… És számára nem volt a »Bulwark« más, mint egy díszes, dicsőséges koporsó…

XIII.

Három napot és három éjszakát vett igénybe az Arnóti István számára végtelennek tetsző utazás a sebesültszállító vonaton. Sok állomáson megálltak. Mindenütt várta a vonatokat a lakosság. Ételt, italt, dohányt, ajándékokat hozott a sebesülteknek. Mindenki igyekezett fájdalmukat enyhíteni. Arnóti István minden egyes állomáson megpróbálta, nem juthat-e valami gyorsabb alkalmatossággal tovább. Az állomások katonai parancsnokai szívesen lettek volna a király futárjának segítségére, de nem volt rá lehetőség. A sínek alig bírták a szállítmányokat a harctér felé és a harctér felől. Gépkocsi sem volt kapható. A főhadnagy türelmetlensége mellett is kénytelen volt beletörődni a változhatatlanba és azzal vigasztalódott, hogy hiszen sebesült állapotban úgy sem tehetne még szolgálatot, a karja pedig épen úgy gyógyul itt útközben, mint otthon valamelyik kórházban.

Igaz, hogy valami nagy kényelemről szó sem lehetett. Aki egypár órára ki akart nyújtózkodni, annak meg kellett várnia, míg rákerült a sor. Akkor lefekhetett a kocsi padlójára, az útitársak lábaihoz, minden kocsiban kettő fért el, szalmára és takarókba ágyazva. A többi pedig vigyázott, hogy az alvókat valahogyan fel ne rugdossa. Mindössze négy óráig tartott ez a pihenés, de elég volt ez is, mert az emberek már hozzászoktak és sem a zakatolás, sem a rossz levegő, sem a többiek beszélgetése meg nem zavarta álmukat.

Még ezek boldogak voltak a súlyos sebesültekhez képest, akik a kórházakká alakított teherkocsikban voltak elhelyezve, szalmaágyon két sorban fekve egymás mellett. Mozdulni sem tudtak, ember ember hátán feküdt, fájdalmukat panasz nélkül tűrték és ha valamelyik egyszer-másszor mégis felsóhajtott, megsajnálta a többi, mert tudta, hogy szenvedései tűrhetetlen fokra hágtak.

Végre mégis Bécsbe érkeztek.

Ott, ahol máskor a megérkező utasok árja szokott a pályaudvarról kihömpölyögni, most hosszú sorban álltak a hordágyak, mellettük orvosok, ápolónők, szanitéckatonák, lenn az északi pályaudvar alatt pedig a szokásos autók, fiákerek és szállodai omnibuszok helyett a betegszállító kocsik sorakoztak. A nézőközönség megilletődve, csendben nézte, hogy mint szállítják el a hordágyra fektetett sebesülteket. Hányan vártak ott, belebámulva minden fiatal arcba, melyet eltorzított a fájdalom és a nélkülözés, remélve, hogy egy régóta hírt nem adott kedvesüket fedezik fel az érkezők között.

Milyen gyötrelmeket szerzett ez a háború. És mégis mindezeknek a szenvedőknek milyen könnyű volt most a szívük. Az édes haza fogadta őket ismét gyengéd karjaiba, elfeledtette velük minden fájdalmukat és egy se volt köztük, aki a megérkezés pillanatában hálaimát ne rebegett volna. A kórház valóságos mennyország volt számukra. Ott levetették róluk egyenruhájuk rongyait, gondosan, alaposan lefürösztötték róluk a piszokréteget, mely egész testükre rárakódott, az összekuszált, elvadult hajat, szakállt megnyírták, megmosták, megfésülték, éhségüket, szomjúságukat csillapították. Csöndesen feküdtek most tiszta, puha ágyaikban. Körülöttük az orvosok, akik minden tudományukkal igyekszenek a háború ütötte sebeket meggyógyítani. Ágyaik mellett jószívű nők, akik gyengéd kézzel enyhítik fájdalmaikat.

Arnóti Istvánnak a pályaudvaron jelentkeznie kellett az inspekciós orvosnál, azután hazamehetett. Otthon már napok óta várták, egynéhányszor a pályaudvarhoz is kimentek, hátha jön. Aztán feladták és türelemmel odahaza várakoztak. És most végre itt volt. Belépett. Soványabb lett. Arca sápadt. Karja felkötve. Anyja, menyasszonya ágyba akarták fektetni. De ő nevetett:

– Hiszen már meggyógyult. Csak azt sajnálom, hogy olyan késő van. Különben mennék a burgba, a királynál visszajelentkezni.

