# A középkor főbb krónikásai a magyarok honfoglalása koráig

## Part 4

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-kozepkor-fobb-kronikasai-a-magyarok-honfoglalasa-koraig-41612/index.md

A nyolczadik könyv (46 fejezettel) Gunthramm királynak Orléansba tett útjától, 585 július 4-ikétől, Leuvigild spanyol király haláláig (586.) terjed. Az orléansi ünnepségek leírása maga hét fejezetre terjed s nagyon világos képet nyujt a frank királyok udvari életéről. Itt már, s a könyvnek majdnem minden fejezetében, valóban naplószerű az előadás és csodákról, áttérésekről, nevezetes férfiak haláláról, követségekről, Fredegunda újabb ármányairól, elemi csapásokról, stb. a legnagyobb tarkaságban tud beszélni. Gyakran foglalkoztatják a spanyolországi gótok ellen viselt háborúk is, csakhogy a külföldi dolgokról néha hibásan értesül. Így például nem jól tudja, hogy halálos ágyán Leuvigild gót király arianusból igaz katholikus lett, s hogy másoknak is megparancsolván ezt, hét napon át siratta életének odáig való tévelygéseit. Attérésének híre azonban csakugyan nagyon elterjedt; még nagy Gergely pápa is említi s így nem csoda, ha Toursi Gergely valónak vette, a mit annyira óhajtott.

A kilenczedik könyv (44 fejezetben) az új gót királynak, Richarednek a frankokhoz küldött s békét ajánló követségével kezdődik. Childebert szívesen látta a követeket, Gunthramm azonban szóba sem állt velük, minek nagy háborúság lett a vége. Ezt már nem érte meg szent Radegund, mert 587 aug. 13-ikán elhunyt s temetésén Gergely püspök is ott volt. Gergely máskor is el-elhagyta püspöki székhelyét. Egy ilyen alkalommal történt, hogy egy Desiderius nevű ember Toursban csodatevőnek adta ki magát s hamis prófétasággal bolondította a népet. Még nagyobb csaló volt egy másik, ki spanyolországinak hazudta magát, kiről azonban kitűnt, hogy Aurelius tarbesi püspök megszökött inasa. A Párisban összegyűlt püspökök visszaadták őt régi gazdájának, azzal a meghagyással, hogy bántódása ne történjék.

Majd, visszatérve a politikai történetre, szól Gunthramm, Bozó és Rauching sorsáról, Gunthramm és Childebert királyok találkozásáról (587 nov. 28.), a lázadó Baddo megkegyelmeztetéséről, Richared gót királynak a kath. vallásra való téréséről s a frank királyokhoz küldött újabb békéltető követségéről, a Nantest pusztító bretonokról, a Toursban újból kitört harczokról, valamint saját követségeiről, melyet Gunthram királyhoz vezetett Metzbe, s melyet nagy részletességgel ír le, még a szerződés szövegét is törölvén. Igazi regénytárgy a toursi apáczazárdát (St. Maria de Scriniolo) alapító Ingotrude királyné leányának, Berthegundenak, az urát a zárdai élet kedvéért elhagyó, de az isteni szolgálatban tunya és álmos leánynak története. S milyen regényepizód az, midőn az atyja, Chilperich király ékszereit követelő Rigunthét saját anyja, Fredegunda megfojtja a kincsesszekrény rácsapott fedelével, ha szolgálói lármát nem csapnak; s mennyi regényes részlet van abban a hosszas elbeszélésben, a melyben előadja a Chrodieldetől, Charibert király leányától a poitiersi kolostorban támasztott zavarokat!

A tizedik könyv 31 fejezetének hitelességét a történelmi kritika többszörösen megtámadta. Ebben az 590–4. év alatt eseményeit adja elő, e közben azonban meglehetősen eltér az időszámításnak az előbbi könyvekben követett módjától; pl. sz. Márton halálától II. Childebert uralkodásának 19. évéig 168 évet ír, holott előbbi adatainak alapján 196-ot kell vala írnia s a világ teremtésétől 5814 helyett csak 5792 évet számítnia. Ez alkalmasint onnan van, hogy könyve epilogját már 592-ben megírta, az 594-ben eszközölt felülvizsgálat alkalmával azonban változtatott a számokon. Az utolsó (31-ik) fejezetben röviden egybefoglalta Tours püspökségének történetét s mint 19. püspökről, önmagáról is bővebben emlékezett meg.

