# A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból

## Part 10

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-przemysli-repulo-regeny-a-nagy-haborubol-40561/index.md

– Ha még ebben is szolgálatomra akarsz lenni… beleegyezem.

XI.

Arnóti István, nem kapván más alkalmatosságot, sebesültekkel telt vonaton utazott vissza Bécsbe.

Milyen vad eseteket tudtak szenvedő utitársai elbeszélni azokról az ütközetekről és harcokról, melyek most már mögöttük voltak. Úgy hangzott mindez, mintha ebben a példátlan méretű háborúban minden emberséges érzés kiveszett volna a szívekből. Mintha a gyűlölet, az egymás elpusztításának vágya egyeduralomra jutott volna.

Mert másképen mi magyarázhatná meg, hogy az oroszok még a sebesültekbe is beleszúrtak vagy belelőttek, hogy kegyetlenkedtek velük, vagy hogy a megszállott helységek lakósait, csak azért mert nem oroszok, tucatszámra lelőtték, sőt, ami még rosszabb, nem egyszer válogatott kínok közt fosztották meg életüktől.

Különösen a megszállott községek zsidó lakóssága szenvedett rettenetes kínokat. Mintha az orosz katonaságnak egyenes parancsa lett volna, hogy épen ezek ellen a szerencsétlenek ellen járjon el különös és kérlelhetetlen kegyetlenséggel.

Irtózat fogta el Arnóti István lelkét, amint hallgatta őket. Itt ezen a sebesültekkel telt vonaton a háború felütötte előtte ezernyi kegyetlen szenvedéssel teleírt, könyvének lapjait. Kínok közt elfolyt embervér festette a betüket. És kínokat osztott mindenkinek, aki elolvasta.

És addig, amíg ő a döcögő vonaton átutazta az éjszakát, Bécs már megtudta az estilapokból, hogy Hindenburg dzsidásaival, akik az orosz front mögött ráakadtak, hogyan vágta keresztül magát veszedelmes lovasrohamban az ellenség vonalán és hogyan érkezett meg a főherceg főhadiszállására.

A jelentések megint tele voltak hőstettének dícséretével és Bécsben aznap este mindenütt az ő nevét lehetett hallani.

Volt is ujjongás a gondnok házában, mikor az estilap meghozta oda is a hírt. Rögtön István anyjához siettek, aki még nem tudott semmit, bár az estilap ott feküdt az asztalán. Nem nyúlt még hozzá. Ott ült a sötét szobában, kinézett az utcára és még azt is alig vette észre, hogy fiának menyasszonya szüleivel együtt belépett a szobába. Nagy ujjongás rázta fel:

– Anyuska… édes, jó anyuska… István él és megérkezett a főhadiszállásra.

És a fiatal lány megölelte az asszonyt, összecsókolta, forró örömkönnyeik összefolytak.

– De csakugyan igaz-e, Hedvig?

– Igaz, igaz, édes anyus, az estilapokban nagy cikkek vannak róla. István megint vitézül helyt állt. Keresztülverte magát a muszkán. Gyere ide az asztalhoz; lámpát gyújtunk és apa felolvassa neked a jelentést.

A századosné csak most vette észre, hogy a lány apja és anyja is ott állt a sötét szobában. Fölkelt vendégeit üdvözölni, de alig tudott menni. Mintha ólomból lettek volna a lábai.

Lámpát gyújtottak és a gondnok felolvasta a cikket. Aztán így szólt:

– Most pedig lemegyek és beszerzek egypár üveg jó vörösbort, hogy lelkünk örömét kellő ünnepséggel juttassuk kifejezésre. – Mikor visszajött, kalapban, kabátban jött a szobába, mert az épen újra kezdődő hóviharban egészen fehér lett.

– Hölgyeim, – szólt tréfásan, – van szerencsém mint karácsonyi hóember bemutatkozni és hozom önöknek a legeslegszebb ajándékot, Istvánunk visszatértét.

– Azám, apus, – szólt Hedvig, – csakhogy te nem vagy ám valami nagyon tartós hóember. Nézd csak, már leolvad rólad a hó. És akkor majd kikapsz a századosnétól.