Másnap ez is megtörtént.

A főhadsegéd fogadta. Közölte, hogy a király beszélni akar vele és hogy egy segédtiszt fogja meghívni az audenciára.

Menyasszonya örült és boldog volt, hogy könnyű sebével még jó ideig nála kell maradnia.

– Oh, édes, milyen szép lenne, ha karácsonykor még idehaza lennél.

– Ne mondj ilyent, Hédikém. Minden nap, melyen el vagyunk vonva a haza szolgálatától, elveszett. Minden emberre szükségünk van a fronton.

Vacsoránál a gondnok elmondta, hogy milyen izgalomba ejtette balesetének híre az egész családot.

– Csak a Hedvig – szólt anyja – maradt bátor. Mi többiek már azt hittük, hogy örökre elvesztettünk téged.

– No, nem sok hiányzott, kedves anyám – felelt – és bizony nem ülnék most itt. A kozákok golyói hajszálnyira fütyültek el a fejem mellett. Ha eltalálták volna készülékem kormányát, széjjelzúztam volna magamat.

Mindent el kellett mesélnie. Menekülését a hínáron keresztül, a galiciai parasztviskó feltalálását és különösen azt az emlékezetes lovaglást a német dzsidásokkal az orosz vonalakon keresztül.

A gondnok szemei ragyogtak, élénk szelleme elébe varázsolta a kalandos helyzeteket.

– Kedves Istvánom, – szólt, – mikor hírül vettük, hogy megérkeztél a főhadiszállásra, azt úgy megünnepeltük itt, anyádnál, mintha karácsony lett volna.

*

Aznap este a bécsi amerikai nagykövetség levelet kapott a marseillei amerikai konzultól…

»Az Egyesült-Államok nagykövetének

Bécs.

Igen tisztelt Nagykövet Úr!

Mai napon megjelent nálam William Robertson, az Egyesült-Államok polgára, aki ezidőszerint az angol tengerészet szolgálatában áll és átadta nekem az ide mellékelt két okiratot, mely le van zárva, le van pecsételve, szürke lenborítékba van burkova és következőképen van megcímezve:

I.

Őfelségének

I. Ferenc József

Ausztria császárának és Magyarország apostoli királyának

Bécs.

Szigorúan bizalmas, személyes ügy. Sem az udvari titkárság, sem az udvarnagyi hivatal által fel nem bontandó.

II.

Nagyságos

Arnóthy Mária századosnénak

Bécs.

Az utóbbinak közelebbi címét Robertson úr nem tudta megjelölni és kéri a nagykövetséget, hogy azt megtudakolni szíveskedjék. Fia állítólag mint repülőfőhadnagy a császár és király személyes szolgálatában áll.

Kérek a két mellékelt levél kézbesítéséről elismervényt, hogy azt Robertson úrnak, ha hajója ismét érinti Marseillet, bemutathassam.«

*

A nagykövet megnézte a két levelet és titkárához fordult:

– Kérem, igyekezzék megtudni Arnóti Mária századosné lakcímét. Ha megvan, kérek egy küldöncöt.

Másnap délelőtt Arnóti Istvánt a királyhoz rendelték kihallgatásra. Mikor az előszobában sorját várta, odaérkezett az amerikai nagykövet. Csak futólag nézett a férfias megjelenésű emberre és tovább beszélgetett egy tábornokkal, aki elmondatta magának az orosz front mögött szerzett tapasztalatait. Ez azonban persze nem volt egyedüli hallgatója, hanem megfelelő távolságban körülállta őket a többi jelenlévő is.

Az amerikai nagykövetnek is feltűnt a csoport és mivel ő is érdeklődött háborús epizódok iránt, tehát ő is közelebb lépett, meghallgatni, amit ez a fiatal tiszt elbeszél. Épen akkor egy mellette álló magasabb miniszteri tisztviselő így szólt egy udvari szolgálatban álló úrhoz:

– Arnóti főhadnagy úrnak kétségkívül kedvezett a szerencse.

A nagykövet meghökkent.

