# A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból

## Part 11

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-przemysli-repulo-regeny-a-nagy-haborubol-40561/index.md

– Csak az a nyomorult gépfegyver, vagy amint a százados úr nevezi, az az átkozott öntözőkanna, az keservessé tehette számunkra még ezt a hátralévő száz métert. Uraim, hiszen tudják, küzdelem közben az ember egykönnyen meg nem ijed, de ennél a rohamnál csakugyan megrémültem. Egyszerre ugyanis felhangzott egy ordítás, egy valósággal állati hang, amilyent ember csak az állati dühnek kegyetlen pillanataiban tud kiüvölteni. Én és legénységem megszakítottuk a tüzelést. Mindnyájan hallottuk azt a vadul üvöltött hurrát és mindnyájunkat megijesztett a maga váratlan voltával. És most, uraim, valóságos csodát láttunk: a Péter felugrott, megmarkolta a forró puskacsövet, magasra emelte a puskatust és felfoghatatlan sebességgel nekiugrott a gépfegyver állásának.

– Hallottuk a muszkák ordítozását, lövéseket, de nem láttunk az egészből semmit, csak az a rettenetes üvöltő hurrázás hallatszott hozzánk. Azután a gépfegyver elhallgatott. Egy pillanatra halotti csend nálunk is, az ellenségnél is. Vajjon mi történhetett? Agyonütötték a Pétert, vagy lelőtték?

– Nem, uraim, láttuk, hogy valaki magasra emeli a géppuskát és fölfedeztük, hogy a mi Péterünk emelte a vállára. Igy jött most, a kétmázsányi súllyal megterhelve, egészen lassan keresztül a mezőn, a mi vonalunk felé. Pajzsnak használta a gépfegyvert, golyófogónak, mely megvédte a hátát.

– Most kiadtam a parancsot, szabad volt az út, tehát fel, rohamra! Nem volt időm Péterrel törődni. Az orosz árokhoz érkeztünk, ember ember ellen harcolt, a felét leütöttük, a másik felét elfogtuk. A roham sikerült. Pár óra mulva elém lépett a Péter, jelentkezett és megkérdezett:

– Legyen szíves a hadnagy úr nekem megmondani, hogy mit csináljak a gépfegyveremmel. Az a holmi igazán nehéz ahhoz, hogy az ember, mint a bornyút, állandóan a hátán cipelje.

– Ekkor kezemet nyujtottam annak az embernek, egy katonatiszt kezét, uraim, és így szóltam hozzá: Péter, maga derék ember. Maga mindazok mellett, amit multja rejteget, meg fogja kapni a vitézségi érmet. Erről én, mint feljebbvalója, kezeskedem. A jövőben pedig, kedves Péterem, gondom lesz rá, hogy más életet kezdjen. Magában derék mag rejlik. Kár lenne, ha végleg elzüllene.

– Az ember derekasan megrázta a kezemet és felelt: Nekem is mindig ez volt a nézetem, hadnagy úr. Ime, uraim, ezt el kellett önöknek mondanom, mert ez még élesebben megvilágítja a helyzetet, mint Arnóti főhadnagy esete.

A zászlós maga fogta a pezsgősüveget és ezúttal víz nélkül töltött.

– Uraim, – szólt, – tiszta bor van a pohárban. Ezúttal, ma este először, nincs benne víz. És én, mint ebben a körben a legifjabb, bátorkodom az idősebb bajtárs uraknak javasolni, ürítsük ezt Mihályfy hadnagy úr századának büszkeségére, a hézagpótló Szelnár Péterre.

Mindnyájan talpig ürítették poharukat, egy se volt ellenkező véleményen és miután ittak, megszólalt a százados:

– Most pedig, kedves Kohut hadnagy, járjunk már egyszer végére a dolognak.

