# A könyv története (1. rész) A magyar könyvnyomtatás és könyvkereskedelem rövid története a legrégibb időktől napjainkig

## Part 1

Book page: https://www.cyberlibrary.org/hu/books/a-konyv-tortenete-1-resz-a-magyar-konyvnyomtatas-es-konyvkeresk-fa3e4d5c/index.md

XXI. évfolyam 1915. 1–3. szám.

IPAROSOK OLVASÓTÁRA.

Szerkeszti: MÁRTONFFY MÁRTON nyug. iparoktatási főigazgató.

A KÖNYV TÖRTÉNETE

I. RÉSZ

A MAGYAR KÖNYVNYOMTATÁS ÉS KÖNYVKERESKEDELEM RÖVID TÖRTÉNETE A LEGRÉGIBB IDŐKTŐL NAPJAINKIG

IRTA

STEINHOFER KÁROLY

BUDAPEST

LAMPEL R. Kk. (Wodianer F. és Fiai) r. t. könyvkiadóvállalata

1915

Franklin-Társulat nyomdája.

ELŐSZÓ.

A könyv történetének feldolgozását a következőleg terveztem: rövid összefoglalást adni a könyv történeti fejlődéséről és ennek bevezetéseként a magyar könyvnyomtatásról és könyvkereskedelemről rövid vázlatot, befejezésül pedig a könyv mai előállításának ismertetését.

Azonban az anyag elrendezésénél azt tapasztaltam, hogy mindezt a kiszabott kis terjedelemben nem lehet úgy feldolgozni, hogy ne veszítsen érdekességéből. Ezt elkerülendő, az anyagot két részre osztottam. Az első rész a magyar könyvnyomtatás és könyvkereskedelem rövid történetét foglalja magában, melyet a jelen füzetben adok, a második rész pedig a könyv történeti fejlődése és mai előállításának ismertetése leend, melyet a jövő évfolyamban fogok közreadni.

Még így is az I. rész anyagát: a magyar könyvnyomtatás és könyvkereskedelem történetét a lehető legrövidebbre kellett szabnom. Már pedig a magyar kulturtörténetnek ezen mindeddig elhanyagolt ágának, minden részletre kiterjedő formában való megirása nem volna meddő munka. Hiszen a könyvnyomtatás és könyvkereskedelem történetében tükröződik vissza a legjobban a műveltség mindenkori állása, mely a nemzetek boldogulásának alapfeltétele. Nem egyszer győződhettünk meg, hogy amely nemzetnek kiterjedt műveltsége volt és van: azé a szellemi erők felett a hatalom és a tekintély.

Remélem, hogy ez a kis mű mostani terjedelmében is hasznos szolgálatot fog tenni s megerősíti az olvasókban azt a tudatot, hogy a könyvnyomtatás és könyvkereskedelem minden időben fontos és hatalmas eszköz volt a műveltség terjesztéséhez.

A mű megirásához közel 800 kötetből álló szakkönyvtáram szolgált forrásul.

Budapest, 1914 március havában.

_Steinhofer Károly._

ELSŐ FEJEZET.

A magyar könyvnyomtatás rövid története.

Nyomtatási kisérletek a Gutenberg előtti időkben.

A történelem tudós művelői, kik bámulatraméltó igyekezettel kutatnak a mult eseményei után, már rég felderítették, hogy az emberi ész szüleményeinek sokszorosítás útján való elterjesztésére és megőrzésére irányuló törekvés első nyomai a legrégibb ókorba vezethetők vissza. Már akkor ismerték a kimetszett lemezekkel és a bélyegzőkkel való nyomtatást. A kimetszett lemezeket az egyiptomiak használták először a templomok és síremlékek díszítésénél. A bélyegzőket ellenben a babiloniaiak, jegyeknek és feliratoknak téglákba való benyomására. Hasonló bélyegzőket, melyekbe a szavak fordítva voltak vésve, a rómaiak és görögök is használtak, rabszolgák, állatok és edények megjelölésére. Fölötte csodálatos tehát, hogy mindazonáltal egy lépéssel sem jutottak közelebb a nyomtatáshoz, holott a megfordított írással való lenyomatást Ageszilaosz spártai király is alkalmazta és ez az eljárás már mindenütt ismertté lett. Plutarchosz jegyezte fel, hogy az említett király egy ütközetet megelőzőleg, hogy harcosaiba bátorságot öntsön, a következő cselhez fordult: mielőtt az isteneknek hozandó áldozathoz indult volna, tenyerére a «győzelem» szót festette megfordítva s azután a feláldozott állatnak máját egy ideig, mintegy mély gondolatokba merülve kezében tartotta, de hirtelen nagy lelkesedéssel ébredést szinlelt és felmutatta katonáinak a májra lenyomódott «győzelem» szót, mint az istenek kinyilatkoztatását.

