# A menekülő Élet ## Part 1 Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-menekulo-elet-38476/index.md Produced by Albert László (This file was produced from images generously made available by The Internet Archive/Canadian Libraries) A NYUGAT NYOMDÁJA BUDAPEST. ADY ENDRE A MENEKÜLŐ ÉLET NYUGAT IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG 1912 A SZŰZ PILÁTUS KÖSZÖNET AZ ÉLETÉRT Van-e szebb élet, mint a másik, S nem mindegy-e akárhogyan Verjük magunk az elmulásig? Úgy siratom azt, amit sírtam, Olyan nagy vétek a sirás: Esti vezeklés hajnal-pirban. Aki él, az mind, mind örüljön, Mert az élet mindenkinek Kivételes szent örömül jön. Én vétkeztem, százszor vétkeztem, De már jön a megjobbulás, Már az örömet látni kezdem. Már megragyog fénnyel az élet, Mindennemü és mindenkié: Milyen nagy, áldott fényességek. Akárki helyén éltem volna, Életem éltem egyaránt, Ujjongva avagy panaszolva. És akármi is fog már jönni, Mielőtt végleg elmegyek, Meg fogom ezt szépen köszönni. DALOK A LABDATÉRRŐL I. Valamikor labdatéren Hét fiuk ha összekaptunk sorshuzáson, Ki az az egy nem osztozó Labdaverő boldogságon, Ki az az egy, ki ne játsszon, Engem dobott ki a sors, Mindig engem, mindig engem. Kövér könnyel, sovár vággyal Víg hat körűl leskelődtem, ténferegtem. Most is, most is víg hat körül, Kik nem hatan: százan, ezren Lapdát vernek víg-feledten Csak ugy kussoltat a sors Mindig engem, mindig engem. II. Ni, most a labdatéren Milyen gyorsak a fiuk És még szebben kacagnak, Miként a régi hatok. Milyen, milyen szent volna Utódomat meglelni, A kitudott, kis senkit, Fölösleges nem-játszót És szólni hozzá vigan: „Fiacskám, meglátod majd, Lessz egy nagy labdajáték S ott te leszel a vezér, Repülsz, miként a labda S rikoltsz, mint egy víg rigó, S ha majd nagyon elfáradsz, Keresed a hatokat, Keresed s nem találod; Igy van ez jól, fiacskám. Régi hét fiuk közűl Ime, engem tartott meg A fő-fő Labdaverő S a többit szépen, ifjan Kiverte a játékból.“ Igy szólnék utódomhoz. De bár bejártam százszor A régi labdateret, Nem lelem, nem találom. Talán más most a világ, Nincs játékból kitudott Csenevész, sárga fiu. Pedig, nagy Labdaverő, Én titkos, nagy Jehovám, Úgy szeretném az ilyet Mindet összegyüjteni S egy vígságos játékban Egy utolsót játszani. FELELET AZ ÉLETNEK Már új utálatok se jönnek, Nagy csapások meg nem csufolnak, Kopott, silány, hivatlan vendég Penészes portámon: a Holnap S roskadott vállamon: az Élet. Csodálkozom, mikor beszélek, Vagy mást merek unt szóra hozni És hogy még tudok csodálkozni. Néha, ütötten, mintha várnék S táncol előttem halvány-halkan Futós időkből néhány táncos, Zárt szemű és hűlt lábu árnyék, Ezekkel is már leszámoltam, Csak voltak ők és én is voltam Táncok korában, hős időben. Csak olykor-olykor ébredeznek Egy-egy versfaló messzi nőben, Kiktől bókokat hoz a posta, Kik unalomból kalandozva Verik meg a vén kapus várat. Egy szemrehányás, késett zokszó, Elhalt hangu baráti kérdés Jön-jön még s több váltó-lejárat. És siratás, keserü száj-íz, És a „mi lessz?