A tisztek összedugták a fejüket, mindegyik kíváncsi volt, hogy mit lesz mondandó a legidősebb közöttük. A százados belefogott:

– Ha becsületügyi tanácsban elém kerülne ez az ügy, akkor a hadnagy úrnak – itt könnyedén meghajtotta magát Kohut hadnagy felé – azt kellene mondanom, hogy a hadnagy úr hazánknak komoly, nehéz napjaiban nem viselkedett bajtársiasan Arnóti főhadnagy úrral szemben. Mi mindannyian fegyverrel kezünkben, életünkkel védelmezzük a hazát az ellenséges túlerővel szemben. Egy sem tudja közülünk, vajjon a földanya nem holnap fogadja-e már mindörökre ölébe. Minekünk össze kell tartanunk, mint testvéreknek. És azt, aki velünk és érettünk helyt áll a haza védelmében, semmiért, soha becsmérelnünk nem szabad. Becsmérlés csak azt illetheti, aki gyáva, vagy aki megtagadja az engedelmességet. De valakinek a magánélete, amilyen volt, vagy úgy mint ebben az esetben, amilyen az apjáé volt: az addig, amíg a háború tart, teljesen közömbös legyen miránk nézve. És most a zászlós úr, ha úgy tetszik, kitöltheti a maradék pezsgőt, utána pedig indítványozok egy feketekávét. És ezzel a mai nap után pontot teszünk.

Kohut hadnagy gúnyosan mosolygott:

– Tisztelet a százados úr felfogásának, de nem tudom magamévá tenni. Meg kell tehát engednie, hogy számomra ilyen családból származó ember mint tiszt ne létezzék.

– Ahogyan tetszik, – szólt a százados kurtán, – de tőlünk akkor ne kérjen több tanácsot. Ez elég élesen hangzott és az együttlét kedélyességének véget vetett. A másik három tiszt is egy véleményen volt ezredtársával. Egy kicsit fölényben is érezték magukat a cseh Kohut felett. Ez felkelt. Hirtelen sürgős dolga akadt, fontos megbeszélés, melyről majdnem megfeledkezett. Nagyon udvariasan és nagyon fagyosan elbúcsúztak egymástól és mikor eltávozott, a zászlós, akit a százados kis borjúnak szokott volt becézni, így szólt:

– Egyáltalában különös, hogy ez a dolog miért izgatja épen olyan nagyon ezt a csehet.

– Csönd, – vezényelt a százados, – erről az ügyről többé egy szót se, a kávémat nyugodtan, kedélyesen akarom meginni. Csak sajnálom Arnótit, hogy a háború közepén ilyen kellemetlen ügybe ráncigálták bele. Mert Kohut hadnagy valószínűleg nem fog békén maradni. Lesz még ebből izgalom. Ha lenne egy ismerősöm, aki jó barátja Arnóti főhadnagynak, elküldeném hozzá és megüzenném neki, hogy ne sokat törődjön a dologgal és hogy mi, a deutschmeister ezred tisztjei, akik közt szolgált, őt mindamellett derék, tehetséges bajtársnak tiszteljük, aki minden tekintetben méltó a tiszti kardbojtra, sőt aki a tisztikarnak díszére válik.

XII.

A »Bulwark« angol páncélos cirkáló teljes erővel felfodrozta az ellene szegülő Atlanti-oceán szürke vizét. Kürtőinek vastag füstzászlója összekeveredett a piszkos köddel, mely egybeszőtte a vizet és az eget.

Fenn a parancsnoki hídon állt sir Robertson, olajos egyenruhában, csuromvizesen. Mellette a többi szolgálattévő tiszt.

Néhány óra mulva látniok kellett Southampton világítótüzeit. Bár ma, ezen az éjszakába olvadó napon, nem volt könnyű őket a ködön keresztül megpillantani. Nem messze tőlük felbukkant egy angol hajóraj.

Szikratávíró segítségével érintkeztek. Figyelmeztették sir Robertsont, mint első tisztet, hogy Havre kikötője előtt már mutatkoztak német tengeralatti naszádok, a »Bulwark« tehát legyen résen.

Sir Robertson közölte a hírt a többi tiszttel, ezek pedig tovább adták a legénységnek, hogy most, amikor már közelednek a csatornához, mindenki kettőzött figyelemmel vizsgálja a víz színét.

– Ezek az átkozott németek! – szólt az első tiszt mellett álló jelzőtiszt.