– Ma este nem kap ki senki. Ma ünnepelünk. Boldogabb vagyok, mint valaha. Ma csak a karácsonyfa hiányzik, fényes gyertyáival. Ez lenne a háborús év legszebb karácsonyi ünnepe.

Sokáig együtt maradtak ezen az estén, alig tudtak elválni. Örültek az öreg úrnak, aki olyan kitünő hangulatban volt, hogy ilyennek nem is látták talán még soha.

– Tudod, apa, – mondta a lány, – annyira megváltoztál ma, mintha fiatal legényke lennél. Nem olyan, mint az én öreg hallgatag sokszor mogorva apuskám.

– Igazad van, lányom. Néha magam is szemrehányásokat teszek magamnak érte. Bizony, mikor fiatal voltam, amikor édesanyáddal megismerkedtem, én is tele voltam még életkedvvel, rózsaszínűnek láttam még az égboltozatot is. Hanem azután lassanként leszokik az ember mindenről. Az élet kemény. Az ember mindenütt beleütközik a szögleteibe és észre sem veszi, hogy évről évre szögletesebb, keményebb lesz maga is. Nagy öröm kell ahhoz, hogy az ember egy kis időre megfeledkezzék a koráról és ifjú legyen újra.

– Óh, papa, – felelt a lány, – amit te mondasz, nem érvényes a mi időnkre. Ma más az élet, mások az emberek. Mi nem leszünk öreg korunkra olyanok, mint ti.

– Adja Isten, hogy igazad legyen, lányom. Az új korszak, mely téged fölnevelt, talán csakugyan képes lesz a maga életéből kiseprűzni azt a megcsontosodott, pedáns, szent Bürokráciust, aki bennünket annyira megvénített. No, erre iszom egyet, éljen az új korszak, a szép jövő, melyet most alakít ki a leghatalmasabb világháború vasmarka.

Ugyanebben az órában Kohut hadnagy egy vendéglőben együtt borozott néhány tiszttársával és persze ott is Arnóti István főhadnagy körül folyt a beszélgetés. A többi tiszt nagyrészt a deutschmeisterek ezredéhez tartozott, ahhoz, amelyben Arnóti István is, az apja is szolgált. Arnóti Istvánt innen helyezték át a repülőosztaghoz. A tisztek sebesültek, lábadozók voltak és csak Kohut hadnagy elbeszéléséből ismerték Arnóti élettörténetét.

– Uraim, – szólt egy hosszú, szikár százados, aki a bosnyákoknál szolgált, – én sajnálom ezt a fiatalembert. Az ördögbe is, hát tehet ő arról, hogy az apja valami… no, mondjuk… valami kellemetlen históriát manazsált?

– Halló, – kiáltott az egész társaság, – ez két üveg pezsgő. Angolul beszélt.

A hosszú százados nyugodtan rágyújtott és szólt:

– Tévedtek. Isten verje meg Angliát. Az én számon ugyan ki nem jön annak az undok fajzatnak a nyakatekert nyelve. Manazsálni nem is angol szó, hanem amerikai, még pedig amerikai német. Ma este tehát az én költségemen nem pezsgőztök. Különben is a nyomorékgárda számára, melyhez egyelőre mi is tartozunk, törzsorvosi tilalom van minden szeszes italon, ha csak háromnegyedrésze a vízvezetékből nem való.

– Igaza van – szólt egy kis hadnagyocska, akinek ugyan alig pelyhedzett még az álla, de azért már a mi vitézségi érmünk és a német vaskereszt fityegett gyerekmellén. – A te véleményeden vagyok, kedves százados uram. Ilyenkor, háborús időben nincs helye semmi finnyáskodásnak, el a prüdériával.

– Francia, francia, – ujjongott a kórus, – de ő csak fizet!

A kis hadnagy nevetve beismerte, hogy prüdéria bizony francia szó és megrendelte a két üveg pezsgőt.

– De öt üveg savanyúvízzel – pótolta a százados.

Kohut hadnagynak nem tetszett a beszélgetés fordulata.

– Tagadom, uraim, – szólt, – nekünk háború idején is épen olyan finnyásán kell őriznünk karunk becsületét, mint akár békében.

– Lári-fári – mondta rá a kis hadnagy olyan hangosan, hogy a szomszéd asztalokhoz is elhangzott.

