# A menekülő Élet ## Part 3 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-menekulo-elet-38476/index.md „Kartács-világban“ élünk, bizony igaz, De Vitéz tudta: ez lessz a világ, S ha nem sokat segít Botond-bárd, Ma is virág és kard is a virág S Bizáncz-kaput vág be egy vitéz csók. „Mindig vitézek nemzete volt nevünk“. De valánk búsak és szerelmesek, Ám lelkünk nem volt Élet-járó, Csupán tán a Halálnál kevesebb, Miként a Vitéz Mihály úr lelke. Kinek bú, bor, nő, gond dúsan adatott S a mi fájásunk volt az, ami fájt, Ébresztésünk ne fájjon néked, Csokonai, hires Vitéz Mihály, Mindnyájunknak atyánknál atyábbja. Te, pátriárkák ős-deli sarja, Te, Ki fogod mindig Lillád derekát, Öleled e kis magyarságot, Te örök, ó s új hunn poétaság, Óh ébredj, valahányszor ébresztünk. KIDALOLATLAN MAGYAR NYARAK Vajjon örökre így maradnak Kidalolatlanul, rejtetten Dalai a hű, bánatozó, Napverte, bús, magyar nyaraknak? Itt a néma kinszenvedésnek Makacs ajka minden beszántás, Elhamvadt könny a szik-föld pora S minden nyár-nap egy halott ének. Ki ért a halott-támasztáshoz, Ki érti a jajos barázdát S ki érti az ős nyári napot, Amikor gúnyosan leáldoz? Én ébresztgetem megbomolva, Fejem nyugtatván ó nótáin, E földet és úgy megölelem, Haként az én volt szivem volna. S úgy áldozom Jézussá nőve Kincseim e szegény nyarakra, Mint Jézus az ő bocsánatát Csókokkal vétkes titkos nőre. De hát örökre így maradnak, Kidalolatlan kegyelemmel Dalai a hű, bánatozó, Napverte, bús, magyar nyaraknak? Járom a mezőt, járva-járom, Ezernyi nyár leigázottját, Ős bánatát esengve lesem, De a nótáit csupán várom. Sír szélén állok: nézzetek meg, Magyar nyarak bennem alusznak S örök, nyári titkot ástok el, Majd, amikor engem temettek. AZ ÚJ KISÉRTET Új kisértet jár, harsog a hír, Ki jött nem éjfélkor, de nappal, Dacosan viselt, vörös és szép, De még az Úristen előtt sem Levehető sisakkal. Jelenéseit én hallgatom, Szóbeszédjét sok henye főnek, De már tudom, hogy kiről van szó: Nagy jöttéről és ittlétéről Az én szent keritőmnek. Hogy szeressék, ezt tán tiltja is, Mert ő nem számit úri szemre, De nagy szeretettel átadja Magát és Kisértet-mivoltát Bármilyen küzdelemre. Sokszor találkoztam vele már, Vitáztam vele, verekedtem, De ha elhagytam talán százszor, Ezerszer tértem vissza hozzá S mindig szerelmesebben. Ez a nagy, nappali Kisértet, Ki szemet lefog, agyat kábit, Ráborul minden tisztes szívre S érezteti: hatalmasabb, több, Mint itt akárki másik. Ki csak percnyi becsülettel él, Éli ezt a silány világot Beismeri búsan, miként én: Kisértetet, kisérendöbbet, Soha, sohase látott. Mindent elvesztünk, én már tudom E tétova, szomorú földön, De mezét ez új Kisértetnek, Vörös mezét vígan és újból, Újból magamra öltöm. Ezt az egyetlen Kisértetet Nem tudom könnyen elhessentni: Magyar vagyok s keserű sorssal, De édes daccal harsogom, hogy Ez: van s nincs itt más semmi. Semmi, mint ez új Kisértetünk, Melytől rengve fél gyönge elme, Félnek obsitosi a Multnak S akit kisér fiatal útján Az aggottak félelme. Hajh, megutáltam az