# A könyv története (2. rész) A könyv történeti fejlődése

## Part 5

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-konyv-tortenete-2-resz-a-konyv-torteneti-fejlodese-40506/index.md

A XVII. század elején Magyarországon a kötés még mindig német jellegű volt. De a század második felétől kezdve a német minták mellett az olasz-francia mintákat is használták. Ilyen minták különösen a Nagyszombatban és Pozsonyban készült az időbeli kötéseken láthatók. Ezen kötések táblái rendszerint gazdag aranyozással vannak ellátva. A tábla aranyozása egy vagy két csipkekeretből áll; a kereten belül a sarkokban és a tábla közepén, többnyire leveles, vékony növényindákból igen sűrűn fonott diszítést alkalmaztak. Úgy a sarok- mint a középdíszben gyakran stilizált virágok is fordulnak elő. Ezeken a kötéseken az aranynyomást többnyire egy darabból vésett lemezbélyegzővel nyomták; de olykor az apró bélyegzőket is használták. Voltak azonban Magyarországon speciális helyi mintájú kötések is. Így például a debreczeni kötéseken a kétlevelű makkot, a nagyváradiakon pedig a stilizált bogáncskórót találjuk.

A XVIII. század végén a könyvkötészet úgy Magyarországon mint külföldön művészileg és technikailag aláhanyatlott.

A könyvek gyűjtését az újkorban nagy buzgalommal és szorgalommal végezték. Különösen Németországban, ahol a reformáció idejében számos kolostor megszünt s azok könyveit a városok és fejedelmek lefoglalták, amelyekkel nyilvános könyvtárak alapjait vetették meg. Ilyen módon lett Hamburgnak 1529-ben városi könyvtára. Bölcs Frigyes szász választó 1562-ben megvetette a wittembergi könyvtár alapját, amely azután a megszünt kolostorok könyveivel jelentékenyen meggyarapodott. Ez a könyvtár későbben Jenába került. Szász Ágoston a drezdai, Ágoston braunschweigi herceg pedig a wolfenbütteli könyvtárt alapította. Ennek a könyvtárnak a vezetését 1600 táján Leibnitz, a híres német tudós vállalta el. Amikor a könyvtár élére állott, nézeteit a következőkben fejtette ki: «A könyvtár nem haladhat az eddig járt úton, ha nagy szolgálatot teljesítsen az emberi haladásnak. Megállás nincsen. Szaporítani állandóan a meglévőt. Közkinccsé tenni mindenkinek, akinek lelkében tudományszomj ég, jókarban tartani, amit ajándék vagy beszerzés útján kaphat a könyvtár és állandó tőkével gondoskodni arról, hogy szünet soha be ne állhasson.» A fejedelem, aki a könyvtár vezetésével megbízta, természetesen elfogadta nézeteit és az első évben 1000 tallért bocsátott rendelkezésére, a másodikban már 2000 tallért és ez az összeg évről-évre megmaradt. Azt a kívánságát azonban, hogy a könyvtárépületben legalább egy kis szobát fűtsenek és világítsanak, nem teljesítették, bármennyire is hangsúlyozta, hogy «ahol hideg van és sötétség honol, ott nem terjed a tudomány…» A berlini könyvtárt I. Frigyes választó és Nagy Frigyes emelték nagy hirre; utóbbi új könyvtárpalotát építtetett. A leghíresebb németországi könyvtár a göttingai volt, amelyről Herder német költő és tudós azt mondta, hogy «irigylem az ottani egyetem tanárait, azokat a gazdag urakat, akik örökösen a tudomány terített asztalainál dőzsölhetnek».

Olaszországban az első nyilvános könyvtár az 1608-ban Milanóban alapított «Borromeusz Kardinalé» volt; a második az «Ambroziana», amely 1644-ben ugyancsak Milanóban alapíttatott. A római könyvtárt Barberini Franciszkó alapította, amelynek nevéről el is nevezték.