– Csend, csend – intette a százados, mert látta, hogy Kohut összeráncolja a homlokát és hogy a kis hadnagy is éles válaszra készül.

A pincér elhozta a pezsgőt és a százados minden ellentmondás mellett is előbb félig megtöltette a poharakat vízzel, mielőtt egy csepp pezsgő került volna beléjük.

– Kár a pezsgőért, – panaszkodott az egyik tiszt, aki eddig még nem vett részt a beszélgetésben, – de mivelhogy a legidősebbnek engedelmeskedni kell, hát igyekezzünk ezt a borzalmas kotyvalékot leöblíteni, anélkül hogy békabrekegésre gondolnánk. Hiszen, ami azt illeti, még mindig külömb az esővíznél, melyet a lövészárokban pezsgőztünk.

– Még pedig hernyókkal fűszerezve – nevetett a százados. – Különösen Szerbiában. Szent Habakuk, mennyit korgott ott a gyomrom.

– No, de azért megéltetek.

A százados elkomolyodott:

– No, tréfán kívül – szólt elnyújtva. – Hallottam, hogy fenn, az orosz határon, ha nagy volt a szükség és sokáig késett az utánpótlás, tisztek és emberek napokon át nyers répával táplálkoztak.

– Bizony megettük – erősítette meg a kis hadnagy. – El is neveztük ezt a nem ritka csemegét kirántott répának. No, mert a földből úgy rántottuk ki. Mintha még ma is megfeküdné a gyomromat. Azóta, ha nálunk valaki répát emleget, rögtön azt kérdezik tőle, hogy rókát akar-e kergetni.

– Kedves egészségére! – mormogta rá egy zászlós mély basszus hangon. Egészen lent ült az asztal végén. A nagy gyereküknek mondták és mindenüvé magukkal cipelték. A nagy gyerek, bár ő volt a legfiatalabb, felkapta a pezsgőspoharat és mosolyogva megemelte. A többi követte a példát. Majdnem mind egy hajtásra itta ki a poharát, mert a helyiségben meleg volt és jól esett a hűsítő.

– Brrr! – mondott az italról véleményt a kis hadnagy és összerázkódott.

– Kérlek, – szólt a bosnyák százados, – ha netalán rókát óhajtanál kergetni, hát csak fordulj bizalommal a főpincérhez, az majd megmutatja, hogy merre szalad. Különben ez a keverék egészen jó. De amit mondani akartam, – a hadnagy úr félbeszakított és a zászlós úr folytatta, – el sem tudjátok képzelni, hogy abban a hármas kereszttel megvert Rácországban miket szenvedtünk. Azt mondom nektek, hogy a ti mocsaras ösvényeitek ott fenn északkeleten síma, tiszta országutak ahhoz a térdigérő hinárhoz képest, amelyen mi keresztülgázoltunk. Kvártélyról egyáltalán szó se lehetett. Örültünk, ha az a hely, amelyre összetört csontjainkat pihenésre vetettük, legalább csak nedves volt. De akárhányszor igazán megesett velünk, hogy este csonttáfagyott talajra feküdtünk, éjjel pedig megváltozott az idő, esett és reggelre úgy beleragadtunk az agyagos sárba, mint a légy a cukrosenyvbe, melyet a légyfogóra kennek. És aztán folytonosan hegynek és völgynek. Le, fel. A gazfickók mindig csak olyankor álltak helyt, ha alkalmuk nyilt egy biztos magaslatról kiadós ólomlevest zúdítani az öntözőkannáikból menetelő csapataink nyaka közé.

– Bocsánat, százados úr, – hangzott ismét a zászlós basszús hangja, – -mi az az öntözőkanna?

– Ne hoznánk neki egy lexikónt, – szólt a kis vaskeresztes hadnagy, – hát ez nem látott még öntözőkannát.

– No hát, mutathatunk neki egyet – szólt a százados. – A főpincér vásárolhat valahol.

– A százados úr megbocsát. Ha a százados úr olyan öntözőkannát gondolt, amilyennel a kertet locsolják, olyant ismerek.