“-re vállat vonva És nézvén látni nem akarni, Kergűlt a szív és az agy lomha. Böngészem a hirlapok sorját, Semmit se bánok, őrzök, értek. Ürülnek a boros edények Íz, szomjuság és mámor nélkül, Se nem dühödik, se nem békül Közömbös, borult, szegény lelkem. Küldött az Élet: megfogadtam, Parancsokat rótt: teljesítvék, Kérdezett és ime: feleltem. A SZŰZ PILÁTUS Jaj, felejtek és görbe szájjal Fanyargok én, aki a szitkot Fohásszá avattam s a titkok Bősz száju harsonája valék. Leveleimet elégettem, Multamat a Multba kavartam, Akaratom mind elakartam S unom a rest, döcögő Jövőt. Unom már az emlékezést is S a bánást bűneim fölötte, Sok fogadkozásom: „örökre“, Sok, pazarolt, régi csókomat. Kit látok, másnak-váltnak látok S énemben bámulom a régit, Mint egy öreg mesét: „beszélik“: Óperencián is túl talán. Minden úgy csittul, mulik, szürkül, Mint amit rőt mező védelmez: Ma már a Halál sem félelmes S szégyenlem, ha föl-fölijjedek. Tán-holnapi végem mosolygom S én, a szegény, megcsalt borissza, Mint egy Isten úgy nézek vissza, Által, eldobott életemen. Ami mámor volt, nem sajnálom, Ami józanság, az se késett, Se barátot, se feleséget Utamra nem ráncigáltam én. Mosom kezeim, szűz Pilátus, Felejtek, jaj és megbocsátok, Csók, pénz, hit, bűn, nem várok rátok, De nem várok már magamra sem. A MEGABRONCSOZOTT LÉLEK Bizony, ha élek, Talán én is lantot cserélek, Hiszen még máma Abroncsozza lelkem a fáma. És hogyha holnap tetszenék, Jönnének más húrú zenék, Új hírek és új aggodalmak. De befűtött az Úr a dalnak, Ha ilyen könnyen lebben el A hit, a máj és a tüdő S mint költők hívják: a kebel. Bizony, ha élnék, Életemet halálnak vélnék, Mert élnék ócskán Túl minden ringy-rongy földi jócskán. És hogyha holnap tetszenék, Van élet és halál elég. Van összvére e szép kettőnek Szülő-ágynak és temetőnek. A bölcs ember sírva mulat, De végül minden egyszerü: Egy úri, hősi mozdulat. Bizony, ha holnap Hír-abroncsaim szétbomolnak, Szabad-szebben Lélek nem hullt szét lelkesebben. A VÁR-ÚR SZEMÉREMÖVE Fájdalmas betegség, Örökös, barna cikkázása A Halál-villámoknak, Ki szereted a jaj-muzsikát, Az átkozódó Jóbokat, A sebes Lázárokat, Fájdalmas, hosszú betegség, Te vagy az Élet, Mert te vagy az Élet Hű várnagya, ki jól vigyáz A portyázó vár-úr Kikapós, léha asszonyára. Hajh, fájás nélkül Az volna az Élet, Ami a fáradt kurtizánnak A legszebb ifjú Szerelmi, szent dühe: Semmi. És én jajgatva is, Egeket káromolva néha, Mardosva, tépve, Sujtva a Halál-villámoktól, Érzem benned az Életet, Érzem, hogy te vagy az Érzés, Akit azért kaptam, Hogy az Életet soha-soha Érezni el ne üttessem, Míg élek. Óh Élet hű várnagya, Fájdalmas betegség, Köszönöm, hogy rámlakatoltad Élet-uramnak Szemérem-övét. A MEGŐSZÜLT TENGER („Fölforralja a mély vizet, mint a fazekat és a tengert olyanná teszi, mint a képírók mocsára. Maga után hágy világos ösvényt úgyannyira, hogy aki látná, azt vélné, hogy a tenger megőszült.