Franciaországban nyilvános könyvtár a párisi «Mazariné» volt, amelyet 1643-ban Mazarin bibornok alapított. Ez a könyvtár minden csütörtökön délelőtt 8–11-ig a közönség részére nyitva állott s már az első héten körülbelül 100 látogatója volt. Mikor azonban Mazarint Fronde politikai pártoskodó szelleme száműzetésbe küldte, a könyvtár elpusztult és értékes könyvgyüjteménye szétkallódott. 1735-ben megnyitották a királyi könyvtár kapuit és a közönség minden hétfőn és pénteken nappal látogathatta.

Angolországban is voltak nyilvános könyvtárak. Az oxfordi «Bodleiana»-könyvtár, amelyet 1597-ben Bodlei Thomas alapított és róla neveztek el. Az alapító rendelkezése szerint a könyvtár a közönség részére nyitva lehetett, de «ép abból az ismert tapasztalásból, hogy a könyvek kikölcsönzés folytán könnyen elkallódhatnak, senkinek a világon, legyen az bárki fia, könyvet a könyvtár kölcsönbe nem adhat». 1715-ben I. György angol király megvette Moore John püspök könyvgyüjteményét és átengedte a cambridgei egyetem, akkor még kicsiny könyvtárának. 1753-ban – parlamenti határozat folytán – alapíttatott a «British Múzeum» könyvtára.

Ausztriában a bécsi könyvtárt IV. Károly és I. Lipót gazdagították. Dániában III. Frigyes tette emlékezetessé nevét a kopenhágai nagy könyvtár alapításával; méltó utóda volt VI. Keresztély, aki az egyetemi könyvtár helyébe újat építtetett. Oroszországban Sándor cár alapított könyvtárt Moszkvában; a város égése alkalmával azonban legnagyobb része elhamvadt.

Magánkönyvtárak az újkorban már meglehetős számban voltak. Híres könyvtárral rendelkeztek de Verrue, Pompadour és Dubarry francia grófnők. Nagy könyvgyüjtők voltak Franciaországban I. Ferenc, II. Henrik, III. Henrik és XIV. Lajos királyok, Nandé Gábor, XIV. Lajos könyvtárnoka, Colbert B. J. miniszter, Richelieu bibornok, Grolier Jean és Nodier Károly. Utóbbi, mint az akadémia tagja, a legnagyobb igyekezettel gyüjtötte a könyveket s mindennek dacára Vergiliusz nem volt könyvgyüjteményében. Ő ugyanis minden áron az 1636-ban Elzevir Ábrahám által Leidenben nyomtatott Vergiliuszt a sajtóhibákkal és a két vörössel nyomtatott hellyel kívánta, de nem sikerült szereznie s így teljesen lemondott róla. Angolországban az első nagy könyvgyüjtő Bury Rikárd volt. Nem kevesebb igyekezettel gyüjtöttek könyveket a királyok, úgymint VIII. Henrik, I. Jakab, II. Károly, II. Jakab, I. György, Henrik királyfi, Mária és Erzsébet királynő. A papság köréből mint könyvgyüjtők megemlítendők: Cranmer, Laud és Usher érsekek, Fischer John, Pasker, Williams, Stillingsfleet és Moore John püspökök. Ezeken kívül természetesen még számos könyvgyüjtő volt Angolországban, de mindazok felsorolásába nem bocsátkozhatunk. Nevezetes könyvgyüjtők Németországban is voltak. Ezek között felemlítendő elsősorban Enzmiller J. jogász, akinek könyvgyüjteménye 1656 körül már 22,000 kötetből állott. A XVIII. században nagy könyvtárral rendelkeztek a Frieszen testvérek, Frankenstein, Karpzow Benedek Frigyes, Besszer János költő (17,000 kötet), gróf Buhnau Henrik (42,000 kötet) és gróf Brühl (62,000 kötet).

