# A könyv története (2. rész) A könyv történeti fejlődése

## Part 4

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-konyv-tortenete-2-resz-a-konyv-torteneti-fejlodese-40506/index.md

Amint a fennebbiekből kitünik, a középkorban elég nagy súlyt fektettek a könyvtárak alapítására és a könyvek gyűjtésére. S mindennek dacára a könyv mégsem szolgálta azt a célt, amelyet tulajdonképen szolgálnia kellett volna: a felvilágosítást terjeszteni. A könyvek ugyanis igen drágák voltak s ezért megvasalt tölgyfaládákba vagy díszes szekrényekbe zárták. De tartották fából vagy ércből készült mozgatható állványokon is, ezekhez azonban a könyveket hozzáláncolták. Már pedig ilyenképen a felvilágosítást terjeszteni és a könyvet közkinccsé tenni nem lehetett. Még a nagynevű Róbert Szorbon alapítólevelében, aki a párisi egyetem könyvtárát alapította, is ott van a tétel: «A könyvtárt csak arravaló méltó férfiúnak lehet használnia.» A könyvnyomtatás feltalálása azonban véget vetett ennek, mert a könyvek árát tetemesen leszállította és ezáltal hozzáférhetővé tette. Láthatjuk azt András János alériai püspöknek a «Szent Jeromos levelei»-ben II. Pál pápához intézett ajánlásában, amelyben azt mondja: «Könyvek, amelyek annakelőtte 100 tallérba kerültek, most csekély 20 tallérba kerülnek és azok, amelyekért 20 tallért fizettek, most 4-ért kaphatók.»

Az előbbi fejezetben a könyvek megsemmisítéséről is szólottunk. Ilyen esetek a középkorban is előfordultak. A könyv elleni gyűlölség sokszor annyira lángba borult, hogy évszázadok fárasztó munkáját hamvasztotta el. Igy hamvadt el III. Leó császár intézkedése folytán a konstantinápolyi könyvtár, amelynek felégetését maga a császár is végignézte. Abi Amir, II. Hakam utódjának hatalmas minisztere, akként cselekedett, hogy a kordovai nagy könyvtárba bevezette a legtekintélyesebb alemákat, akikkel kiválasztatta és tűzbe dobatta azokat a könyveket, amelyek szerintök vallásellenes természetűek voltak. Nagyon sok könyv a katolikus zsinatokon hozott határozatok folytán is megsemmisíttetett. Ilyen volt a 681-ben tartott konstantinápolyi zsinat, amely az általa kárhoztatott könyvek megégetését rendelte el. A trullai zsinat (692) hasonlóképen megégetésre itélte az egyházra nézve veszélyesnek tartott könyveket. A vercelli zsinaton (1050) pedig Berengurnak a könyvét itélték el, mig az 1120-ban tartott szoásszonszi zsinat Abelárd könyvét itélte el, amelyet II. Ince pápa maga vetett a tűzbe. A XIII–XV. századbeli zsinati határozatokban is találunk a könyvek megsemmisítésére vonatkozó ítéleteket. Sőt egyes pápai rendelet határozott formában kiközösítés terhe alatt parancsolta meg mindenkinek, hogy a tévtanokat tartalmazó könyveket nyolc nap alatt égessék meg.

A könyv az újkorban.

A XVI. században az írott könyv helyét már kizárólag a nyomtatott könyv foglalta el. Innen kezdve tehát csak a nyomtatott könyv fejlődését kisérhetjük.

A könyvnyomtatás első termékeit, amelyeket inkunabuláknak nevezünk, majdnem kivétel nélkül folió-alakuak voltak. Ettől az alaktól csak ritka esetekben tértek el. Már a XVI. századtól kezdve a kvárt- és oktáv-alak lett általánossá és a folió-alak ritka. Eltérés észlelhető az írásban is. A XVI. század elején általánosságban az antiqua (latin) írás volt használatos. Németországban szép antiqua-írást metszett Auerbach könyvnyomtató, amellyel 1506-ban Szent Ágoston művét nyomtatta. Az Auerbach-féle írás a franciáknak igen megtetszett s ezért átvették és még ma is a «Saint Augustin» nevet viseli. A XVI. század első felében Aldusz Manutiusz velencei könyvnyomtató kurziv (dült)-írást metszetett és öntetett Franceszkó által Bolognában, hogy azzal Vergiliusz műveit nyomtathassa. Erre az írásra 10 évre privilégiumot nyert, addig tehát senki sem utánozhatta. Amikor azonban a privilégium megszünt, mindenhol utánozták, mert igen megkedvelték. Ugyanabban az időben Németországban is keletkezett egy új írás, amely a «fraktur» nevet kapta. Születési helye Nürnberg volt, ahol a XVI. század elején Fischer Pál mester vezetése alatt egy szépírási iskola virágzott. Ez az új írás valószinűleg ezen iskolából került ki. A franciáknál «batarde» elnevezéssel külön nemzeti írás keletkezett. Az angoloknak pedig «Old English» elnevezés alatt speciális írásuk volt, amely azonban nagyban hasonlított a barátíráshoz.