– No látod, fiam. Hát most képzelj magadnak egy ilyen öntözőkannát, amelyet nem bádogból, hanem acélból készítenek és amelynek a likacsaiból nem víz ömlik: hanem szt-szt-szt, folytonosan golyók. Pici, csinos, fényes golyócskák, amelyeknek azonban megvan az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy nem állnak meg az ember előtt, hanem, egy karom és egy lábam bizonyság rá, szépen keresztülgurulnak rajta. És amellett olyan szemtelenül nyikorog az ilyen öntözőkanna: pápápápárr-pápápápárr, hogy az ember dühbe gurul miatta. Nos hát, kedves fiam és zászlósom, ezt máskülönben, amúgy köznyelven gépfegyvernek hívják. Talán a legveszedelmesebb fegyver, melyet ebben a háborúban alkalmaznak. Sok ezer emberünk bánja. No és azt is elképzelhetitek, hogy mennél beljebb kerültünk abba az átkozott Szerbországba, annál szorosabbra kellett húznunk a nadrágszíjat, mert bizony alig akadt ott már harapni való. Még csak füstölni való se volt. Nem volt ott más, csak levegő és még azt is akárhányszor jó lett volna átszűrni, mert olyan büdös volt, mint nyár közepén egy sintértanya környéke. Ezek a tisztelt ellenségek, a szerb urak, úgy látszik egyáltalában nem óhajtották a halottakat eltemetni. Így aztán sokszor csakúgy feketéllett a mező a varjaktól és a keselyűktől, éjjel pedig rekedten üvöltöttek a farkasok. Legalább ezek gondoskodtak egy kicsit az elesettek eltakarításáról. Minket azonban megborzongatott az éjjeli danájuk. Az ilyen fenevaddal még halóporában se legyen az embernek dolga. Áldottuk is mindannyian azt a napot, amelyen viszontláttuk a piros-fehér-zöld határpóznákat. Én, sajnos csak mint sebesült láttam őket viszont. A sebesülteknek különben Szerbiában előjogaik vannak: minden idegen beavatkozás nélkül belefulladhatnak a saját szemetjükbe. Borzalmas egy ország az!

– Borzalmas bizony, kedves egészségedre! – szólalt meg ismét a zászlós, hogy egy új kortyra biztasson.

– Igen, igen, – vélte a kis hadnagy, – hallottunk szenvedéseitekről. De mindazonáltal kár, hogy a bitangokat ki nem irtottátok az utolsó emberig. Most aztán újra kezdődik a tánc. Hiszen sokat már nem csinálhatnak, mert nem lesz már sok hasznavehető emberük. De nekünk még épen elég vérünkbe fognak kerülni.

– Mondja csak, Kohut hadnagy úr, – fordult most a százados ehhez, – magának mi baja van? Hiszen olyan arcot vág, mintha azzal, hogy közibénk jött ma este, olyan vétket követett volna el, melyért nagynehezen várja az abszolúciót.

– Ugyanazt kell megállapítanom, – tette hozzá a vaskeresztes hadnagyocska, – úgy ül itt, mintha jég verte volna el a búzavetését.

– Hát akkor egyen hadikenyeret, – tanácsolta a százados szárazon, – rozskenyértől még senki se pusztult éhen.

Kohut hadnagy idegesen eltolta magától a pezsgőspoharat, hogy majd felborult.

– Nevethettek rajtam, – felelt kissé ingerülten. – Háborús históriákat mesélgettek egymásnak és amellett egészen elkanyarodtatok attól a tárgytól, mely nekem igazán fejfájást okoz.

– Igaz is, – hagyta helyben a százados, – Arnóti főhadnaggyal való forró levesét gondolja.

– Hideg vagy forró, az nekem mindegy. Én tálaltam ki, helyt állok érte. Ha holnap reggel megjelennek a gondnok úr segédei, nekem kell kiállnom. Nem nektek. És én most igazán nem tudom, helyesen viselkedem-e vagy nem.

– Miért nem tudod, fiacskám, – gúnyolódott a százados, – hiszen nem vagy már csecsemő.

Kohut hadnagy szertartásosan válaszolt.

– Engedje meg a százados úr azt felelnem, hogy ebben az ügyben egyáltalában nem vagyok képes tréfálkozni.

– No, és miért nem?

– Mert az az úr tiszt volt.