Magyarországon az újonnan keletkezett iskolák mellett alapítottak könyvtárakat. Az iskolai könyvtárak közül híres volt a brassói, amelyet Honter János alapított s idővel egyike lett a legnagyobbaknak. A XVI. században már a főurak körében is nagyobb volt a könyvgyüjtési szenvedély. Szép könyvtára volt Bethlenfalvi Thurzó Szaniszlónak, Thurzó György nádornak, a Függereknek Vöröskőben, gróf Nádasdy Tamásnak és Zsámboki Jánosnak. Ez utóbbi könyvgyüjteményében igen becses kéziratok is voltak. Nagyszabású főúri könyvtár a Zrinyi-családé volt, amelyet főként Zrinyi György horvát bán és Zrinyi Miklós, a költő szaporítottak. A könyvtárt előbb Szent-Ilonán őrizték, a családi sírbolt mellett, azután Zerin várban, majd Csáktornyán. A család kihalása után ez a nevezetes könyvtár széthurcoltatott. Az erdélyi fejedelmek is nagy könyvgyüjtők voltak. Így I. Rákóczi György és I. Apafi Mihály. Buzgó könyvgyüjtőként azonban fel kell említenünk Oláh Miklóst, a katolicizmus nagy védőjét is, aki nemcsak gyüjtött könyveket, hanem tudósokat és tanulókat meg is ajándékozott könyvekkel. A protestánsok részéről Szegedi Kis István reformátor említendő, akinek könyvgyüjteménye körülbelül 200 kötetből állott. 1596 körül egy Halvepapiusz Pál nevű beszterczebányai tanítónak is volt könyvtára, amelynek jegyzékét a beszterczebányai levéltárban őrzik. A XVII. században a Homonnai-, Drugeth- és Ráday-családok, Czobor Imre, báró Pálfi Miklós, báró Kohári Péter, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, gróf Rákóczy László és Bethlen Miklós könyvtárai voltak hiresek. A XVIII. században a könyvgyűjtési szenvedély már annyira fokozódott, hogy számos főúr, egyenesen könyvtárak alapításával örökítette meg a nevét. Kiváló szerepet játszott ezen a téren a Teleki-család. Gróf Teleki Sándor 50 év alatt nem kevesebb, mint 40,000 kötetet gyűjtött össze; gróf Teleki József ezer aranyon megvette Kornidesz Dániel könyveit s ezenkívül még mintegy 30,000 forint értékű könyvet vásárolt. Gróf Batthyány Ignác könyvtára főleg magyarországi vonatkozású művekben volt gazdag, azonkívül pedig a IX. századból származó arany evangeliariumot is őrzött. Jelentékeny könyvgyűjteménnyel rendelkezett még gróf Apponyi Antal és gróf Széchenyi Ferenc. A nők közül gróf Bethlen Kata, Wesselényi Istvánné, báró Dániel Polexina, gróf Bethlen Gergelyné, gróf Kendefi Rákhel, gróf Teleki Imréné és gróf Gyulai Kata gyűjtöttek szép könyvtárt.

A könyvgyűjtési szenvedély sok esetben a könyvek hamisítását is vonta maga után. A hamisítás főleg a ritka könyvekre terjedt ki, amelyeket részint érdekből, részint pedig szenvedélyből hamisították. A hamisítók a legnagyobb zsenialítással és ügyességgel végezték munkájukat. Ezt bizonyítja mindjárt Pighiusz és Dodwell esete, akik egy római városi ujság töredékeit hamisították. Előbbi 1615-ben, utóbbi 1692-ben hozta nyilvánosságra. A hamisítást azonban csak 1781-ben állapították meg. Ciceró «De consolatione» című művét, amelyről köztudomású volt, hogy elveszett, 1583-ban Velencében kinyomtatták. Két évszázad mulva azután kimutatták, hogy ez tulajdonképen nem Ciceró műve, hanem az a mű, amelyet Siginio C. tanár hamisított. Hirhedt és vakmerő hamisítókat a XVIII. századból ismerünk. Ilyen volt Pszalmazar György, aki bennszülött Formozának adta ki magát 1704-ben «Historical and geographical description of Formosa, an Island subject to the Emperor of Japan» címen egy könyvet bocsátott közre, amely a leghihetetlenebb meséket tartalmazta s mint ilyen természetesen nagy feltünést keltett. Későbben azután bevallotta, hogy hamisította. Bertram Gyula Károly, a kopenhágai tengerészakadémia tanára, szintén foglalkozott hamisítással. Egy alkalommal előadta, hogy felfedezte Westminster Rikárd kéziratban levő történetét a régi római Britanniáról, amely szerinte a régi Britanniáról sok újat tartalmaz. A felfedezésnek eleinte igen örültek és a művet eredetinek tartották, de későbben bebizonyult, hogy hamisított. Nem kevesebb vakmerőséggel végzett hamisítást Chatterton. Alig 16 éves korában leírta a XV. században élő Rowley Tamás szerzetes költeményeit s azokat, mint sajátjait, közrebocsátotta. Ezen költemények különben csak halála után lettek kinyomtatva és sok ideig vitatkoztak azok eredetiségén, mig végre tisztázódott, hogy a költeményeket tényleg nem ő írta. Lauder Vilmos, a XVIII. század legelső tudósa, Miltont plagiátornak nyilvánította és ezen állításába annyira beleélte magát, hogy azokat a forrásokat, amelyeket Milton a «Paradise lost» című műve megírásánál használt, szándékosan hamisította.