A XVII. században az írás már valamivel rendszeresebb volt, azonban alkalmazásában változás állott be. Németországban az antiqua-írás az általános használatból kiszorult és helyette a fraktur-írás lett általánossá. Csak a latin művekhez maradt meg az antiqua- és a kurziv-írás. Magyarországon is ez a két utóbbi írás volt használatban. A legszebb antiqua-írás a XVII. században a Garamond Klaude által metszett volt. Ezzel az írással nyomtatta Hoffmann Miklós 1624-ben a Majna melletti Frankfurtban a Plautinum lexikont, amely egyike a legszebb könyveknek abból az időből. Igen kedvelt volt a XVII. században a kis írással szedett miniatürkiadás, amellyel különösen az Elzevirek lettek hiressé.

Az írás körüli vetélkedés folytán 1692-ben XIV. Lajos francia király elrendelte, hogy nyomdájában, amely a Garamond-féle írást használta, egészen eredeti írás állíttassék elő. Minthogy azonban a rendelet úgy szólt, hogy az írás mindenképen szép és kifogástalan legyen: a tudományos akadémia kinevezett egy bizottságot, amelynek az volt a feladata, hogy az írás rajzát megtervezze. A bizottság által megtervezett betűket Grandjean Fülöp és tanítványa Alexandre metszették, amelyek azonban sok tekintetben mégis Garamond betűihez hasonlítottak. De az tagadhatatlan, hogy a betűk tényleg szépek és formásak voltak. A bizottság büszke is volt művére, amelyről a betűmetszésről szóló értekezésében így nyilatkozott: «Mi szerencsére oda jutottunk, hogy a betűket tökéletességhez hozzuk, azon szabályok által, amelyeket a betű nagysága, terjedelme, erőssége, hajszálvonása, alapzata és távolsága tekintetében felállítottunk és több évi gondosság által megjavítottunk. Ezt most nyilvánosságra hozzuk, hogy a betűmetszéssel foglalkozók izlése kifejlődjön.» 1695-ben Nürnbergben német kurrent (irott) írást metszettek, amely azonban igen kezdetleges volt. Tökéletes formához csak a XVIII. században jutott.

A XVIII. században is azok az írások voltak, amelyek a XVII. században. A különbség csak az volt, hogy egyre tökéletesítették és bizonyos rendszert hoztak be, amely szerint metszették és öntötték. Új írás csupán a díszírás volt. Tetszetős díszírást az antiquához Fournier metszett.

Az újkorban a könyv címlapjára nagyobb gondot fordítottak. A XVI. században a könyvcímeket többnyire két színben nyomtatták. És pedig a fősorokat vörössel, az alsorokat feketével. Tették ezt azért, mivel még nem voltak olyan betüik, amelyekkel a fősorokat szembeötlővé tehették volna. A XVII. században a címlap már változatosabb és művésziesebb volt. Kezdték belátni, hogy a könyvcímben a leglényegesebbet ki kell tüntetni. A címsorok elosztását ugyan mellőzték, de a fősorok az alsoroktól nagyobb írás által meg voltak különböztetve és a sorok szélessége is különböző volt. A címlapok diszítményeit XVII. században többnyire architektonikusan tartották és a szabályokban többé-kevésbbé a római császárság diadalíveinek motivumaira vezethetők vissza. A címlap fősorait a XVIII. században is többnyire vörössel nyomtatták. De a század vége felé abba a hibába estek, hogy a könyvcímeket tömören szedték, sor sor hátán volt, minden beosztás nélkül, olyannyira, hogy a könyv szövegétől alig lehetett megkülönböztetni.