– Egyelőre háború van, – felelt a százados, – és te sebesült vagy. Ő ugyan kérhet tőled elégtételt, de egyelőre nem kaphatja meg. Most számunkra nincsen kakasviadalok ideje. A becsületügyi tanács mindannyiatokat kivet a szentélyből. Most minden ember és minden élet a hazáé. Később, majd a békekötés után, veszekedhettek, lepuffanthatjátok vagy felnyársalhatjátok egymást.

– Százados úr szíves engedelmével, ezt tudom. De bajtársaim azzal nem hoztak tisztába, hogy vajjon Arnóti főhadnagy úrral szemben tanusított magatartásom kifogástalan volt-e. Mert arra nem érzem magamat feljogosítva, hogy a főhadnagy urat csak épen megsértsem. Én feltételeztem, hogy ilyen urat ilyen formában kell kezelni. És most jönnek, akik kijelentik előttem, hogy Arnóti István főhadnagy úr kitünő ember és ezzel azt mondják, hogy ő a ti szemetekben teljesen alkalmas arra, hogy vitéz hadseregünk tiszti kardbojtját viselhesse.

Néhány pillanatnyi hallgatás következett. Mindenki gondolkozott a különös eseten és fontolóra vette, hogy mit is kellene Kohut hadnagynak válaszolni. Az első, aki szólásra jelentkezett, a vaskeresztes kis hadnagy volt.

– Uraim, ha én Arnóti főhadnagy helyzetébe képzelem magamat, hát ugyan elvinne az ördög mindenkit, aki tiszti becsületembe gázolni merészkednék. Mert én nemcsak katonája voltam hazámnak, hanem olyan dolgokat vittem véghez, amelyekkel kiérdemeltem a haza köszönetét. Ez pedig a katonatiszt számára: a becsület. Ha pedig engem a haza becsül, akkor nevetséges, hogy egyesek megtagadhassák tőlem a becsületet. Különben pedig, még ha nem is lenne katonatiszt, a becsület: becsület a civilistánál is.

Kohut hadnagy erősen köszörülte a torkát, mintha a szónokot félbeszakítani készülne. Ez azonban egy kézmozdulattal jelezte, hogy még nem végzett és tovább beszélt:

– Csitt, van még valami mondanivalóm. Ha pedig most a mi kedves bajtársunknak, Kohut hadnagy úrnak a helyébe gondolom magamat, akkor viszont neki kell igazat adnom. Ő annak a hagyományos szigorú felfogásnak alapján, melyet a katonatiszt családi becsületéről belénk oltottak, feljogosítva érzi magát megtagadni a tiszteletet attól, akire az apa ilyen családi multat örökített. Én azonban ezt a jogot csak béke idején érvényesíteném. Azt hiszem, egy velem történt példa élesen megvilágíthatja ezt az esetet.

– A századom egy napon utánpótlást kapott. Amint szemlélem az új embereket, feltűnik nekem egy szélesvállú, bikanyakú fickó. Homlokán egy vérpiros sebhely, melyről azonnal ráismertem. Hiszen tudjátok mind, hogy mielőtt a háború ismét rámadta a tiszti kabátot, albíró voltam. Nos hát, ebben a minőségemben volt dolgom azzal az emberrel. Szent Mihály, gondoltam magamban, pont ennek az alaknak kellett az én századomba kerülni. Micsoda féreg! A szabadságvesztések egész hosszú sora tarkította a multját. Utoljára két esztendőt kapott. A súlyos börtönbüntetés alól épen hogy kicsúszott.

– Nos hát, fekszünk az elülső lövészárkokban már másodnapja. Nem kaphatunk felváltást, mert az ellenséges tűzben lehetetlen hozzánk jönni, az összekötő árkok pedig még nem készültek el.

– Ellenben mi elkészültünk az ennivalónkkal és versenyt korgott a gyomrunk. Ekkor odajön ez a fickó az én fedezékembe, felém nyújtja a kezét és megszólít:

– Hát úgy-e szebb volt, hadnagy uram, mikor azt a két esztendőt rámdiktálta. Ott nem kellett koplalni, be is fűtöttek minden nap, szappannak és víznek sem voltam híján, no és attól sem kellett tartani, hogy agyonlyukasztanak.

– Bámulva néztem erre az emberre, aki a többiek jelenlétében ilyen nyiltan beszélt az elszenvedett büntetésről. Mert én mindeddig kíméltem titkát és egy szót sem ejtettem el multjáról, mely őt a többi ember megvetésének tehette volna ki.