Gergely nem valami nagy író, s akárhányszor hadilábon áll a grammatikával is; de elbeszéléseinek a helyenként föllépő szónokiasság mellett is bizonyos bájt kölcsönöz egyszerűségök s természetességök. Nem hiába neveztek őt a középkor Herodotosának, ha épen neki nagy része van is abban, hogy a bibliára támaszkodva, elfeledtesse őt a világgal. Ezzel s kenetes hangjával a történetírásban az úttörők közé tartozik; Nyugat-Európáról s főleg Franczia- és Németországról adott tudósításai örökbecsűek. Nyomtatásban művei (Párisban) csak 1511–2-ben jelentek meg először, teljesen azonban csupán 1699-ben adatta ki a benedekrendi Ruinart. Francziára 1610-ben, németre 1849-ben fordították először. A VI. századra nézve, midőn az ókorról a középre való átmenet a legérezhetőbb volt, igen sokáig az egyetlen megbízható kútfőnek tekintették.

IV. Fredegár.

Toursi Gergely a legnagyobb lelki nyugalommal, mint igaz, történeti eseményeket beszélte el a csodákat; a frankok hős- és népmondáival azonban jóformán semmit sem törődött. Ezt a hiányt két másik munka pótolja. Az egyik _Fredegár_ krónikája, a másik pedig a _Gesta regum Francorum_. Röviden és szárazon ugyan, de mégis csak fentartották a frankok mondáit s ezzel elévülhetetlen érdemeket szereztek.

Marquard Freher Fredegárnak nevezte azt a burgundiait, ki 660 táján egészen 641-ig levezette az egyetemes és a frank történetet. Krónikájának három első könyvét Julius Africanus, Hieronymus, Idatius és mások műveiből, a negyediket Toursi Gergely krónikájából szedegette össze. Teljesen önálló csak az ötödikben lett, mely az 584–641. év eseményeit tartalmazza, s ez időkről a frank történelem legfontosabb kútforrása.

Akármennyit kölcsönzött is másoktól Fredegár, s ha negyedik könyvét _Scarpsum de chronica_ _Gregorii_ czímmel nevezi önmaga is, bizonyos, hogy sok olyat tartalmaz, a miről név szerint említett mesterei semmit, vagy csak keveset tudnak. Ugyanezt lehet mondani a _Gesta regum Francorum_ról, mely a 725. év táján keletkezett.

A frankokat mind a kettő a trójaiaktól, illetőleg Priamustól származtatja, kinek utóda Friga kivándorolt, nevet adott a phrygiaiaknak, azután a Duna s a világtenger partjain telepedett le. Onnan a nép egy része Francio király vezetése alatt Európa közepére vonúlt, a Rajna mellett keresett hazát, melyet királyáról Franciának hítt; trójai mintára építette s Trójának (Troyes) is nevezte el első városát, melylyel azonban soha sem készült el egészen. A Duna partjainál maradottak ellenben egy Turchot nevűt választottak királylyá s róla azután turkoknak nevezték magokat.

Ez az első, de nem egyetlen példája annak, hogy előadása el-eltér a Gergelyétől, a mi annyit mindenesetre tanúsít, hogy más forrásokat is használt s így figyelmet érdemel. A thüringiak és szászok ellen I. Chlotar idejében folytatott harczokat pl. egészen máskép színezi Fredegár és a _Gesta_, mint Gergely, ha viszont Fredegár és a _Gesta_ közt is elég az eltérés. A mellett mindkettőben becses adalékok vannak a germán régiségekhez, pl. midőn a _Gesta_ a saliak törvényeiről, vagy a germánok egyes ősregéiről szól. «Tudja», egyebek közt, hogy Merwig egy, a Minotaurushoz hasonló tengeri csodának gyermeke. Erről valószínűleg hallott Gergely is, de, mint keresztyén püspök, magához méltatlannak tartotta ily hagyomány följegyzését, a mint tanultabb ember létére a frankok trójai eredetébe vetett hitet sem akarta tovább terjeszteni. Eleinte Chlodvig kereszténységének, illetőleg házasságának története elbeszélésében is egyezik Gergely (II. könyv 28. fej.) a _Gesta_ (11. fej.) elbeszélésével. Mindkettejök szerint Gundobald király egyik testvérének, Chilperichnek leánya Klotild, de már Chilperich megöletése után Gundobald a _Gesta_ szerint csak az egyik, Gergely szerint ellenben mindkét leányát száműzette; s míg Gergely csak rövidesen mondja el, hogy Chlodvig követei véletlenűl megpillantván Klotildot, annak szépségét királyuk előtt annyira földicsérték, hogy az megkérette s el is vette a leányt, addig a _Gesta_ mindezt körűlményesen beszéli el; kétségkívül azért, mert Klotild hatásának tulajdonítja a bekövetkezett összes változásokat. Megegyeznek a gyermekök születésére vonatkozó adat följegyzésében és pedig csaknem szó szerint: ellenben ismét különböznek a keresztyénségre való áttérés okainak elmondásában. Így Gergely szerint Klotild (II. könyv, 29. fej.) egész tudós értekezést tart Chlodvignak, mily ocsmány dolog az a pogányság s Jupiter szörnyű uralmának bizonyítására még Virgiliusból is idézget, a mire valószínűleg igen nagyot nézett volna a classikátlan Chlodvig. Ezt a párbeszédet mellőzi a _Gesta_, mely tehát nem excerptál szolgai módon. A keresztelés pompájának s a gyermek halálának leírásában már, ha nem is szó szerint, ismét megegyeznek.