A rómaiak azonkívül elefántcsontból faragtak betűket és azokat adták gyermekeiknek játékszerül, hogy megtanuljanak olvasni. Ezt a módszert különben a IV. század végén már szent Jeromos is megpendítette, mikor egy római hölgyhöz, Letahoz intézett levelében, ennek leánya tanítására vonatkozólag ezeket írta: «Adjunk a gyermek kezébe puszpángfából vagy elefántcsontból faragott betűket játékszerül, hogy maga a játék is tanítássá váljék. Nagyon célszerű a betűket gyakrabban összekeverni, így a helyzetcsere folytán a gyermek azokat nemcsak nevök, de alakjuk után is tanulja megismerni.» Hasonló eszmét pendített meg a hires szónok, Cicero is, ki «De natura deorum» (Az istenek természete) című művében Balbusz sztoikussal a következőket mondatta el Vellejusz epikureusnak: «Fel nem foghatom, hogy az, ki azt véli, hogy szilárd és megoszthatlan testek bizonyos mennyisége képes volna véletlen együvéjutás által egy rendszeres szép világgá alakulni, ne higyje, hogy ha a 21 betű töméntelen mennyiségét, akár aranyból vagy bármely más anyagból legyenek ezek, összekeverve a föld kerekségén elterjesztenénk, ezekből Enniusz évkönyvei azonnal olvashatóan összeszedhetők lennének. Részemről kételkedem abban, hogy a véletlen ezt csak egyetlen versben előidézni tudná.»

Mindebből az látszik, hogy már a régi rómaiak is tudták, hogy a mozgatható betűkkel szavakat lehet összerakni, de arra a gondolatra mégsem jutottak, hogy azokkal könyveket nyomtatni is lehetne.

A történelem tanusága szerint 1041–1048 között a kínaiak próbáltak először mozgatható betűkkel könyveket nyomtatni, de ennek semmi gyakorlati következménye nem volt. A feltaláló egy Piching nevű kovács volt, ki puha agyagból domborúan alkalmazott mozgatható, tetszés szerint összerakható és szétszedhető szóképeket formált, melyeket tűzön megkeményített, festékkel bekent és a reá helyezett papirt kefével lenyomta. Piching halálával a nyomtatásnak ezt az eljárását nem folytatták.

A XIV. és XV. században a nyugaton általában a bélyegzőkkel és a lemezekkel való sokszorosítási eljárást alkalmazták. Ezzel leginkább a levélfestők és kártyakészítők foglalkoztak, kik nemcsak képeket, de kisebb terjedelmű könyveket is nyomtak. Nyomólemezekül eleinte fémtáblákat, későbben fatáblákat használtak. A nyomtatás pedig úgy történt, hogy a megnedvesített papirt a könnyű földfestékkel bekent fatáblára helyezték, dörzsölővel lesimították, miáltal az alakok és a betűk körvonalai mélyen a papirba nyomódtak. Ezzel az eljárással természetesen csak egyoldalú nyomás volt eszközölhető, a papir másik fele rendszerint üresen maradt. A fatábla-nyomatok három csoportba oszthatók: _a)_ tisztán képek, _b)_ képek magyarázó szöveggel és _c)_ kizárólag szöveg. Minden ilyen egyes lapra nyomtatott kép vagy szöveg «breve»-nek neveztetett. A legismertebb könyv, mely abban az időben ilyen eljárással készült, az úgynevezett «Kis Donatusz», Eliusz Donatusz régi római nyelvtudós nagyobb latin nyelvtanának kivonata.