életet, Lelkem csatákban összelőtten, De lelkem és e bús magyar föld Új Kisértetét várva-várja S itt piroslik előttem. Az én Istenem sújtsa le azt, Ki e hitet kétli, gátolná S akit az új Kisértet kisért, Kapja meg a csodát, megváltást, Istenem hozza hozzá. ANYA ÉS LEÁNYA Anyám, az arcod úgy tüzel most S könnyeidet rejtegeted: Vajjon mi van édes apámmal? Megint beteg? Vagy fejét szomorun lehajtva Búsul egy hideg sztrájk-tanyán? Mi lessz velünk és mindíg igy lessz, Édes anyám? „Nem, kis lyányom, nem lessz így mindig De te ne búsulj, de dalolj, Már készül a te boldogságod Tán valahol.“ „Kis lyányom, szörnyü ez az Élet, Csupa örökség s csupa vád. A te jövődért izzad, harcol Édes apád.“ TÖRTÉNELMI LECKE FIUKNAK Hóditották ez országot Derék, lelkes, úri szittyák, Jóttevői szegény népnek: Iskolában így tanítják. De nem így volt ezer évig, Munkás embert ág is húzta, Egy-két ezer úr kötötte Millió jobbágyát guzsba. Magyarország dús ország volt, Van termése, kincse, vadja, De amit a bús nép szerzett, Víg uraság zsebre rakja. Csak a gazdag, csak a zsarnok Élt föl minden földi jókat. Megláncolták, butitották A dolgozó milliókat. Ma már a szivek bátrabbak, Sápadtak a gyermek-orcák, Ha összeszakad Ég és Föld, Mégis más lesz Magyarország. Ez az ország mindnyájunké, Hol bilincset urak vernek: Háborura készüljön föl Minden sápadt munkás-gyermek. Van e földnek áldott Napja, Pirosító levegője, És ha lefogja az űr-had, Munkával elvesszük tőle. Föl, gyermekek, tanulásra, Háborura, egészségre. Ti lesztek majd e rab ország Megváltott és boldog népe. CSABA ÚJ NÉPE A Bakonyoknak Bakonyában Fájdalmas fél-századon át Rontás-álomban, szertevetve Aludtak a jó katonák. Lehelnek kürtje nem búgott föl, Az Égen sem voltak jelek, Király sem küldött véres kardot, Aludt váróan a sereg. Álmuk fölött új vitéz-élet Igért és rajzolt fény-kaput S üzent nekünk Csaba népéről A villámló és nagy Tej-Ut. Álomban se tudtunk egymásról S még álmunk sem adott hitet, Mersze nem volt csatározásra S tábort-ütésre senkinek. De ütött mégis a mi óránk, Kuckójában kiki riadt, S vállalt magyar bajnoki sorsot, Egy őrülten szép hit miatt. Nem jöttünk égi Hadak-Utján, Sorsunk vad ösvény, Föld s a por, De, ím, egy új Csaba-legenda Lelkünkben lázasan dalol. Egy riadó zúgott emitt föl, Amott egy izzó gondolat S kihúzta kardját hüvelyéből Ezer ébredt eszme-lovag. És egymásfelé már csörtettünk, Mint rég eljegyzett cimborák, Festő képét, poéta versét: Fölkináltuk egymás borát. Bekalandoztuk a világot S mosolygott ránk a szabad Ég S esküdöztünk, hogy szent masszával Be lessz töltve a szakadék. Hunnia sivár szakadéka, Ez a mindennél szomorubb: Itt lessz, esküdtünk, vén urfiknak S alj-aggoknak termő toruk. Megtaláltuk az őseinket: Mennyi bús homloku magyar, Kinek azért kellett pusztulni, Mert újat, emberit akar. Megnyiltak lángolón előttünk A Bólyai- s Csere-sirok S hozzánk szegődtek szép sorjában Az árnyas, magyar mártirok. S minden halott, ki élt magyarnak, Javitónak is valaha, A mi seregünk légi szárnyán A magyar Isten lovaga. És mi