Ilyes találkozások és különbözések gyakoriak az egész könyvben s Ranket arra vezették, hogy kikeljen azon egyeduralom ellen, melyet kora eseményeinek történelmi elbeszélésében Toursi Gergely szinte ellenmondás nélkül gyakorolt. Megosztotta azt két más forrással, melyek Gergely művén kívül egyebeket s különösen néphagyományokat is használván, nem egy ismeretlen adatot mentettek meg az enyészettől s pótlásaikkal, helyenként pedig helyreigazításaikkal közelebb visznek bennünket az igazság fölismeréséhez; a mihez járul az is, hogy kevésbbé levén szónokiasok és paposak, mint Gergely, sokban megbízhatóbbaknak is látszanak.

Kedves és naiv részletek ezekben sem hiányzanak; pl. midőn Fredegár (a 65. fejezetben) elbeszéli, hogy a Duna és az Óczeán közt fekvő Satanaviából kivándorló longobárdoktól, kiket akkor még másképen neveztek, megkérdezték a hunnok, miért léptek át a határon, a Dunán. «A longobardok azonban meghagyták feleségeiknek, csavarják hajukat arczukra s állukra, hogy így férfiaknak nézhessék őket. Így látszólag igen nagy hadierőt állíthattak szembe az ellenséggel; mert az asszonyoknak arczukra s állukra kötött haja igen nagy szakállnak látszott. Ekkor a két sereget a magasságból egy hang szólította meg s ezt kiáltotta: «Ezek a hosszúszakállúak a longobárdok!» S az ezen népből valók azt hiszik, hogy ezt istenök tette, kit a pogányok Wodannak hínak. S akkor a longobardok lármázni kezdtek, hogy a ki nekik ezt a nevet adta, ugyanaz megadja a győzelmet is; a harczban csakugyan legyőzték a hunnokat s birtokba vették Pannonia egy részét. Nemsokára azután Narses, a császár itáliai helytartója, nagyon aggódni kezdett; mert Justinus császár és Sophia császárné hangosan megfenyegették s a császárné aranyos rokkát küldött neki. «Fonjon rajta – izente neki – mint az asszonyok (mert herélt volt) s parancsoljon a fonókában levő szolgáknak, ne pedig a népeknek.» Ő azonban azt felelte: «Majd fonok hát olyan szálat, hogy ki nem gabalyodik belőle Justinus császár, meg császárné.» Erre azután behítta a longobardokat, hogy Pannoniát elhagyva, királyuk, Alboin alatt Itáliába jöjjenek.» Ez az elbeszélés Fredegárnál a longobardok egész pannoniai története! Paulus Diaconus, a longobardoknak 799-ben meghalt történetirója, szintén említi és közkeletűvé tette ezeket a részleteket.

Röviden, de érdekesen s a mellett a Gergelynél elszórt fejezetekből egy-egy külön fejezetbe összeállítva írja meg a frank királyok krónikása a 31., 35. és 36. fejezetben Fredegunda s a 37–40. fejezetben Brunhilda történetét is, úgy, hogy ez a regényes két alak a maga egész mivoltában lép elénk.