A XVIII. század elején még mindig tömören szedték a könyvcímeket, de általában véve mégis a fontosnak kiemelésére és az összhangra törekedtek. Új irányt szabott ezen a téren Bodoni, aki igazi mestere volt a címlap szövegének arányos és szembeötlő elrendezésében. A címlapon a díszítéseket is mellőzte, legfeljebb egy vonalkeretet alkalmazott egyszerű és izléses címlapjain. Példáját csakhamar követték, úgy, hogy a század végén már az általa megszabott irány dominált.

Az újkorban a könyvek illusztrálásához és díszítéséhez a fametszet, ritkább esetben a rézmetszet szolgált. A festett iniciálékkal ellátott könyvek már ritkábbak voltak, bár a könyvkedvelők izlése még mindig ez volt. A könyvnyomtatóknál és könyvkiadóknál rendesen alkalmazásban állottak fametszők, akik a könyvekhez szükséges fametszeteket elkészítették. Froschauer zürichi könyvkiadótól, aki bibliakiadással foglalkozott, maradt is erre vonatkozólag egy feljegyzés 1545-ből: «Nálam dolgozik a legügyesebb fametsző. Inni, enni adok neki s hetenként két garast.» Hires fametsző volt elsősorban Dürer Albert, akinek fametszetei utólérhetetlen szépségüek. Első fametszete az 1492-ben megjelent «Epistolæ Sancti Hieronymi» című mű második kiadásának címlapja volt. Ennek a kidolgozása ugyan még primitiv, de formáiban sok művészi hivatottság észlelhető, amely későbbi metszeteiben azután teljes mértékben kifejlődött. Legértékesebb rajzai és metszetei a XVI. század első két évtizedében készültek. Rajzai közül felemlítendők a 12 lapból álló úgynevezett «Zöld passzió» (1508) és Miksa császár imakönyvébe rajzolt 45 hires tollrajza (1515), amelyekkel a lapok szélét fantasztikus, groteszk, humoros módon diszítette. Metszetei közül kitünnek azok a sorozatok, amelyekkel a fametszet történetében korszakot alkotott. Ezek: 16 kép szent János «Jelenések» könyvéhez (1498), a 12 lapból álló «Nagy passzió» (1500–1510), a 20 lapból álló «Mária élete» (1504–1511) és a 37 lapból álló «Kis passzió» (1509–1511), amely formai szempontból valamennyi között a legmagasabban áll. Dürer Albert nagy mester volt a rézmetszésben is. Itt is főleg az által volt korszakalkotó, hogy a régi meglehetősen sovány metszetekkel szemben festői hatásra törekedett, mit eleinte gazdagabb árnyékolással, későbben a rézmetszés és rézmaratás technikáinak mesteri összeegyeztetésével ért el. Holbein János a «Haláltánc» című művével és a reneszánsz-stílusba tartozó, vonalas rajzolatú kereteivel tünt ki. A «Haláltánc» első kiadása 1538-ban Lionban jelent meg. A fametszetek, amelyek drámai erővel és éles szatirikus humorral ábrázolják a XVI. századbeli életet, egészen egyedül állanak a művészet történetében. Holbein Jánosnak a bibliához készült fametszetei is figyelemreméltók. A «Haláltánc» híressé vált metszeteit a későbbi időben nem egy fametsző utánozta. Szép keretdíszítményeket metszett Kranach Lukács. Igen kiváló és művészies az a keretdíszítmény, amelyet a Grünenberg János által 1520-ban Wittembergben nyomtatott bibliához készített. Számos szép fametszetei voltak Ammann Jobszt és Schäufelin Jánosnak is. Utóbbi 118 szép fametszetet rajzolt a «Theuerdank» című műhöz és Puider Udalr. «Speculum passionis domini nostri Jhesu Christi» című művének (nyomtatott 1507-ben Nürnbergben) 40 nagyobb és 37 kisebb fametszeteit is az ő alkotásának tartják, mert két kép kézjegyével van ellátva. Olaszországban a fametszetet az Aldinák (Aldusz Manutiusz velencei könyvnyomtató kiadványait nevezik így) virágoztatták fel. Legszebb példája ennek Franceszko Kolona «Hipnerotomachia Polifili» című érdekes regényének fametszetei. A festői hatású árnyékolás az olasz fametszetben azonban csak a Tizian rajza nyomán készült s a hit diadalát ábrázoló tíz lapból álló műben érvényesült először, amelyet 1508-ban valószínűleg Andrea Andreani metszett fába. A színes fametszetet Ugo da Carpi művelte először, aki találmányára 1516-ban a velencei Signoriától szabadalmat nyert. A franciáknál a könyvillusztráció legkitünőbb képviselői a XVI. században Tory Geofroy, Cousin János és Bernard Salamon, akiknek tevékenysége kiható befolyással volt a francia könyvdiszítésre. Magyarországon mint fametszők kitüntek: Abádi Benedek (XVI. század), aki Erdősi Szilveszter János «Uj Testamentum»-ához készítette a fametszeteket; Atzél Rikárd, akinek egy fametszete 1518 évszámmal az esztergomi káptalan egyik régi könyvén látható. Orbisz Piktusz 1679-ben megjelent «Festett világ» című művéhez Bubenka Jónás metszett körülbelül 150 képet, amelyek mind az alakok természetessége, mind a kivitel tisztasága tekintetében figyelemreméltóknak mondhatók. A XVIII. század végén két rézmetsző is volt Magyarországon. Az egyik Blaschke János; műhelyéből számos metszvény került ki. A másik Czetter Sámuel, akinek művészetét 1789-től 1806-ig főleg magyar könyvkiadók vették igénybe.