A hamisítások megállapítása különösen az ókorból és a középkorból származó írott könyveknél nehéz. Ezeknél ugyanis az írás, a betűk összetétele, a rövidítések és az írásjelek elhelyezése nagyon különbözik egymástól. Vannak azonban olyan könyvek is, amelyeket többen írtak vagy amelyekben idegen kézzel eszközölt toldások és javítások fordulnak elő, mint például a vatikáni könyvtárban levő Vergiliusz-kódex, amely hat helyen mutat ilyeneket, s azok az írás után ítélve mind más időből származnak. Az illusztrációk, amelyeket rendesen utólag illesztettek a könyvbe s ezért számukra helyet is hagytak, anélkül, hogy azokat későbben pótolták volna, szintén több festőtől eredhetnek. Az említett Vergiliusz-kódex 50 miniatürt tartalmaz, amelyek közül az első kilenc finom érzéket mutat, a következő 31 már iparszerűleg van rajzolva és felületesen odavetve, de az utolsó tíz ismét több művészi érzéket árul el.

A könyvek megsemmisítéséről szólva, mindenekelőtt meg kell említenünk, hogy a legtöbb könyvet a tűzvész semmisítette meg. Különösen háborúk idejében, amikor városokat bombáztak, nem egy könyvtárt borítottak lángba. Menthető olyankor bizony alig volt valami s így nagyon sok értékes könyv veszett kárba, amelyeket pótolni többé nem lehetett. Királyi és egyházi rendeletekkel is semmisítettek meg könyveket, olyanokat, amelyeket az államra és az egyházra nézve veszélyesnek tartottak. Erre nézve csak néhány példát hozunk fel. 1531-ben Wittembergben elégetésre ítélték Luther Márton «An seine lieben Deudschen» című intését. Nagy Frigyes 1753-ban kedveltjének, Voltaire-nek Maupertiusz ellen intézett «Histoire du docteur Akakia et du natif de St. Malo» című röpiratát égette el nyilvánosan. Úgyszintén elégetésre ítélték az 1789-ben megjelent «Histoire secréte de la cour de Berlin (par le comte de Mirabeau)» című mű eredeti kiadását a német kiadással együtt. Nagyon sok ritka könyvet azonban maguk az olvasók semmisítettek meg; ha egyeseket nem is egészen, de olybá megcsonkították, hogy sokat vesztettek értékükből. «Egyetlen ellenség – mondja Slater – sem okozott annyi kárt könyvtárakban, mint a kétlábú fosztogatók. Nem gondolok ugyan a tolvajokra, akik a tulajdonosokat könyveiktől megfosztják, de magukban a könyvekben kárt nem okoznak, amennyiben a könyveket egyszerűen az egyik állványból a másikba helyezik. Mégis beszélek olyan olvasókról, akik nyilvános könyvtárakat felkeresnek s ott a folyóiratokból és kézikönyvekből, sokszor ritka könyvekből is, egész oldalakat kivágnak, hogy a fáradságot azok leírásával megtakarítsák.» A leglelketlenebb könyvrongáló kétségkívül Bagford John volt, aki a XVIII. század elején Angolországban könyvtárról-könyvtárra kóborolt és az összes elképzelhető régi könyvekből a címlapokat kitépte. Ezeket azután nemzetek és városok szerint csoportosította és alapított velük egy több foliókötetből álló gyűjteményt, amelyet ma a «British Múzeum» könyvtárában őriznek.