Egyébiránt a két írónál följegyzett mondák sokban különböznek egymástól, a szerint, a mint a szerzők az ország egyik vagy másik vidékén hallották a néphagyományokat. A mellett Fredegár világiasabb, a _Gesta_ egyháziasabb színezetű, s Fredegár írott forrásokat is gyakrabban használt emennél. De mind a kettő becses adalék ahhoz, a classikus világból való kibontakozás idejében a történelem színpadára csak imént lépett népek miként fogták föl s ítélték meg a nagy változásokat.

V. Paulus Diaconus.

Hazánk története szempontjából is kiválóan érdekes Paulus Diaconus könyve a longobardokról. Senki sem gyűjtötte jobban össze az ennél a népnél oly gazdagon megőrzött népmondákat, mint épen ő. Akárhol szállásoltak, akárhol telepedtek is meg, a longobardok mindenütt zárkozottak maradtak; de ebben a zárt körben igazán üdén őrízték meg mondáikat és költészetöket. Ezeknek a mondáknak, ennek a költészetnek kincsestára Paulus Diaconus könyve.

Való dolog, hogy Secundus trienti apát (✝ 612) már ő előtte megírta a longobardok történetét; ez a történet azonban elveszett s az egészből csak az a hír maradt fenn, hogy Paulus bizonyos megengedett mértéken túl használta. Ez az íróra némi árnyat vethet; de tisztán történeti szempontból a legnagyobb hálával tartozunk, hogy becses adatait a mulandóságnak teljesen át nem adta. Egyébiránt Secundus valószínűleg csak egyszerű annalista volt, míg Paulus már a feldolgozás művészetéhez is értett. Érdemeit nem kisebbíti, hogy ismerhette a longobard nép eredetéről szóló rövid történetet, mely «a mi Urunk Jézus Krisztus nevében» kezdi a «mi» longobard népünk ős-idejének elbeszélését. Ezt hibásan tartják Botharis törvénykönyve előszavának, valamint olyan történeti tájékoztatásnak, a milyet pl. Werbőczy függesztett a Hármaskönyv elé. Valószínűleg 669-ben, az állam alakítása után mintegy száz évvel keletkezett; s nem lehetetlen, hogy ezt a sovány szöveget szélesítette ki Paulus hat könnyvvé, melynek gazdag a tartalma, vonzó az előadása.

Paulus előkelő longobard családból a 720–25. év táján született. Őse, Leupchis, egyenesen Pannoniából vándorolt be. Gondos neveltetésben részesítette tanítója Flavianus, sőt valószínű, hogy Paulust egyenesen a friauli herczegi udvarban (a mai Cividale del Friuliban) nevelték, s még görögül is tanították, ha tökéletesen meg nem tanították is. A classikusokkal mindvégig szorgalmasan foglalkozott.

Első irodalmi kisérlete, mely reánk maradt, érett férfikorából, 763-ból való, midőn _A világ hat koráról_ szóló költeményét írta. Ekkor már, s még évek mulva is, ő vezette az utolsó longobard király, Desiderius leányának, Adelpergának tanulmányait, még pedig oly komoly szellemben, hogy Eutropiusnak a rómaiak történetéről írt tíz könyvét is olvastatta vele. Szép tanítványa azonban, kit Beneventoba követett, midőn a herczegnő Arichis hg. felesége lett, panaszkodván, hogy Entropius semmit sem szól a keresztyénségről Paulus kötelességének tartotta, hogy Eutropiushoz folytatásul még 6 könyvet írjon, melyben a gótok uralmának bukásáig történt dolgokat beszéli el.

Mint költőt is becsülték. 768-ban pl., szent Mercurius csontvázának Beneventoba való áthozatala alkalmával, hymnust írt, melyet Beneventoban az évfordulón még most is énekelnek; s az egész kath. egyházban el van terjedve a longobardok védszentjéhez, ker. sz. Jánoshoz írt hymnusa. Ez is mutatja, hogy Arichis udvarában már mint pap szolgált; sőt Montecassinoban, hová talán trónról lemondó urát, Arichist követte, nem tudni mikor, de kétségtelenűl 782 előtt, egyenesen benedekrendi szerzetes lett.