A táblákba való metszésnek vesződséges volta és a nyomtatáshoz használt eszközök kezdetlegessége ugyan nem volt alkalmas nagyobb terjedelmű könyvek előállítására, de azért a kolostorokban űzött kéziratmásolással szemben mégis nagy lépés volt a haladás útján és mindenesetre előkészítője az önálló, szétszedhető és ismét összerakható betűk alkalmazására irányuló törekvésnek.

A könyvnyomtatás feltalálása és elterjedése a XV. században.

A könyvnyomtatást a művelődéstörténet egyik nevezetes korszakában találták fel. A középkor átalakulásának korszaka volt ez. Az emberekben ekkor alakult ki a szabadabb gondolkozás és világnézet, új társadalmi rend keletkezett, mely megtörte a nemesség és a papság hatalmát és kiszorította tekintélyét és befolyását. A vallásos buzgóság és hiszékenység tünedezett és felébredt az egyéniség tudata. Reformátorok léptek fel, kik új és merész tanokat hirdettek, humanista mozgalmak támadtak, melyek felelevenítették az ókor klasszikus irodalmát, forrongásba ejtvén a szellemeket.

Ilyen mozgalmas volt az a korszak, melyben a könyvnyomtatást feltalálták. A feltaláló személyét azonban hosszú ideig homály fedte és a kutatóknak nagy fáradságába került, míg kiderítették, hogy a feltaláló Gutenberg János volt. Eleinte nem kevesebb, mint 17 német, francia és olasz város versenyzett a könyvnyomtatás feltalálásának dicsőségéért, későbben azonban már csak Bamberg, Harlem, Strasszburg és Mainz városok között folyt a küzdelem. Bamberg Pfiszter Albertért, Harlem Janszoon Lörincért, Strasszburg Mentelin Jánosért és Mainz Gutenberg Jánosért szállt sikra. A győzelem pálmáját végre Mainz város vitte el s így ma már általánosan el van ismerve, hogy a könyvnyomtatást Gutenberg János találta fel.

Gutenberg János, a mainzi Genszfleisch patriciusi család sarja, 1390–1400 között született Mainzban. A Genszfleisch család nevét a Mainzban tulajdonát képezett «Hof zum Genszfleisch» nevű háztól vette. Gutenberg János atyja, Genszfleisch Friele, Mainzban tiszteletbeli számvevő volt, de 1420 körül, a patriciusok és céhbeliek között kitört torzsalkodások miatt kénytelen volt 112 patriciusi családdal együtt kivándorolni. 1430-ban ugyan kibékültek a polgárok s a száműzött családok nagyrésze ismét visszajött Mainzba, de Gutenberg János atyja nem; valószinűleg időközben meghalt Strasszburgban, ahol a család száműzetése alatt tartózkodott.

Gutenberg János az ő nevét anyja, született Wyrich Elza zum Gutenberg után vette fel és kezdetben csak predikátum gyanánt használta. Hogy atyja halála után továbbra is Strasszburgban maradt, amellett szólnak ama nagyfontosságú pör aktái, melybe Gutenberg Jánost 1439-ben Dritzehn örökösei keverték. A pör aktáiból ugyanis kitünik, hogy Gutenberg János Strasszburgban a mechanika különféle ágával foglalkozott. Jövedelmének főforrását akkor az ötvösség képezte s így megtanította Heilmann Andrást a kövek csiszolására. Ezenkivül szövetkezett 1437 végén vagy 1438 elején Riffe János lichtenaui biróval tükrök készítésére, melyeket az aacheni búcsún kellett volna értékesíteni. Midőn azonban Heilmann András és egy másik strasszburgi polgár, Dritzehn András, aki már korábban is összeköttetésben állott vele, ezt megtudták, ők is be akartak lépni a szövetkezetbe, mely kivánságuknak Gutenberg János eleget is tett, de fejenként 80 forint betétet kért tőlük. A várt nyereség azonban soká késett, mert az aacheni búcsú 1440-re halasztatott el. Emiatt azután, de különösen mivel a társak egy látogatásuk alkalmával észrevették, hogy Gutenberg János lakásán még egyéb művészetekkel foglalkozik, ők is meg akarták azokat tanulni és új szerződést kötöttek, mely szerint egyenként még 125 forintot fizettek be azzal a kikötéssel, hogy ezért öt éven át részük van a nyereségből. Azonkivül kikötötték azt is, hogy ha a szerződés tartama alatt valamelyik fél meg találna halni, annak örökösei 100 forint kártérítésben részesülnek, de az időközben előállított munkák és eszközök a szövetkezet tulajdonában maradnak.