– Miért – kérdezte sir Robertson lakónikusan.

– Alig hihető. Hallatlan szemtelenség, hogy ilyen másodrendű tengeri hatalom azzal az ő maroknyi tengeralatti naszádjával keresztül merészkedik a csatornán.

– Látja, hogy megteszik – felelt sir Robertson. – És mi a kezünkbe vehetjük a szemünket, hogy megelőzzük a támadást. Mert ezek a németek, úgy látszik, a flottájuk rövidségét megtoldják támadó lépéseik sebességével és vakmerőségével. El szeretném kerülni a tengeralattjáróikkal való ismeretséget.

A zászlótiszt nem tudta, hogyan értse ezeket a szavakat. Hiszen ez majdnem úgy hangzott, mintha sir Robertson az átkozott németek pártján állna.

– Nem értem önt, uram, – felelt, – én mindig úgy véltem, hogy egy angol tengerésztiszt nem fél a világon semmitől.

– Csak attól, hogy elsülyed – válaszolt sir Robertson még nyugodtabban, mint eddig.

Ez a válasz pedig a zászlótisztet még jobban összezavarta. Talán afféle borsos tréfa volt ez, amilyeneket a vén tengeri véreb egyszer-másszor megeresztett?

– Jól van, – szólt, – egykönnyen a németek előtt még el nem sülyedünk. Ha lőtávolba kerülnek, olyan hamar összelövöldözzük őket, hogy végre is alaposan kikergetjük ezt a felfuvalkodott népséget vizeinkből.

– Hogy mondhat ilyent – felelt sir Robertson. – Hiszen magának egészen hamis fogalma van a német flottáról. Nem lesz olyan könnyű azt úgy összelövöldözni, amint maga gondolja. Nekik is vannak ám páncélos hajóik, ágyúik legénységeik, akár csak nekünk. Nem hallott ön semmit az »Emden«-ről? Lássa, ez német munka. Elég dolgot adott nekünk. És ön komolyan gondolja, hogy ilyen derék hajókat, amelyeknek ilyen halálmegvető személyzetük van, egy-kettőre össze lehet lövöldözni? Ha önt az a szerencse találja érni, hogy résztvehet egy tengeri ütközetben Anglia és Németország közt és ha abból ép bőrrel jut partra, kezeskedem, hogy ifjú évei mellett is hirtelen meg fog őszülni és hogy idegei mindörökre fel fogják mondani a szolgálatot. Mert az aztán nem hadgyakorlat lesz ám, amilyent már egynéhányat végigcsinált. Én a japán tengernagy fedélzetén résztvettem az oroszok ellen Tsuzima előtt vívott csatában. Igaz, hogy az oroszok rosszul lőttek és a legénységük nem sokat ért, de azért a mi zászlóshajónkon mégis úgy éreztem magamat, mint a pokol tornácán. Széjjellőtt kazánok perzselő gőze leszedte a bőrt az ütegfedélzet legénységéről. Vérző kezekkel, összeégett arccal, fájdalmukat belebömbölve az ágyúdörgésbe, kiszolgálták ütegeiket és egyik gránátot a másik után röpítették az ellenség felé. A víz behatolt. Épen középen. Önkéntesek elő. Saját testükkel tömték be a páncéllemez szakadékát, amíg a hajóácsoknak sikerült a meglékelt kamrát vízhatlanul elzárni. A szakadék előtt álló eleven bástyát pedig, pár tucat derék embert, ki kellett szolgáltatni a halálnak. Benn maradtak. Nem tudtak kijönni. Hőstettükért ott a hajón, minden mentés lehetősége nélkül, kellett megfulladniuk. Akar még többet hallani? Elmenne az étvágya a mai vacsorától. De sokkal külömbül akkor se lesz, ha a németekkel kell majd megütközni. Legyen szíves tehát a jövőben az én jelenlétemben több tisztelettel beszélni olyan ellenfélről, akit utóvégre még nem bírtunk le és aki nagy bátorságának már számos próbáját adta. Hiszen ránk nézve kétszeres megtiszteltetés lenne, ha ilyen ellenséget csakugyan legyőznénk.