Talán népe és családja szomorú sorsa késztette rá. Nagy Károly 776 húsvétján Friaulban elnyomván Hrodgaud lázadását, egyebek közt Paulus testvérét, Arichist is fogságba hurczolta. Sógorasszonyának s négy gyermekének sorsán megesvén a szíve, 782-ben Paulus Nagy Károlytól elegiában kérte testvére szabadonbocsátását és vagyona visszaadatását; sőt az év végén maga is Frank-országba utazott, hogy azt személyesen kérje Nagy Károlytól. A király s az urak Metzben szívesen látták a lombard tudóst, ki ott a benedekrendiek vendége volt. A frankok a legtudósabb költőnek nevezték; Homérnak a görögben, Virgilnek a latinban, Philónak a héberben, Tertullusnak a művészetekben, Horatiusnak a verselésben, Tibullusnak a kifejezésekben; s a király talán csak azért halogatta testvérének szabadon bocsátását, hogy megnyerje őt udvari tudósának. S midőn megnyerte, Arichison kívül, az ő kedveért, más lombard rabokat is hazaeresztett.

A király ezóta valóságos költői versengésbe bocsátkozott vele s különféle költemények, síriratok szerzésével bízta meg. Paulus csakhamar átnyujtotta neki Festusnak _De verborum significatione_ czímű könyvéből tett kivonatát is. Angilram metzi püspök kivánságára viszont a metzi püspök történetét állította egybe, megtoldva azt Nagy Károly őseinek történetével. Mivel a király hiányosaknak és hibásaknak találta az éjjeli istentiszteletek alkalmával olvastatni szokott szövegeket, az egyházatyák irataiból összeszedett anthologiákat, megparancsolta Paulusnak, két kötetben állítsa egybe az egyházatyák legszebb prédikáczióit és homiliáit (a szentírás valamely tételére alapított beszédeiket). Paulus ezt a feladatot 787 elején a montecassinoi kolostorba visszatérve, oly sikerrel hajtotta végre, hogy a király országszerte elrendelte homiliáinak használatát.

A király folytonosan a legnagyobb figyelmet tanusította iránta, s így alaptalan a salernói barát elbeszélésében fentartott az a hagyomány, mintha Desiderius longobard királyhoz húzva, háromszor is Nagy Károly élete ellen tört, miért ez őt egy szigetre száműzte volna, honnan csak nagynehezen szökhetett vissza Arichis beneventói herczeghez. Vele különben szintén jó viszonyban élt 787-ig, midőn a herczeg elhunyván, emlékére szép sírverseket írt.

Paulus Metzből hazatérve, életének hátralevő részét Montecassinóban töltötte, melynek főiskoláján nagy hallgatóságot tanított. Midőn 787-ben maga Nagy Károly is meglátogatta a híres kolostort, hol már annyi bukott fejedelem keresett nyugalmat, annyira megszerette az ott tapasztalt rendet, hogy visszatérése után erre a mintára akarta berendezni a frank kolostorokat. Theudemar apáttól elkérte a rend eredeti alapszabályait, melyeket az apát Paulus útján küldött el hozzá.

Ezekben az időkben írta Paulus a maga legfőbb művét, _a longobardok történetét;_ azonban már be nem fejezhette, mert a VIII. század végen, – közhit szerint 799-ben, az évet nem tudjuk csak a napot, ápril 13-át ismerjük, – a halál megakasztotta munkájában. Sírkövére tanítványa, Hildrik, ezeket a verseket írta:

«Jámbor társulatunk vezető példádra emitten, Mint ragyogó csillag, fényleni kezde legott; Isteni félelem és szeretet töltötte be szíved’, Béke, szelídség és győzni tudó türelem; Szorgalom és a keresztyén egyszerüség, az alázat S minden jó megvolt benned, atyánk, vezetőnk! Mostan azért odafönn, ragyogó égben lakozol s ott A csillagkoronát mindörökön viseled!»

Ez a vers csakugyan illik Paulusra; alkalma lett volna nagy dolgokban forgolódni, de sokkal többre becsülte kolostorának csendes nyugalmát s azt, hogy tudományának, könyveinek, tanitószékének éljen. Nála jobban kevesen tartották szem előtt szent Benedek jeligéjét: «Ora et labora!»