A szerződés megkötése után, rövidre reá, 1438 végén, meghalt a szövetkezet egyik tagja: Dritzehn András, mielőtt még a reá eső betétet teljesen befizette volna; tartozott ugyanis még egy 75 forintos részlettel és korábbi időből 10 forinttal. Dritzehn testvérei, György és Miklós, hivatkozva arra, hogy meghalt bátyjuk szerény kis vagyonát egészen befektette a közös vállalatba, be akartak lépni a szövetkezetbe, de Gutenberg János ezt nem engedte meg és emiatt pörre került a dolog.

A pör aktái szerint Gutenberg János és társainak első szerződése, mint azt már fennebb is érintettük, tükrök készítésére vonatkozott, a másikat pedig különféle titkos művészetek értékesítésére kötötték. A tükörgyártás akkor már nem volt titok, arra nézve pedig, hogy mit értettek a szerződő felek a «titkos művészetek» alatt, Gutenberg János nem adott felvilágosítást. De a tárgyalások folyamán előfordult különböző technikai kifejezésekből, továbbá a már említett eszközökből és anyagokból arra lehet következtetni, hogy Gutenberg János már Strasszburgban foglalkozott a könyvnyomtatás eszméjével és hogy a «titkos művészetek» alatt ezt értette. Emellett szól az a körülmény is, hogy a pör aktáiban többször előfordul egy sajtó, mely Dritzehn András lakásán volt elhelyezve s melyet Gutenberg János, amannak halála után, azonnal szétszedetett és onnan elvitetett, nehogy beavatatlanok kezébe kerüljön és titka idő előtt felfedeztessék.

Dritzehn András örököseit 1439 december 12-én elutasították keresetükkel és Gutenberg Jánost 15 forint megfizetésére kötelezték, bár a szerződés szerint 100 forint volt az örökösök részére kikötve, csakhogy Dritzehn András 85 forint tartozását levonásba hozták.

Gutenberg János időközben zavartalanul folytatta működését másik két társával, de úgy látszik, nem sok anyagi haszonnal, mert folytonosan gondokkal küzdött.

Gutenberg János Strasszburgban való tartózkodását igazolni lehet egészen 1444 március 12-ig, mikor a városi adókönyvek szerint illeték fejében 1 forintot fizetett le. Ezután nyoma veszett és csak 1448 október 16-án tünt fel újra, de már szülővárosában, Mainzban, amikor 150 forint kölcsönt vett fel. Gutenberg János ezt a kölcsönt kétségkivül találmányának fejlesztésére fordította, de úgy látszik, nem volt elég, mert a következő évben új kölcsön után nézett. Ekkor szövetkezett Fuszt Jánossal, aki később oly végzetes befolyást gyakorolt sorsára. Fuszt Jánostól ugyanis 6% kamatra 800 arany forintot vett kölcsön, hogy ezzel az összeggel egy nyomdát rendezzen be s az összeg biztosítására lekötötte neki az egész berendezést. Ez az akkori viszonyokhoz képest nagy összeg elég volt a nyomda felszerelésére; minthogy azonban Fuszt János meggyőződött a találmány jövedelmező voltáról, szeretett volna a nyereségen is osztozkodni s késznek nyilatkozott erre az esetre évenkint újabb 500 forintot a vállalatba fektetni, továbbá a házbér és személyzet, valamint a papir és festék vásárlására is előleget adni. Ámbár e megállapodás alkalmával Fuszt János kijelentette, hogy ezen összegek után kamatra nem tart igényt, Gutenberg János, aki valószínűleg türelmetlenül várta már céljának elérését, mégis írásbelileg kötelezte magát kamatok fizetésére.