A könyv a legújabb korban.[1]

Ha a XIX. század könyvét összehasonlítjuk az előbbi századok könyvével, meglehetős különbséget észlelünk. Amazt sok tekintetben szebbnek és izlésesebbnek találjuk, ami magától értetődő is, hiszen az előállításhoz szükséges eszközöket egyre tökéletesítették és újakkal gyarapították.

Az írás tervezésénél és metszésénél a XIX. század első idejében majdnem kizárólag Baskerville, Bodoni és a párisi akadémia tendenciáját követték. Az antiqua-irásnak szép monumentális formája volt s ezért általánosságban használták. Kivételt csak Németország képezett, ahol a fraktur-írás mellett maradtak. A betűöntésben való technikai tökéletesedéssel beállott az az elszomorító tény, hogy az írás mindjobban vesztett szépségéből és erejéből. A betű hajszálvonásait vékonyra, az alapvonásokat vastagabbra csinálták, aminek eredménye azután az volt, hogy a betűk nyugtalanítólag hatottak. Nagy baj volt az is, hogy nem voltak eléggé feketék. A szavak közötti fehér részek túlsúlya, amihez még a fény széjjelsugárzása is járult, nagyon bántotta a szemet s a betűknek nem volt meg az a tömörségük, amelyet síkornamentumos jellegük és rendeltetésük megkivánt volna. Csak a nyolcvanas években, a modern művészeti áramlatok megerősödésekor, kezdődött a betűformák reformálása és az úgynevezett «könyvművészet» megteremtése. A kezdeményezés De Vinne, Morris, Crane és társaiknak köszönhető. Nyomukban számos tudós és művész vetette magát a modern könyvek csinálására. A betűtervezők lassanként visszatértek a kódexek betűihez, amelyeknek modernizálásával igyekeztek a betűformákat könnyen olvashatókká és megkülönböztethetőkké, meg némiképen dekorativ hatásúakká tenni.

Morris megalkotta a maga híres antiqua betűit, az arany tipusokat, majd az utólérhetetlen szépségű gót-betűket s ezekkel visszavezette a betűt a maga eredeti szépségéhez. Morris példáját csakhamar követték Európa minden részében s ma már mindenütt a javított és könnyebben olvasható betűket használják. Az utánzott betűk ugyan nem olyan tömörek, mint a Morriséi, de formára nézve mégis az arany tipusokhoz hasonlítanak. A könnyebb olvashatóságot olyan módon érték el, hogy a kis betűk nyúlványait a lehetőség szerint megrövidítették, a betűképet szélesebbre vették és a betű vékonyabb és vastagabb vonásai között való hirtelen átmenetet és aránytalanságot enyhítették, azonkívül az egyes betűfajtákat a félkövért megközelítő árnyalatúvá tették.

A modern medieválisz betűk többnyire De Vinne betűi után készültek, aki Morris pompás, de kissé darabos reneszánszát jelentékenyen enyhítette. Ezek a betűk De Vinne eredeti betűitől csak annyiban térnek el, hogy keskenyebbek. A betűk keskenyítését azonban igen jól ellensúlyozza a függőleges vonások jobb árnyalása. A nagy betűknél a reneszánsz klasszikus formáit vették alapul, azzal az eltéréssel, hogy a betűket kissé keskenyebbre szabták. A nagy betűk azonban nem voltak teljesen egységesek, ami kizárta azt, hogy azokkal kifogástalanul egyenletes sorokat alkossanak. Ebben az irányban azután törekedtek a nagy betűket megjavítani, de még így is előfordul, hogy egyik-másik betű között túlságos nagy a hézag. Hogy ezeknek a nagyobb hézagoknak az eltünését lehetővé tegyék, a modern medieválisz betűfajtákhoz úgynevezett kisegítő betűket öntöttek, amelyeknek az alkalmazása azonban nem igen célszerű, mert – mint például a könyvcímeknél – nincs meg az a dekorativ hatásuk, mint a nagy betűkkel szedett sornak.