A longobardokról hat könyvben latinúl írt története szintén szorgalmas és lelkiismeretes munka eredménye, ha nem is önálló; mert ép úgy compilatio, mint a középkornak majdnem minden krónikája. Tisztelendő Bedából, Toursi Gergelyből s valószínűleg Secundusból stb. néha hosszabb czikkeket is szóról-szóra kiírt és forrásainak használásában egyáltalán nem volt válogatós. Chronologiája sok helyütt egészen bizonytalan s évszámok helyett akárhányszor beéri a «pár év múlva», «ez időkben» stb. féle kifejezésekkel.

Jellemzi azonban az igazságnak keresése, a népe iránt való lelkesedés, mely mégsem teszi elfogulttá s a közvetlenség, melyet annak köszönhet, hogy a longobardok hagyományait élesen megfigyelvén, részletesen följegyezte. Ez elbeszélések valóban melegek s már nem egy ballada, románcz és históriás ének megírására lelkesítették a költőket. Hiszen csak Alboinnak a mai Magyarország területén töltött ifjúsága, első vitézi tettei, lovaggá üttetése, Rosamundával való házassága elbeszélését kell említenünk, hogy nyilvánvaló legyen, ez epizódoknak megőrzésével Paulus mily szolgálatot tett költőknek, történetiróknak egyaránt! Lehet, hogy midőn Nagy Károly a német vitézi énekek gyűjtését elrendelte, Paulus is a munkatársak közt volt s így jött az a gondolata, hogy ezeket longobárd-történetében feldolgozza, még pedig a középkor íróinál szinte páratlanúl álló tiszta, érthető, vonzó és népies előadásban. Épen ez utóbbi érdemének köszönheti, hogy műve a középkor legolvasottabb könyvei közé tartozott. Száz kéziratos példánya maradt reánk, egy a magyar nemzeti muzeumban is.

A hol azonban már teljesen közvetlen s az írott forrásoktól független lehetett volna, saját kora eseményeinek elbeszéléséhez fogva, a 744. évvel szakad meg.

Ha még oly visszavonúltan igyekezett is élni, kétségtelen, hogy rendkívül becses adatokat jegyezhet vala fel Paulus, kit saját népének fejedelmein kívül Nagy Károly is nagyrabecsült s pótolhatatlan vesztesége a történetirásnak, hogy művét be nem fejezhette. De valóban hálásak lehetünk azért is, a mit adott.

Az első könyvben éjszakon, ott keresi föl a longobardokat, vagy – a hogy ottan még nevezték – a winnileket, hol a hó és a jég, szerinte, olyan egészségesekké teszi az embereket s annyira elősegíti számuk növekedését; míg a déli nap heve betegségeket okoz. Innen van, hogy éjszakon oly nagy néptömegek keletkeztek. A terület éjszakibb helyzetét megértetni akarván, figyelmeztet reá, hogy míg Itáliában karácsonykor délben csak 9 láb hosszú az emberi test árnyéka, ő belga Galliában, Totonisvillában (a Mosel mellett levő Thionvilleben) 19½ lábnak találta saját árnyékát. (A miből kiszámították, hogy Paulus 5½ párisi láb magas volt.)

A longobardok nevének keletkezését (8. fej.) úgy beszéli el, hogy egyszer a vandálok Godanhoz fordultak s kérték, adjon győzelmet a winnilek fölött. Az Isten azt felelte, hogy annak adja a győzelmet, kit napkeltekor először pillant meg. Akkor Grambara (a winnileket Skandináviából kivezető Ibor és Ajo anyja) Godan feleségéhez, Freához fordúlt, hogy őket engedje győzni. Frea azt tanácsolta, hogy a winnil asszonyok arczukra úgy csavarják hajukat, mintha szakálluk lenne s aztán még pitymallatkor uraikkal együtt álljanak sorba; Godannak észre kell őket vennie, ha – szokása szerint – reggel ablakából keletre néz. S úgy is történt. Mikor Godan reggel megpillantotta őket, megkérdezte, kik azok a hosszúszakállúak? Ekkor Frea figyelmeztette, hogy azoknak kell adnia a győzelmet, kiket most elnevezett s ezt Godan meg is tette. «Ez a mese azonban – teszi hozzá Paulus – nevetséges és semmit sem ér; mert a győzelem nem áll az ember hatalmában, hanem az égből jön.» De megjegyzi, hogy a longobard név mégis a winnilek hosszú szakálláról van véve. Máshol is gyakran utal a történet valószínűtlen voltára, a mire a régmúltnak elbeszélésében elég alkalma kinálkozott.