– Hát ön nem hisz Anglia győzelmében?

Erre sir Robertson a parancsnoki híd páncélkorlátján keresztül a vízbe köpte bagóját és olyan különös tekintettel nézett a kérdezőre, hogy ez elfordult és jónak látta a közös szolgálat hátralévő ideje alatt sir Robertsont minden további kérdéstől megkímélni. De amikor később ott horgonyoztak a southamptoni kikötőben és a tisztek összeültek vacsorázni, nem tudott a kísértésnek ellentállni és tiszttársainak olyan beállításban beszélte el sir Robertson szavait, hogy úgy hangzott a dolog, mintha a »Bulwark« első tisztje egyenesen a németekkel tartana. A parancsnoknak azonban nem mert erről szólni senki, mert Robertson első tiszt volt és utóvégre olyan formában mondhatta meg a véleményét, amint neki tetszett.

A legtöbb angol tiszt, aki hallott Robertson szavairól, nevetett ugyan és azt mondta, hogy az öreg fél már a puskapor szagától, hanem azért jól tudták ők is, hogy ami előttük áll, bizony borzalmas, félelmesen véres munka lesz. Egy kicsit rettegett is attól mindegyik.

Másnap Robertson megint partra szállt. Az angol kikötőváros csúnya volt, piszkos, szénsalaktól feketéllő utcáival. Egy személyszállító gőzös, mely mellett el kellett haladnia, fogoly német matrózokat hozott. Megállt, hogy szemügyre vegye a kékruhás fiúkat.

Milyen mások, mint azok az angol katonák, akiknek sorfala közt végig kellett haladniok. Ezek a németek derült tekintettel, nem is foglyok módjára nézelődtek szét a Tommy Atkinsek között. Robertson hallotta, amint mulattak egymás közt az ángliusokon.

– Rajta csak, hősöcskék, – szólt egy német főkormányos egy angolhoz, aki szidalmazta, – minket, néhány embert itt csak megtréfálhattok. De várjatok csak, majd amikor a császárunk fog itt kiszállni, attól majd megtanultok keztyűbe dudálni.

Az angol csak annyit értett belőle, hogy »Kaiser« de erre is már puskatussal felelt. Mert a császár neve vörösposztó volt nekik. Azt megtették számukra világ zsarnokának. Egy második Nérónak állították be őt az angol újságok, amelyek mindennap kitaláltak rá valami hazug utálatosságot, valami képzelt kegyetlenséget, úgy hogy már ő volt az angol kisdedek mumusa. »Jön a császár!«

– Igen, igen, – gondolta sir Robertson és tovább ment, – el fog jönni. Ne legyen gondotok rá. Csakhogy nem a gyerekeknek, hanem a férfiaknak, azok közül is a legnagyobbaknak, a legfőbbeknek fogja a nadrágját kiporolni. Elég soká tűrtem ezt a fajtát, ezt az utálatos féregnépet.

Az utolsó szavakat már majdnem hangosan mondta és maga is megijedt vigyázatlanságán. Valaki meghallhatta volna.

Ekkor hangos kiabálást, szitkozódást, lármát hallott maga mögött. Visszafordult és látta, hogy angol katonák a csőcselékkel versengve kémeknek kiáltanak ki és durván szidalmaznak néhány polgári öltözetű németet, akiket ugyancsak az a gőzös hozott mint foglyokat. Látta, amint egy vénasszony, anélkül hogy a katonák meggátolták volna benne, az egyik német embert arcul ütötte. Az angolok hangosan röhögtek hozzá. A hárpia olyan nagyot ütött, hogy a németnek eleredt az orra vére. Jól öltözött, intelligens külsejű öreg ember volt. Botra támaszkodva, nehézkesen cipelte magát tovább. De az az ütés, mely őt érte, úgyszólván csak jeladás volt a tömegnek. Most már mindenfelől ütlegelték valamennyi fogoly németet és az angol katonák még az ujjukat sem emelték fel védelmükre.

Erre már képtelen volt magát tovább türtőztetni. Visszament és a megtámadott németek, meg a fenyegető néptömeg közé ugrott. Hangosan rajok kiáltott:

– Elég, vagy közétek lövetek.