A betűk stílusában való nagy átalakulás nem történt meg minden szertelenség nélkül. A román betűk örökszép formái mellett megszülettek a túlhajtott szecesszió egymásra nehezedő tipusai, amelyek erőteljes és lendületes vonásaik révén széles körben elterjedtek. Ma már azonban kiszorultak ezek a tipusok s ismét helyet adtak az egységes jellegű, könnyen olvasható betűfajtáknak.

A XIX. század könyvének címlapját tekintve, azt látjuk, hogy már eltértek ama szokástól, hogy a címeket sorokkal túlhalmozzák és mindinkább közeledtek ama irányhoz, hogy a címlapon kevés sorban a legszükségesebb legyen feltüntetve. A címek szedéséhez nagy előszeretettel használták a díszbetűket és a kompakt (tömör) betűket. Csak a század végén, különösen a franciáknál és az angoloknál, alakult át gyökeresen a címek sokneműsége és ennek kifolyása lett azután a keresetlen szép és egyszerű.

A könyvek kiállítására a XIX. század első felében nem fordítottak valami nagy gondot A művészibb kiállítás csak a század második felében lendült fel, az általános iparművészeti fejlődéssel kapcsolatban. Az új irányt Morris angol festő mutatta meg, aki szóval és tettel küzdött a mellett, hogy a könyvek kiállításánál a művészire törekedjenek. Morris munkáiban visszatért a XV. század könyvstílusához, de azzal a különbséggel, hogy illusztrációul csakis vonalas rajzot tűrt meg. Az úgynevezett könyvművészekből egész iskolát teremtett meg maga körül, akik azután a modern könyvcsinálást rendszerbe igyekeztek foglalni és szabályait megszerkeszteni. Természetesen abszolut érvényességű szabályok e tekintetben nem állíthatók fel, de azért a gyakorlatban mégis keletkeztek bizonyos alapelvek, amelyek után a könyvnyomtatók és az illusztrátor igazodhatik.

A könyvek stílusának, céljának és nagyságának sokfélesége azonban megnehezíti ezen alapelvek összefoglalását. Nem számítva tehát a tárgy megválasztásának, a hangulatnak és az ízlésnek egyéni kérdéseit, pusztán a könyvoldal céljának meghatározására szorítkozunk. A könyvoldal természetes kiterjedését és egyúttal az ékesítésre váró felület nagyságát, a szöveges oldal szedése adja meg. A rajz ezt a felületet egészben vagy részben foglalhatja el, s a könyv ékesítésének egyik alapelve, hogy a szöveggel meg nem töltött felület a szöveget kisérő meg berekesztő ékítmények elhelyezésére kiválóan alkalmas hely. Ilyen felületek vannak a könyv fejezeteinek végén meg elején.

A könyv illusztrátorának a betűk jellege és formája után kell igazodnia és rajzának fekete meg fehér részeit azokhoz arányítania. Ezért az illusztrátor általában véve óvakodik attól, hogy nehézkes fekete írásokból és vastag vonalakból álló rajz könnyed, nyilt betűfajtából szedett szöveggel kerüljön össze, vagy fordítva: könnyed, világos rajzot tömör nehézkes betűkből szedett szöveg mellé állítson. A tágvonalas tollrajz azonban néha még kövérbetűs szöveggel is jóhatású.