– Bocsánat, uraim, – fordult a miniszteri tisztviselőhöz, – az a sebesült tiszt, akinek az elbeszélését hallgatjuk, talán Arnóti főhadnagy úr?

– Igenis, uram, – volt a válasz, – az az úr, aki ott őexcellenciájának épen az orosz front áttörésénél átélt nyaktörő kalandját beszéli el, csakugyan nem más, mint őfelsége futárja, Arnóti István repülőfőhadnagy úr.

– Köszönöm szépen.

A nagykövet engedelmet kérve, keresztülment a körülállók sorfalán, üdvözölte a tábornokot, azután Arnóti Istvánhoz fordult.

– Engedje meg, főhadnagy úr, hogy egy pillanatra félbeszakítsam. Van egy megbízásom, mely az ön édesanyjához vezet és nem ismerem lakcímét.

Arnóti nagyon csodálkozott, hogy mi dolga lehet a nagykövetnek az ő édesanyjánál, de megmondta lakásuk címét.

A nagykövet meghajtotta magát és visszavonult. Mint diplomata, ő ment be elsőnek a királyhoz. Csak azért jelentkezett kihallgatásra, hogy megbízásának eleget téve, személyesen adja át mr. William Robertson amerikai polgár levelét az uralkodónak. Ezzel ugyan meglehetős sokat engedett meg magának, de mint lelkiismeretes követ, pontosan meg akart felelni megbízója óhajának és azzal tisztában volt, hogy a levelet csakis így juttathatja egyenesen a király kezébe.

A király megkérte a nagykövetet, hogy foglaljon helyet, míg ő a saját kezéhez átadott levelet felbontotta és elolvasta. A főhadsegéd is a szobában tartózkodott. A király sokáig olvasta az írást és arca, melyet rendszerint jóságos mosoly szokott felderíteni, olyan komoly lett, hogy a nagykövet is, a főhadsegéd is feszült érdeklődéssel figyelték. Vajjon mi lehetett abban a titokzatos levélben?

A király letette az írást a balkéz felől álló iróasztalra és elmélyedve, mintha egyedül lenne, nézett maga elé. Mind a két úr hallotta halkan ejtett szavait:

– Milyen hősöket nevel ez a háború és milyen sok-sok ezreknek kell meghalniok.

Még egypár percig elgondolkozott, elmélyedt. Rengeteg napi munkája mellett drága percekig. Végre a nagykövet halk köhintéssel emlékeztette jelenlétére.

A király lassan felemelte fejét, kezét nyújtotta a nagykövetnek és így szólt:

– Nagykövet úr, nem közölhetem önnel, hogy mit hozott nekem. Egy nagy hőstett híre ez. Köszönöm a nekem tett szolgálatot.

A nagykövet mély meghajlással távozott. Azután gyors egymásutánban folyt le a többi kihallgatás. Mindenki, aki a királytól jött, figyelmeztette a várakozókat:

– Uraim, őfelsége ma nagyon komoly.

Miután Arnóti szolgálatból volt kihallgatásra rendelve, tehát ő maradt utolsónak.

– Lépjen közelebb, főhadnagy úr – szólt a király, amint a fiatal tiszt a szobába lépett. Egyúttal intett a komornyiknak, hogy adjon a főhadnagynak széket. Ez elpirult és nem akart leülni, mert ez a legnagyobb mértékben szabályellenes volt. A király látta habozását és aznap először ismét felderült az arca. A szokott jóságos mosollyal szólt:

– Mint hazánk legfőbb őre szent kötelességem az érte megsebesült fiainak is gondját viselni. Foglaljon helyet, főhadnagy úr.

Igy már aztán le kellett ülnie. De soha széket szűkebbnek nem érzett ennél a kényelmes karosszéknél. Valahányszor a király megszólalt, mindig fel akart ugrani, hogy az előírt feszes állásba vágja magát.

A király meghallgatta jelentését és mikor végzett, így szólt:

– Százados úr, maga kiérdemelte magának a gyors előléptetést. Miután sebe majdnem begyógyult, de repülőgépét egyelőre még nem lesz képes kezelni, tehát mint futáromat el fogom önt küldeni a német császár őfelségéhez a német nagy főhadiszállásra. Kérem, jelentkezzék, mihelyt utazni képes.