mind, Csabának új népe, Egymásra-lelten esküszünk, Hogy a Bakonyok Bakonyából Minden rest álom messzetünt. Itt már csak igazságtevés jön, Mert a bűnösök már nagyok: Adjon a Sors belénk oly bosszút, Amilyent Csabának hagyott. SZÉP MAGYAR SORS Nem álldaltak bús bölcsőink körül Sem bölcsek, sem rokkant királyok, Mert nekünk senki sem örül. Magyar életünk kezdtük tétován. Nem láttunk hét kövér esztendőt, De minden esztendőnk sovány. Szorongóknak sohsem adtunk kezet, Becsméreltük a jóltevőket S örültünk, ha ki vétkezett. Valami nagy-nagy Sors, Ok, Cél van itt, Valami nagy-nagy, ős tanulság, Amely kis népeket tanit. Jöttünk, mert hitt a nyugati Vagyon, De erőnk nincs a küzdelemre S nyilaktól vérezünk agyon. S mégis szivesen áldozunk velőt, Mert tragikusabb és szebb sors nincs Isten és emberek előtt. Más fajta nép roboghat tova, De ily szép, álmos, láncolt fajnál Poétább faj nem élt soha. A MAGYAR TANITÓKHOZ Itt volna hát a szent, a várt Szélvész, Tespedt tavat mely fenékig zavar? Alázását ki oly bűnösen tűrte, Lázad hát már az Élet alágyürtje, A tanitó, a legrababb magyar? Gyújtatott lelkek víg mécsesének, Ott, hol Sötét ül várost és falút S hol eped fényért cellák milliója, Magyar sivatag magyar tanitója Rabok között rabként senyvedt, aludt. Bús ébredök! a naphoz az arccal, Pusztul ez ország s az idő repül S kik hivattatok vezérül a népnek, Ne maradjatok gyáva csőcseléknek: Úri gazságok jobbágy őreül. Ha itt a Szélvész, szívet elébe, Ha itt az óra, verjen hangosan; Szélvész verte, szép, nagy szivekre vár itt Egy sötét ország, melynek páriáit Nem mentheti már, csak szélvész-roham. S ha itt van már a szent, a várt Szélvész, Köszöntjük ezt a zárka-nyitót. Lelkünknek fényét ezer éve orzák, Kapja meg végtén szegény Magyarország A szabaditó magyar tanitót. LEVÉL-FÉLE MÓRICZ ZSIGMONDHOZ Rózsafa-vonóként nagy zöngésű húrhoz Súrlódjék ez irás Móricz Zsigmond úrhoz. Szóban hozta vón’ el a beteg, ki küldte, De sok Élet-lázban magát tönkre-hülte. Mégis, mert hát ma még sokan hisznek velem, Adják át Móricznak ezt az én levelem. A könnyes, áldott hang, aki általadja, Éppen úgy áldassék, mint az, aki kapja. Szerelmetes barát, zömök Móricz Zsigmond, Tudod jól, hogy polyva, az ember amit mond. Ezért is jövök most hozzád kényes verssel: Én-fajta versekben az ember nem kertel. Jövök hozzád versben, betegségben, búban, Jól kezdett s elromlott, dicső háborúban, Jövök egy kis, kopott, szép, tavaszi Éggel, Egy kis megszólással, egy kis irigységgel. Boldog Móricz Zsigmond, ki nem korán kezdted, Aszúra fog érni minden szép gerezded, Rajtad már nem ülhet rohadt, magyar átok: Ez okos elkésés: ez a magyarságod. És mégis siettél: meglepődve vitted Súlyát az ujságos, magyaros, szent hitnek, Dölyffel, feleséggel, gyermekkel, várással, Sok, most ébredező, ó kitalálással. És ha hébe-hóba talán másként véled: Erős vagy, mert erős lelkedben az Élet. Temeszteni is tudsz és tudsz támasztani: Sári Biró vallja és bősz Túri Dani, De ezerszer szebben, mert újabbról vallja Győző nagy lelkednek minden kis zsivajja. És