Így működtek azután együtt. Fuszt János időközben megismerkedett Schöffer Péterrel, későbbi vejével, akit egészen alkalmasnak tartott arra, hogy a nyomdában Gutenberg Jánost helyettesítse. S mikor Fuszt János a találmánnyal már eléggé tisztában volt, elvált Gutenberg Jánostól és 1454-ben beperelte őt követelése erejéig, mely kamatokkal együtt 2026 forintra rúgott. A pört 1455 november 6-án meg is nyerte és a nyomda az itélet folytán egyedüli birtokába jutott.

Gutenberg János tehát itt állott csalódottan, reménytelenül. Tény azonban az, hogy az első sajtótermékek előállítása az ő műve volt. Mert azok a kisebb iratok és legelső nagy műve, a 42 soros biblia, melyekről tudomásunk van, 1453–1455 között készültek.

Fuszt János különben már 1454-ben, Gutenberg János legértékesebb anyagából, berendezett Schöffer Péter közreműködésével egy másik nyomdát s innen került ki 1457-ben az ismert latin Pszalterium, ezzel a végszóval: «Ez a könyv a nyomtatás művészi találmánya és a betű alkotása segítségével készült, minden tollvonás nélkül, Isten tiszteletére Fuszt és Schöffer szorgalma által, az Úr 1457-ik esztendejében Mária mennybemenetele napján.»

Nemsokára azonban Gutenberg János, Humery Konrád dr. mainzi szindikus anyagi támogatása mellett, egy újabb nyomdát rendezett be és ezen nyomta 1460-ban legutolsó ismert művét, a Katholikon-t.

Az 1462-iki mainzi nagy tűzvész alkalmával újra tetemes károkat szenvedett, úgy hogy 1465-ben örömmel fogadta Adolf nasszaui érsek meghivását, a ki őt hivatalnokává nevezte ki. Ennek a vendégszerető egyházfőnek az udvarában fejezte be áldásos, de gondokkal és küzdelmekkel teljes életét 1468 február végén. Szülővárosában hatalmas ércszobor őrzi emlékét, mig halhatatlanságát találmánya hirdeti, mellyel az emberiséget megajándékozta.

A könyvnyomtatás kezdetben természetesen őshazájában, Németországban terjedt el a legjobban. Mainz után Strasszburgban tünt fel az első könyvnyomtató Mentel János személyében, ki 1460 körül állított fel nyomdát. Az első, évszámmal ellátott terméke azonban csak 1473-ból való. Bambergben 1465-ben Pfiszter Albert foglalkozott elsőnek a könyvnyomtatással. Kölnbe 1466-ban Zell Ulrik hozta be a könyvnyomtatást, Augszburgba 1468-ban Zainer Günther és Nürnbergbe 1470-ben Szenszenschmied János. Hires könyvnyomtató volt Nürnbergen a későbbi években Koburger Antal, kinek egyébként nagy kiterjedésű könyvkiadó üzlete is volt. 1473-tól 1513-ig működött. Mindenesetre nem lesz érdektelen felemlíteni azt is, hogy Koburger Antal nyomdájában látott napvilágot az első magyar nyelvű nyomtatvány, az István király szent jobbjáról szóló ének, melyből azonban nem birunk egyetlen példányt sem. Lipcsében, a német könyvkereskedelem mindenkori gócpontjában, Friszner András állította fel az első nyomdát 1481-ben. Mindezeknél a nyomdáknál a mainzi könyvnyomtatás sajátságos jellege jutott érvényre.

Olaszországba két német vándorkönyvnyomtató, Pannartz Arnold és Schweinheim Konrád vitték be a könyvnyomtatást, kik 1464-ben Szubiakoban, 1467-ben pedig Rómában állítottak fel nyomdát. Velencében 1469-ben Speyer János, Milanóban ugyanezen évben Lavagna Fülöp, Nápolyban 1471-ben Rieszinger Sixtusz vetették meg az első nyomda alapját. Olaszország az új művészetet nagy előszeretettel karolta fel és itt vették eredetüket az első latin, görög, héber és arab betűk, valamint a dült betűk is.