Ezzel el volt bocsátva. Mint főhadnagy ment be a királyhoz, mint százados jött ki. A parancsőrtisztek üdvözölték, ő pedig majdnem szégyenkezett, mert amit csinált, nem látszott előtte olyan értékesnek, hogy soronkívül századossá lépjen elő érte.

De a király jobban tudja. A király mondta. És a királynak vakon engedelmeskedni kell.

Olyan izgatott volt, hogy a lenn várakozó gépkocsit, mielőtt hazamenne, előbb egy kávéház elé dirigálta és bement oda, kissé megnyugodni. A helyiség zsúfolva volt, csak az ajtó mellett talált helyet. Lapokat hozatott. Régen nem olvasott újságot, pótolni akarta, amit mulasztott. A főpincér előkeresett neki egy csomó már meglehetősen szétrongyolt újságot, ahány az utolsó hetekről akadt. Arnóti István pedig belekezdett az oroszországi és franciaországi haditettekre vágyakozó hírétvágyát kielégíteni. Mindent olvasott. Csak azokat a cikkeket ugrotta át, melyeknek élén vastag betűkkel a saját nevét látta állni. Ilyen ostobaság! Bosszankodott. Mint látványosság van itt kidobolva. Nevetséges. Az ő helyében más is ugyanígy tett volna.

Nem is tudta, keze milyen közel járt a veszedelemhez. Ott volt előtte az a bulevárdlap is, mely multjában turkált. De ő persze azt is olvasatlanul átlapozta.

Meglehetős későn került haza. Anyja nem volt otthon. A cseléd jelentette, hogy sétálni ment. A századosné azt hitte, hogy ő menyasszonyánál van. Erre csakugyan elment oda. Útközben egy kis vendéglőben ebédelt.

Anyja azonban nem sétálni ment, hanem a legnagyobb izgalomban követte az amerikai nagykövetség gyorsfutárját, akit a nagykövet sürgős ügyben érte küldött. Mert a királynak átadott levél sorsából a nagykövet arra következtetett, hogy az Arnóti századosnéhoz címzett írás is sürgős és fontos lehet. Ezért rögtön magához kérette az asszonyt, amint a királyi palotából hazaérkezett.

Arnóti századosné csodálkozva hallotta, hogy igen titokzatos levele van és hogy ugyanattól a kéztől, mely neki írt, a király számára is jött egy levél. Most végre kezébe kapta a levelet és megnézte a cím betűit. Rábámult arra a néhány szóra, egész testében megremegett és valami támasz után kapkodott. A nagykövet maga adott neki egy széket és nem tudta magának megmagyarázni viselkedését.

A borítékot még fel sem bontotta és szeme még mindig oda volt szegezve a címre. Pontosan leírva a neve. A nagykövet nem ismerhette ennek a pár szónak a hatását. Minden egyes betű a sorsnak egy-egy eleven hirdetője lett. Mindegyik egy-egy fenyegető árnyék, mely mintha magával vonná őt is az árnyékországba.

Kinn a kristályosan ragyogó hó csillogva verte vissza a napsugarat, benn pedig fekete éjszaka borult reá. Hideg borzongás futotta végig, halálthozó fagy. Megnyílt előtte egy sír, egy csontváz, melyet régen eltemetett, fölkelt és ott állt előtte, a nagy betűk koszorújából övezve: egykori férje, Arnóthy Ferenc gróf százados.

– Nagy Isten, segíts a te végtelen jóságodban – fohászkodott a kínjában, rettegésében vergődő lélek.

Feje hátrahanyatlott a székben, szemeit lezárta. A követ aggódva felugrott:

– Rosszul van, századosné asszonyom? Parancsol valami hűsítőt?

Nagynehezen feltápászkodott:

– Ha szabad egy pohár vizet kérnem.

Egy szolga meghozta, amit kért. Megitta és kért valami eszközt a levél felbontásához, mert a boríték nagyon vastag volt. Kinyitotta. Lassan – nagyon lassan, folyton habozva, utat nyisson-e annak a borzasztó hírnek, melyet ez a boríték rejt? Reszkető ujjakkal vett ki belőle néhány bélyeges papírt és egy levelet. Ezt hamar a végére fordította és olvasta az aláírást:

»Férjed. Arnóthy Ferenc.«

Megint éjszaka borult reá. De összeszedte magát és a nagykövet kérdő tekintetével találkozott. Ez új erőt töltött belé. Mindent, a levelet és az okiratokat ölébe tette és így szólt:

– Bocsánat, nagykövet úr, de nem vagyok elég erős ahhoz, hogy ezt a levelet most mindjárt elolvassam.