A XVI. század végén a könyvillusztrációban hanyatlás állott be. Csak néhány művész, mint Finé Oroncé és Tory Geofroy, igyekezett a régebbi olasz könyvnyomtatók hagyományait fenntartani, de nem a maguk eredetiségében, hanem saját fantáziájukkal kiegészítve. A klasszikus befolyás, amely mindinkább uralta az illusztrátorokat, diadalmaskodott a helyes felfogáson és a gótikus és keleti hagyományokon. Amíg a középkor művészei szín és dekorativ szépség után törekedtek, addig az újkori illusztrátorok, tekintettel a reneszánszra, a vonal, forma és dombormű által befolyásoltattak. Ennek oka bizonyára az volt, hogy a klasszikus és antik művészet befolyása a szobrászatból indult ki és hogy inkább római, mint görög forrásokból eredt. Dacára annak, hogy ezen forrásokból kezdetben igen keveset merítettek, lassanként mégis minden egyéb befolyást elnyomtak. A későbbi illusztrátorok a biblia-illusztrációkat és kereteket diszítményekkel meglehetősen túlterhelték; a hézagokat pedig a klasszikus mitológiából vett töredékekkel és diszített ábrázolásokkal töltötték meg. A befolyás, amely kezdetben serkentett, lelkesített és finomított, a végén romboló erővé lett. A korai reneszánsz ifjú szellemét a felszínre került pedantéria és felfuvalkodottság súlya elborította, megalázta, majd egészen elnyomta. Az igazi művészi stílus természetes fejlődését meggátolta és helyébe olyan tekintély és kórság lépett, amely az antiknak utánzását követelte. Így tehát a XVII. századbeli könyvek illusztrációiról bátran mondhatjuk, hogy messze mögötte állanak a XVI. századbeli könyvek illusztrációinak, habár fametszeteket, fejléceket, iniciálékat és zárójegyeket ezeknél is elég sűrűn alkalmaztak. A XVII. század végén és a XVIII. század elején a tudományos műveket már fokozottabb mértékben illusztrálták, de azok illusztrációi nem állottak valami művészi színvonalon. Csak a földrajzi művek illusztrációi, amelyeknek száma a XVIII. század közepéig egyre szaporodott, jutottak arra a fokra, amely a régi római művészetet megközelítette.

A XVI. században a könyvek diszítéséhez a nyomdajegyek is szolgáltak, amelyek azonban törvényes védelem alatt állottak. Ugyanis egy 1539. évi augusztus 31-ről kelt deklaráció így szól: «A könyvnyomtatóknak és könyvkereskedőknek nem szabad egymásnak jegyét használniok, minden jegy a másiktól meg legyen különböztetve, hogy a vevők láthassák, melyik műhelyben nyomtatott a könyv.»

Bizonyos szempontból az ex libriszek (könyvjegyek) is a könyvdiszítéshez szolgáló anyagnak számítandók. Az ex libriszen rendesen a könyv tulajdonosának kezdőbetűkkel jelzett vagy más módon rejtett nevén kívül többnyire jeles mondatok és címerrajzok voltak, amelyeket némelykor híres művészek készítettek s ezért művészi tekintetben is becsesek.