Franciaországba 1470-ben Strasszburgból hivtak be több német könyvnyomtatót, névszerint Gering Ulrik, Kranz Márton és Friberger Mihályt, kik Párisban telepedtek le. Csakhogy akkoriban folytonos zavargások voltak Franciaországban és emiatt művészetükkel kezdetben nem igen tudtak sikert elérni.

Hollandiában Aalszt városában Martensz Dierik állitotta fel az első nyomdát 1473-ban.

Spanyolországot egy Palomar nevű német könyvnyomtató ismertette meg az új művészettel. Első művét 1474-ben nyomta Valenciában.

Angolországban Caxton Vilmos volt az első könyvnyomtató, ki 1471-ben Londonban állította fel nyomdáját és csakhamar a hiresebb könyvnyomtatók sorába emelkedett.

Ausztriában legelőször 1482-ben Bécsben egy vándorkönyvnyomtató működött, ki néhány kisebb művet állított elő. Az első állandó nyomdát ugyanitt 10 évvel későbben Winterburger János állította fel, ki misekönyveket és egyéb nagyobb műveket nyomtatott.

Lengyelországban is még e század végén, 1491-ben, állíttatott fel az első nyomda Krakóban, Szaybold Frank által.

Mindezekből láthatjuk, hogy a könyvnyomtatás mindenütt, ahol a felvilágosodás és haladás elől el nem zárkoztak, kedvező talajra talált.

A könyvnyomtatás meghonosítása Magyarországon. Hessz András, az első magyar könyvnyomtató. Magyar könyvnyomtatók külföldön. (1472–1534.)

Hazánkban a reneszánszműveltség Mátyás király alatt érte el tetőpontját. Tudjuk, hogy Mátyás király nemcsak bölcs és igazságos uralkodó volt, hanem tudós és felvilágosodott férfiú s mint ilyen hő pártfogója volt a tudománynak és a művészeteknek. Udvarában állandóan olasz tudósok és művészek tartózkodtak, kik nagy befolyást gyakoroltak az ízlés finomulására és a műveltség elterjedésére.

Ilyen körülmények között csak természetesnek kell találnunk, hogy hazánkba a könyvnyomtatást is hamarosan behozták. Meghonosítója Karai László budai prépost, alkancellár volt. Hogy és miképen jutott ehhez az emlékezetes szerephez, az az alábbiakból tűnik ki. Karai Lászlót 1470-ben a király mint rendkívüli követet küldte a pápához Rómába s az örök városban időzvén, megtekintette a Masszimo-palotában működő nyomdát, melyet 1467-ben két német könyvnyomtató állított fel. E nyomda híre kiválóan díszes kiállítású könyvei révén akkor már igen el volt terjedve. Nagyon hihető tehát, hogy tudós Karai Lászlóban felébredt az óhajtás, hogy hazánk se nélkülözze tovább a könyvnyomtatást, melynek segítségével a tudomány és a műveltség szélesebb körben terjeszthető.

Amilyen gyorsan felismerte a könyvnyomtatás nagy jelentőségét, olyan gyorsan meg is valósította óhajtását. Rögtön tárgyalásba bocsátkozott a nyomda egyik német munkásával, Hessz Andrással, avégből, hogy Magyarországon állítson fel nyomdát. A nyomda berendezésének költségeit Karai László magára vállalta. Igy megegyezvén, Hessz András azonnal útra kelt és 1472-ben Budán, a prépostság egyik épületében felállította a nyomdát. A nyomda felállítása azonban nem volt könnyű dolog. S ezen nem is lehet csodálkozni, mert hiszen nálunk akkor még nem ismerték a könyvnyomtatást. Hessz András csak nagy küzködések árán tudta a legszükségesebb eszközöket beszerezni, a betük vésésére pedig egyáltalában nem talált megfelelő embert. Próbálkozott ugyan egy budai ötvössel, kinek római nyomtatványokat adott mintának, hogy ezeknek gömbölyű, olasz betűit utánozza, de az nem igen sikerült. A rajz finomságát, a vésés éles szabatosságát nem volt képes utólérni.