“ Jób könyve 41.) Megőszült tenger, ez volt a vak remény: Úgy hagyni vénen a tengert, Hogy jajgasson, Hol erős karral habjába csaptam én. Hogy megőszülten tépje ezüst haját, Hogy szánják a megőszült tengert, E megőszült, Halálraijjedt, óriás banyát. S ha jön elétek az aggok serege S kérdi, mi lelte a tengert: Mondjátok meg, Hogy itt úszott az Isten szörnyetege. S mégis képírók képén mocsár, romok S mégis nézzétek a tengert: Kissé ősz lett, De, hajh, semmi, de semmi sem változott. Úgy csapott belé, mint az Isten nyila Valaki s nézzétek a tengert: Képíró-mű S rajta néhány úri hal-familia. Óh, én bibliám, mégis maradj titok S ha nézik a megőszült tengert, Mondd, hogy egyszer, Egyszer tán mégis valami jönni fog. Egyszer talán majd nyilik az Úr ege, Egyszer tán átszeli a tengert Villám-csíkban Az Isten sujtott s kedvelt szörnyetege. TÉLBE-HULLÓ EMBER VÁGYA Napjaim: koldus, Télbe-hulló, Csöndes, elszánt betegek, De vidáman zúgnak körültök Tavaszi csergetegek S futó hó alól zöld kacsint. Meggondolom, hiszen a láz: láz S én mégis csak roncs vagyok S kezdődő Télben várt Tavasszal Mindhiában baktatok S aligha érek már Tavaszt. De csergő, friss álmaim vannak S tépik Tél-est biborát S rohannak utánam kölykökként A nyilandó ibolyák: Hát hogyha együtt érkezünk? A TÁVOLI SZEKEREK A Hold egy óra mulva jön föl S a nagy országút verett, Városba vivő, köves útján Jönnek A távoli szekerek. Följött a Hold, muzsikák szólnak És őszi harmat pereg S nyikorogva, fehér Hold-fényben Jönnek A távoli szekerek. Ki álmában a Holdnak fordul, Nyugtalanul szendereg, Mikor távolról iparkodva Jönnek A távoli szekerek. Városba tartnak adni, venni, Rossz kerekük nyekereg, Nyikorogva és nyekeregve Jönnek A távoli szekerek. A Hold elfordul, hajnal lessz már S a hajnalban egy sereg Villamos lámpa alszik el, ha Jönnek A távoli szekerek. A városban ébrednek kinnal Szegény, törött emberek S várják azokat, akik jönnek Jönnek A távoli szekerek. Leesik a Hold elfáradva S a Nap, mint bibor, kerek, Kacagó csoda hág az égre: Jönnek A távoli szekerek. NYÁRDÉLUTÁNI HOLD RÓMÁBAN Sandítva száll Rómára Fecske-raj-követséggel, Vigyorog vígan széjjel Nyárdélutáni Hold. Nagy kékség és pirosság Most újból-újból hozzák Régből azt, ami volt. Szent mezők pára-fátylat, Hegyek álom-szint váltnak, Diadalok s romok, Nap s Hold közé beszőve, Hanyattan az Időbe Róma sürög-forog. Óh, gyönyörű örökség, Változó, ős, szent község, Urbs, te feledtető, Az én-élet poklából Lelkem-testem kilábol, Te, szent védő tető. Im, magam idehoztam, Védj és borits be mostan, Te szép, te bölcs, örök. Örökkön éltem, élek, Csupán hüvelyt cserélek, Mint Ulisszes-görög. Áldom a nyüzsgő Rómát, Mindennek átfogóját, Pulyásan is nagyot. Ma, hogyha úgy akarnám, Alkonyi álom karján Akár Remus vagyok. Nézem a mai nőket, A volt és lesz időket: Be régen élek itt, S be minden élet mindegy S a Hold már ismer minket, Vigyorog s nem hevít: Sandítva száll Rómára. A SÁTÁN KEVÉLYE Életét végig gőgben élje A Sátánnak fölkent kevélye. Fakóan szirma ne omoljon: Piros virág volt: pirosoljon. Panaszra is görbülhet szája, De rugja meg azt, aki szánja. Komédiázzék, hogy ő elvet Egy-egy megtagadott szerelmet. S ha térdelve mondja imáját, Pattanjon föl, mások ha látják. Ha hisz és vár, remél és retten, Kiáltsa azt, hogy ő hitetlen. Ha szivébe kétségek szúrnak, Zengedezzen hitet az Úrnak. Sohse legyen asszony bolondja S ha él-hal érte, meg ne mondja. Ha futó csókra űzi ösztön, Százszor ájuljon, esküdözzön. Inség, betegség hogyha dúlna, Járjon-keljen, mintha vidulna. S Halál ha cirógatja csontját, Farsangolón járja bolondját. Ellenségeit udvarolja, Mintha aggodalma se volna. Krisztus tréfából se vezesse, Akik szeretik, ne szeresse. S ha az Élet már összemarta: Jött a Halál, mert ő akarta. (Sátán kevélye, szerencsétlen, Jaj, nem így éltem, nem így éltem.) AZ ELZÁRT KIRÁLY-LYÁNY Mosolyom, e pajzán király-lyányt, Vén, bús kapukkal ime elcsukom, Arany-haját, nagy gyermek-szemét Utálom, irigylem és unom. Haját tépje, szemét kisírja, Hadd öregedjék együtt meg velem, Szokjék sötéthöz s maradjon el Tőle is a kandi szerelem. Emlékezzék, mikor csókoknak Volt balzsamos, ezer, napos napuk S csók-csengőre nyiltak szívesen S ifjasan a zárt tömlöc-kapuk. Fonnyadjon el gőgös pártája, Mely a csók-díj selyménél szennyesebb, S gyógyítsa meg vágyát az Idő, E bizsergő, enyhe, drága seb. S majd hogyha a kapuk kinyilnak, Felejtette légyen azt, ami volt: Megölelem a fonnyadt, ősz lyányt, Az aggszüzült, tört halál-sikolyt. A BÉKÉS ELTÁVOZÁS Száritson ki szemükből a Nap, Kik egyszer is megnéztek. Ne hagyjon az én suta arcom Senkinek se szánó emléket. Sors-intézőm a Semmi legyen, Szem és fültömő Semmi, Adassék meg nekem vád nélkül S észrevevő vágy nélkül menni. Hangomat a Semmi igya föl, Mint az álmokat issza S az én gyönge, panaszos hangom Ne jajgasson senkinek vissza. Távozzak el én mindenkitől Megsemmisülve, szökve, Szemekből, fülekből távozzak Emlékek nélkül és örökre. Egy suhanás se árulja el, Mit lelkem úgyis titkolt: Valaki elment élet nélkül, Valaki elment, aki itt volt. Felejtsem el én is magamat, Nagyboldogan felejtsem, Önmagamból és a világból Szédülve, zuhantva leejtsem. Akkor se legyek majd senkié, De ne is legyek árva, Nézzek szép, hideg mosolygással Az én hívó, örök arámra. Nem voltam másé, se magamé, Arám: a hideg Semmi, Nincs jogom, hogy emléket hagyjak És, jaj, nincs jogom emlékezni. Feledt kérdésként, választalan Bukjam csöndbe omoltan: Ha nem voltam, ne vágyjak lenni S maradjak titok, hogyha voltam. AZ ÓPERENCIÁS TENGEREN Pucér mellemet vágyom betakarni Felhőkkel mint az őszi, csöndes Ég, Ne táncoljon tovább az Élet rajta: Most már hadd jöjjenek a mesék. Száz méter lenne borotvált szakálam, Öreg az ajkam, fogam is hibás: Olyan kicsi tenger lett a szivemből S olyan nagy az Óperenciás. Hát megpróbálom magam befelhőzni, Szólni magamról unott a dolog, Gyűl és dohog őszi mese és felhő, Burkolt mellemre rágomolyog. Volt egyszer, sokszor, volt talán ezerszer, Hét mértföldes csizmáju hős, derék