– Haza akar menni?

– Nem, nem…

A nagykövet látta, hogy most itt szemeláttára egy előtte ismeretlen, de nagyszabású dráma játszódik le, melynél talán felebaráti segítségre lehet hivatva. Rámutatott a papirokra és így szólt:

– Asszonyom, talán mégis megkísérelné az olvasást?

Az asszony majdnem hangtalanul felelt.

– Egy halott van itt köztünk. – Ez mégis aggasztotta a nagykövetet. Gondolkozott, nem lázas-e ez az asszony? Talán félrebeszél? Nem jó lenne-e orvost hivatni? Még egy kísérletet tett:

– Asszonyom, szedje össze magát. Ezekben a háborús napokban mindenkinek, aki részes bennük, el kell szánva lennie aggasztó hírekre is.

– Igaza van, nagykövet úr. Kegyeskedjék megbocsátani, hogy szíves türelmét igénybe vettem. De ön persze nem tudja, hogy mit adott át nekem. Súlyosabb ez a háborús napok legrosszabb híreinél. Istenem, adjál erőt, hogy el tudjam olvasni.

A nagykövet halkan mondta:

– Isten meg fogja önt erősíteni. Kísérelje meg, olvassa.

Annyi bensőséggel, annyi jósággal volt ez mondva, hogy az asszony végre mégis megemberelte magát. Elővette a levelet és bár megfagyasztotta a vérét minden szó, mégis végigolvasta:

»Szeretett feleségem! Marseilleből küldöm neked ezt a levelet. A »Bulwark« angol páncélos hajó első tisztje vagyok. Robertson William néven teljesítek itt sok év óta szolgálatot. Ha most írok neked, csak azért teszem, hogy fiúnk érdekében adjak egy utolsó életjelt és hogy vezekeljek végre azért, amit vétkeztem. Az ég irgalmas volt hozzám és addig tartotta meg életemet, amíg az elég értékes lett ahhoz, hogy megsemmisítésével megfizethessek azért, amivel hazámnak, neked és mindenekelőtt fiamnak tartozom. Ne kérdd, hogyan lesz. A király tudja és ő beszélni fog veled. Én pedig remélem, hogy a király kegyes lesz és meg fogja bocsátani, amit cselekszem. Miután ez utolsó levelem, mely rólam valaha még életjelt adhat, tehát mellékelem hozzá azokat az okiratokat, melyek neked rendelkezési jogot adnak New-Yorkban, a Trust Company-nél, a Fifth Avenuen elhelyezett vagyonom felett. Nagy összegről van szó. Huszonkilenc év alatt takarítottam meg. Kérlek, utaltasd át magadnak ezt a pénzt az amerikai nagykövetség útján és meghatalmazlak, hogy saját belátásod szerint fordítsd Istvánunk javára. Most pedig búcsúzom. Te is épen olyan nehéz életre tekintesz vissza, mint én. Bűnöm téged is megfosztott minden napsugártól. De olvasom az újságban, hogy van viszont egy nagy boldogságod, mely mindenért kárpótol, amit ellened elkövettem: gyermekünk, István.

Mennyire szeretném egyetlenegyszer látni! Hogy ezt nem tehetem, az talán legsúlyosabb bünhödésem. Nem akarok ellágyulni. Szilárd maradok mindenkivel szemben, leginkább önmagammal szemben. A király hívni fog téged, amikor itt lesz az ideje. És akkor elolvastathatod ezt a levelet Istvánnal és átadhatod neki apjának áldását.

A te képed mindig velem volt. Az ég tartson meg téged fiúnk számára. És Isten áldd meg a királyt!

Gondolj rám, mint egy halottra, akit megint szeretni szabad.

Utoljára üdvözöl

férjed

Arnóthy Ferenc gróf.«

A szemei belefájdultak az olvasásba, mert idegei felmondták a szolgálatot és látása előtt összefolytak a betűk. Nagynehezen lenyelt egy korty vizet. De belátta, hogy nem veheti tovább igénybe a nagykövet szíves türelmét. Minden erejét össze kellett szednie, hogy el tudjon menni. Kézitáskájába tette a levelet és az okiratokat. Azután kezét nyújtotta a nagykövetnek és köszönetet mondott neki. Az kikísérte szobájából és mivel látta ingadozó járását, tehát lekísértette a legközelebbi kocsiállomásig.