ami benned él s el fog jönni hozzánk, Mi néha sápasztja magyar, piros orcád, Ezer kimondatlan magyar bánat, titok, Szépség várja vágyón: Móricz beszélni fog. Hisz én is kimondtam néhány magyar-újat, De mesekirályfik táltosai fújnak, Ördög hordjon el már minden bolond verset: Életet kívánunk, valószínüt, nyerset S amit meg nem adhat rímek ezer hadja Mi új Ludas Matyink többször visszaadja. Öreg-ifjú Zsigám, sok mindent hallhattál, Hallva, nézve, írva sok-sok-sokat adtál. De amig rossz fogunk végleg el nem vásik: Mégis csak a legszebb, a legjobb: a másik. Gondolom, te voltál ez a „másik“ nálunk, Egy kicsit életünk, egy kicsit halálunk, Egy kicsit undorunk, egy kicsit örömünk, Szóval: az Életet, mely tőlünk messze tünt, Édes Móricz Zsigánk, te hoztad volt vissza, Kedves magyar részeg, kedves bornemissza. Rád furcsa emberek furcsán figyelnek: Ma te vagy a tévő és jótékony gyermek, Nyugat csapatjának keleti zászlója, Mi nagy csatázásunk nagy igazolója. Néha kényeskedő, de magyar hatalmú, Nyugatba tört magyar s duzzadt bizodalmú, Papnak indúlt lélek, de szabad, pacsirtás, Szentírásos ember, kinek szent az írás. Ma te vagy a magyar s rendkívüli követ, Ma benned sarjadnak az ős magyar tövek. Ha tán bolondítnál s igazi se volnál, Mert szépen hazudtál, engem igazolnál. Téli Budapestnek kevés, vidám fája Móricz Zsigmond úrnak csodatettét várja S ha várja, várhatott s ha várta, megkapja: Móricz a váratlan Tavaszoknak apja. De engem szeressen: így üzenek neki S jó, hogyha az embert ilyen is szereti, Aki nem hatalmas s több a hatalmasnál S ha ki-kinek árt is, milliomszor használ. Adassék e levél Móricz Zsigmond úrnak, Kit most érdemelten, szépen koszoruznak. Koszorut nem viszek, írás megy helyette, De ott leszek mégis, míg élek, mellette. Készül, mert készítik az én szemfedelem, De Móricz Zsigmond is megmarad én velem. Magyar sors-kockákon ez ígyen döntődött, Mind összekerülünk közös mártír-hősök S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni, Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni. MAGYAR-BÁNÓ MAGYAR AGGYAL Ha a magyar kuruc vóna S többször ütne, mintsem szólna, Bizonyhogy kerekednének Felhős harag, felhős ének. De a magyar adjonisten Nem annak ad, kinek nincsen, De annak, ki okos dőre S mit se állit fejtetőre. Nézem szégyennel, bánattal, Magyar-bánó magyar aggyal És ha százszor tulnyergeltem, Eresztem százszor a nyergem. Így van ez jól s mint lehetne Valakinek százszorszebbje: Egy ocsudott, mivelt szittya, Ki redves fajtáját szidja? Ha a magyar kuruc vóna, S többször ütne, mintsem szólna, Bizonyhogy kerekednének Felhős harag, felhős ének. LOVATLAN SZENT GYÖRGY Akit gurit, akit görget, Mint egy lovatlan Szent Györgyet Errűl s néha túl a Lajtán, Nem én vagyok, de: a fajtám. Talán Isten, talán Ördög, Olykor-olykor föl-fölhörgök S mindig búsan megbékélek: Így szabta a magyar élet. Gyönyörű, ős hittel, sokkal, Szenvedéssel, botlásokkal Fajtám indít, mindig ő kel Szépséggel, kínnal, erővel. Amit tudok, érte tudtam, Ha elbukok, nem én buktam: Bennem egy ősi