Királyfi, ki szabad mellel elindult És, himm-hámm, elnyelték a mesék. ASSZONY ÉS TEMETŐ SZIVEDET ISTEN SEGITSE Szivedet Isten belátáshoz Százszor segítse: Egy kurta évig élek tán még, Tán még eddig se. Mit kezdenék sok-sok más nővel? Hajrázva, újra Csinálnám a régi játékot Vágyva, borulva. De ha szám-íze régi volna S egy alkonyatkor Érezném ízét a te szádnak, Mi lenne akkor? Jaj, hogyha téged más pótolna Egyetlen egyszer, Te, de meg én is, be megjárnók Ily szerelemmel, Nekem, tudom, bármely nagy csók is Semmit se adna. De neked, szegény, szegény asszony, Jaj, mi maradna? A FIAM BÖLCSŐJÉNÉL Hüs lugasban vén, nyári napon, Aludj, mikor az apád altat, Kicsi fiam: Felleg-bölcsőd sírva ringatom. Álom-testecskédet legyezem, Csókokra emlékszem, melyekből, Kicsi fiam, Nem hívott elő a szerelem. Hogy ködből vagy és sohse valál, Sohse fájt így szegény apádnak, Kicsi fiam, Közel lehet hozzá a Halál. Édes magzat-vágyak teltenek, Csak téged kiván már a csókom, Kicsi fiam, Aludj, aludj, vén apád beteg. Vén nyár, vén sors, magtalan apa: Akartad-e valaha látni, Kicsi fiam, Kóbor, bús apádat valaha? Halál leseng e nyári napon, Mintha én feküdnék bölcsődben, Kicsi fiam, S álom-arcocskád cirógatom. AZ ŐSZ SZERELMEI AZ ŐSZ PRÉDIKÁTORA: Nincs szebb az Ősz kiszimatánál, Őszi éneknél nincs szebb ének, Altató nótája a vérnek, S az Istennek nincs jobb dalosa, Mint az ifju és őszi féreg, Mely szól: „hihu, megyünk, megyünk.“ Már öltözik valahol a tél S fagyos, roppant lábával topog, Még Ősz sincs s az ifju dalnokok, Estenden ha mélázik a szél, Zengik az Ősz szent, nagy himnuszát. ŐSZI FÉRGEK KARA: Hihu, hihu, jaj már a Nyárnak, Hihu, megyünk, megyünk, Ezer ásók sirokat ásnak, De víg az énekünk. Hihu, hihu, Az Élet oly hiú S oly szép, mint őszi alkony S oly szép, hogy elmegyünk S oly szép az Élet-balkon Virágos párkányán át Bizton bukni a mélybe. Hihu, hihu, megyünk Danolva és nem félve, A mi szent muzsikánkra Ép lábu lessz a sánta, Nyár-életű az Ősz, Jámbor a nyári bősz, Minden kitárt, higgadt lessz És minden rendszeres Oltsd el a nagy lángokat: Szeress, szeress, szeress, Utólszor és kitártan, Nagy, ölelő könny-árban, Hihu, megyünk, megyünk. AZ ŐSZ CSÓKJA: Jöjjetek, kik a karolásnak Fáradtjai vagytok, ám váltig Csókolni tudnátok a halálig, Kiknek a fogaik elvástak S ajkakat marni szeretnétek, Jöjjön minden szerelmi inség, Csalódás, bánat, éhség, vétek, Aki csak vágyakban maradt S én csókotokba csókolom majd, Az őszi Napot, magamat. S csodálatos, nagy csókolódzás Lessz az édes, őszi estéken, Mely nem fáraszt úgy, mint a nyári De telt lessz, mint tavaszkor, régen S fiatal csókok tébolyával Lép majd szívetekre a Tél, Miként a Tavasz ibolyával: Még csókol ajkatok s nem él. ŐSZI FÉRGEK KARA: Hihu, hihu, jaj már a Nyárnak, Hihu, megyünk, megyünk, Oltsátok el a nagy lángokat, Szeressetek még egy utolsót, Még szól a mi víg énekünk: Hihu, hihu, Az Élet oly hiu, Megyünk, megyünk, megyünk. ELDÖNTI A SORS Rossz vagy, vagy jó vagy? Nem születtem én kitalálónak S