– Így feleltem tehát neki: Hát akkor talán jobb lett volna, ha négy esztendőt diktálok magára, akkor nem kellene most itt feküdni a lövészárokban, nem kellene velünk fáznia, koplalnia. És annak se lenne kitéve, hogy, amint maga mondja, agyonlyukasztják.

– Erre az ember felnevetett: Kezét a szívére, hadnagy uram, nem szívesen cserélne-e akkor ön is velem?

– Elképzelhetik az urak, milyen röhögés rengette meg erre a fedezéket.

– Nem, barátom, – mondtam, – ezt az előnyt már csak teljesen magának engedném át.

– No, elhiszem, hadnagy úr, – felelt, – hiszen csak egy kis tréfát engedtem meg magamnak. Ha az ember már koplal, hát legalább hadd röhögjön egy kicsit. Különben azért jöttem ide, mert a hadnagy urat meg akarom kérni, hogy mire besötétedik, hadd mehessek ki a lövészárokból hátra, élelemért.

– Az lehetetlen – feleltem. – Hiszen nem jut keresztül itt mögöttünk.

– Én mégis azt hiszem, hogy lehet. Kérem, hadd próbálom meg.

– Ekkor magamban elgondoltam, hogy végre is nem nagy kár századomnak ezért a díszéért és ráhagytam: Nem bánom.

– Este, úgy tíz óra felé, hallom az embereimet éljenezni. A kiáltozás egyre közelebb hangzik. Kidugom a fejemet földváramból és néhány embert látok közeledni. Az egyik valami nagy terhet cipel a hátán.

– Az a fickó volt. Nagyot nevetett, mikor fedezékem előtt letette a nehéz zsákot:

– Egy kicsit súlyos volt, hadnagy úr, megizzadtam alatta, úgy tapad rajtam a ruha, mintha… uram bocsá!… megfürödtem volna.

– Elhittem neki sok vizsgálgatás nélkül. Az a zsák bizony megvolt vagy két mázsa.

– Siettünk is kipakkolni. Volt benne kenyér, oldalas, kolbász, kávé, tea, cukor, mindenféle konzerv… elég, hogy még egypár napig tarthassuk magunkat.

– Az ellenség tüze pedig pokoli hangversenyt üvöltött és fütyült hozzá.

– Megsebesült? – kérdeztem emberemet.

– Nem, hadnagy uram, a hézagokon jöttem keresztül.

– Erre volt megint kacagás.

– Hát látta azokat a hézagokat?

– Nem láttam, hadnagy uram, de éreztem. És most jó étvágyat kívánok.

– No, az meg volt, neki is láttunk az elemózsiának. Mikor már jóllaktam és már egy jó bögre feketekávén melengettem a kezeimet, az emberem megint felbukkant mellettem és vigyorogva kérdezte:

– Evett a hadnagy úr?

– Ettem.

– Hát akkor hoztam a hadnagy úrnak még valamit.

– Azzal a zsebébe nyúlt és kivett egy ezredparancsot. Az állt benne, hogy másnap délelőtt 10 órakor a század harckészen rohamra indul.

– Szigorúan rászóltam: Mért nem adta át a parancsot rögtön; hiszen az fontosabb.

– Nem, hadnagy úr. Elolvastam. Láttam, hogy ráér. De a hadnagy úrnak meg a pajtásoknak a gyomra, az nem ér rá. Aztán meg, a telt gyomor, jobban bírja ám az ilyen »sturm«-ot, mint az üres.

– No jól van hát, barátom, – szóltam, – magának köszönhetjük, hogy most már koplalnunk nem kell. Hanem holnap reggel, Péter barátom, csakugyan agyonlyukaszthatják.

– Nem hiszem, – nevetett az emberem, – be vagyok gyakorolva a hézagokra. Mesélhetnének erről egyetmást mindazok a hatóságok, amelyekkel eddig dolgom volt. Még a vasrácsokon is, ha csak nem voltak nagyon sűrűek, ráakadtam egy kis hézagocskára és akkor másnap a Péternek már csak hűlt helye volt. Így van a golyókkal is, hadnagy úr. Megvan a tapasztalatom. Ha a hadnagy úrnak is lett volna már dolga vasrácsocskák mögött, ön is tudná a módját.