gőg lázadt S csak az enyém a gyalázat. Szent, bús utam meg nem látták A pimaszok és a gyávák, Immel-ámmal tettek-vettek S ha megingtam, elengedtek. Ma már: minden gonosz álom S már csak magamat sajnálom És hogy én ellenem védték Fajtám választott kevélyét. Mi várhat egy ilyen hadra: Ebekre és harmincadra, Nagy gyalázatra kerülnek, Ordítnak és keserülnek. Én meg, a dolgom elvégzett, Megrugdalt és levitézlett, Megdöglök gyászos kacajjal Magyar fajjal, bajjal, jajjal. SZOMORU ÓDÁK VALAKIHEZ ÉN, SZEGÉNY MAGAM Szeretlek halálos szerelemmel, Te hű, te jó, te boldogtalan, Te elhagyott, te szép, béna ember, Te: Én, szegény Magam. Senkid sincs e bús, pucér világon. Sorvasztó, álmatlan éjjelek Holdfényénél fölujjongva látom: Csak én szerettelek. Te: Én, aki királynőket vártál S bölcs királyok hódolásait, Nézd, szivekben hogyan be nem váltál: Csak én vagyok ma itt. Szeretlek, mert a keserűségnek Ártatlan és áldott fia vagy, Mert minden egynek, búsnak és szépnek Tömjénezni szabad. Téged elhagyott már minden, minden, Durván, meg-nem-értőn és gazul. Níncs szépség, melynek hivője nincsen: Most én vagyok az úr. Az egész világ helyett imádlak, Te hű, te jó, te boldogtalan, Te szép, kit a buták meg nem láttak: Te: Én, szegény Magam. AZ ÖRÖK GYERMEKSÉG Édes átok: Utolsó napig és hajszálig Gyermek-szemmel Nézni a világot. Újra-újra Megborzaszt az emberi roszság, Szepegéssel Borzalomba fúlva. Kérded, kérded: Mért nem vagyunk mind tiszták és jók? S jön a válasz S a választ nem érted. Jön a válasz S úgy hallgatod, mint riadt gyermek S reszketsz, mint fa, Félig-zöld és száraz. S szólsz: bús kincsem, Te, szakadatlan, vén gyermekség, Úgy imádlak: Egyebem úgy sincsen. FÉLREVERT HARANGOS NAPOK Undok, füstös tűz-cafatokban Hullott reád a nyomoruság S az iszonyat, ez a vad husáng Veri búsan lelked tetőjét S félek, hogy eloltja a fájást, Óh, fájás, fájj tovább ez jobban. Neked a tűzvész már az élet. A félrevert harangos napok, Kinek, tébolyok és haragok, Végső szándék, hamvadás-hajnal S jaj neked, ha elfogy a fájás, Lobogj, égj, fájj, mert máskép véged. MESE SZÉP CSINY-ORSZÁGBÓL Szép Csiny-országban sok volt a róka, Sok volt a jegyző és sok a pap, Sok volt a csalás és szerelem S bolond, aki a fűbe harap S szép Csiny-országban csak a kék róka, Agglegény csak a kék róka maradt. Titkos Messzéből jött Csiny-országba Mostohák közzé, ő, idegen, Kék volt és kék volt a szeme is S elnézett a fürge hímeken. Szép láthatatlant nézett és látott S forrott vére az őszi hidegen. Egyszer egy őszi nagy csinytevéskor Barna, kormos lett két friss kék szeme, Látta fajtája asszonyait S tudta, hogy fogytán a melege, Hörgött a Messze vén, kék rókája. Jaj, jaj, jaj, a Közel be kellene. FAJTÁDDAL EGYÜTT ÁTKOZLAK Hahogy haragszol, nem az anyádért, Nem hét gulyára szóló tanyádért, Hanem haragszol romlott hazádért, Grófok és papok uraságáért. Nem gyermekidért fájtak a dolgok, Nem tenmagadért nem voltál boldog, Hanem megnyiltak gyászos mennyboltok, Hanem haragra sok másért volt ok. Jaj, hogy nem lehetsz te most az