Hessz Andrást egyébiránt is csalódás érte. A király és a főurak, kiknek pártfogására a legjobban számított, nem igen törődtek a nyomdával. Mátyás király meg épenséggel távol tartotta magát. Persze, a király inkább gyönyörű és nagy művészettel kidolgozott kódexeiben lelte örömét, az egyszerű betűvel nyomtatott könyv nem igen volt kedvére. Nem tudta finoman kifejlett szépérzékét kielégíteni.

Igy tehát egyedüli pártfogója Karai László volt, ki őt meghívta. Csakhogy ő nem volt képes a nyomdát munkával ellátni. Hessz András mindezt látván, saját kockázatával maga vállalt munkát. Még pedig olyan könyvnek a kinyomatására gondolt, mely általánosabb érdeklődésre tarthat számot. Erre csakhamar rájött. Felismerte a magyarnak kiváló kegyeletét nemzete multja iránt s így elhatározta, hogy elsőnek a magyar nemzet történetét bocsátja közre. Ez a könyv «Chronica Hungarorum» cím alatt 1473 junius 5-én, nagy 8-rét alakban 67 levél terjedelemben és pergamen vastagságú papiron nyomva, meg is jelent. Általában azonban «Chronicon Budense» cím alatt ismeretes. A könyv záradéka így hangzik: «Finita Bude Anno dni M. CCCC. LXXIII. in uigilia panthecostes: per Andreā Hess.» Hogy ki volt az írója, azt még mostanáig sem derítették fel. A könyv ugyan Karai Lászlónak van ajánlva, de ez még korántsem bizonyítja, hogy ő írta volt. Ezt az ajánlást Hessz András egyedüli pártfogójához, a vele tanusított jóindulatért, inkább hálából intézhette. E könyvészeti tekintetből ritka kincsből mindössze 9 példány ismeretes s ezekből 3-at Magyarországon őriznek.

Hessz András ezenkívül még egy-két nagyobb műnek a közrebocsátását tervezte, de azt már nem valósította meg. Lehetséges, hogy első könyvével, mely egyúttal az utolsó is volt, nem érte el a várt eredményt, mert rövid időre reá a nyomda működése megszűnt, ő pedig nyomtalanul eltűnt.

Az első magyar nyomda megszüntével hazánk ismét évtizedeken keresztül nyomda nélkül maradt. Azonban 1472-től 1494-ig külföldön működött számos magyar könyvnyomtató, kik közül legtöbbnek saját nyomdája volt. A különös azonban az, hogy ezek a külföldön működő magyar könyvnyomtatók a hazájukat csak némileg is érdeklő műveket egyáltalában nem adtak ki. Panzer György «Annales Typographici ab artis inventae origine ad unum MD. – Norimbergae 1794–1796» cimű műve szerint a következő magyar könyvnyomtatók működtek külföldön: Sziebenbürger Tamás (1472–1481), Raab András (1476–1486), Bernardus de Dacia (1478), Petrus Ungarus (1482), Garai Simon (1491) és Basay C. (1494).

A budai nyomda után a magyar szent korona országainak területén újabb nyomda 1507-ben Horvát- és Szlavonországban, Zenggben állíttatott fel, Szenjánin Gergely által. Itteni működéséről csak egy horvát nyelvű mű ismeretes. Sziléziában nemrég felfedeztek egy ismeretlen művet, melyet 1494-ben Zenggben nyomtattak, de hogy ki által, azt mindeddig nem állapították meg. Eszerint tehát Zenggben már 1494-ben volt nyomda. De az is lehetséges, hogy a nyomdahely költött. Utána Zágrábban működött egy Oderburgi Kraft Hermayor nevű vándor-könyvnyomtató, kitől szintén csak egy mű maradt reánk.

A magyar könyvnyomtatás Honter Jánostól a szatmári békéig. (1534–1711.)