A XVII. századtól kezdve a fametszetet lassanként háttérbe szorította a rézmetszet; de az egyszerűen kiállított könyvek illusztrálásánál – olcsóságánál fogva – a fametszet maradt használatban. A XVIII. század végén azonban Bewick által Angolországban a fametszet újra életre keltetett.

Az újkorban a könyvkötés a reneszánsz-művészet kifejlődésével magas tökélyre emelkedett. A reneszánsz-kötésnek nagy mesterei Olaszországban voltak. A könyvtáblákat bár bőkezűleg ékesítették, de sohasem a jó ízlés rovására. A kötéshez többnyire finoman kidolgozott, élénkszínű marokinbőrt használtak, amelyen azután a szín és az arany a legsajátságosabb mintázatban domborodott ki. A reneszánsz-kötés olasz mintáinak Európa többi országaiban való elterjedésére, kétségkívül nagy hatással voltak Aldusz Manutiusz velencei könyvnyomtató és könyvkiadó kiadvány-kötései, amelyeken a reneszánsz-diszítmények a maguk teljes szépségükben jutottak érvényre. Nem voltak túlterhelve, hanem kevés aranynyomású diszítéssel ellátva. Volt egy Odisszea-kiadásához speciális kötése is. Ezen a vaknyomású keret arabeszkekből volt összeállítva, amelynek alapját egymásba kapcsoló körök képezték.

A XVI. század harmadik évtizedében – Dankó József már idézett műve szerint – «már Franciaország vette át minden más ország előtt a könyvkötés művészi kezelésének vezérszerepét. Ettől kezdve a könyvkötészet elsőrangú műiparrá vált. A könyvkötés esztétikai fejlődését, anyagának, valamint diszítményalakjai terének kibővítését két ok mozdította elő: először is I. Ferenc királynak és utódjainak élénk viszonya Olaszországhoz; másodszor azon meleg, mondhatni szenvedélyes érdeklődés, mellyel Franciaország amatőrjei és művészei e drága iparterméket felkarolták». A kötések művészies kiállításához nagyban hozzájárultak Franciaország legjelesebb művészei, akik e célra terveket és mintákat készítettek. Különösen Tory Geofroy rajzolt szép könyvtáblákat az általa kedvelt vékony fonalakban fonódó indaszerű mintákban. A francia könyvkötés művészetének tetőpontját Grolier Jean királyi kincstárnok kötésein érte el. Grolier Jean ugyanis 1510-től 1537-ig Olaszországban élt s ott bő alkalma volt barátainak és az olasz neves könyvkedvelők drága kötéseiben gyönyörködni és azokat tanulmányozni. Így tehát nem csoda, hogy hazájába visszatérte után az olasz minták után francia könyvkötőkkel – természetesen a nemzeti jelleg szem előtt tartásával – addig nem ismert remek kötéseket készíttetett. Az első Grolier-féle kötések egyszerűek voltak, későbben azután már pazarabbak, különféle aranyszegélyekkel és arabeszkekkel diszítve. Kötései ugyan hasonlítottak az olasz kötésekhez, azonban a színek finom árnyalatának tökéletes összhangjával és a rajzban egyszerűbb vonalornamentikájukkal mégis lényegesen különböztek. A Grolier-kötéseken rendszerint ez a felirat olvasható: «J. Grolierii et amicorum.» (Grolier Jean és barátai tulajdona.) Az első táblán pedig a mű címe, a hátsón jelmondata volt. Grolier Jean kötéseivel ellentétben I. Ferenc király kötései mindig egyszerűek voltak. II. Henrik királynak és nejének Medici Katharinának kötései szépség tekintetében azonban már versenyeztek a Grolier-kötésekkel. IX. Károly király idejében a könyvkötés terén egy új szokást vettek föl: liliommal és kezdőbetűvel telehintették az egész táblát. Ez a szokás későbben III. Henrik királynál is megvolt.

Németországban a reneszánsz-kötés messze mögötte állott az olasznak és a franciának. Mindazonáltal a könyvkötés terén figyelemreméltó eredményeket mutattak fel. Németországban a XVI. században ugyanis erősen ki volt fejlődve a bélyegzőmetszők művészete s főleg ezért a metszett lemezekkel való vaknyomás játszotta a főszerepet. A kötéshez leginkább disznó- és borjúbőrt használtak. A tábla közepére rendesen fejedelmek vagy más kiváló emberek arcképét, vagy bibliai jeleneteket nyomtak, a külső keretet pedig összefont növényindák képezték. A vaknyomás mellett sűrűn előfordult az aranynyomás is, amint azt a sváb-gnündi Max Beuer kötései mutatják. Magas színvonalon tartották magukat az ötvösmunkával ellátott kötések. A reneszánsz-kötés csak a XVI. század második felében fejlődött ki.