nem is születtem rossznak vagy jónak, De kedves, gyűlölt Hiábavalónak. Akarsz maradni? Én, jaj-jaj, hisz alig tudok adni, Igérni tudok és megfogadni, De beváltani? Inkább elszaladni. Téged szeretlek, Hogy Te szeretsz, nem is olyan fontos: Két ember s mind a kettő bolondos. Mi lessz velünk, majd eldönti talán A Sors, e bölcs, gondos. ASSZONY ÉS TEMETŐ Valamit szeretnék: Dalolni víg dalát a nőnek És víg dalát a temetőnek Eldalolni. Magam akarnám Jó útravalókkal ellátni S az életbe belekiáltni A vígságot. A temetőnek Tán jussa lessz mihamar hozzám S a nőről vígan gondolkozván: Olyan mindegy. Édes anyámnak Azt üzenem, szép volt az élet S érdemes volt harcolni véled, Asszony-szerelmem. Derék, szép élet: Rossz némberé és jó anyáé, Ők igazak és ők a máé Mindörökkön. Hát hadd daloljak Harsányat és szépet a nőnek S testvérének: a temetőnek; Megérdemlik. A VÉN CSAVARGÓ 1. Farkasordító, gonosz télben Életem, ez a vén csavargó, Vergődik, fut gyilkos veszélyben Hajhó, nem éri hangom el. Rongyoltan és térdig a hóban Hol erre, hol amarra tart, Megáll, kis ereje fogyóban. Hajhó, egy útszéli keresztnek Támaszkodik a vén csavargó: Nem az ő útja, útatvesztett S ez a kereszt tán sírkereszt. S nincs más jel a vad hómezőben. Estelegve és ködbeszőtten Forgószél-lován össze-vissza Száguld a fehér Fagy-Halál Dermesztve, fütyülve, vakítva. Vén csavargó, itt nincs tovább S az a fa-Krisztus se segít meg, Hajhó: az élet nem adódott A bús galileabeliknek. 2. Hát lefekszünk és álmodunk, Mint az elfeledett rege S édes álmokban vesz meg minket Az Isten hidege. Hajhó, hát lefekszünk és álmodunk. 3. Pompás és kicsiny palotában Párfümös, párás, jó meleg, Csókos illatú, kis termekben Vár a legnagyszerűbb leány. Szűz, de pompásabb az Életnél, Bölcs, de nyugtalan telivér S az ő kész, szent hálószobája Megér száz, hires csarnokot. Ő az Életnek el-nem-értje, Ő az a Gyönyör-Valaki, Kiért nem kár a kárhozás sem, Kiért nem nagy adó az üdv. Édes ágyába vonja forrón A vén csavargót ez a lyány S a legégibb muzsika hallik A legemberibb éjjelen. 4. Így fagyott meg a vén csavargó. A VÁROS LEÁNYA A Biblia is vallja S búgják bús, ódon énekek: Falánkabban fal férfiut a nő, Mióta város építtetett. Márvány-omlasztó rózsa Régi Zeus-templom falán: Bekúszta, fogta diadalmasan Sziveinket a városi lyány. Óh, Város, én imádlak, Ha nem Budapest vagy, de más. Egyszer a harmadik emeleten Párisban ért egy szép riadás. Süldő lyány vetkezett volt Függöny-feledten, mint titok, Mely készülőn, keggyel, kegyetlenül Valakinek majd megnyílni fog. Mint az induló Végzet, Szűz hó-teste úgy villogott, Mint amikor a temetők során Sikló, bús lidércfény hint lobot. Soha tán a Halált még Így nem látták tolvaj szemek, Egész szegény csók-préda nememért Lelkem jajgatón megremegett. Leskődtem őszi estben, Míg az ablak sötétre vált S aztán betakartam a szivemen Két illetlent: Csókot és Halált. Azóta Halál és Csók Itt élnek bennem vétkezőn: A Város leánya falura jött S virágokat gyilkol a mezőn. A LEGSZEBB