Rögtön csend lett. A katonák tisztelegtek, mihelyt látták, hogy magasrangú tengerésztiszttel van dolguk.

– Mi történt itt – kérdezte az egyik Tommytól.

– A németek szidalmaztak minket angolokat.

Az öreg úr, akinek még mindig vérzett az orra, elébe állt, udvariasan meghajtotta magát és folyékony angol nyelven így szólt:

– Engedje, uram, kijelentem, hogy közülünk egy sem mondott ki egy szidalmazó szót. Minden ok nélkül támadtak meg és ütlegeltek bennünket. Őszintén megvallom, uram, én tizenkét év óta élek egy angol gyarmaton és, bár német vagyok, megszerettem Angolországot. De amit az utolsó időben kiállottam, az leírhatatlan. Úgy tekintenek bennünket, mint egy csomó kitagadottat, akin kitölthetik a mérgüket. Istenem, mi lett az angol népből.

Sir Robertson a sapkájához emelte a kezét, szalutált és így szólt:

– Nagy sajnálkozással láttam az esetet. Higyje el, uram, vannak még angolok, akik másképen gondolkoznak. Intézkedni fogok, hogy ezeket a katonákat, önöknek elégtételül, megbüntessék.

Azután a feszesen előtte álló Tommykhoz fordulva:

– Parancsaitok ellenére a legnagyobb mértékben meggondolatlanul viselkedtetek. Amit pedig nekem elmondtatok, az nem igaz. Magam meggyőződtem róla, hogy hazudtatok. Mihelyt a foglyok elvonultak, követtek engem a kikötő parancsnokához.

Nem mertek válaszolni. Ő pedig feszesen és szótlanul ottmaradt előttük, amíg az utolsó fogoly is elhaladt. Akkor sorakoztatta az embereket, vállhoz a fegyvert és élükre állva vezette őket a parancsnokságra.

A parancsnoknak nagyon kellemetlen volt a dolog. Ismerte ezeket az eseteket, amelyek naponta megismétlődtek, anélkül, hogy angol részen eddig valaki tiltakozott volna. Ez ma először történt. Mért is vitte az ördög épen arra a »Bulwark«-nak ezt az első tisztjét.

A katonákat legszívesebben elbocsátotta volna egy megrovással, de sir Robertson olyan arcot vágott, hogy a parancsnok elszégyelte magát majdnem egyenrangú tiszttársa előtt és mégis csak szigorú zárkába vitette őket. Amikor azonban ki volt mondva az ítélet, így szólt Robertsonhoz:

– Az elzárt legénység nem lesz önnek nagyon hálás. Tisztelni kell embereink dühét minden ellen, ami német. Ez elnézést érdemel.

– Sajnálom, uram, – felelt Robertson, – de nem osztom az ön véleményét. Védtelen foglyokat a csőcseléktől bántalmazni, sőt ütlegelni hagyni, ez ellenkezik a népjog rendelkezéseivel.

A parancsnok görcsösen rángatódzott, mint egy megtaposott hernyó. A pokolba kívánta szeretett tiszttársát. Mégis védekezni próbált:

– A népjog rendelkezéseit előbb a németek szegték meg. Nekünk tehát nem kell most már ahhoz tartanunk magunkat.

– Ezzel a felfogásával is szemben állok, parancsnok úr. Azért, mert az ellenfelem csirkefogó, nekem még épenséggel nem kell szintén azzá lennem. Már pedig az ön szavai körülbelül erre lyukadnának ki. Én eddig angol létemre még mindig előkelő gondolkodásra és tisztességes eljárásra törekedtem. Másra akar most oktatni?

– Sajnálom, sir Robertson, – felelt a parancsnok, – hogy beszélgetésünknek ennyire éles fordulatot ád. A háború mindnyájunkat idegessé tesz.

– Mi öreg katonák nem vagyunk alávetve az ilyen divatnyavalyának.

– De ön nagyon izgatott, sir Robertson.