Hazaérve annyira ki volt merülve, hogy kénytelen volt ágyba feküdni. Láza volt, a feje tüzelt. A szolgáló ajánlkozott, hogy orvosért megy, ő azonban hevesen tiltakozott. Semmi feltűnés. Ha a főhadnagy úr hazajön, mondják neki, hogy egy kissé lefeküdt, de estére felkel. Az volt a legfőbb gondja, hogy csak a fiú meg ne tudjon valamit.

Össze volt törve. Haldoklónak érezte magát. Sírni szeretett volna, keseregni a búcsúlevél miatt, melyet kapott és amelyet ebben az életben már nem remélt, nem várt soha. Akit már halottnak vélt, itt állt előtte, mint életrekelt óriás, mint kísértet és annyira megrémítette, hogy alig tudta felfogni azt, amit olvasott.

Kézitáskáját a levéllel vánkosa alá tette. Ez máskor nem volt szokása. Most azonban félt, hogy hivatatlan kezekbe kerül és kirepül belőle világgá a féltve őrzött rettenetes titok, mely fiának mindenébe, talán életébe is kerülhet.

Ez pedig mint boldog ember és újdonsült százados ott ült menyasszonya mellett és annak szüleivel együtt várta, hogy mikor jön oda anyja. Mikor besötétedett és még mindig nem jött, nyugtalankodni kezdtek és menyasszonya azt javasolta, hogy menjenek együtt oda megnézni, nem esett-e valami baj. Ott a szolgálótól hallották, hogy a századosné nem jól érzi magát és lefeküdt. Ijedten beszaladtak hozzá, aki fáradt mosollyal fogadta őket:

– Ne aggódjatok, gyermekek, – szólt, – öreg emberen efféle megesik. Már jobban vagyok. Egy kis gyengeség fogott el. Talán az utóbbi napok izgalmainak következménye.

Ez hihetőnek látszott. Kérték, hogy maradjon az ágyban, amíg egészen jól nem érzi magát. István simogatta hideg kezét és így szólt:

– Talán meggyógyít az öröm. A király megint kegyes volt hozzám és előléptetett századossá.

Fölkelt, haptákba vágta magát az ágy szélén, szalutált és tréfásan jelentkezett:

– Jelentem alásan, Arnóti István százados.

Erre felragyogtak a fáradt szemek.

– Édes, édes fiam! Máris százados lettél.

– Bizony, anyuskám. Most apa rangjában vagyok. Van most egy új századosod.

– Egy új századosom. Az ég nagyon kegyes hozzám.

– És most már nemsokára meg is fogunk házasodni. Hadilakodalmat csapunk.

– Igen, hadilakodalmat, – kiáltott a leány, – mert különben Istvánból már tábornok lesz és én még mindig csak menyasszony maradok.

– Csacsikám, – szólt a férfi, – olyan hamar nem lesz az ember generális. Gyere, menjünk ki a szobából, anyuskát fárasztjuk, visszamegyünk hozzátok és ott töltjük az estét.

Elbúcsúztak és mentek. Az asszony pedig hallgatódzott, amíg lépteit a lépcsőházban hallotta. Még az utcáról is felhallatszott vidám, hangos nevetése. És ez végre meghozta lelki kínjára a megváltást. Perzselő szemei megnedvesedtek, előtörtek a könyek és elmostak minden kínt, mely lelkét ostromolta.

XIV.

A »Bulwark« szenet rakodott és legénysége most azzal volt elfoglalva, hogy kőporral, seprővel, ronggyal és tűzifecskendők vízsugarával megtisztítsa a fedélzetet a rárakódott szénportól.

A hidegben is mezítláb, térdig feltűrt nadrágban álltak a fedélzet deszkáit öblögető hideg vízben és teljes erejükből súroltak, nehogy egyetlenegy megmaradt széndarabka az élesszemű első tisztnek alkalmat nyújtson az órák hosszat tartó nehéz munka megismételtetésére.

Mert sir Robertson meg szokta ezt tenni kíméletlenül. A »Bulwark« fedélzetének ragyogni és csillogni kellett. Ott mindig a legnagyobb tisztaság uralkodott.