Angolországban a XVI. században a kötéseket gót stilusú vaknyomással diszítették. A vaknyomású német jellegű diszítmények ugyanis sokáig tartottak és valószínűleg ezért utánozták. A reneszánsz-kötés itt még későbben fejlődött ki, mint Németországban.

A XVI. századbeli magyar kötések szintén német jellegűek. Ez arra enged következtetni, hogy az első magyar könyvkötők vagy Németországból vándoroltak be, vagy ott tanulták mesterségüket. A XVI. századból fennmaradt magyar kötéseken majdnem ugyanazokat a diszítményeket találjuk, amilyenek a németországi kötéseken is előfordulnak. Azt azonban észre lehet venni, hogy a helyi ízlésnek megfelelően módosították. Így például az arcképek magyar jellegűek; bajuszos, prémkalpagos és sisakos harcosokat ábrázolnak.

Franciaországban a XVII. században a kötésdiszítés terén egy új stilus tünt fel, amely a XVII. századbeli kötésnek különös jelleget adott. Stilizált virágokat és babérágakat nyomtak a táblára, a sarokdiszítmény pedig pontozott vonalakból állott. Ez azt mutatja, hogy a kötés diszítésének finomítására törekedtek. Ezen új stílusnak nagy mestere Le Gascon volt, aki Ausztriai Anna részére is dolgozott és e nemben mintaszerű kötéseket hagyott hátra. A XVII. század közepén az úgynevezett legyező-stílus lett divatossá. Ezzel az új stílussal a legyezőszerű bélyegzők jöttek használatba, amelyek a sarkokban negyedkört, a széleken félkört, a tábla közepén pedig egész kört alkottak. A XVII. század vége felé a könyvkötés terén némi visszahatás támadt; de már a XVIII. század elején új kötésdiszítmények a könnyű csipkemintázatokban tüntek fel, amelyek a felső táblát körülfogták, párhuzamosan az akkori idők porcellánjainak könnyű csipkeornamentikájával. Híres könyvkötők voltak ebben az időben Franciaországban ifj. Padeloup Michel Antonie és ifj. Derome Denis Nicolas. Az első XIV. Lajos udvari könyvkötője volt és szeretettel használta kötéseinél a bőrmozaikot. Finomabb kötései mellett, amelyeknek csipkemintázata apró bélyegzőkből volt összeállítva, egész lemezbélyegzőkkel diszített kötések is fordulnak elő.

Olaszországban és Angolországban a XVII. és XVIII. században a francia mintákat utánozták, természetesen a nemzeti jellegnek és a helyi ízlésnek megfelelő átalakítással. Mindkét ország kötéseiről azonban azt lehet mondani, hogy nem valami különös ízléssel voltak megtervezve, habár diszítményben gazdagok voltak. Angolországban a XVII. században himzett könyvtáblák is voltak, különösen az udvarnál. Ilyen kötések főleg I. Jakab és I. Károly király részére készültek.

Németországban a XVII. században a könyvkötészet művésziesen kimagasló, önálló tervekhez a heidelbergi udvari könyvkötészetben jutott, ahol a filigrán-stílust művelték. Ennek a stílusnak a mintái szépen voltak kidolgozva és semmiképen sem túlterhelve. A széles keret pontozott bélyegzőkből volt összeállítva, a legyeződiszítmény takarékos felhasználásával. A legyezőmintákat félköralakú bélyegzővel, az egyes körszeleteket pedig a szükséghez mérten több bélyegzővel nyomták. A tábla közepén a címert helyezték el. A XVIII. században a rokokó-stílust karolták fel, amelynek mintái azonban a francia csipkemintákkal szemben esetlenek és túlterheltek voltak. Itt is a gazdag keretdiszítmény és a címer alkalmazása volt a diszítési elv. A XVII. és XVIII. században Németországban a vak- és aranynyomással ellátott pergamenkötés is divatozott. De készítettek rézből és ezüstből is könyvtáblákat, különösen az ajándékul szánt egyházi ének- és imakönyvekhez.