– Szeretném látni, milyen izgatott lenne ön, ha Németországba kerülne mint fogoly és ott ilyen gyalázatos bánásmódot kellene elviselnie. Akkor igaza lenne, ha követné lapjaink példáját és hún csordának nevezné a németeket. Rosszabbaknak dicsőséges szövetségeseinknél: a kozákoknál.

Az utolsó mondást gúnyos nevetéssel, dühös, szatirikus arckifejezésénél kísérte Robertson. A parancsnok nagyon kényelmetlenül érezte magát, de hogy mégis némi tisztességgel vonuljon vissza, még a következőket mondta:

– Uram, ha ön újságokat olvasna, megtudná belőlük, hogy a mi foglyainknak Németországban sokkal rosszabb a dolguk, mint a németeké nálunk.

Erre Robertson felkacagott:

– Hiszen ön ostobaságokat beszél. Ha ezért felelősségre akar vonni, rendelkezésére állok. Amit most mondott, azt ön maga sem hiszi. Mint tengerésztiszt, olvastam útközben semleges lapokat. Teljesen tárgyilagos és pártatlan közleményeikből ismerem a helyzetet. Ha parancsolja, elküldöm önnek ezeket az újságokat, mihelyt visszamegyek a fedélzetre. Amit ön mondott, annak ugyanis épen az ellenkezője áll. Azt hiszem, csak előnyére válhatna, ha meggyőződnék róla, hogy a mi nagy angol lapjaink milyen hazug módon ráncigálnak a sárba egy tisztességes gondolkodású ellenséget. Ajánlom magamat, parancsnok úr.

Szólt, fejébe csapta sapkáját és elhagyta a hivatalt. Azzal tisztában volt, hogy most a parancsnok személyében egy meglehetősen befolyásos és elkeseredett ellenséget szerzett magának. De ez neki most mellékes volt. Egy hónappal ezelőtt még bizonyára óvakodott volna így eljárni. Akkor még további előléptetést remélt, hajóparancsnoki rangra tartott igényt. De ez most mind a multé volt. Most csak egyetlen egy gondolata volt: a háború.

Az a háború, melyet most egymaga akart megvívni az angol nemzet ellen. Az a háború, mely végre módot nyújtott neki, hogy azt a becsületes nevet, melyet egykor egy menthetetlen cselekedetével maga becstelenített meg, régi ragyogásában visszanyerje. Csakis ezért élt tovább. Csak az a remény tartotta mindezideig az élők között, hogy valamikor talán még alkalma nyílik, a világ és önmaga előtt becsülettel kiérdemelni a halált.

Most leszámolt mindennel. Reá nézve mellékes volt, hogy mit érhet el, mit vívhat ki még magának. Hanem az ő vére… az ő megújult élete… fiatal és hős tiszt, mint ő… azt fosztotta meg nevétől, azt fokozta le tettével, az talán csak nagy nélkülözések árán tudta elérni, amivé lett.

Azon segítenie kellett és segíteni akart. Arra pedig csak a becsület teljessége képesíthette. Feleségére gondolt, fiának anyjára. Igyekezett magának róla képet alkotni. Bizonyára megvénült és megőszült. Megőrölte a fiáért való gond. De azért mégis lehetővé tette, hogy tiszt lehessen.

Gondolatai hirtelen elakadtak egy ponton. Mintha ez a külföldön eltöltött utolsó huszonkilenc esztendő egy lobbanással semmivé lett volna. Angol tengerészegyenruha helyett régi ezredének parádés kabátjában látta magát. A régi tiszti egyenruha. Ez hirtelen alapot adott gondolatainak.

A fiából tiszt lett. Ezt mint megdönthetetlen tényt tudta az újságok közleményeiből. És mégis lehetetlenségnek tűnt fel előtte. Képtelenség, a fia egy… a vére egy… egy – erőszakot vett magának, hogy mégis csak kimondja azt a rettenetes szót – egy hazaárulónak… és tiszt és a király személyes szolgálatában áll.