A könyv bensejében legelül van az előzék, az a két lap, amelyiknek egyikét hátsó felével a boriték bensejére ragasztják. Az ékesítésnek ezekre a lapokra is ki kell terjednie, még pedig lehetőleg diszkrét módon. Rendesen a nyomtatott szövetek módjára ismétlődő mintázattal történik ez oldalak ékítése, esetleg többszínűen is. A könyv tartalmára vonatkozó gyöngéd célzás megengedhető az előzék ornamentumaiban is, de nem szabad illusztrativ hatásra törekednünk; az előzéket olybá tekinthetjük, mint a házak előtti kertet: nem szándékozunk benne hosszabb ideig tartózkodni, de csalogató hatása révén mégis jól esik a szemünknek azt látni. Az előzék különben még egyebek között arra is való, hogy az ex libriszt reája ragasszuk. Mintázatának megválasztásakor a könyv természete és jellege az irányadó. Költeményes és hasonló művek előzékeül például vehetünk esetleg pillangós és virágos ékítményekkel telenyomtatott papirost; a komolyabb művek előzékének ornamentuma már nehézkesebb kell hogy legyen.

Az előzék után az előcím következik, majd pedig a főcím. Ennek ornamentumai is olyanok legyenek, hogy a könyv egész tartalmát ne ismertessék meg az olvasóval, hanem inkább csak szimbolisztikus módon sejtessék vele. Ezen lap legfőbb ékítményei különben a sorok legyenek. A címkép esetleg lehet egy kissé festői hatású is és jó ha a címkép is, meg a főcim is az egész oldalt befödi. Nagyobb hatás elérése végett a befoglaló keretet esetleg a papiros széléig kiereszthetjük, még pedig úgy, hogy a keret alján és külső szélén megvastagítjuk. Az ilyen módon kerettel ellátott és a szedéstől elválasztott rajz erőteljesebb hatású, mint amilyenek a szövegoldalak ornamentumai. Sok függ különben a dekorativ alaptervezettől is. Alkalmas betűfajta használatakor bájos, egyszerű és mégis erőteljes hatást érhetünk el, ha a figurális dolgokat, de még a tulajdonképeni ornamentumot is egyszerűen csak körvonalakkal rajzoljuk.

A könyv kezdő fejezetén alkalma nyílik a rajzolónak, hogy az ékítménynek a betűkkel való kapcsolásával dekorativ hatást érhessen el. Homlokdíszül az oldal negyedrészét betöltő frízforma figurális rajzot vehet. Ezt igen jól ellensúlyozhatja valami erőteljes vonású, négyszögbe zárt iniciáléval, különösen ha arabeszkforma ágak nyúlnak ki abból s a margón felfelé meg lefelé szétnyúlva, a homlokdíszt a szöveggel összekötik. A fejezet címét ajánlatos a homlokdíszben elhelyezni. Ha a könyvet csináló művész az első fejezet kezdetét homlokdísszel ékesíti, többé-kevésbbé kénytelen így eljárni a többi fejezetnél is és jól teszi, ha az illető helyek térbeosztásának, ornamentumainak és ezek jellegének, az iniciáléknak és nagyságuknak harmonikus egyezésére ügyel. Még akkor is elég tere marad ahhoz, hogy a részletek kitalálásában sokféleséget érjen el. Ha a két szemközt levő oldalon féloldalas illusztrációk fordulnak elő, olyan hatást érhetünk el velök, mint valami folytatólagos frízzel (képszék), különösen ha figurális alakok is vannak bennök. A kötőhézag okozta megszakítás nem igen számít.

A könyv fejezeteinek utolsó oldalairól egyes művészek a záródíszítményt szándékosan elhagyják, azzal az érveléssel, hogy a fejezetek végén levő fehérségen az olvasónak a szeme is, meg az elméje is megpihen. Ezzel szemben az a vélemény merült fel, hogy záródíszítmény nélkül a fejezet nagyon is hirtelen végződik be. A tökéletesen üres tér holt tér, s az olvasó örül annak, ha a szövegben olvasott gondolatoknak valami halvány reflexiója tükröződik vissza a zárójegyben.

A záródíszítmények különben szerkezetre nézve igen sokfélék lehetnek. Stílusuk megegyezhetik a többi ornamentum stílusával. Bizonyos alapformákat sokszorosan megismételhetünk bennök, de azok egyformasága mellett is a részletek különféleségével igen változatossá tehetjük a zárójegyeket.