ESTE Be nagy Tél zuhant rám hitben, vágyban, célban, Valakim, egy Asszony, nálatok is Tél van? Havas, tört lelkemnek nincs vége, se hossza, Rendjét talán Te bús árnyad visszahozza. Vetkőzött a világ, didergően pőre: Szerelmem, Te, Múltnak szerelmetes őre, Akarsz-e szerelem után is szeretni S egy-két, téli rózsát az arcomba vetni? Végkoriak sorsán zöld-lángosan ég el Atyafias testem a csillogó Éggel S mégis fáj a Halál s aki föntvirasszon, Kellene a múltam, kellene az Asszony. Esküdözéseink már torkunkra fúltak: Szereted szeretni a jelenő Múltat? Akarnál még lenni, hogyha varázst oldok, Régi, vágyó, tűrő, szegény, dacos boldog? Be tudnék ölelni, tréfát is siratni, Be tudnék véreddel véresen viradni, Édes Nagyasszonyom, hol vagy, vagy-e, látsz még S akarod, hogy a Sors víg húnyósdit játsszék? Gőggel kisértetbe csak egyszer is vinnél, Nyoszolya-virágnak még csak egyszer hinnél, Adnám új vágyamat vágyakozó vádnak S adakozó számat ragadozó szádnak. Mindent fölfrissitnék, mindent megajánlnék. Havasan hullanék Reád az ajándék És mindent megadva és mindent ellesve Feledéssel búgna ránk a legszebb Este. ALDÁSADÁS A VONATON A tengerbe most hanyatlik a Nap, Most fut leggyorsabban a vonatunk, Most jön a legtöbb, nagy emlékezés: Megáldalak. „Áldjon meg az Isten Minden jóságodért, Sok hallgatásodért És gonoszságodért. Sok rossz bántó szódért Áldassál melegen, Sok hidegségedért Hevülj a szivemen, Úgy is vége most már, Úgy is ezer bajom, Oktalanság árán Kész a ravatalom. Hát én megáldalak, De amíg áldalak, Csókolj, de ne nagyon. Áldva csendben, békén, Emlékkel és csókkal Akarlak elhagyni. Meleg után fagyni, Egyedül maradni, Egyedül érezni, Egyedül meghalni, Áldjon meg az Isten.“ A tengerbe most hanyatlik a Nap, Most fut leggyorsabban a vonatunk, Most jön a legtöbb, nagy emlékezés: Megáldalak. TÜNNEK A LYÁNYOK Be szép a város s kínálkozók, Kiket már nem kivánok: Legendás Mult, Jelen és Jövő S a lyányok. Be szép minden, ami idegen S már csak szememmel látok: Pénz, alkalom, siker és derű S a lyányok. Be szép a vágy, aki elfutott S be szép, hogy már nem vágyok S tünnek előttem vágytalanul A lyányok. ISTENHEZ HANYATLÓ ÁRNYÉK DÜHÖDT, HALÁLOS HARCBAN („Tekints meg, óh Uram, mert gyötrelemben vagyok, az én belső részeim elepedtek, elfordult az én szivem én bennem: mert ellened rugódoztam: ott kinn fegyver pusztit, otthon halál vagyon.“ Jeremiás siralmai. I. 20.) Ott kinn a fegyver pusztit s dúlva dúl, Süketült szívvel meglesem, Hova szaladjak szemet behunyva, Halálról más halálra borulva Gonoszul és fegyveresen: Ott kinn a fegyver pusztit s dúlva dúl. Tátongó puszták struc-madaraként Rosszalkodok, futok, csalok: Elfordult az én szivem én bennem S úgy kell magammal is verekednem, Miként egy följáró halott, Tátongó puszták struc-madaraként. Magam utálván mást is gyilkolok S mások lándzsáját keresem, Ki elvesztette magát és utját, Szememet vér-patakok befutják S én rohanok fegyveresen: Magam utálván mást is gyilkolok. Fölöttem az Ég oly