élen, Bátran, durcásan, hősen, kevélyen, Minden magyarnak bús szívén, mélyen, S rólad az ellen aggva beszéljen. Be kár teérted s be kár miattunk. Amit gyüjtöttünk, őriztünk, adtunk, Amit nagy-gyáván másokra hagytunk, Most az lett a mi vádoló fattyunk. Ha te még hinnél, ha te még szólnál, Piros neveknél pirosabb volnál, Pirosabb lennél a piros bornál S véresebb lennél véres bibornál. Hogyha lehetne, be ütnél széjjel, Be hajnalodnék a magyar éjjel, Rímmel és karddal, szóval, fekéllyel Égetnél, dúlnál mindent víg kéjjel. Te volnál akkor életnek sója, Úri bűnöknek nagy bosszulója, Magyar deákok nagy pártolója, Mindeneknek hős ostorozója. Jaj, hogy haragszol s hiába minden, Vér fogyatkozik szítt ereidben, Magyar dühödre elég düh nincsen: Fajtáddal együtt verjen az Isten. TEVELED AZ ISTEN Az Istenhez gyönge szódat emeled: Teveled lessz akkor az Isten. Elvesztetted szegény, kóbor magadat: Ha szabad: segítsen az Isten. Perc-barátok kedve már elköltözött: Búk között itt lessz tán az Isten. E szép élet nem sok örömet hozott: Gondozott azomban az Isten. Az Istenhez gyönge szódat emeled: Teveled lessz akkor az Isten. SZÉP VOLTÁL VOLNA Szép voltál volna, lyányoknak való S Istentől is víg ölekre eresztett S be furcsa vagy Ma, amikor vén fagy-szemed mereszted Csókok után, be furcsa vagy. Tépted, tiportad rózsás napjaid S rózsás napjaid téptél és tiporták, Életeden Átbitangoltak némber-csordák, Ifjú, forró életeden. Nem tudták s te nem tudtad, hogy ki vagy S hogy szépséged vár szemeden kitörvén S hogy szép lehess: Ezt kivánja bús daccal ősi törvény S minden dacol, hogy szép lehess. Elmulasztottak finom, lágy kezek S te is magadat, óh elmulasztottad S a szépülést Hagytad a boldog, csúnya ravaszoknak, A jussodat, a szépülést. Amennyi csók volt akkor érdemes, Valamennyi mind te szépséged várta, Ölt szinedért Hullott le akkor száz csillogó párta, Holt szépségért, ölt szinedért. Szép voltál volna: hervadt; csúf fejed Konyitsd le most már ki nem sírott könnyel S a lyányokat, Adós maradván nekik száz örömmel, Áldd és átkozd a lyányokat. VÉN, BOLOND ÚR Egyszer-kétszer Meghaltál már vén, bolond úr. S ellenséggel Vívtál néhány hős csatát. Egyszer s másszor Azt hitted, hogy a tetőn vagy, Nagy dúláskor Azt hitted, hogy győzelem. Most már ökrök Jöttek lovaid helyébe S én öröklök Egy szép halál-fogatot. RÁZD MEG SZIVEDET Jaj, most hallgatsz el, te, világgal megtelt Mennynek megduzzadt terhes ember-mása. Sötéten szállongsz, vészharangod alszik S önmagadnak vagy bús döbbenete. Olyan gazdag vagy, hogy nyelved megnémult, Jaj, félsz szakadni szegény, érett felhő. Kongass elébed, vállald már a sorsod, Rázd meg a szíved, te: fájdalmas Én. Ha most húznád meg harangját szivednek, Halál-angyalok szárnya búgna kórust Az Élet részeg, égverő dalához S megtátongna az ördögmély-titok. Tarajos felhők alatt fojtott szívvel, Gubbadt sziveddel, e véres haranggal, Tántorodottan önterhességedtől, Özönt késleltetsz, vén harangozó. Sötét a felhő: Istennek felhője, Bús a harangod: Istennek harangja, Ontsd a felhődet, kongasd a