Dühösen toporzékolt a járdán, úgy hogy az emberek ijedten elkerülték. Azután élesen felkacagott és gyors léptekkel tovább ment. Ezen senki sem segíthet. Amit megtett, rajta ragad, amíg a király szava le nem törli róla. De ő meg fog szólalni…

A királynak most kellett kézhez venni azt a levelet, melyet a bécsi amerikai nagykövetség útján hozzá juttatott. Kitekintett a kikötő vizére. Kémények és árbocok erdején keresztül kereste a »Bulwark«-nak messze kinn horgonyzó páncéltömegét. Ott feküdt a hajóóriás. Készen Németországnak nekirontani, mindent elpusztítva, ami toronyágyúinak és torpedóinak működési körzetébe kerül.

Az angol admiralitás parancsa talán már holnap kirendeli őket az Északi-tengerre. Ott pedig a tengerészeti lord rendelkezése szerint halált és pusztulást kell a hajónak vinnie mindenfelé.

Sir Robertson csendesen nevetett és most már egészen nyugodtan megtömte a pipáját. Miután rágyújtott, bement a kikötőből a városba ebédelni.

Dél felé lehetett, mikor befordult az egyik főutcába. A rikkancsok ellepték a járdát és éles hangon ordítottak valamit, ami a mindennapos angol szenzációkkal ugyancsak furcsa ellentmondásban állt. A tömeg összefutott és nem hitt a fülének. Jóformán verekedtek a lapokért, melyeknek első oldalán vastag betűk hirdették:

»Német cirkálók bombázzák Scarboroughot.«

– Halló, – gondolta sir Robertson, – ez már aligha hazugság. – Tényleg, ez nem lett volna az ő hazudozási módjuk szerint. Vett egy újságot, bement a legközelebbi vendéglőbe, megrendelte az ebédet és olvasott. Szorosan szeme elé emelte a lapot, nehogy valaki meglássa megelégedett, örvendező mosolygását.

Azután összehajtogatta az újságot, végignézte a jelenlevő angolokat, akik mind izgatottan, rémüldözve beszélték meg a hihetetlennek hangzó eseményt, és ezt mormogta: Jön a császár.

Nem maradt egyedül az asztal mellett. Sokan voltak a helyiségben. Néhány kereskedő igen udvariasan köszöntötte és az asztalához telepedett. Kétségkívül nagy megtiszteltetésnek tekintették, hogy egy asztalon ehetnek egy magasrangú tengerésztiszttel. Ő közömbösen evett és hallotta, amint halkan Scarboroughról beszélgettek. Az egyik hozzá fordult:

– Bocsánat, uram, ha zavarom. De ön talán az egyetlen, aki felvilágosíthat bennünket arról, amit az újságok közölnek. Nem méltóztatik-e ezt a német tengeri támadást újságíróink képzelőtehetségének számlájára írni?

Kissé elmosolyodva felelt Robertson:

– Hát az igaz, hogy a mi lapjaink sok képzelőtehetséggel vannak megáldva.

– Nekem is ez a véleményem, – felelt az angol kereskedő, – és épen ezért nem hiszem, hogy német cirkálók lennének oly vakmerőek, hogy bombázzanak angol kikötővárosokat.

– Miért ne?

A kereskedő és barátai csodálkozva néztek Robertsonra. A kereskedő végre megszólalt:

– De hiszen épen ön mondta az imént, hogy a mi lapjaink sok képzelőtehetséggel vannak megáldva.

– Persze, uraim, mert minden, amit belőlük eddig megtudtunk, ellenkezik a valósággal.

– Ellenkezik a valósággal? Hát ön másképen tudja?

– Természetesen – mondta Robertson, hosszan nyújtva a szót és utána nagyot húzva pipájából, melyre, befejezvén étkezését, épen most gyújtott rá. – Különben nem beszélnék így. Tisztnek nem szabad könnyelműen dobálódzni a szavakkal.

– Hát ön nem hisz flandriai győzelmeinkben és flottánk sikereiben az Északi-tengeren?

– Megfelelek önöknek, uraim. Ami lapjaink azt jelentették, hogy az oroszok útban vannak Berlin felé, tényleg pedig csak mint foglyok érkeznek oda. Igaz, hogy százezrével.

– Milyen számot mondott, uram?