igézetes, Oly változatlan a világ, Mint fegyvernek s halálnak előtte, Mint mikor még nem hulltak belsőmbe Epesztő dög-matériák: Fölöttem az Ég oly igézetes. Tekints meg engem, tekints meg, Uram, Ejtesd el bolond fegyverem S ha mindenek ellen vad düh kínoz, Fektess le szépen halottaimhoz, S arcomat hozzád emelem, Tekints meg engem, tekints meg, Uram. BOSSZUS, HALK VIRÁGÉNEK („Ne vese el engemet az én vénségemnek idején, mikor elfogy az én erőm, ne hagyj el engemet… Mert szóltak az én ellenségeim és akik az én életem után leselkednek, együtt tanácskoznak, mondván: Az Isten elhagyta őtet. Kergessétek és fogjátok meg őtet, mert nincs, aki megszabaditaná“. Zsoltárok könyve 71.) Ugy-e, Uram, hogy mosolyogjak S tovább viritsak Te szép, álnok Nagy parkodban, Miként a fiatal vírágok? Így akarod, így kell akarnod, Minden plántáknak ültetője: Bú és gaz hogy Leghűbb virágod be ne nőjje. Mert ami van, mind Te virágod S minek rostjait nedv-ár rójja, Uram, Isten, Mind a Te parkod virulója. Akit Te életben tartottál, Szirom-kincseket kire költél, Neked drága Mind, akit ifjan meg nem öltél. Te szemeid nem nősen látók, Nem fogja be kufár szegénység, Neked mindegy Virág-ifjúság, virág-vénség. Akit Te virágzásra szántál, Virágozzék, míg ki nem rántod Ős kertedből. S ugy-e szépek a vén virágok? Mérges szagu, vad burján-rózsák Ifjas truccal mégis rám törnek. Látod, látod: Kölyök virágaid gyötörnek. Üzenj nekik a tüzes Nappal, Hogy szerelmed virág-hóbortja Az a vénség, Mely vénségét ifjuan hordja. Üzenj nekik, hogy istenséged Fekete rózsáért sovárog S vágyad teltét Virág-vénülésig bevárod. Én, jó Uram, fekete rózsád, Élek, ha diktálod, hogy éljek, De vigyázz rám: Lázongnak a virág-cselédek. Te ültettél, Te vénitettél, Virágoztam, ahogy akartad, Mit akarsz még: Virágozzak vagy rontva haljak? Viditnod kell ily ritka plántát Neked, Te, egyedül nem dőre S kénkövekkel Csapnod minden leselkedőre. De addig ugy-e mosolyogjak S tovább viritsak Te szép, álnok Nagy parkodban, Miként a fiatal virágok? A PATYOLAT ÜZENETE Meghurcolt a Vér, ez a Pokolba Bomolva, romolva Vágtató, tüzes fogat S most lenget utánam jelt A Patyolat, Most, most szeretnék lenni bátran Élet-tagadó, szűz, makulátlan, Vágytalan és tiszta. Most mikor már nem térhetek vissza. Átkozom gerjedelmem, Az elsőt, amely vágyat adott, Az első, szennyes gondolatot. Szerelmem, Ki olyan hamar ébredt, Óh, emlékek, emlékek, Csak egy kicsit ne bántanátok. Minden volt dolgom egy-egy átok, Szégyen: Boldog, ki Isten kegyelmében Fehérre aszatja magát. Tiz-húsz, szent bőjtű, kámzsás barát Szép árnyéka táncol körül: Be boldog, aki nem örül: Jaj, be piszkos ruha az Élet S a Vér be nyomorult, be ronda. Harmincnégy esztendős, vén koromba Mindenek túlján Undorodván s szépen butulván, De, jaj, mégis tudván sokat, Sírva nézem, hogy kendőt lenget Késetten az én bűnös lelkem S egyetlen, igazi szerelmem: A Patyolat. KIS, KARÁCSONYI ÉNEK Tegnap harangoztak, Holnap harangoznak, Holnapután az angyalok Gyémánt-havat hoznak.