harangod, Éld el a sorsod, éld el a szived. Égzengéssel vak éjszaka boruljon Fényes délórán s zuhogjon özönviz S megkönnyűlt végzet szörnyű zsivajában Sikoltson végsőt a bomlott harang. ÓH, ÉLETEK ÉLETE Óh, életem Be nagyon és igaztalanul szeretlek, Én életem, óh, életem, Te vagy a legszebb, Életek élete. Meghalhatok, Ma inkább, mint holnap, De akik utánam loholnak, A napok, Fényeskedjenek fényeikben. Fényeskedjenek a napok, Az emlékek és csodák Tovább és tovább: Beszéljenek az ostobák Sokáig rólam. Óh, életem, Be nagyon és ragaszkodva szeretlek, Én életem, óh, életem. Sokat láttam, sirtam, De a legszebb Te vagy: életek élete, A legidegenebb és a legszebb. Tartalom A szűz Pilátus OLDAL Köszönet az életért 7 Dalok a labdatérről 8 Felelet az Életnek 10 A szűz Pilátus 12 A megabroncsozott lélek 14 A vár-úr szeméremöve 15 A megőszült tenger 17 Télbe-hulló ember vágya 19 A távoli szekerek 20 Nyárdélutáni hold Rómában 22 A Sátán kevélye 24 Az elzárt király-lyány 26 A békés eltávozás 27 Az Óperenciás tengeren 29 Asszony és temető Szivedet Isten segitse 33 A fiam bölcsőjénél 34 Az Ősz szerelmei 35 Eldönti a Sors 38 Asszony és temető 39 A vén csavargó 40 A város leánya 42 A legszebb este 44 Áldásadás a vonaton 46 Tünnek a lyányok 48 Istenhez hanyatló árnyék Dühödt, halálos harcban 51 Bosszus, halk virágének 53 A Patyolat üzenete 56 Kis karácsonyi ének 58 A menekülő Élet 59 A nagyranőtt Krisztusok 63 A rémület imája 66 Az Eddig ámene 68 Köszönöm, köszönöm, köszönöm 69 Istenhez hanyatló árnyék 70 A tavasznak alkonyata 72 Harc és Halál Ezüst patkós paripáinkon 77 Az örökké elváltak 78 Az Istennek viselőse 80 Válogatás a temetőben 81 Harc és Halál 83 Egy utolsó égiháboru 84 Elszállnak a lepkék 85 Fogoly a vártoronyban 86 Drága halott nézésekkel 87 Az eljátszott öregség 88 Üzenet Költőcske Mihálynak 89 Türelmetlen, jó barátaimhoz 90 Seregesen senkik jönnek 91 A lelkem Kánaán-magvai 93 Zendülés váram alján 94 Szép magyar Sors A tavalyi cselédekhez 97 Új magyar bukolika 99 A Tűz márciusa 101 Vitéz Mihály ébresztése 103 Kidalolatlan magyar nyarak 106 Az új kisértet 108 Anya és leánya 111 Történelmi lecke fiuknak 112 Csaba új népe 114 Szép magyar sors 117 A magyar tanitókhoz 118 Levél-féle Móricz Zsigmondhoz 119 Magyar-bánó magyar aggyal 122 Lovatlan szent György 123 Szomoru ódák valakihez Én, szegény Magam 127 Az örök gyermekség 128 Félrevert harangos napok 129 Mese szép Csiny-országból 130 Fajtáddal együtt átkozlak 131 Teveled az Isten 133 Szép voltál volna 134 Vén, bolond úr 136 Rázd meg szivedet 137 Óh, életek élete 138 [Transcriber’s Note: Alternative spellings have been retained as they appear in the original. List of corrected typographical errors: Page 55, "Viditnod kell ily ri ka plántát" changed to "Viditnod kell ily ritka plántát" Page 58, "En is mennék, mennék," changed to "Én is mennék, mennék," Page 83, "Elni, élni élet-tagadással," changed to "Élni, élni élet-tagadással," Page 120, "Rád furcsa emberek urcsáan figyelnek:" changed to "Rád furcsa emberek furcsán figyelnek:"]