Az egész asztal kacagott az elbeszélésre és a zászlós, aki megint szükségét érezte valami mondásnak, megint elsőnek emelte poharát:

– Uraim, kedves egészségükre, éljenek a hézagok.

– Nem is olyan rossz, – nevetett a bosnyák százados, – hiszen alapjában véve ennél az asztalnál is ilyen hézagban tartózkodunk. Itt nem érhet bennünket semmi baj. No, de folytasd, hadnagy úr. Az a fickó mesésen érdekel.

A hadnagy cigarettára gyújtott és tovább beszélt:

– Másnap reggel csakugyan rohamra mentünk. Nem értem rá századom büszkesége után nézni, embereim élén kiugrottam a fedezékből és megkezdtük indiánus táncunkat járni. Fel, le, hoch, nieder, mint a dróton rángatott paprikajancsi. Épen megint egy földhányástól fedezve feküdtem és fürkésztem magam előtt a talajt. Még háromszáz méter. Hogyan tesszük meg, talány volt előttem. Különösen itt jobbról egy ellenséges gépfegyver állt, melytől oldaltüzet kaptunk. Még egy méter előre, és kaszálni kezdi a sorainkat.

– Ekkor valaki megkopogtatja a csizmám talpát. Odanézek és felkiáltok: Ember, megbolondult, feküdjön le. Mert térdenállva ott van mögöttem a Péter és azt mondja: Hadnagy úr, kérem szíves engedelmét, hogy elhozhassam azt a géppuskát.

– Nem-et ordítottam, de épen akkor közvetlenül előttünk lecsapott egy gránát és a robbanás forgószele elnyelhette tagadó válaszomat, úgy hogy az emberem nem hallotta.

– Még egypár percig ott feküdtem, jól körülnéztem, de be kellett látnom, hogy alaposabb tüzérségi munka nélkül lehetetlen tovább nyomulni. Kiadtam a parancsot és elkezdtünk lassan visszamászni. Persze, fogcsikorgatva tettem. De kímélni akartam az embereimet.

– Így hátráltam vagy ötven métert, amikor jobbról, a vonalam előtt, fegyverropogást hallok a pokoli zajon keresztül. Odanézek és látom, hogy egy emberem körülbelül százötven méternyire előttünk fekszik és onnan tüzel a gépfegyverre. Előveszem a látcsövemet, hogy megnézzem, ki volt itt annyira okosabb nálamnál, hogy száz métert előrehatolt, ahelyett, hogy ötvenet visszakúszott volna. Hiszen az a fickó valósággal rámpirít. Uraim, felismertem az esetlen alakjáról: a Péter volt, a Szelnár Péter, ahogyan a régi vallatásból ismertem a nevét. Az ördögbe is, hát csakugyan nem fog ezen az emberen a golyó?

– Megállást vezényeltem, majd ismét visszamásztunk az ellenség felé. Felkúsztunk nyolcvan méternyire, mialatt én szakadatlanul a Pétert figyeltem. Egyre közelebb jutottunk hozzá. Ő lassan, egyre tüzelve, a gépfegyverhez közeledett. Ott már régen felfedezték és kétségkívül toporzékoltak miatta. Velünk már nem is törődtek. Egész golyózáporukat őrá irányították. Körülötte csak úgy pattogtak a földszilánkok. Egyszerre, a helyzet komolysága mellett is fel kellett kacagnom. A Péter kissé felemelkedik és megrázza magát, mint a kutya, mikor kijön a vízből. Aztán a kezével a szemét, száját törölgeti. Úgy látszik közvetlenül előtte csapott le egy golyó és telehányta sárral. Már azt hittem, eltalálták, de a következő pillanatban megint archoz rántotta a fegyvert és folytatta párbaját a géppuskával. Lövés lövést követ. De ő olyan gyorsan és olyan ügyesen mászik, hogy képtelenek a gépet utána igazítani.

– Ezáltal most mi is gyorsabban jutottunk előre. Már csak száz méternyire voltunk az ellenség előtt és levegőt csinálhattunk a Péternek, tüzünkkel rögtön elsimítván minden egyes muszkafejet, mely mutatkozott.